Bejegyzések kategória bejegyzései

Egy népdalra; Az út szakaszai; Miként az ópiumista…

 

Egy népdalra

Elmegyek, itt hagyom ezt a falut.
Kicsi hazámat, e tengernyi bút.
Itt, ha segítenék, nincs köszönetem,
ha kérni akarnék, kolonc a nevem.

Felveszem bocskorom, a kis tarisznyámat,
a néma erdőségben fák nem taszigálnak.
S ha egyedül halok meg, a nagy vadon mélyén,
nem sír majd ott senki, halott-ágyam szélén.

A rengeteg mélyén, ha ott ér a halál,
eltemet majd engem vörös avar ágy,
Szívük alatt elhordanak Szabad farkasok,
magas Égbe ragadnak a vándorsólyomok.

Ha folyó lesz, mibe megfulladok egyszer,
megsirat majd Földanya, Tiszta forrás könnyel.
S átölel majd millió kedves hullám karral,
s továbbgörget az Úton, nem köt a bánattal.

Ha a mező lesz, ahol eldőlök én egyszer,
Szívem elcimborál a kis egerekkel.
Virágok borítnak rám szép illatos leplet,
s a Fényes Nap ejt értem szép arany könnyet.

Itt hagyom ezt a falut, a bús temetőket,
itt hagyom a papokat, az édes Szívű nőket,
medvék mellett játszok én, szemezek az Éggel,
megértem én Magamat a Teremtővel.

 

Az út szakaszai

Míg valaki csak leg-et ás, aligha lett legendás.
De ki figyel, s hátra dűl, észreveszi: áron ül.
Virág lakik Szívében, mi sárga lenne a Napfényben,
de a redőny lehúzva, hát ha muszáj kinyitja.
Beömlik az utca pora, rásandít a horizontra,
látja, hogy a lába menne, hívja az Út végtelenje,
de a munka… és mit eszik? Ki kell találni valamit…

Egy percig se leszek fapapucs, be is csaptam a kaput.
Ha jön az éhség megeszem, ha fázok elégetem.
Útra keltem: Szabadság! Én elhagytam a szobát!
De a szobám velem jött, sötét szobám velem jött.

Az esőben baktatok, eláznak a bútorok,
szél lengeti lepedőm, nem jött velem a tetőm.
Lefoszlik és elromlik, néma porrá változik,
s mit az Úton elveszejt, belőlem a Természet,
berepül az ablakon, megül súlyos polcodon,
és amikor a könyvedet a sorokból kiveszed,
a por, akkor gondolj bele, mi mindent magába rejt.
Mennyi Élet, elengedés, mond neked halkan mesét,
mennyi kín és ragaszkodás, húzódik be a tetőd alá.

 

Miként az ópiumista…

Hosszú volt ez a tél. Szelíden, városban, munkában.
Tanultam, hogy lehet egyként szeretni mindent.
Volt egem, betonból öntött házak koszorújában.
S a horizont, fénylő ablakok kottáival intett.

S a szívem hív tovább: vetni, dolgozni, maradni.
Egész lényem lángol: én vágtatnék mesés tájakon át.
Vér vagyok, mi nem akar az erekbe alvadni,
vadló, mi vályúból nem, csak forrásból olthatja szomját.

Isten áll az ekével, a virágos mező előtt,
és hív: bársonnyal bélelt jármot tart felém.
Uram, nem tudom feltúrni e mesés legelőt,
megugrom,… de Őt lesem a rét túl felén.

Tekintete türelmesen ölel a virágok felett,
„Visszajössz még; most vágtass Isten hírével!
Tudod, e dudvából nem aratunk a népnek kenyeret.
Ló vagy, hát birkózz meg a lovak szívével.”

Bólintok: szeretem nagyon. Uram, visszatérek!
Addig a szerelmes legény vadvirágot találhat itt,
s miként tóban tükröződik Tisztasága az Égnek,
verseim megmutatják majd, az Utam mily csodákba vitt.

 

(Illusztráció: Rodrigo Ferrario Costa)

A földi bázis (Báthori Csaba: A hosszú táv)

 

„Nem mondja, honnan ered,
s hogy majd hová ködlik el,
de vár, vár minden ilyen kérdést.”

Wisława Szymborska: Egy szó a lélekről
(ford. Báthori Csaba)

Hogy Báthori Csaba egyik legjobb értője s művelője a formanyelvi játékoknak, egyebek közt A lírikus 123 epilógja című kötete mutatta meg. Az adott alaktani dimenzió sorozatos elmélyítésére a Melankólia szonettjei nyújtottak példát. De a költő (esszéista, műfordító) valahány verseskötete ezt a gazdagon áradó lírikusi ambíciót bocsátja figyelmünk elé: a klasszikus poétikai ethosz és a létköltészeti komolyság munkálatait. Amelyek azonban – bár Shakespeare, Hölderlin, Rilke eszméleti zónájáig térnek vissza igazoló mintáért – nem maradnak adósak a groteszk, az abszurd, a nonszensz villódzásaival sem.

            Kortársaink közül kevesek mernek (és képesek) ennyire hagyománytudatosak lenni. Csillagokat faggató eltökéltség nyilatkozik meg Báthori legutóbbi verseskönyvében is.

         A hosszú táv a korábban megismert témairányokat távlatosítja a szerzőtől szokott nyelven és színvonalon. Az elpárálló idő az egyik perdöntő beszédtárgy („Ha tested elvész, megdől minden égtáj” – Négysoros II.). A megtartó szerelem a másik („Mi csak egymást ismerjük, ez a titkunk. / Nincs levegőnk, csak egymás közelében” – Hosszabban nevetni). Külön verscsoport világítja be ezúttal is a családi emlékezet zugait („Nincs testvéred, ez is boldogtalanság” – Semmi zokszó); és jellegzetesek a költészetről, a nyelvről, a versírásról valló futamok is („A költészet azt akarja, / ne bármi történjen veled, / hanem az, amiért élsz. […] Tudod, sokan titokban élnek. / A költészet hozzájuk odahajlik, / akiket hiába keresel” – Ars poetica).

            A kötet három ciklusa közül az első (Visszakönyörgés) a számvetés és önelemzés szólamait variálja. Önmegszólító szabatossággal: „Fordul a föld hogy itt a reggel. / De történt-e csoda eszeddel / éjszaka? Vagy csak annyi: néma / voltál pár órát, szakadékba / estél? Sötét volt legalábbis / álom-hosszan a földi bázis” (Napforduló), identitáskereső tudattal: „egyetlen dal van, én vagyok a dal” (Mérleg) és természet felé forduló műgonddal egyaránt: „A szarvas hátán három ujjnyi hó, / lehull a szél, kondul a levegő” (Tél).

A második egység (Hosszabban nevetni) a szerelmes társ jelenlétével teljes („olvasva szerelemmel / gyógyul az üres ember” – Kis tryptichon); az utolsó harmadban (Álmatlanul és meztelen) pedig mintha összegződnének szándékok, hitek, tudomások: e rész a külvilágot veszi tágasabban szemügyre, társak létmódját méri föl, s ország és világ horizontjain helyezi el emberiségre tartozó észrevételeit. (Gyönyörű itt például a Tandori Dezső emlékének ajánlott Piaci kettős hosszú hangzata.)

            Érzéki képek (még elvont, fogalmi síkokon is ilyen találatok környékeznek: „a semmi, ez a kék labirintus” – A tárgyak látomása), plasztikus rímek, szellős énekek és drámai jambusok sorjáznak lapról lapra; bámulatos szókészletet mozgósít, s tónusváltó leleményeivel is meggyőz Báthori lírája. Melynek kezdetektől védjegye a szentenciává faragott poézis: „felrepülni csak a hontalan mer” (Elég, ha a szív zavar); „Este múltán minden / az élet után van” (Éjszakai felvétel); „Nincs ellen-igazság / édesebb, mint a földön túli álom” (Az örök téma) stb.

            „Egy hófehér rom volt a házunk / Érd sarában…” – így indítja a könyvet a ciklusok elé vont Földön, föld felett, kíméletlen önvizsgáló hajlamot tanúsítva: „Nem ismerem, ki lappang ott benn / eltérített szívem alatt”. Beszédes, hova jut el, mibe torkollik a verssorozat. A kötet deltájában szívünkre vehető, naphimnuszos jókívánságot találunk: „…s legyen boldog mindenki, aki eltűnt, / legyen út előttünk és Nap fölöttünk!” (Napok s utak szalagján).

Báthori Csaba: A hosszú táv
(Napkút Kiadó, Budapest, 2020)

 

A jáspisszemű báró

Pondrókorom óta ismerem a jáspisszemű bárót, aki egy gyárépületben lakik a város peremén. Egy gyárban, amelyben nem gyártottak még semmit, és nem is fognak soha. Az épületet az alapoktól a kéményekig réz borítja, minden szeglete, minden egyes szöge réz. Belül tökéletesen tágas és tökéletesen üres. Padlója tükrösre sikálva, csak úgy fénylenek a mennyezeten a rézcsövek. Zöld üvegablakai megfestik a belső teret. Azt képzelné az ember, nem is gyárban jár, hanem palotában.

A rézgyár egyetlen berendezése a báró. Érzékeny teremtés, virágszerű keze olykor meg-megreszket a sétapálcája gombján az ideggyöngeségtől. A báró szeret jól szabott fehér öltönyben feszíteni. De néha, ha nagyon szorong, a plafonra mászik, és a csöveken himbálódzik, akár a majmok. Máskor meg négykézlábra ereszkedve keresi elgurult jáspisszemét. Bőre sápadt, mint a hüllőké, mivel arcát csak a zöld fény éri. Hallása és szaglása a túlérzékenységig kifinomult. Agya olyan lágy, hogy néha attól retteg, kicsorog a fülén keresztül. A jáspisszemű báró bővebben…

‘pitypangcsapás’; ‘nélkülem tükör’

 

‘pitypangcsapás’

sugarak, szemem

sugaram

futunk, ahogy csepp

tűlevelek, madarak

Napsudár.

pitypangcsapást követek

Napcsapáson.

2021. 04. 28. 18:27

 

‘nélkülem tükör’

fény, füvön lépek

fehérkéken az ég

esőcsepp, szempillám

pitypang nyílik, vagy a Nap

jobbról fémkerítés, nézem, tükör?

ernyős sárma, harmat

nélkülem tükör

ágvégek, madár vagy virág?

szempillangó

átlátok, de mennyi lábnyom?

hullámok, hajam és patak

cseresznyeszirom rajzol a fűre

magam nem látom át.

2021. 04. 30. 11:03

 

(Illusztráció: Sun dance)

Andrei Doboș: Zavaros víz, füldugó, stb.

 

Kivesz a zsebéből egy kis üveg rumot.
Az ég madarai rajokban verődnek és szétszóródnak,
és a gondolatok melegséget keresnek,
hogy megkeményedhessenek.

Körülnéztem
és nem tudtam hol járok.
Láttam, ahogy egy kutya átmegy
előttem, szőre kifeslett.

Az ablakon át néztem
ahogy az égen a ház mögött
ott vannak a szél dagasztotta felhők –

Neked könnyű beszélni és utána
könnyű kivenni egy kis üveg rumot
letenni az éjjeliszekrényre és befeküdni az ágyba, elaludni
ásítani és elaludni.

Megyek, süllyedek, mások felé
akiket ismerek és ők ismernek engem
és nagyon, nagyon közeliek lesznek.

Száva Csanád fordítása

 

Andrei Doboș 1984-ben született Tordán. Hat verseskötete közül legfontosabbak a Spiro (2016) és az OMG kiadónál megjelent Carst (2020). 

Fogadó a Lassú Hajnalhoz

 

– Én nem akarom ezt megint.

– Én sem.

– Ne engedj el, kérlek!

Még akkor is képtelenségnek tűnt kibontakozni az ölelésből, amikor a hajnal fénye elválasztotta egymástól az eget és a földet. Nemcsak mert egyikünk se akarta először elengedni a másikat. Már a puszta gondolatra is ólmos fáradtság áradt szét a tagjaimban, és tudtam, hogy ő is így érez. Máskülönben mit kerestünk volna ezen a helyen. Arcom szorosan nyomtam az övéhez; nem akartam más levegőt szívni, csak amit a dús haja megszelídített. Már nem is éreztem a tenyerét a hátamon, mintha eggyé olvadt volna a testemmel. Szívünk lelassult, egyet az övé vert, egyet az enyém, akár egy távoli templom ikerharangjai. Fogadó a Lassú Hajnalhoz bővebben…