Társaságban nem egyszer megesik, hogy nehéz helyzet elé állítják azt a személyt, akiről úgy tudják, hogy író. Ilyen például az, hogy: “mi az ihlet?”, “mindig van-e ihleted?”, “csak úgy leülsz és jön, vagy kell hozzá valami (eperpálinka, szerelem, virágzó fa stb.)?”
Az a gyanúm, hogy a kérdés maga a romantikus művészeteszmény középiskolai irodalomórákon való alapos kilúgozásának következménye.
A romantika összetett művészetfelfogásából általában egyetlen központi gondolat, a “zseni” fogalma forog közszájon, egyszerű értelmezésben: zseni az, aki alkot, és akit (művészetével együtt) nem lehet megérteni.
Visszatérve az eredeti kérdésre: nehéz jól felelni. Az ihletről beszélni egyrészt lehetetlen, másrészt felesleges (Weöres megpróbál valamit vázlatolni doktori értekezésében, de valójában a versritmusról beszél: arról, hogy a versritmus – nála - megelőzi a nyelvi tartalmat.) De ha nem adunk kielégítő választ, vagy az írói munka technikáiról kezdünk beszélni, mindenképp kudarcot vallunk a romantikus, középiskolai irodalomeszmény előtt – és így megbukunk mint író.
Mikor libben tehát agyvelőnkre az ihlet pillangója? Mivel gyakran vonaton dolgozom (sokat utazom vonaton), hozzám a vonatkerekek zakatolása csalja:-) Olyan ez, mint a pavlovi reflex: először társul az íráshoz a vonatzaj, majd kisvártatva kiváltja. Én már szinte beteg vagyok, ha vonatút közben nem írhatok egy vagy két szonettet:-)
Viccen kívül: sokféle módon meg lehet közelíteni magát az alkotást (nekem például kedves Füst Milán terminológiája, a látomás és indulat párosa is), de ha magáról az alkotásról beszélek, szeretek minél egyszerűbb, technikai módon közelíteni a témához. Ez volt a Kivezetés a költészetből alapeszménye is (lásd a könyveim közt.) És ezt a szempontot fogom szem előtt tartani az Íróiskola bejegyzéseiben is, amelyek reményeim szerint ez után következnek.
