Bejegyzések kategória bejegyzései

Magnak lenni tövis között

 

Az a koros és sovány asszony, aki épp egy betonkerítés mögé próbál átlesni fel-felugrálva, tekintet nélkül arra, hogy ki lát be a szoknyája alá, tulajdonképpen a szomszédom. Még szerencséjük, hogy van rajta szoknya egyébként, más esetekben meztelenül kellene őt látniuk. Kérdezhetik, hogy jutott idáig? Nézzék, az övé egy szomorú sztori, magányos és reménytelen. A szomszédom egy élő negatív példa.

Azt mondják, július hetedikén kezdődött, vagyis akkor kellett volna befejeződnie, a lényeg, hogy ez egy nagyon fontos, előre lefixált időpont volt mindkettejük életében. A fiú aznap negyven perccel később kelt, mint kellett volna, és ezzel mindent elrontott, amit lehetett, mert amikor kitámolygott a kert hátsó részébe, a nő már vagy egy órája tevékenykedett a veteményesben – szorgosan és izzadtan -, és a fiú hiába hajította be az első keze ügyébe akadó kapát a karalábék és fejessaláták közé, képtelen volt leállítani őt.

-Ez így nem ér! – ordította a fiú. – Egyeztessünk új időpontot!

-Még csak az kéne– mondta a nő, és gazolt tovább.

A szomszédom kicsi volt és aszott; bőrének redőin látszott, hogy valaha jobb húsban volt, mostanra azonban lefogyott. Huszonéves kori ruháit hordta. A fiú huszonéves volt, de egy harmincéves férfi méreteiben tetszelgett; magas volt és szőke. Már évek óta harcoltak, de ez a nyár végre megérlelte a végső összecsapás körülményeit. Július hetedikére tűzték ki az időpontot, hogy feldarabolják, amijük van, és soha többé ne kelljen osztozniuk semmin.

A fiú letört pár lécet a fakerítésből, káromkodott és köpködött, de a nő rendületlenül gazolt és rendezgette tovább a káposztaleveleket. A fiú akkor azt mondta neki, hogy „majd meglátod, te szuka”, vagy valami ilyesmit, aztán visszatámolygott a házba.

Aznap a szomszédom délig dolgozott a veteményesben, megállás nélkül gazolt és locsolt, aztán bement a házba, és ebédet főzött. A fiú addig kialudta magát, és behabzsolta az elé tolt tökfőzeléket tükörtojással. A nő délután újra kiment a kertbe, és megjavította a kerítést ott, ahol a fiú kárt tett benne.

A szomszédom meghitt szokása volt egyébként, hogy meztelenül feküdt ki a napra. Az én kertem, jogom van hozzá!, mondogatta. A fiú gyűlölte ilyenkor, mert látnia kellett anyja aszott, öreg, megfáradt testét, minden gusztustalan domborulatával és zugával együtt; de a nő azért is csinálta. Mindig kifeküdt, és órákon keresztül aszalódott a napon, a fiú pedig rágyújtott, felpattintott egy dobozos sört, és összeköpködte a kertet.

Ismerem a fiút, régebben gyakran lógott át hozzám cseresznyét lopni. Ügyes srác, nem vitatom, de amit tett, azért mégis túlzás.

A nő tehát meztelenül feküdt a napon, amikor egyszer csak egy hatalmas, mély és súlyos árnyék vetült rá.

Kinyitotta a szemeit, és egy olyan ember magasodott fölé, akit még sosem látott azelőtt.

Ez a fiú hatalmas volt, nagyobb, mint bárki, akit eddig látott; fekete pólót viselt, de a szín semmit sem karcsúsított rajta, fehér hája kibuggyant a derekánál, és olyan átható verejtékszagot árasztott magából, hogy a nő megszédült, és majdnem a földre hányt tőle.

-Gábriel vagyok – mondta a fiú ellentmondást nem tűrő hangon, és rágyújtott.

A csikket pedig a meggyfa alá hajította.

A szomszédom nem egy szemérmes típus, hiszen én is láttam őt meztelenül napozni nem egyszer, még át is köszöntem neki párszor, ha már túl feltűnő volt saját magam számára is, hogy bámulom. De azért most meglepődött. Olyannyira, hogy mozdulni sem bírt. Egyáltalán. Meg se nyekkent alatta a napozóágy, csak a napszemüvege csúszott egy kicsit lejjebb, ahogy – sejthető volt – tekintetével követni kezdte a hatalmas, zsíros jelenséget.

Gábriel a maga komótos, de határozott, megfellebbezhetetlen módján azonnal nekiállt a dolgoknak. A nő meg csak nézte, tök meztelenül, ahogy a fia egy haverja összeszorított szájjal, inkább hájjal, mint izmokkal, megemel és odébb tesz néhány dolgot.

Nem mondom, hogy jól lehet látni, de még az ablakomból is nagynak tűnt a gyerek. Folyamatosan csinálta, csinálta és csinálta, amit – megparancsoltak neki? Vagy ösztönből jött? A fiú rágyújtott, nekitámaszkodott egy kerítéslécnek, és úgy nézte Gábrielt, mint profi idomító a betanított harci kutyát. Biztos volt magában, biztos volt Gábrielben.

Gábriel izzadt, néha megtörölte a homlokát, ez már délután három körül lehetett. Nagy volt a hőség. A fiú felpattintott egy dobozos sört, és odavitte az óriásnak. Gábriel egy hajtásra megitta az egészet, aztán felemelte a fiút a vállánál fogva, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Nem tudom, a nőnek feltűnt-e egyáltalán, mi épül az orra előtt? Mert az nyilvánvaló volt, hogy képtelen levenni a tekintetét a hatalmas hájtömegről. Szinte átégette a tekintete a napszemüveget, ahogy a nap perzselte fel Gábriel szabadon hagyott, szőrrel borított bőrfelületeit. Mindketten Gábrielt nézték: a nap is és a nő is.

A fiú aztán odalépett a szomszédomhoz, és sovány árkényot vetve rá közölte vele, hol fog húzódni közöttük a határvonal ezentúl: a veteményest ketté kell vágni; két kaput nyitnak elöl a kerítésben, amit külön fognak használni, és két út fog vezetni természetesen, egy hátra hozzá, egy pedig előre, a nagy házhoz. A nő ekkor eszmélt fel először.

-Hogyhogy hozzá? Kihez vezet a hátsó út?

A fiú gonoszul elvigyorodott, és a földre köpött. Szőke feje körül úgy ragyogott a nap, mint egy glória. – Na vajon?

A nő körülbelül ezután kezdett el káromkodni és sikítani, de ez elég mindennapos jelenség volt akkoriban mifelénk. Mindig sokat veszekedtek, de megszoktam az ordibálást, mint a kutyaugatást vagy az autók berregését. Nem aludtak egy ágyban, azt láttam volna. Gyűlölték egymást.

A nő tehát sikított és ő is köpködni kezdett, de mivel meztelen volt, így elég tehetetlen is egyben. Gábriel akkor odalépett hozzá. A torkomban dobogott a szívem, ahogy fölé magasodott, mintha el akarná temetni őt. Olyan sovány és olyan szánalmas volt az a nő! És ráadásul meztelen!

De Gábriel csak felemelte a napozóágyat a szomszédommal együtt, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Útban volt, mert a veteményes következett, azt kellett feldarabolni.

-Az én részem nem kell – legyintett a fiú. – Nyugodtan széttaposhatod a hülye zöldségeit, nekem aztán nem kellenek!

Akkor azonban Gábriel megszólalt:

-De nekem igen – azt mondta. Akkor szólalt meg másodszor és utoljára. A hangja messze dörrent, mint egy ágyú vagy egy győzelmében előre biztos csatakiáltás. – Nekem igen, kell. Kell a veteményes.

És nem hiszik el, de ez a monstrum lehajolt, és megsimogatott egy salátalevelet; pont azt, amelyiket az a kapa sértett fel, amit még a fiú hajított oda reggel.

-Jól van, haver – mondta a fiú elcsöndesedve, lehajtott fejjel. – Végül is, majd megosztozunk, lehet a tiedé a kert. Ha majd hozzuk a csajokat és piálunk, megpróbálunk nem oda rókázni.

Gábriel nem szólalt meg többé. A nő a ribizlibokor tövéből, ahova csak úgy oda lett téve, nézte, ahogy a fal kezd teljesen felépülni. Két paradicsom-ágyás között kígyózott tovább Gábriel óvatos és gondos tevékenykedése nyomán, és egészen elvékonyodott arrafelé. Gábriel úgy lépkedett, hogy egyetlen levelet se taposson el, egyetlen hajtásban se tegyen kárt. Estére végzett. Akkor mintha biccentett volna a fiú felé, már sötétedett, és erre a fiú kihozott valami pokrócot a házból, és betakarta vele az anyját. Utána fogták, és átvitték a falba vájt kapun a szomszédomat. Letették a földre. Volt itt egy viskó – régebben, mikor a fiú apja még élt, szerszámraktárként funkcionált -, pár kiszáradt málnabokor és egy dűlőfélben lévő kerítés.

-Végeztünk – mondta akkor a fiú szinte ünnepélyesen, már ahogy kitelt tőle. – Megosztoztunk az örökségen. Nincs többé vita.

Másnap persze áthordták a ruhákat, edényeket; Gábriel úgy-ahogy kipofozta a viskót – megjavította a tetőt, hogy ne essen be rajta a víz és a hó; kirámolta a macskahullákat, és egy nagy mozdulattal áthajította őket hozzám – jogos, nem vitatom, én mérgeztem meg őket; letett pár deszkát itt-ott, és egy molyos függönyt is felaggatott az ablakra. Aztán kiment, és otthagyta maga után azt a szúrós izzadtságszagot. Örökre.

Én elég jól hallom, amikor a srácok bulikat rendeznek: ezerrel dübörög a zene, szarnak a csendtilalomra. A fallal jól eltakarták előlem a kert egy részét, de még így is látom, hogy általában a fügebokrot célozzák meg, ha hánynak, és miniszoknyás meg kivasalt hajú festett lányokat hoznak magukkal. Összegraffitizték a fal rájuk meredő részét, és vasárnaponként úgy tarkítja a szemét a kertet, mintha tenger hányta volna ki magából dagálykor. A Gábriel se jobb egyiküknél sem, csak ő nem beszél annyit, és lassabban mozog.

A Gábriel csak abban különb náluk talán, hogy alkonyatonként vagy délben, miután kialudta a másnaposságát, néhány órácskát foglalkozik a veteményessel. Gazol, rendezget, cigarettázik, közben locsol, és még véletlenül se köpné le a karalábékat. Ő nem látja, amit csak én látok: a nő, ez a sovány, csontos asszony, a szomszédom, folyamatosan kukkolja őt, ha éppen ott van. De ha nincs ott, akkor is! Akkor ugrál, mint látják, néha ruhában, máskor meztelenül. Néha egymásra halmoz pár ládát, és felmászik rájuk. Lukakat fúrt a falba, hogy több különböző szögből láthassa Gábrielt, ahogy gazol.

Van Gábrielben valami lenyűgöző, valami tüneményes, valami bámulásra ingerlő, ezt be kell ismernem. Nem tudom. Én is szoktam nézni őt néha egy sörrel a kezemben, mint egy filmrészletet a tévéből; de amikor lehugyozza a meggyfát, felfordul a gyomrom, és gyorsan elkapom a tekintetem. Azt viszont most már beláthatják, hogy a szomszédom sztorija szomorú és magányos. A szomszédom egy megtestesült negatív példa. Ne kövessék őt, ha lehet. Főként a kukkolásban ne. Függőséget okoz.

 

 

 

Aucasin és Nicolete (részlet)

MOST SZÓT MONDOK, MESE-SZÓT ÉS REGE-SZÓT:

 

Mikor Biaucaire grófja, Garin, látta, hogy fiát, Aucasint, Nicolete szerelmétől el nem hajlíthatja, elment a város ispánjához, aki hűbéres szolgája volt, s így szólt hozzá: „Ispán úr, küldd el fogadott leányodat, Nicolete-et. Átkozott legyen az ország, ahonnan országunkba került! Mert általa veszítem el Aucasint, aki nem akár lovaggá lenni, sem egyéb hozzája illő dolgot cselekedni. Tudd meg azt is, hogy ha ama leányt kezeimbe keríthetem, máglyán égetem el, s magadnak is gonoszul lészen dolgod.” „Uram – felelé az ispán –, igen szomorít engem, hogy az úrfi itt jár-kél, s beszélget azzal a leánnyal. Nicolete-et pénzen vásároltam, hogy felnevelvén és megkeresztelvén gyermekemmé fogadjam, s majdan egy becsületes ifjú feleségéül rendeljem, ki tisztességgel eltartja. A te fiadnak, Aucasinnek véle semmi dolga nem lehet. Mivel azonban úgy kívánod és akarod, messzi országba küldöm a leányt, ahol az úrfi szemei őt soha többé meg nem láthatják.” „Úgy vigyázz – felelé a gróf –, e dologból még nagy bajod ne származzék” A két úr akkor elvált egymástól. Az ispán pedig igen gazdag ember volt, s vala néki egy díszes kastélya, kerttel körülövezve. Ide vitette Nicolete-et, a magas emelet egyik szobájába, társául egy és cselédjéül egy öregasszonyt rendelvén, valamint ellátván át kenyérrel, hússal, borral és minden egyéb szükségesekkel. Az ajtót annak utána lepecsételteté, hogy senki azon ki s be ne járhasson. Csak egy kis ablakuk nyílt a kert felé, melyen némi levegő jutott hozzájuk.

  

 

MOST ÉNEK KÖVETKEZIK:

 

Nicolete csak űlt bezárva

bolthajtásos, nagy szobába,

dísszel ékes volt e szála,

falán képek csudasága.

Márványköves ablakába

kikönyökölt a leányka.

Szép volt haja szőke szála,

szemöldöke hajolása,

arca fénye s tisztasága,

nincs ki szebb lehetne nála!

Néz ki a sok lombos ágra,

bimbóját rá rózsa tárja,

szól a rigók víg nótája,

ő meg így sír: „Ó, én árva!

jaj, de korán estem gyászba!

Mért kell ülnöm így bezárva

bolthajtásos nagy szobába?

Jaj, Aucasin, úrfi drága,

ez hát szivünk mátkasága?

Szíved szívem nem utálta,

azért vagyok ide zárva,

bolthajtásos nagy szobába,

azért estem kora gyászba,

de, Szűz Mária fiára!

másképp lesz ez nemsokára,

          csak szökhessem el!”

 

 

 

MOST SZÓT MONDOK, MESE-SZÓT ÉS REGE-SZÓT:

 

Nicolete, mint hallottátok és megértettétek, fogságban ült, bezárva a szobába. A hír pedig szájról-szájra kelt, határról-határra, hogy Nicolete-nek nyoma veszett. Némelyek azt mondták, hogy világgá menekült, mások azt beszélték, hogy Biaucaire grófja megölette. Olyik embernek tán kedvére is volt a hír, Aucasin azonban bezzeg nem örült, hanem beállított az ispánhoz, és így szólt: „Ispán úr, mit tettél az én édesemmel, Nicolete-tel, akit én legjobban szeretek ezen a világon? Elvitetted és elraboltad tőlen? Tudd meg azonban, hogy ha én most ebbe belehalok, vesztemért neked kell számot adnod, s méltán, mivel te gyilkolsz meg engem tulajdon két kezeddel, elrabolván tőlem azt is, akit ezen a világon a legjobban szeretek.” „Szép úrfi – felelé az ispán –, hagyjuk ezt! Nicolete fogoly leány, akit idegen földről hoztam ide, s pénzemen váltottam meg a szaracénoktól, hogy felneveljem, megkereszteltessem, s leányomul fogadjam. Egy szép napon majd feleségül is adom egy becsületes ifjúnak, aki tisztességgel eltartja. Neked semmi dolgod vele, kérd meg inkább valamelyik király vagy gróf leányát. Mi hasznod is volna belőle, ha szegénykét szeretőddé csábítanád s ágyasoddá tennéd? Csak azt érnéd el, hogy lelked örökkön-örökké a poklokon égne, s a paradicsomba soha bé nem juthatnál.” Mi gondom a paradicsomra! Nem akarok odajutni, csak Nicolete legyen az enyém, az én édes felem.  Mert a paradicsomba csak azok mennek, akiket most itt elsorolok.  Az öreg papok és a vén sánták és nyomorékok mennek oda, akik egész nap és egész éjszaka az oltár előtt meg a régi kriptákban görnyedeznek, koszos köpenyekbe és piszkos rongyokba öltözködve, s úgy halnak meg, ruhátlanul, mezítlábosan és csupasz combokkal, kivetetten, éhezve, fázva és nyomorúságban. Ezek mennek a paradicsomba, és ezekkel semmi közöm.  Inkább a pokolba szeretnék menni, mert odajutnak a tudós emberek meg a deli lovagok, akik vitézi tornákon meg derék háborúkban vesznek részt, odajutnak a nyalka apródok és a nemesurak. Velük akarok tartani én is. És odamennek a finom, szép hölgyek, akik férjuruk mellé két vagy három barátot is tartanak, és odajut minden arany és ezüst, minden drága köntös és drága szürke prém. Odajutnak a hárfapengetők és a tréfacsinálók és a világ minden királyai. Velük akarok tartani, csak az én édes felem, Nicolete is velem legyen. „Márpedig – felelé az ispán – hiábavaló minden szavad, mert Nicolete-et sohasem láthatod többé. Ha szólhatnál vele, s atyád megtudná, őt is meg engem is tűzön süttetne, s magadnak is gonoszul lenne dolgod.” „Nagy szomorúság ez nekem” – felelé Aucasin. S nagy búsan otthagyta az ispánt.

 

 

MOST ÉNEK KÖVETKEZIK:

 

Megy Aucasin és lépte gyász,

mint kit szörnyű gond igáz,

kedves arcát gyötri láz.

Nincs sebére jobbulás,

nincs jó szó, se gyógyulás.

Várja a szülői ház,

lépcsőin föltétováz,

bús szobáján eltanyáz,

kedveséért mély fohász

ajakára fuvoláz:

„Nicolete, te szép, ha állsz,

szép, ha kelsz és szép, ha jársz,

szép, ha víg vitára szállsz,

szép, ha csókra, bókra vársz,

szép, ha kart ölelni társz,

bánat éretted csigáz,

érted leszek síri váz,

bús szívemnek, jaj, be fájsz,

        Nővérkém, szivem”

 

Tóth Árpád fordítása

Berlinben elkezdődött valami – Artist’s Pledge 2012

Brüsszelben élő magyar táncművészként 2012-ben megnyertem a Leonardo da Vinci – „Egy egész életen át tartó tanulás” program ösztöndíját. Ennek köszönhetően négy hetet töltöttem Berlinben, ahol a Tanzfabrik nevű intézmény kreuzbergi studiójában egy új előadás alkotói folyamatán vehettem részt. Az intézmény épületei próbalehetőséget biztosítanak a helyi és nemzetközi koreográfusok számára, és helyet adnak bemutatóknak, tánctréningeknek és kurzusoknak.

Ott létem alatt számos előadáson és kiállításon vettem részt. Feltűnő volt, hogy pár hét leforgása alatt milyen sok kelet-európai művész munkájával találkoztam. Összegyűjtöttem a számomra legérdekesebbeket.

Megnéztem az ESDIP Art-galériában a Silences7 című alkotást, amelyre Ciarán Walsh kiállítás megnyitója alkalmából került sor. Az ír származású művész digitálisan nyomtatott képei etnográfiai és muzeológiai töltettel rendelkeznek, a művész mindezeket minimalista ábrázolásmódban állította ki. Walsh jelenleg egy novellát ír, amelyben a science fiction és múzeumkritika ötvözetén dolgozik ‘Ancient Night of the Universe’ címmel.

Az este további részében megtekintettem a Silences7 című munkát, amely a hetedik része Kovács Kata és Tom O’Doherty együttműködésének. A szintén minimalista előadás a mozgás, zene és a performance ötvözetén alapszik.http://www.silencesseries.com/silences-7-accompanied-walk/

 

A HAU-ban (Berlin egyik legismertebb színháza) Salamon Eszter Melodrama című legújabb produkcióját tekintettem meg. A Magyar koreográfus dokumentum – előadásában megszemélyesíti Salamon Eszter élet-történetének elbeszélését. Ennek érdekében utazást tett Dél-Magyaroszág egy falujába, ahol interjúkat készített 2006 és 2012 között a 62 éves névrokonnal. Ezeket a videofelvételeket vette alapul a gesztusok és hangsúlybeli jegyek elsajátításához. A biográfia elbeszélése során, betekintést nyerhetünk többek között abba, hogy milyen nyomot hagytak Magyarország ellentétes politikai rendszerei és a személyes függetlenség vágyának elérése egy személy életében. Az előadás lehetőséget nyújt a néző számára egy életútnyi idő végigkövetésére egy előadás adta időtartam alatt.

http://english.hebbel-am-ufer.de/programme/programme/alphabetical/salamon-melodrama/

http://issuezero.org/mi.php?id=10

A bolgár származású Ivo Dimchev és Franz West HAU-ban bemutatott X-on című előadása a testek és művészeti alkotások egyedülálló párosítása, melyben az osztrák művész Golden Lion díjas szobrai és a specifikusan erre a produkcióra készült alkotásai mutatkoznak meg a színpadon, Dimchev korábbról ismert Lili Handel karakterével ötvözve.

http://www.ivodimchev.com/x-on.htm

http://www.hebbel-am-ufer.de/programm/spielplan/2012-12/dimchev-west-x-on/80/

A KW (Berlini kortárs művészeti központban) néztem meg a ONE ON ONE című kiállítást. A bemutató célja az egyénenkénti látogatókra tervezett direkt, intim szembesítés. Mindez teret engedett a meghívott művészeknek (mint például Joe Coleman, Geoffrey Farmer, Yoko Ono, Anri Sala etc), hogy egyénenként kezeljenek minden egyes látogatót. Ezek a munkák külön erre az individuális, zárkózott térkialakításra készültek sajátságos mikrokozmoszt létrehozva. http://www.kw-berlin.de/

 

A HAU2 folyosóján „Critical Spaces“ névvel – a Romániai Fesztivál keretén belül tartottak konferenciát, amelyben a politikai és művészi jelentőségét taglalták azon kritikus gondolkodást támogató független helyszíneken, amelyek megmaradtak illetve újonnan alapultak a jelenlegi poszt-szocialista valóságban. Színházak, terek mint például a Fabrica de Pensule Cluj, Teatrul Spălătorie Chişinău, The National Dance Centre Bucharest, subRahova, Caminul Cultural. Számomra, különösen érdekes volt hallani arról, hogy milyen tevékenységek zajlanak a szomszédos országban, és milyen művészeti irányvonalat képviselnek alternatív alkotók.

Az este folyamán megnéztem a „Romanian Dance History VI“ című előadást – Manuel Pelmus kezdeményezésében – aki 2012- Berlin Művészeti Díjat kapott.

 

http://rodancehistory.blogspot.hu/

http://www.youtube.com/watch?v=AupKHQL-UgM

http://www.hebbel-am-ufer.de/programm/spielplan/2012-12/romanian-dance-history/106/

 

A próbákon, előadásokon és a berlini táncélettel való ismerkedésen túl, igyekeztem mélyebben, aktualitásában is bekapcsolódni a helyi eseményekbe. Meghívást kaptam Kareth Schaffertől az Artist’s Pledge első találkozójára, amely a művészek érdekképviseletének érdekében szerveződött. Az eredeti ötlet Kareth Schaffertől és Julek Kreutzertől származik, akikkel a nyár folyamán korábban márbeszéltünk ennek a találkozónak kiinduló pontjairól. Az esemény a Tanzfabrik Uferstudios-jában került megrendezésre, és a Zeitgenössischer Tanz Berlin (a továbbiakban ZTB) támogatásával jött létre.

Megnyitójában Norbert Kliesch a ZTB aligazgatója, beszélt a berlini művészeti helyzetről. A ZTB a szakma alternatív módszerekkel való támogatását jelölte ki fő céljául. Elmondta, hogy a 80′-as években a művészeti élet anyagi helyzetének javítása érdekében új intézményeket hoztak létre – többek között az Uferstudios-t is. Jelenleg nem újabb és újabb intézmények kiépítésére törekszenek, hanem arra, hogy a táncosokat, művészeket szóra bírva közösen alakítsák ki véleményüketa kialakult helyzetről. Az ‘Artist’s Pledge’ egy kezdeményezés arra, hogy azok a művészek mondják el véleményüket, akiket ténylegesen érintenek ezek az intézkedések. Mindez segítséget nyújt a valós kondíciók feltérképezésében. Annál is inkább, mivel az intézmények és stúdiók nem képviselik a művészek érdekeit olyan mértékben, mint amennyire kellene, hiszen a saját fennmaradásukért küzdenek.

A művészek által megírt ’Pledge’-ben, az úgy nevezett „Nyilatkozatban” – mindenki megfogalmazhatja a saját maga által elvárt munkafeltételeket, amelynek részét képezik az etikai, financiális, szociális, szakmai, formális és egészségügyi jogokra vonatkozó elvárások is. Ezen kérdések átgondolása és az erről való aktív kommunikáció nagyban elősegítheti a szakmai közösség lét- és munkakörülményeinek fellendülését. A konferencián valamennyien egyetértettünk abban, hogy egy flexibilis tulajdonságokkal bíró projektekből álló mezőnyben, mindezek meghatározása a művészek felelőssége. (A januári fesztivált megelőzően, még december 12-én, egy következő találkozó alkalmával már igyekeztünk lehetőséget biztosítani mindezekre. Ekkor a jelenlévők egy pohár forralt bor elfogyasztása közben írhatták meg saját szövegüket.)

Kliesch felvetette, hogy ezek az írások kerüljenek kiállításra a Január 6-i Peter Player által szervezett TanzTage 2013 fesztiválon. Így lehetőség nyílna arra, hogy a berlini kulturális élet résztvevői informálódhassanak a már felmerült kérdésekről. A ’Pledge’, nemcsak a koreográfusokra, táncosokra vonatkozik, hanem látogatókra, producerekre, újságírókra, kritikusokra, kurátorokra, és mindazokra, akik úgy érzik, hogy érintettek. Nagyon fontos, hogy az illetékesek visszajelzést kapjanak arról, hogy az egyes művészek mit tartanak fontosnak, milyen munka körülményeket szeretnének, és milyen elvárásaik vannak. Afesztivál ideje alatt a résztvevők tájékoztatást kaphattak az ’Artist’s Pledge’ részleteiről és amennyiben valaki indíttatást érzett a saját ’Pledge’ megírására, segítséget is kapott a szervezőktől.

Véleményem szerint a minőségi munka eléréséhez az ‘Artist’s Pledge’ kezdeményezés igen hasznos lehet, hiszen ki is tudhatná a művészeknél jobban, hogy nyugodt alkotó munkánkhoz mire van szükségünk?

Ezúton szeretnék tehát buzdítani mindenkit arra, hogy ha kedve tartja, igyon egy pohár bort és ragadjon billentyűzetet!

artistpledge@gmail.com

http://artistpledge.wordpress.com/

 

Ez az írás az OFF Alapítvány “Táncosok szakmai gyakorlata 2012-2013” című programja keretében született. A program megvalósítását a Tempus Közalapítvány támogatása tette lehetővé. 


Útravaló

vonattal jöttél

vagy Isten hozott

most nem érdekel

itt vagy

már van honnan

menned

indulsz

pedig sosem mondtam

hogy vigyen el az ördög

nem használok

közhelyeket

Róluk csak ritkán beszélek

túl közel állnak hozzám

Mindketten

jól tudom

Lucifernek

egyszer fehér szárnya

volt

azt hiszem

minden a

Terv része

te is az vagy

az indulásod is

az út is

a cél is

ha mégy

hát nem bánom

lesz hová visszajönnöd

mondhatnám

de nem teszem

Isten veled

Költészet van

 

Olvasói feljegyzések útközben

 

Ahonnan innen el: ott hová is lenne az út? ez így logikus és fordítva, a hová is lenne az út kérdésére a válasz: innen el.

A hová is lenne az út és az innen el között: a szorítás.

Hová: szállásra itt már nem gondolhatott senki, annak, aki valahová(?) is mehetett, hamarosan nyomát vesztették.

Ugyanannak a lefojtottnak, redukáltnak a variációi: a csillagok hóna alatt – ez a napfelkelte megfordítása, vö. Kosztolányi, itt: „ha semmi titkot se rejteget, akkor vajon miért csalogatja a tekintetemet a fojtó messzeség?”

Szerkezet: egyszerre veszély, hogy hivatkozik mestereire, mert az olvasó rögtön hasonlíthat és értékelhet is, ugyanakkor hol van olyan költészet, amelynek a hátterében többé vagy kevésbé rejtve, ne lennének ott az elődök. Mohainál természetesen nincs szó „plágiumról” vagy paródiáról.

Dicséret: eldobhatja a mankókat, önálló költészet ez!

 

xxx

Elemzések útközben

 

Mohai költészete nem pesszimista, nem világvége-költészet, hiszen nincs benne transzcendencia. Igen következetesen valami olyasmiről beszél, hogy a világot a vég felől kell nézni. A vég redukál. Ezért visszatérő idézete esszéiben és átírva ebben a kötetben is (l. az utolsó versciklusról írottakat) a Hosszú álom chandleri „világköltészetének” alábbi sorai: „Ugyan mit tesz az, gondoltam, hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén vagy márványobeliszk alatt a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta a fejét, s túl van minden effélén. Olaj és víz, szél és levegő mind egyre megy. Örök álmát alussza már, s nem bántja, hogy milyen mocskos módon halt meg, és hogy hová zuhan a teste.” A vég tehát redukál, jóllehet ezt a költőnek kell reprodukálnia. Ezért lehet ennek a költészetnek a nyelve csak minimalista, nem bravúroskodó, nem a játékosságot hajszoló. A költő figyel, mi marad az életből a vég felől nézve. Költészete nem a halál legyőzésére irányul, a halált itt nem lehet eljátszani. Az élet szükségszerűen absztrahálódik, s ezek valós absztrakciók. A lefojtottság, a visszfény, a szürke, szürke, szürke stb., minden innen ered. Jóllehet inkább Kosztolányi, a mester költészetét kellene itt megidéznünk, hadd idézzünk szerintünk valami találót Füst Milán naplójából. Mohai: mint akiről nem csepegnek le az esőcseppek és nem tudja, hogy eső után meg is lehet száradni. Levonja a konzekvenciákat, nem játszik az élettel. (Füst II. k. 93. o.) Mohai nem akarja a pillanatnyi örömöt, szépséget, boldogságot kicsipegetni az életből, ugyanakkor nem akar cselt sem vetni, azaz játszani azzal, ami játszik vele. Mohai emlékezni akar, ugyanakkor tudja, hogy nincs más lehetőség, csak a feledés. Az emlékezést csak a pillanatban lehet megduplázni.

 

A verseskötet súlyos első ciklusát a harmadik gyermeki nézőpontú, derült egű, rövid, egy-két strófás, pattogós ritmusú, rímes ciklusa váltja fel. A sorrend mintha fordított lenne (az összehasonlítás legyen a recenzens felelőssége), mint ahogy Kosztolányi költészeti életműve alakult A szegény kisgyermek panaszaitól a Számadásig. Az Ég Földre költözését azonban a ciklus alig kétharmadánál felváltja Föld és Ég kettészakadása, a szálkás idő eljövetele. A negyedik, Koldusszem című ciklus ráfelel az előzőre, az Egyetlen kertben-t, „Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött fel az égig”, A halál kertje váltja fel, a „Magva –halt kert: Elbírhatatlan Ég von vásznat föléje. A világ benne fuldokol”. A szerző átvette ide első kötetéből az összetett és szép Hommage-t, amellyel bevezeti ide is a dalmata-, azaz a kutyahalál témáját (ha jól számoltuk, akkor tíz ilyen vers van), valamint a Kásás körték esnek a kertre című verset is. Itt legalább olyan meghatározó szó lesz a semmi, illetve a semmiség, mint a minden volt az első kötetben. Most teljes egészében idéznénk a ciklus mély és frappáns, Alamizsna című kétsorosát: „Átmásolva a semmit/egy moccanatlan Kutyán.” Nem kívánjuk a cikluscímet, a Koldusszem-metaforát magyarázni, de talán ez a kétsoros is több mindent megsejdíttet. A semmi makacs faggatása a Mi teszi? című vers háromsorosa is: „Mi teszi az embert mássá a halál után? / Csak tudnám. / Elgörgetném az összes követ az útról”. Mohainál nem végpont , hogy egy nagy úr vendége voltam, a nagy úr a semmi. Ezt kell tehát faggatni, mint teszi Az élet visszája című vers is. Másvilágot épít tehát, a transzcendencia tagadója a túlvilágról képzelődik? Igen, olyan, mintha túlvilági utazást tenne. A vers közepén így ír: „e siralomvölgyet elhagyom,/ és minden sötét lesz,/ félni kezdek nagyon.”Tehát a félelem úsztat át (és nem Káron ladikja) a halál utánba, de nem a szóvicc kedvéért, azt is mondhatnánk, csúsztat át az életből a halálba. Így paradox módon mégiscsak a semmiről beszél. A makacs faggatásnál szelídebb a Kényes ponton, 55 – Születésnapra háromstrófás kétütemű, ölelkező rímű négysorosa, melynek utolsó versszaka kérdőjelbe oldva így szól: „Mert hamvában létezik,/ mi egyedüli jó?/ Kísértés minderre,/ a Földi Való? Aki nem érzékeli Mohai költészetének transzcendencianélküliségét, az nem fog megérteni olyan sorokat, mint például a Hommage-ban: „Holott a kert: véres dráma,/ torz disszonancia -/ meddig élet, meddig halál,/ rajta kívül tudja e más? / A remény: megértés. / A panasz: ki nem mondás.” Vagy a Töredékek Weöres Sándorhoz első töredékében: „A bíztatás csüggedés,/ és óvakodj ott járni,/ hol költő a keresztet/ ily örvény fölé várja.”

 

A kötet záró ciklusa Ott állsz címmel a költő önreflexióit, a költészetre vonatkozó reflexióit tartalmazó versekből áll. Nem véletlen tehát – az utolsó vers kivételével – a másutt a ritkán előforduló egyes szám első személyű fogalmazás vagy az önmegszólítás. Ez a hely, a költő helye, tehát nem lehet üres Mohainál. Az sem véletlen, hogy a ciklus legelső versében találkozunk az egyetlen konkrétan meghatározott úti céllal, azzal a prágai épülettel, „ahol Kafka a balesetbiztosító-társaságnál hivatalnok volt”. De hiába a konkrét cél a költő számára. Saját akaratából vágott keresztül az izzó fenyveseken, és magányos mezőkön, fúrta át magát kanyargó sikátorokon és indázó utcákon: „mintha egész életemben erre az útra készülődtem volna, ahová most hiába igyekeztem elérni, de parányi kikötőm egyre távolodott és az útféli messzeségbe veszett:” Helymeghatározásként marad a pocsolya fénye: „Ott állsz a pocsolya fényében.” „Minden az életben maradás körül forog” – súgja valaki, egy kafkai árnyfigura. Mohai nagyon jó érzékkel keveri bele a mindennapi, hivatalosan áltárgyias szövegeket a költőibe: „Nem érzek ellenséges viszonyt magamban a külvilággal. Azzal amúgy sem jutnék semmire: a vihar természetes adottsága a környezetemnek, ahol élek.” (Amikor a zápor lefut – In memoriam Mészöly Miklós).A költői szerep mibenlétére kérdez rá a Temetés – Hódolat Nádas Péternek című versben: „Úgy látszik, az udvaromba jönnek meghalni a kutyák.”Miért kell nekem ezt csinálnom? Mi történik itt? Mindenki kutyáját én temessem?” Az esszéíró Mohait ismerve, ebből a ciklusból sem maradhatott el egy, a Chandler-komplexumot felvázoló vers. Ponyva és komoly irodalom, detektívregény és vers, eredetiség, zsinórmérték („azóta pedig, hogy számomra a Hosszú álom világhírű költészete zsinórmértékké vált, a teljes Chandlert kívülről fújom.”), sorolhatjuk, hogy jelezzük az írói-költői szerepek kölcsönös inspirációinak egymásra épülésének e meghatározó metszeteit. Ja és Raymond Chandler, aki „célt ért, talált egy kemény legényt”. A kötet záró verse, A széthordható kincs (a kincs Kosztolányi nagy témája!), paradoxon(ok) formájában való összegzés. Kezdősora, „Amit költő mond tollba, igazzá válik”, a maga evidenciaszerűségével az igazzá válásnak mond ellent. Egyébként a régies megfogalmazás,” tollba” mondja, még csak nem is (gépbe) írja, kétszeresen (azon túl, hogy ezt a költő mondja a költőkről), tartalmilag és stílusában is távolságot teremt az evidenciától. Ezután következnek a további közhelyszerű, éppen ezért igaznak tűnő megállapítások: ” A költő teremtett világokba álmodja magát”, „A költő kőműves”, egymáshoz illeszti a szavakat”, „Aztán helyére kerül minden” stb. Végkövetkeztetésként, zárásként megismétlődik a nyitó evidencia. De hát ez így tautológia, szánalmas önismétlés, valódi önmegerősítés nélkül. A költő munkájának számbavétele, egyszerre eleve igaz és látszólag igazzá váló halmaza mintha nem állna össze verssé. Rossz vers a záró vers? Szó sincs róla. Itt jön a paradoxon. A költő kijelentette, hogy amit költő, azaz most ő is mond, az igazzá válik. De hát úgy tűnik, hogy éppen nem „vált” igazzá. Azáltal azonban, hogy ezt e versben elmondta, eleve egy „kritikus” távolságból indítva, a kifejtés során egyre inkább kilóg a lóláb, s mire, a vers végén elhangzik, „Amit költő mond tollba, igazzá válik”, sejtjük, hogy ez valójában nem igaz. Ha azonban a költő ezt el tudta mondani, akkor mégiscsak igaz! Mindez azonban nem változtat azon, amit a cím mond: széthordható kincsről van szó. Végezetül egy hagymahasonlattal hívnánk fel a figyelmet a verselemzés paradoxonára. Az elemzés során, azaz, ha lehántjuk a héjakat, a végén nem maradna semmi. Az igaznak mutatkozó elemzés végén azonban a vers nem tűnhet el, sőt a maga teljes megfejthetetlenségében kell megerősödnie.

 

Mohai V. Lajos: Hová is lenne az út? (PRAE.HU, Budapest, 2011) 

Guiraldo esete az Ördöggel X. Bölcs Alfonz és Gonzalo de Berceo szerint

Szent Jakab sírjának felfedezésétől kezdve zarándokok milliói kezdték el látogatni Santiago de Compostelát, Galicia azon csücskét, ahol a legenda szerinti sír található. Az éppen akkor virágkorát élő Navarrai Királyság lelkesen támogatta az út fenntartását, megteremtve ezzel a vallási turizmus alapjait. A frankofón területről érkezők – akik nem voltak kevesen, mint azt X. Bölcs Alfonz cantigáiban 1 is olvashatjuk – magukkal hozták nyelvi sajátosságukat, amely feltehetően gyökeret eresztett és integrálódott a portugál nyelvben. És természetesen ennek a pezsgő kulturális érintkezésnek a bizonyítékai azok az irodalmi művek is, melyek megemlítik az El Caminót.

 

Az El Caminót bemutató szerzők közül választottam ki kettőt: X. Bölcs Alfonz kasztíliai királyt és Gonzalo de Berceót, az első ismert spanyol költőt és a mester de clerecía 2 műfaj első alakját. Mindkét alkotó a hispániai irodalom nagy alakja, kortársak, akik két különböző műfajban, de olykor hasonló témájú verseket írtak. Bölcs Alfonz Cantigas de Santa María című kötetének huszonhatos számú cantigája és Berceo El romero de Santiago című műve, a Los Milagros de Nuestra Señora kötetéből ugyanazt az El Caminón történt esetet dolgozzák fel, persze mindketten a saját szemszögükből.

 

A történet igen egyszerű. Egy zarándok, társaival egyetemben elindul, hogy végigjárja az El Caminót, ám útközben bűnbe esik: szexuális kapcsolatot létesít egy hölggyel, aki nem a felesége, és mindezek után gyónás és büntetés nélkül folytatja a zarándoklatot. Az ördög, ezen vétkén felbuzdulva, megjelenik neki Szent Jakab képében és azt tanácsolja neki, hogy legyen öngyilkos: a jámbor zarándok engedelmeskedve eltávolítva hímtagját és elvágva a saját torkát. (Ezzel – úgymond – jóváteheti bűnét). Mikor az öngyilkosság miatt el akarják vinni a zarándok lelkét a démonok, találkoznak az igazi Szent Jakabbal, aki látván a történteket arra kötelezi az ördögöt, hogy járuljanak Szűz Mária elé, aki majd igazságos ítéletet hoz a zarándok felől. A Szűz természetesen a „jó” javára döntött és utasította a démonokat, hogy vigyék vissza a lelkét a testébe, mert hazugsággal vették rá, hogy ölje meg magát. A történet vége happy end, hiszen Guiraldo, a zarándok feltámad, és életének hátralévő részét Isten szolgálatának szenteli.

 

A legszembetűnőbb különbség, hogy mind a két szöveg lírai költemény, de a műfajuk különböző. Bölcs Alfonz művét nem olvasásra, hanem éneklésre szánták. Akkoriban nagy hangsúlyt fektettek a csodák és hőstettek terjesztésére, melyeket különféle vándor dalnokok adtak elő a hallgatóságnak. Ahhoz, hogy a szöveg adaptációja kifogástalan legyen, nagymértékű zeneiség is szükségeltetik. Bölcs Alfonz költeményében a versszakok szótagszáma sorról-sorra igyekszik követni ugyanazt a mintát, és refrén is megkönnyíti a költemény előadását. Ezzel ellentétben Gonzalo de Berceo műve nem énekelt, nem vándor énekeseknek szánt vers.  Terjedelmét tekintve jóval hosszabb, nem olyan zenei, inkább a cuaderna vía megőrzésére törekszik. Ezt megőrizendő és az olvasást könnyítő vizuális tagolást alkalmaz a költő, a cezúrát, amely szeparálja a szótagokkal képzett egységeket minden egyes sorban.

 

A két mű struktúrája igen érdekes. Nemcsak a stílusuk és a befogadásmódjuk különbözik, hanem másként is tagolják a történetet. Az anomáliák egyes helyeken szembetűnőek, máshol nem annyira jelentősek. Mind a két szerző megtartja a szövegszerkesztés alapegységét a bevezetést, kifejtést és befejezést. A kifejtésen belül négy alegységet különböztethetünk meg a következő vázlat szerint:

 

  1. 1.      Bevezetés: a körülmények ismertetése és maga a bujaság vétke
  2. 2.      Kifejtés:
    1. a.      Az Ördög Szent Jakab képében becsapja a zarándokot
    2. b.      A zarándok holttestét felfedezik a társai és a démonok elviszik a lelket
    3. c.      Szent Jakab megállítja a démonokat és párbeszédet folytat az Ördöggel
    4. d.      Szent Jakab és az Ördög Szűz Mária előtt, az isteni ítéletet várva
  3. Befejezés: Guiraldo feltámad és jó útra tér

 

A különböző egységek más-más sor és versszakszámmal jelennek meg a művekben. Mindkét szerző egyetlen részre fektet igazán nagy hangsúlyt, Szent Jakab és az ördög párbeszédére. Ez az egész történet kardinális pontja, hiszen ez dönti el a lélek későbbi sorsát. Bölcs Alfonz négy versszakot, így huszonnégy sort szentel ennek a jelenetnek, míg Gonzalo de Berceo harminckét sort és nyolc versszakot szán a dialógus bemutatására. Az utóbbi szerző többet hagy erre a jelenetre csakúgy, mint a befejezésre is, ahol a különbség igen nagy. Bölcs Alfonz egy versszakkal (hat sorral) lezárja a Szűz döntéshozatala utáni időszakot, ezzel ellentétben Gonzalo de Berceo negyven sorban és tíz versszakban írja le, mi is történt a feltámadás után. Az utóbbit két részre is oszthatjuk. Az első, hogy mi történt közvetlen az újjáéledés után, a második pedig, hogy később mi történt és, hogyan alakult a zarándok további élete. A bevezetésen kívül, ahol a különbség négy sor Bölcs Alfonz javára minden egyes részben Gonzalo de Berceo az, aki nagyjából triplázza a sorszámokat, hogy kifejtse a történteket. 3

 

Mindkét költeményben szerepet kap a direkt narratív stílus, mely teret enged a szereplők felszólalásának. Megjelenik a dialógus a versen belül, bár nem gondolatjelekkel, mint a prózai művekben, hanem idézetekként. Az első ilyen a kifejtés első részében tűnik fel, mégpedig az ördöggel, aki direkt módon közli az olvasóval, hogy ki ő, miért jelent meg a zarándoknak és, hogy mit kell tennie, hogy bűnét jóvátegye. A különbség a két mű között, hogy Bölcs Alfonz csak a gonoszt szólaltatja meg, és a zarándok csak szó nélkül engedelmeskedik. Ám Gonzalo de Berceo ügyel arra, hogy valódi dialógus legyen: párbeszéd a zarándok és az ördög között. Guirald kérdőre vonja az ál-Szent Jakabot, hogy ki ő és miért van itt. A végén persze ő is engedelmeskedik és öngyilkos lesz. A következő párbeszéd valóban dialógusként jelenik meg mindkét műben, nagyjából ugyanabban a formában. Ezt a rész a fentebbi vázlatban a kifejtés c. pontjaként szerepel, ahol Szent Jakab és az ördög beszélnek, hogy valójában kié is a zarándok lelke, és hogy csalással nem mehet a pokolra. A struktúra ugyanaz: három rész, ahol a szent kezd és zár, és az ördögnek csak egy kisebb köztes rész jut. A továbbiakban a szereplők explicit megszólaltatásának technikáját csak Gonzalo de Berceo művében találjuk meg. Amikor Mária ítéletet hirdet, Bölcs Alfonz indirekt módon írja le, míg Gonzalo de Berceo egész versszakot és direkt idézetet szerkeszt a Szűz szavaira. Később a befejezésben, találkozunk még néhány idézettel, melyek a nép szavait hivatottak kifejezni és az eset csodálatára irányulnak. Ezek persze Bölcs Alfonz költeményében nem jelennek meg.

 

Gonzalo de Berceo epikus költészete nagyobb részletgazdagságot és valósághűséget tesz lehetővé, mint Bölcs Alfonz költeményei. A XXVI. cantigában egyáltalán nem fontos, hogy a zarándok kicsoda. Gonzalo de Berceo viszont nevesíti ezt a szereplőt is. Ő használja a szövegben már megjelenő Guiraldo tulajdonnevet, míg Bölcs Alfonz köznevekkel, gyűjtőnevekkel nevezi meg a zarándokot (mint zarándok, vagy ember). Emellett néven szólítja azt a személyt is – persze precíz leírást adva róla –, aki ezt a történetet megélte és lejegyezte, így biztosítván nagyobb hitelességet a műnek. Ezek a részletek talán éppen a költemény tanító jellege miatt fontosak, hiszen ha az olvasó részleteket, konkrétumokat kap, akkor sokkal inkább hajlik afelé, hogy elhiggye azt. Ilyen részleteket és epikus eszközöket kívánnak reprezentálni a következő példák.

 

„Don Ugo, omne bueno,       de Gruñiego abat,
varón religïoso,          de muy grand santidat,
contava est miraclo    que cuntió en verdat
;
metiolo en escripto,    fizo grand onestat.”

 

Ebben a részletben a valódi történet első lejegyzőjének bemutatását találjuk pontos információkkal a minél nagyobb hitelesség kedvéért.

 

„Crediolo el astroso,  loco e desessado,
sacó su cuchellijo,      que tenié amolado,
cortó sus genitales      el fol malventurado,
dessende degollose,    murió descomulgado.”

 

Itt azt láthatjuk, ahogyan a cezúrával kettéválasztott sorok két része más és más színezetet kap. Olyan hatást kelt, mint a színházi narráció, amikor az egyik szereplő kommentálja a történteket, a sorok első felében, és hozzá fűzi a közönségnek a saját véleményét, úgymond kiegészítő információt, a sorok másik felében.

 

Ezek a jellegzetességek az énekelt versek esetében nem fontosak és nem fordulnak elő: így nagyobb hangsúlyt kap a vallási háttér és a zarándokon kívüli személyek. Emellett megjelenik a mű első két sorában leírt tételmondat, ami egyfajta morális tanulságként is szolgál, s ennek később, minden versszak után ismétlődő részlete alkotja a refrént, amely az epikus költészetbe nem fér bele, sőt, szinte haszontalan.

 

Érdekes különbség, hogy a szereplők megjelenése és azok előtérbe állítása teljesen más interpretációt ébreszt az olvasókban. Gyakorlatilag ugyanazokkal a személyekkel dolgoznak: Isten, Szűz Mária, Szent Jakab, az ördög, a démonok, a zarándok és társai. Gonzalo de Berceo esetében jelenik még meg a már említett feljegyző személye, akitől származik a történet. 4 Ha megnézzük a két szerző többi költeményét, láthatjuk, hogy a főszerepben Mária és csodatételei állnak. Minden dicsőség az ő érdeme és ő a hívőinek fő védelmezője. 5 Ámde ebben az esetben nem ez az első benyomásunk, hisz nem Mária az, aki cselekszik. A leghangsúlyosabb szerepet az ördög és Szent Jakab személye kapja, míg Mária csak egy epizódszereplő, aki kulcsfontosságú ugyan, de nem ő áll a költemény középpontjában. Bölcs Alfonz esetében egyértelműen az az érzésünk támad, hogy maga a zarándok, akivel ez az egész történik, egyáltalán nem fontos. Ennek az is nyomatékot ad, hogy csak Szent Jakab és Mária ő kap párbeszédes szerepet, és épphogy szó esik a feltámadt zarándok utóéletéről. Gyakorlatilag Szent Jakab diadala a fő történés. Ám Gonzalo de Berceo már nem így gondolkodik. Nála is előtérben áll az ördög és Szent Jakab, mint központi szereplők, de szót kap a zarándok és a költő sokkal több hangsúlyt fektet annak cselekedeteire és utóéletére. Így sokkal inkább érezzük azt, hogy a főszereplő valójában a csalás áldozatává vált, csakhogynem ártatlan Guiraldo. Ez a nézőpontot is meghatározza. Bölcs Alfonz művében úgy érezhetjük, hogy a történetet a szentek szemszögéből, felülről mesélik el nekünk, szinte észre sem véve, vagy a felhők miatt nem látva, hogy mi is történik a földön a zarándok áldozattal. Gonzalo de Berceo szög egyenest az ellenkezőjét mutatja be. Mivel sokkal nagyobb hangsúlyt kap Guiraldo személye, hagyja beszélni, leírja és részletezi annak utóéletét, úgy érezzük, hogy a földről, a zarándok társadalmi szintjéről, az ő szemszögéből látjuk a történteket.

 

A költemények többségében Mária aktívan cselekszik és vakokat, bénákat gyógyít. Ebben a történettípusban viszont, mint az isteni ítélőszék bírójaként tűnik fel. Érdemes megemlíteni emellett a Szűz feudális jellemzőinek a kidomborítását. A feudális úr feladata az, hogy megvédje alattvalóit az ilyen támadásoktól. Tehát Máriának kötelessége hű szolgája megmentése. Ezen a ponton kapcsolódik össze Szent Jakab és a Szűz személye. Szent Jakab mintegy segítő jobbként vonul a történetbe ezzel segítve a tőle feljebb lévők munkáját.

 

A „Yago” kifejezés, mint a Jakab gúnyneveként tűnik fel az Ördög szájából, a 19-20. versszakban. Mi már a becenevek világában élünk, de ez akkoriban tiszteletlenség és társadalmi státusz kicsinyítését sejtette. Ez egy bizonyíték arra, hogy az író használta a köznyelv fordulatait és meghatározott céllal írta bele a művébe, ezzel is nyomatékosítva az ördög velejéig romlott és tiszteletlen jellemét. A másik eset kicsivel lejjebb a 22., 24. versszakban jelenik meg. Itt Szent Jakab az ördöghöz beszélve és a csalást megemlítve használja a „te” személyes névmást, amely indokolatlan grammatikai szempontból, mivel a spanyol ragozott igealakok magukban hordozzák a személyt is. Ebben az esetben is az ördög bűnösségének és tiszteletlenségének a megerősítése a cél. Ugyanez történik a XXIV. versszakban, amikor Szent Jakab nézőpontot vált és az én szócskát használja hasonlóképpen nyomatékot adva annak, hogy ő hozza a jó döntéseket és az övé a babérkoszorú a győzelem után, melyet a gonosz felett arat majd.

 

A két mű érdekesen feszegeti a halandó és hallhatatlan világ közötti viszonyt is. Azt hinnénk, hogy a dogmatikusabb felfogás Berceo teremt nagyobb távolságot a fizikai és a szellemi világ között. Ám mégis Alfonz költeménye a patetikusabb és magasztosabb hangvételű. Ez valószínűleg a kevés párbeszéd miatt és a refrénben ismétlődő isteni igazságnak tudható be. Mivel Berceo tanító céllal írta magát a művét és, ezért több figyelmet szentel az emberközelibb ábrázolásra. Gonzalo de Berceo költői eszközei szinte kézzelfogható viszonyt teremt a két világ között, és több mindent árul el arról, hogy a halál után mi történhet velünk. A halandó ember egyik legnagyobb kérdése a halál utáni lét és annak milyensége. Ez a fajta középkori narráció olyan képet ad a hallgatóságnak, amely megnyugtatja őket és kiszámíthatóbbá teszi a jövőt, illetve reményt ad az esetleges túlélésre. Persze ezt a könyörületet ki kell vívni, így arra sarkallja a szöveg közönségét, hogy igyekezzenek a dogmák és az egyház szabályai szerint élni, hiszen úgy semmi bántódásuk nem eshet, és az üdvözülésük is garanciát nyer.



 

Lábjegyzet:

  1. [1] A galego-portugál költészet tipikus műfaja a középkorban. Énekelt versek, melyeket a trubadúrok költöttek és a vándor dalnokok énekeltek, akik olykor lehettek egy és ugyan az a személy. Metrikai vázlata, négysoros versszakonként, lehetett: abbacca, abbaccb, ababcca, ababccb
  2. A Középkor irodalmi műfaja, melyet egyházi képzettségű személyek űztek (nem feltétlenül papok). Jellegzetessége a cuaderna vía, azaz a sorok és versszakok metrikája. (1ª A14 (7+7),2ª A14 (7+7),3ª A14 (7+7),4ª A14 (7+7) Vizuális tagolása is érdekes, mert a megfelelő szótagszámok megtartására ketté osztja a versszakokat, ezzel úgymond üres járatokat képezve a sorok két rész között.
  3. A vázlat számai és betűi szerint: 2/a Bölcs Alfonz 18 sor, 3 versszak és Gonzalo de Berceo 28 sor, 7 versszak; 2/b Bölcs Alfonz 6 sor, 1 versszak és Gonzalo de Berceo 16 sor, 4 versszak; 2/d Bölcs Alfonz 6 sor, 1 versszak és Gonzalo de Berceo 16 sor, 4 versszak.
  4. Ennek van valós alapja, vagy nagy valószínűséggel lehet, mivel a szerző minden, a kötetében található csoda megírásánál latin nyelvű szövegeket használt kiindulási pontként és ezeket írta át.
  5. Ezek a csodák kísértetiesen hasonlítanak azokra a csodákra melyeket Krisztus életében hajtott végre.