Bejegyzések kategória bejegyzései

szeplőtelen reggel

szeplőtelen reggel

 

Azt kérted ne érjek hozzád úgy. A máshogyat engedted. Pedig pont reggel volt. Pont szép voltál, ahogy ott feküdtél. Úgy vonalazhattalak körbe, mint egy tárgyat. A kezemmel. De engedted a tekintetemmel is. Miért vannak szempilláid? kérdeztem. Talán, mert szeretem őket. Szóval a te döntésed? Ha akarom, felelted. Ma olyan megfejthetetlennek tűnsz. Pedig tudom, hogy nem vagy az. Mégis. Ahogy ott fekszel nem tudlak körberajzolni. Úgy szeretlek, mondtam. Ma inkább máshogy, felelted. Féltem, máshogy nem megy. Hol a kezed? kérdeztem. Kitártam a levegőbe, nevettél. Azért a konyhában is gondoltam rád. Meg a fürdőben is. Melléd érve is. Szép vagy. Pedig múlok. Látom, de erre nem gondolok. Most sehogy se akartad. Miért fekszel itt? dühödtem rád. Jó lenni, felelted. Itt? kérdeztem.  Akár, mondtad. Ha most elmennél boldog lennék. Illatos a hajad, mondtam. Virágzik, felelted. Hol vannak a szeplőid? Letöröltem. Szoktalak gyűlölni, mondtam. (—) kérdezted. Mindent elmondtam, úgy feleltem. Gonosz vagy. Ma reggel jobban. Csak a fejed fölé tudok karikát rajzolni. Nietzsche? kérdeztem. Halott, felelted. És az istenek? Játszanak. Kimenjünk hozzájuk a kertbe? kérdeztem. Már voltunk ott. Felső polc? Csak lábujjhegyen. És ha Nietzsche ott van? Onnan senki sem tér vissza, mondtad. Meddig maradunk ma reggel? Egy életet. Kettőt? Azt nem lehet, felgörbítetted a szád sarkát. Ha betakarnálak itt is lennél és nem is. Vanni vagy nem lenni? Most még jobban hozzád akartam érni, úgy. Előveszem az ecsetet és lefestelek. Nem feslesz. Mit csináljak veled? kérdeztem. Mit szeretnél? kérdeztél vissza. Azt nem lehet, lemondódom. Hozzánk ért a fény. Téged is melegít? kérdeztem. Minket már semmi sem, felelted. Azért mégis megpróbáltam hozzád érni. A pihéket érintettem. Libabőrös lettél. Megijedtem, talán elrontalak. Ha becsukom a szemem itt leszel? kérdeztem. Jobban, felelted. Talán mégis szeretlek. Meddig lehet? Csak odáig, mondtad. Vissza soha? Nem szoktak. Ha nézlek gyorsabban múlsz? Egy picivel, leengedted a kezed. Megkerestem a tollam. Írok rólad, mondtam. Kinek? Aki elolvassa, feleltem. Nem leszünk halhatatlanok. De te hátha, bizakodtam. Ugyanolyan maradtál. Érzed? kérdeztem. Mit? A halhatatlanságot. Mintha, emelkedtél fel. Azóta írlak.

Ted Hughes: Születésnapi levelek (III.)

 

Holdséta

(Moonwalk)

 

 

Egy ragyogó hold-csonk.

A domb elveszti színét

A sarki fény alatt.

Akár egy kifordított napkorong. Minden

Negatívban. Álarcod, akár

Öntött, fekete vas, egy fél kagylóhéj –

Meghámozta a holdat. Riasztó

És dühítő hold-ördög – valahol itt.

A régi tengerész halála életében, abban volt egy

Női szereplő, akit megrettentett a

Tenger lázas hullámzása, és csak dobálta

A fekete-fehér dobókockákat.

A szaracén, kegyetlennek ható tenger.

És szavaid, akár rovar- és pókízek,

Melyeket baglyok szaggattak szét. Virágzó,

Kék-fekete, szilánkos. Denevérkoponyák. Egy nap,

Gondoltam, megértem majd ezt az egyiptomi sírhelyet,

E hold-gombához való nyelveken szólást.

Sose ébressz fel egy alvajárót. Hadd hibáztassák

Mindenért az olajfákat.

Árnyaik fekete vére talán úgy

Tör elő, mint Ábel kiáltása.

Ki van itt? Ez itt a kérdés: Ki van itt?

Az orvos, aki humorizál és végignézi,

Amint a beteg meghal kezei között.

Valami más osztozik a nap bőrén.

A birtoklás álcája, a száj díszletei,

Egy álomban ijesztőnek hatnának. Ébren mindez csupán

Türelem kérdése. Akár egy fantom

Méhnyaktumor. A rádium telihold

Levetkőzött az operációhoz –

Levetett magáról mindent,

Kivéve magát a holdat. De mit is jelent holdnak lenni?

Durva, megmunkálatlan érc,

Mely még nem formálódott

Át míves tehetségedbe. Vagy ott függ

A röntgenkészülék felett egy majom

Sziluettje, melyet egy szűzlány vezet,

És mindketten kiszolgáltatottak a lány poklában. A hold

Komolyan veszi a dolgokat –

Egyre csak szemléli a konyhai eszközöket.

 

Én voltam a szúnyog a saját

Értetlenségem

Elefántjának fülében. A kátyú

Kurátora. Körülöttünk

A hold-barna dombok, a csillagok

Valószerű mélyaltatásban nyugodtak,

Mind mitologikusak, mind elérhetetlenek.

Halászhajók – a Cassiopeián.

Minden apró kavics egy-egy hold-jelet hordozó

Rosetti-kő. Nem csatlakozhattam többé hozzád,

Csak az áldozati kőnél,

Melyet annyira kerestél. El sem tudtam

Képzelni magamnak a papot. Úgy sétáltam ott

Melletted, mintha először látnálak –

Egy furcsa kutya hold-árnyéka.

Egy kutya néma árnyéka,

Amely megbarátkozott veled. Szemeid

Elemükben voltak, ám nem értették a dolgot,

Mindez megrémítette őket. Akár a felszínre

Törő Kraken, körülölelted a holdat

És a csillagos tengert, szemétre dobtad

A mennyeket, majd a hold-fehér, hold-kráteres

Tengeri várost, és kampóval metszetted

Ketté a partszegélyt. Gigászi madár

Hullott alá Földközi-tenger mellett.

Smaragd tenger, ragyogóan friss festmény,

Csak neked, a Sirokkó árnyékban,

Elvitted mindet, mint bőrt és törmeléket egy amforában,

Hogy újraegyesíts mindent

Egy oly nagy gonddal megírt versben

És úgy viselhesd majd, mint egy farsangi maszkot,

Ha úgy néz szemedbe a démon, mint egy

Üres konnektornyílásba – a démon, aki még

Mindig rajtam néz keresztül. 

 

  

 

 Rajz

(Drawing)

 

 

A rajzolás megnyugtatott. Pokoli tollad olyan

Volt, akár a marhabillog.

A tárgyak szenvedtek új létezésükben,

Majd végül végső pozíciójukba gyötörtettek.

Ahogy rajzoltál, én is valami megnyugvást éreztem.

Kitárult az idő, a mikor a benidormi piacteret

kezdted rajzolni. Tőled nem messze ültem, valamit írogattam épp.

Az órák tovaégtek. Az árusok köréd gyűltek, hogy lássák,

Vajon sikerült-e pontosan lerajzolnod őket.

Ott ültünk a lépcsőn, szandálban,

És boldogok voltunk. Már nem voltunk

Annyira idegenek, turisták, tudtuk, merre

Is kell mennünk a város vénáinak forgatagában.

Ismerős idegenek lettünk. Mikor eladta banánját,

A banánárus tartott nekünk egy szóló

Hegedűkoncertet, banánindákkal.

Mindenki odagyűlt, hogy dicsérje a rajzaidat.

Te csak kitartóan rajzoltál tovább, megragadva a részleteket,

Mikor végül is sikerült az egész látképet börtönbe zárnod.

Ez is megvolna. Örökre megmentetted egyébként

Elveszett reggelünket. Türelmed, haragos

Ajakbiggyesztésed megragadta a piactér portréját,

Mely még mindig a középkorban szunnyadt. Épp mielőtt

Felébredt és eltűnt volna a milliónyi nyári átutazó kiáltása

És a pazar hotelek sziklái alatt. A kezed

Végigsiklott Heptonstall városán, hogy

Elragadja a végtelen sötétség. Míg tollam a tovább

Utazik és további kétszáz mérföldre távolodik a kezedtől,

Örökké ujjai között morzsolgatja vörös, fehér pettyes

Selyemkendőd, rövidnadrágod, rövidujjú blúzod emlékét –

A harminc kép egyike szerte a te Európádból –

És hosszú, barna lábaid, amint lóbálod őket,

A szemlélődő nyugalom,

Melyet kiittam koncentrált némaságodból.

E szemlélődő nyugalomban

Most már csak a némaságodból iszom, már egyikünket sem

Zavarja meg, többé nem menekülhet előlünk. 

 

 

 

 


A bagoly

(The Owl)

 

 

Újra láttam saját világomat a szemedben,

Ahogyan látnám a gyermekeid szemében is.

A te szemeden át nézve minden idegen volt.

Az egyszerű galagonyabokrok bizarr, idegen lényeknek tűntek,

Rejtélyes létezők és tettek.

Valami lábakon járó vadság bontakozott ki

A szemedben, mintha vacsoravendég

Lett volna ott, az asztal közepén.

A közönséges vadkacsák földöntúli művészi

Alkotásoknak hatottak, udvarlásuk hipnotikus

Filmtekercs volt, levetítette a folyó. Érthetetlen,

Hogy lehetett a lábuknak kényelmes abban a hideg vízben.

Te voltál a kamera, és olyan felvételeket készítettél,

Melyekhez nem volt megfelelő a felbontásod.

Világomat olyanná tettem, hogy mindent eléd tárjon.

Oly hitetlenkedő örömmel tetted a magadévá,

Miként egy anya veszi át csecsemőjét a dajkától.

A haragod megszédített. Felébresztetted bennem

Bolondos, extatikus, tizenöt évvel korábbi kölyök-önmagam.

A mesterművem akkor született, azon a sötét éjszakán,

A Granchaster Road-on. Ázott ujjperceimből

Egy nyúl vékony, torokhangú sikolya áramlott elő,

A csalitosban, ahol egy bagoly hangja hallatszott.

Hirtelen felröppent, szárnytollait

Az arcomba csapva, helyét átadta nekem. 

 

 

 

 

Chaucer

(Chaucer)

 

 

„Ha zivatarokkal jőn aprilis

Március az örök homályba vész…”

Hangod teljében, mikor elérted stílusod csúcsait,

Felemelted a karod – talán az egyensúly miatt, talán

Azért is, hogy megtartsd a feléd irányuló figyelmet,

Képzeletbeli közönséged figyelmét – Chaucert kezdtél

Szavalni a legelő teheneinek. És a tavaszi égbolt röptében

Megtisztította a smaragd csipkebogyó-, galagonya-

És kökénybokrokat, majd a pezsgőspoharat, melyet hirtelen

Rántottál elő tiszta lelkedből.

Hangod végighömpölygött az úton, Grantchester felé.

Nyilván úgy hangzott, elveszett. Ám a tehenek

Figyeltek, majd közeledtek: tetszett nekik Chaucer.

Te csak folytattad. Megvolt hát az okod,

Hogy Chaucert szavalj. Majd előkerült Wyf of Bath,

Legkedvesebb irodalmi hősöd is.

Révületbe estél. Elbűvölted a teheneket.

Egyre csak jöttek, tolakodtak, gyűrűt formáltak

Körülötted, hogy a szemedbe nézhessenek, egyre élénkülő figyelemmel

Feszültek meg a füleik, hogy halljanak minden apró ragot,

Míg végig megtartották tőled a tisztes, hatlépésnyi távolságot.

Alig hitted el az egészet.

Nem állhattál meg. Mi történne, ha

Egyszer csak megállnál? Megtámadnának,

Megijednének a csöndtől, vagy mert még többet akarnak belőled?

Folytattad hát a szavalatot. Egyre csak deklamáltál –

Húsz tehén állt ott veled szemben, hipnózisba esve.

Hogy is hagytad abba? Már nem is emlékszem,

Hogy megálltál volna. Azt képzelem, szétszéledtek –

Forgó szemekkel, mintha a takarmány vonzaná őket magához.

Azt képzelem, én kergettem el őket. Ám a te

Csodálatos Chaucer-szavalatod már akkor is

Örökkévaló volt. Mindaz, ami azután következett,

Figyelmemet már túlzottan feszültnek találta, 

És vissza kellett térjen a feledés homályába.

 

 

 

 Az agyagfej

 (The Earthenware Head) 

 

 

Ki is mintázta meg a fejedet terrakottából?

Valamelyik amerikai barátod az egyetemről.

Életnagyságú, félig nyitott ajkak, szélükön

Némi fanyarsággal – naturalista próbálkozás,

Már-már hasonlított rád. De nem tetszett sem neked,

Sem nekem. Valami perverz rítus keretében

A feszültség tette magáévá. Mi vett rá minket,

Hogy magunkkal vigyük a vörös sporttáskádba zárva?

Novemberi homály a gát körül, a folyó sötét

Örvények közepette háborgott, a fűzfák megsárgultak.

A megnyesett fűzek formátlan agancsoknak tűntek.

Puszta, lomtalan szarvak. Múlt volt csupán a mező,

Egyre csak tágult a látkép, az ösvény egyre csak előre

Tört, Granchester felé, hogy elfeledje a folyó zavarodottságát.

Egy kiszemelt fűzfa ágai a vízbe hajlottak.

Szemmagasság felett, egy fatörzs begyógyult forradása,

Egy kettényúló ág, már-már egy bagolyodú tornáca.

Ez lett hasonmásod misztikus szentélye.

Határozottan emeltem fel. A fűzfa pedig

Ereklyetartó lett, a te fejedé, mely egyre csak dél felé

Meredt véső véste pupilláival. Otthagytuk, hogy

Hogy élje a világ és az időjárás életét, mindörökké.

 

A gondosan megválogatott szókincs az ezután írott versedben,

Tükörképed leleplezése, önmagad biztonságba

Rímelése az elárvult sors elől.

De mégsem hagyott el téged. Hetekkel később már

Nem úgy tűnt, mintha mélyen belénk vésődött volna a fa emléke.

Nem néztünk ki olyan elgyötörten – jártunk-keltünk csupán.

Nem féltél már, hogy esetleg elpusztult,

Nem sejtettél benne boszorkányságot. Aztán soha

Nem beszéltél róla többet.

                                          Mi is történt valójában?

Talán nem történt semmi. Talán

Még mindig ott van és képvisel téged

A napkeltében, a hideg pásztorénekben,

Boldogan, félig nyitott ajkakkal,

Mintha érintésem csak az imént hagyta volna el.

Vagy gyerekek találták meg – és összetörték?

Vagy a fa végül maga is meghajlott?

 

Biztosan a folyó nyelte el. Biztosan

A folyó lett a kápolnája, és őrzi, azóta. Bizonyosan,

A te halhatatlan, kemencében égetett fejed,

Végre szemtől szemben megcsókolja

Apádat ott lent, a nyirkos mélyben.

Túl a felismerésen és megmenekülésen,

Kimosatott belőle minden félelmünk, és tökéletes

Helyen van ott a gyászos, háborgó áramlatok mélyén, és csupán

Nyáron üdvözli futólag néhány fenékre szűrődő

Árnyék, amint a méz és a megállt óra

Felé siklanak.

                                           A gonosz.

Így nevezted annak idején azt a fejet. A gonosz. 

 

 

Kántás Balázs fordításai

kempinglány

kifekszik a nyárba

teste sátor – gázpalack

 

melegít – óv és

egymagad laksz benne

 

süti és nap – rántotta – tea

 

a lány kempingszék

beleülsz – hagyod

ringatózzék –

 

kis polifon a lány

katicákat reptet

és tépi a füvet –

hangyabojt les

 

egész világ

ráfekhetsz –

 

kis sátor a teste újra

cipzár a száj – állvány

a szíved –

 

szétszereled – mindig

máshol állítod fel

 

a vers egy dal –

piknik – ő is sátor

gázpalack –

 

Idő kell, de nincs!

 

revolution_by_fripturiciA radikalizmus volt a témája a Mellérendelő beszélgetéssorozat második állomásának. Horváth Andor beszélgetőtársa ezúttal Selyem Zsuzsa volt, Keszeg Anna moderátorként volt jelen, a beszélgetőket szervezőként Serestély Zalán mutatta be.  

 

A beszélgetés első lépéseként mindkét fél elmondta azt, hogy mit ért radikalizmuson. Horváth Andor, ahogyan ezt az előző beszélgetéskor is tette, egy példával indított. Edward Snowden esetét említette meg, aki volt C. I. A. -ügynökként állambiztonsági információkat hozott napvilágra az amerikai és európai állampolgárok telefonlehallgatásaival kapcsolatban. Snowden döntése mindenképp radikálisnak mondható, az válik kérdéssé, hogy ehhez a radikális döntéshez inkább a hazaárulás, vagy inkább a szólásszabadság fogalmát társítjuk.

 

A radikalizmus körülírásakor egy értelmezési nehézséggel állunk szemben, hiszen a kifejezést negatív és pozitív értelemben is használják. A szó az elszánt küzdelmet is eszünkbe jutattja és az agresszív magatartást is. Három, a filmipar gyakorlatából vett fogalom tükrében beszélt a radikalizmus problémájáról. Az első a casting, amely elindíthatja bennünk a gondolkodást arról, hogy az életben mi, egyénenként, milyen szerepekre vagyunk jogosultak. Remake-en a filmek újrakészítését értjük; általában sikerfilmeket dolgoznak fel azzal a céllal, hogy szakmailag, népszerűség szempontjából stb. meghaladja az eredetit. Életünk is tekinthető remake-nek, amennyiben valamilyen más kor világát ismétli, tehát a múltba visszanyúló gyökerei vannak. Életünk forgatókönyvéről is lehetne beszélni, arról, hogy ki is írja meg sorsunkat, milyen mértékben beszélhetünk saját döntéseinkről. Elgondolkodhatunk azon, hogy miképpen lépteti érvénybe a radikalizmus problémáját az, ahogyan reagálunk e három, minket közvetlenül érintő kérdésre? A radikalizmus szó a latin radixból származik, gyökeret jelent. Horváth Andor a radikalizmusból kizárja az erőszakot, a fogalom eredetéből kiindulva ezt inkább az említettekkel szembeni gyökeres elszántságként értelmezi.

 

Selyem Zsuzsa elsőként azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy az, ahogyan a radikalizmusról lehet beszélni, nagy mértékben függ attól, hogy ki az, akinek a szemszögéből értelmezünk. A Horváth Andor által kiemelt három kifejezéshez is hozzáadta saját gondolatait. A castingról való beszédben ő is egy példával élt. Tarr Béla Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényéből készített filmjét, a Werckmeister harmóniákat említette. Valuska János szerepének a betöltésére nem szervezett castingot, hanem egy utcazenész személyében, a hétköznapi élet forgatagában talált rá arra, aki leginkább beleillett ebbe a szerepbe.  Selyem Zsuzsa következő példája egyértelműen utal arra az álláspontra, hogy az a szemlélet, mely szerint valamilyen szerepet játszunk, ebbe bele vagyunk kényszerítve, nem mentség minden tettünkre. Az Eichmann-per vádlottja háborús bűnösként állt a nemzetközi bíróság előtt és állandóan azt ismételgette, hogy ő csupán a neki járó szerepet töltötte be. Mégis jogosan vádolhatjuk azzal, hogy valójában neki egyet kellett értenie feljebbvalóival ahhoz, hogy ennyi életet kioltson. A casting és a kanonizáció folyamata közt is párhuzamokat lelhetünk fel, mindkettő potenciális hátránya, hogy ezen ideológia alapján elcsúszhatnak sikeres karrierek.

 

 A remake kapcsán Pálfi Györgyöt és Baudrillard szavait idézte. Baudrillard szimulákrum kifejezése kapcsolatba hozható azzal, ami Pálfi György az idei TIFF-en forfgatott filmekről megállapított. A filmek producerközpontúvá válnak, olyanok, mintha egymás másolatai lennének, hiányzik belőlük a kreativitás, az újítással járó kockázatot kevésbé vállalják fel.

 

Selyem Zsuzsa a forgatókönyv jelentésére reflektálva is egy történetet mesélt el. Kérésére az első éves magyar szakos egyetemisták válaszoltak arra, hogy kinek engednék azt, hogy az életüket elmondja. Mint kijelentette, örömére szolgált az, hogy a válaszok többségében az állt, hogy senkinek. Senki nem írhatja meg életünk forgatókönyvét, csak mi magunk. A radikalizmus problematikájával kapcsolatban megemlítette a felszíni radikalizmus jelenségét, vagyis azt, amikor valaki csupán látszólag fontos kérdéseknek tulajdonít nagy szerepet, ellenséget pedig jogtalanul lát valakiben.

 

Miután a hallottakat összefoglalta abban a kijelentésben, hogy radikalizmus jelentése kontextusok függvényében születik meg, a moderátor arra várt választ a beszélgetőktől, hogy mennyire lehet ezt pusztán európai jelenségnek tartani.

 

A feltett kérdésre Horváth Andor válaszolt elsőként. Meglátása szerint 2-3 éve  a világ különböző pontjain rendszerek dőlnek meg, de nem mindenhol ugyanúgy. A gazdasági válság hozadéka az, hogy míg a terroristák életfelfogását leszámítva a radikalizmus bizonyos törvényekkel szembeni elégedetlenséget jelentett, mára egy új helyzet teremtődik meg, amelyben rá vagyunk kényszerítve arra, hogy a minket körülvevő világhoz radikálisan viszonyuljunk. Ez az új helyzet arra ösztönöz bennünket, hogy rengeteg dolgot újragondoljunk, újraértelmezzünk, például a demokrácia, azaz a többség képviseletén alapuló uralom fogalmát, az egyéni szabadság fogalomkörét és ennek fontosságát saját életterünkbe. A radikalizmus antonímáiként a közönyt, a konformizmust, a privatizálódást említette meg.

 

Selyem Zsuzsa válasza az volt Horváth Andor gondolataira, hogy csupán saját lelkiismeretünket áltatva, pontosan egy privatizált életmódot folytatva tudtuk azt ezelőtt néhány évig elfogadni, hogy egy békés világban élünk. Amíg nem lépünk ki saját életünk korlátai közül és a többi emberrel együtt nem lépünk fel a problémák ellen, csak addig kelthetjük  a békés világ látszatát. Ha a radikalizmusról azt feltételezzük, hogy egy bizonyos kontextushoz képest gyökeresen kell beszélünk és gondolkodnunk, akkor azt is meg kell állapítanunk, hogy mihez képest tesszük ezt, mi a viszonyítási pontunk. Egyetemes értékek? A kulturális hagyományban van-e valami olyan, ami radikális? A kánon mennyire tartható radikálisnak?

 

A kérdésfelvetéseket követően már a közönség soraiból is érkeztek közbeszólások. Kötetlen beszélgetés következett, az elhangzottak más-más töredékére történtek reflektálások, visszakérdezések.  

 

Borbély András megfogalmazta, hogy a radikalizmus egy életmódváltás szükségességét jelentheti. Horváth Andor szerint a korszakok folyamatosan keresik azokat az életszerepeket, amelyek megfelelő válaszok lehetnek a korszak kihívásaira. A radikalizmus is egy ilyen válasz kereséseként értelmezhető. Napjainkban annak a megnevezésére használatos, hogy az ember hogyan határozza meg magát egy adott korban, ő hogyan határozza meg a maga korát, valamint a kor hogyan és mennyire határozza meg őt. Tarr Béla filmjeire ismét történt utalás, hiszen a rendező filmjeiben úgy mutat rá tárgyakra, arcokra, állatokra stb., hogy a film nézője kénytelen elidőzni ezek redukálhatatlan egyediségénél.

 

András Orsolya hozzászólásában az elsőévesek válaszaira tért vissza. Szerinte pontosan az lenne radikális, ha hagynánk, hogy valaki más beszélje el történetünket. Selyem Zsuzsa ezt azzal egészítette ki, hogy elsősorban nekünk kell számolnunk saját élettörténetünkkel, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy másik szólítására várjunk, mindenek előtt ez a mi felelősségünk.

 

Ezt követően újra Horváth Andoré volt a szó, reflektált a mai ember paradox helyzetére. A mai világban szükség lenne változásokra, viszont ennek az agresszió, úgy tűnik, szükséges velejárója, ezt pedig semmiképpen nem fogadhatjuk el. Mindannyiunk számára kérdés az, hogy hogyan is egyezünk ki a világgal, ha a változtatni akarás és a világ teljes megváltása nem lehetséges. Erre Selyem Zsuzsa próbált meg választ adni. Minden ember a saját környezetében, a saját lehetőségeihez mérten kell radikálisan fellépjen a közös problémák ellen. Például a klasszikus mozgáskultúrán alapuló balett hagyományával szakítva a kortárs balett a  mindennapi mozgások poétikájához tér vissza. Jakab Villő Hanga is szólt néhány szót a kortárs balett eredetéről, megtudhattuk, hogy egy túlsúlyos személy ötleteként született meg, célja a test szabadságtapasztalatát természetessé tenni. Ez a tánc is egy forradalmi megnyilvánulásnak tekinthető. A tánc tematikájánál maradva Selyem Zsuzsa megjegyezte, hogy régen a tánc az Istennel való kapcsolattartás jele volt. Lehetséges-e napjainkban visszatérni ehhez a rítushoz anélkül, hogy ezt misztikus értelmezésnek tartanánk, inkább a test szabadságára vonatkoztatnánk?

 

Horváth Andor szerint téves azt feltételezni, hogy ami strukturált és szabályos, az negatív töltetű, s ennek feladása feltétlenül pozitív dolog. Ellenpéldaként hozta fel az úszást, ami szabályos mozgást feltételez, viszont felszabadulással jár. Selyem Zsuzsa szerint a Montessori-iskola által is szorgalmazott önfegyelemre nevelés, saját önfegyelmünk segít abban, hogy saját döntéseink és gondolataink alapján eredeti jelentéseket kapjunk vissza. Mint a továbbiakban kiderült Horváth Andor “vallomásából”, ahhoz, hogy az ember el kezdjen gondolkodni azon, hogy mit kezdjen a világgal, amely alakítja és formálja életét, idő kell. Ennek köszönhető az, hogy ő érettebb korában vált radikálissá, az ő szavaival élve: “ehhez idő kellett.”

 

Serestély Zalánban az a kérdés merült fel, hogy nem sugall-e bezárkózást a művészet radikalitásáról való beszéd, amikor nap mint nap az utcán agresszióval szembesülünk. A jelenlévők megtudhatták azt, hogy ha pár perccel hamarabb érkeznek, a rendezvény helyszíne előtt egy családon belüli agresszió tanúi lettek volna. Selyem Zsuzsa arra utalt, hogy az erkölcsösség nem egyenlő az absztrakt moralizálással, hanem amennyiben lehetőségem van, az adott helyzetben kell közbelépnem. Néhány percig még az agresszió kérdéséről folyt a beszélgetés, amelyet a beszélgetés elejére visszatérve Horváth Andor zárt.

 

Olyan dolgok hangzottak el az est folyamán, amelyekre eddig nem biztos, hogy elég időt szántunk. Ha nem hagy bennünket hidegen ez a beszélgetés, akkor már tanultunk valamit, talán kicsit mássá tudjuk tenni saját környezetünket. A beszélgetéssorozat folyatatására ősszel kerül majd sor, addig szép és tapasztalatokban gazdag nyarat mindenkinek!

 

Dialektika

 

 

(New York, Budapest, Isztambul)

Kifulladt a tüntetők első támadása, és szünetelt a harc. A főtéren eszetlen kavarodás és káosz volt, de pillanatnyilag leálltak a vízágyúk, nem repült több gránát. Kendőkkel eltakart arcú fiatalok műanyag kukákon doboltak, és a rendőrszirénákkal meg az üzletek riasztóival versenyezve üvöltöztek. A szétvert reklámkijelzők szikráztak, itt-ott kigyulladt egy autó, s a nedves macskakövek és a mindent eltakaró füstgomolyagok rozsdás színben úsztak.

A tér szélén egy alacsony, vékonydongájú srác igyekezett kimenekülni a harcból, sántítva szaladt, és befordult az első saroknál, hogy ne lássák se tüntető társai, se a rohamrendőrök, amint meglóg. Talált egy sötét kirakatot, ahol le lehetett ülni a külső párkányra, és mivel itt a könnygáz már nem volt olyan tömény, végre meg tudott szusszanni. Reszketett a félelemtől. Tenyerébe temette az arcát, és próbálta tisztázni magában, hogy mégis mi a fenét keres itt, minek jött ide ki. Negyvenöt kilójával nem igazán volt a tettek embere, de arra tisztán emlékezett: állt a fürdőszoba tükör előtt, és győzködte magát, hogy minden emlékezetes mondat vagy sor amit valamirevaló könyvekben olvasott egész életén keresztül, egyenesen ide lökte és tuszkolta, mert itt dobog a világ szíve, és ilyen nem adatik többször egy ember életében. De aztán vért látott, és csak arra tudott gondolni, hogy be fogják törni a fejét vagy a bordáját, ki fogják verni a fogát, felnyársalják, agyontapossák, a kurva életbe! Eszébe jutott, hogy haverjának, Gergőnek is itt törték szét az állkapcsát a múltkor, szájonbaszták egy gumifütykössel, s most csak szívószállal tud enni. Olajra kell hát lépni, amíg nem késő.

Egy eltévedt kő sípolva repült el a feje fölött, és hangos csörömpöléssel törte be a kirakat üvegét. A lezuhanó nagyobb üvegtáblák szerencsére kikerülték, de a nyaka tele lett szilánkokkal. Miközben gallérja alól igyekezett kisöpörni a szemcséket, körülnézett a felszabadult kirakatban. Valami divatos régiségkereskedés lehet ez, gondolta a srác, amolyan nyugati turistáknak kitalált, nyálas-nosztalgiázó giccsbolt, ami borsos áron kínálja a szocreál kacatokat. Az ilyenekben ipari mennyiségben halmozzák fel az egzotikusnak átfestett gulyáskommunizmus mindennapi kopott tárgyait és rongyait, amit éhező nyugdíjasoktól és megbundázott árverésekről harácsolnak össze, hogy aztán az idióta amerikai vagy skandináv tinédzserek csillagászati összegért megvegyék, s otthon vigyorogva büszkélkedjenek a kelet-európai zsákmánnyal.

Szanaszét gurultak a járdán a gömbölyded Marx és Lenin fejek, a dicsőséges munkásportrék, a példamutató fejősasszonyok bronzszobrai, egymásra omoltak a vörös csillagos szőrmesapkák, a tenyérnyi réz és alumínium munka hőse kitűntetések, a sarlós-kalapácsos cigarettatartók, kulacsok, távcsövek, bicskák, cuclik és zsebórák, összedőltek a Tetra magnetofonok, a Szokol rádiók és a Tesla lemezjátszók, imbolyogtak az ÁVOs bőrdzsekikkel és orosz katonai nagykabátokkal megpakolt fogasok, s az erősödő huzat felborzolt egy vastag, szürke családi albumot. A megszökött tüntető, miközben az eléje tárult kincseket bámulta, nem is vette észre, hogy a kirakat sarkából egy hatalmas zászlórúd zuhan feléje, s csak kevesen múlt, hogy nem verte agyon. Éles csattanással ért a járdára, esés közben kibomlott, és egy lobogó, vörös vászon-zuhatagba borította a megrémült srácot. Ott állt az üvegszilánkok és a mellszobrok között, mint egy farsangi vörös kísértet.

Nagy nehezen sikerült kiszabadulni belőle, és a földre dobta magáról a nehéz és fullasztó, de mégis olyan puha, paplanszerű, finom, dús, omlós, már-már melengető és ringató vörösséget. Semmi írás vagy ábra rajta, biztos valamelyik hajdani május 1-es felvonulásról, vagy egy népszínmű díszletéből maradhatott hátra. A srác ilyet csak a tévében, képeslapon és tankönyvben látott, élőben még soha, ugyanis ő már nem lehetett sem haza sólyma, sem pionír, sem kisdobos, sem úttörő a kontinens e bizonyos részében. Hiába olvasott el egy raktárnyi okos könyvet erről az aranykorszakról, csak az információ gyűlt a fejében, Sopronpusztától Kamcsatkáig, de semmiféle megértéshez nem jutott közelebb. A járdán szétterülő hatalmas zászlóban számára egy múzeumi tárgy idegensége, egy közhely unalmassága és egy tiltott gyümölcs érdekessége keveredett. Volt benne egy émelyítő mélyvörös vonzás, és egy frusztráló, keserű, ijesztő taszítás. S mégis, minél tovább nézte a zászlót, annál jobban gyökerezett oda a lába, muszáj volt neki ott lebegni a kitárult szakadék fölött. Bénultan töprengett, hezitált, teketóriázott, tökölt, morfondírozott, hümmögött és nagyokat nyelt. Még a farka is felállt, és ezt már végképp nem értette.

Nem tudta elképzelni, hogy mit lehet ezzel az izével kezdeni, hogy kell hozzányúlni, miként kell megfogni? Lehet ezt valamire használni? Ami azt illeti, az a zászlórúd elég szolid, remek esztergályos munka. Azt az átkozott vízágyút pont szét lehetne verni vele, vagy eldugni a száját, vagy lefeszíteni a csövet, vagy valamit. Nem kell annyit tökölni, egyszerű ez, csak markolni a zászlót és szaladni, és ütni, és hasítani, és föl, föl rabszolgahad, indulj velünk, a Föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk s minden leszünk…

S már nyúlt is volna a zászló után, hogy a vállára terítse, mint egy világmegváltó köpönyeget, ahogy a képregényekben látta. De mozdulata megfagyott a levegőben, visszariadt a sáros, lucskos vászontól. Kattogott a fejében valami, akár egy romlott ventilátor.

Na, álljon meg a menet!, ezt az egészet meg honnan a fenéből szedtem?, hökkent meg egyszeriben önmagától a srác. Miket harsogok itt össze-vissza, mint valami zöldfülű aktivista, s még a dallamára is emlékszem? Ennyire elment volna az eszem, hogy az interneten terjedő nagyszakállú, vörös professzor-mikulások és őrült, selypítő kripto-filozófusok bujtogatásainak eredményeként egy kidobott díszleti vászonnal próbáljak forradalmat csiholni egy közönséges, városi zavargásból, miközben a zsaruk alig várják, hogy lilára püföljenek. Nézzünk oda, úgy begerjedtem erre a vörös izére, mint egy partizán bika. Na, basszátok meg, elvtársak, én most akkor inkább hazamegyek…

Akárha kéjdús mámorból ébredne, beleremegett a teste, el akart rohanni, gyorsan haza, a húsz négyzetméteres, összkomfortos sarokszobájába, nézni a terjedő penészt a falon, és várni a telet. De hirtelen, nagy trappolás és röhögés között, befordult a sarkon egy másik srác, egy nagy tahó, vigyori pofával, vérző szemöldökkel, tépett pólóján pedig vigyori Sztálinnal.

Egymásra ismertek, s a tahó fogvégről odavetette:

Szevasz, te kis beszari, hát te innen erősíted az akciót, mi?”

Aztán visszafordult, és mobiltelefonjával filmezni kezdte az újból kitörő összecsapást.

Basszus, tök jó ez a buli! Ezek az idétlen zsernyákok mindjárt hazahúznak az anyukájukhoz…” A telefonnal most a srácot kezdi filmezni: „Na, öregem, itt az alkalom, mondjál valami magasztost, valami forradalmit, valami történelmi aranyköpést, gyere, megörökítlek az utókornak, nagy leszel.” A srác bambán bámult a készülék apró szemébe, érezte, hogy hányinger környékezi, nem bírt megszólani.

Hát, te aztán sziporkázol, hapsikám. Le vagy szarva magasról!”

A tahó ekkor látta meg a zászlót a földön, és azt filmezte tovább. „Odasüss, ez pont jó lesz. S még ilyen korrekt vörös színe is van. Olyan jó igazi csegevárás.” Maga fele fordította a kamerát, és rekedten beleüvöltötte, hogy: „Hasta la vista, baby!” Ezután pedig marokra fogta a tömör zászlórudat, s artikulálatlan hangokat kiadva, fülsiketítő bömböléssel belerohant a tér közepén növekedő dulakodásba. A srác kihajolt a sarkon, és az alászálló füstfelhőn keresztül még annyit ki tudott venni, ahogy a zászlórúd teljes súlyával fejen talál egy alacsony, vékonydongájú egyenruhást.

Japán tankák

A Száz költő egy vers költőnői

 

 Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 709.)

 

Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…                                                                               

Daini no Szanmi

 

 

 

Arima-hegyen

Ina bambuszmezejét

zörgeti a szél.

Hangja velem susogja:

én felejtenélek el?

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)

 

Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett.                               Izumi Sikibu

 

Érzem, nincs tovább.

Hogy majd a másvilágon

eszembe juthass,

csak egyszer utoljára

bárcsak találkoznánk még!

 

 

 

Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)

 

Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:

 

Óe hegyén túl,

Ikuno mezején át

oly hosszú az út!

Levelében sem láttam

hírét Mennyei hídnak.

 

(Fittler Áron fordítása)