Harmadik hónapja nem kaptam fizetést, ezért a világ üresnek tűnt, mint egy pléhdoboz, és szürke válltáskával jártam a várost. A táska egyébként korántsem volt annyira ágrólszakadt, mint én. Söralátéteket szereztem – ezeket aztán csekély ellenszolgáltatás (némi apró és déligyümölcs) fejében átadtam egy gyűjtőnek. A gyűjtőnek zöldségesstandja volt a Lehel téren, innen származott a déligyümölcs, az épp romlásnak induló – de még élvezhető – áru egy részétől rajtam keresztül szabadult meg. Söralátétet kocsmában lehet szerezni, hol máshol. Az ember bemegy, álkérdést intéz a csaposhoz. Én gyakran az iránt érdeklődtem, hogy ismer-e egy bizonyos Ferit vagy Robit. A név után a keresett személy rövid, semmitmondó leírása követkzik. A kérdést gesztusokkal kell kísérni, vakarjuk meg a fejünket, símogassuk gyér szakállunk stb. Amíg a pultos töpreng, le lehet nyúlni egy-két alátétet. Ügyelni kell, hogy ne a jól ismert, gyakori típusokból szedjen össze az ember egy raklapra valót. Néhány hét után már söralátét alapján osztályoztam a helyeket, nagyjából tudtam, hol lehet számítani kuriózumokra, a kommersz helyeket kerültem.
Jártam tehát a várost (néha fogyasztottam is, kávét vagy konyakot, ritkábban sört), de célom ilyenkor sohasem az ivás volt, hanem a munka: az alátét megszerzése. Nem is tudom, miért, mindig egy hőmérő lapult a zsebemben. Egyszerű, higanyszálas orvosi hőmérő, a legolcsóbb, amilyet a gyógyszertárban kapni lehet. Hogy miért? Az a különös gondolat fészkelte magát a fejembe, hogy lázas vagyok; ezért a hőmérsékletemet napjában többször mértem. Egy gyógyszeripari cégnél dolgoztam irodavezetőként, és ez így nem hangzik rosszul – a hőmérőhöz ennek semmi köze -, de sajnos, azokat a betegségeket, amelyeket a cég termékei eredményesen gyógyítottak, még eredmnyesebben gyógyítottak más cégek termékei; néhány célcsoportunk pedig egyszerűen kihalt, mivel nem tudta kigazdálkodni az életmentő medikátum árát. Az iroda zsugorodni kezdetti, pedig maga az épület rohamosan nőtt, egyre többet kellett várni a liftben, míg a lift végre kiköpte a kívánt szinten. Reggel korán bementem. Az iroda nyolc előtt üres és kihalt, és a forró, száraz helyiségekben reszket a por. (Egyre ádázabb módon fűtötték az alagsori kazánt, a fűtő fejébe vette, hogy kifüstöl bennünket, utálta az irodakukacokat – mit mondjak, egyetértek vele.) Szerettem viszont a kihalt épület csendjét. A magányt sokkal könnyebb olyan helyen élvezni, mely máskor zsúfolt és hangos. Kihalt tengerparton az ember nem magányos, hanem egyedül van, igazán magányosnak üres irodában érezheted magad…. Kinéztem a reluxa mögül a szemközti iroda tetőteraszára, hogy meglessem a dohányzókat, akik épp akkor gyújtottak rá a reggeli kávéhoz járó cigarettára, és persze nem tudták, hogy figyelem őket. Azt gondoltam róluk, amit akarok. Voltak kedvenceim, akik később kegyvesztettek lettek; de az vörös hajú lány, aki csaknam mindig zöld ruhákat vett magára, mindvégig kedvencem maradt, Mandulának hívtam, keskeny hasítékú szeme miatt, nem tudott róla. Egyik héten fölrobbant a kazán és a fűtő égett testrészeit hegesztőpisztolyjal kellett kivágni az eldeformálódott vaslemezek közül. Attól a naptól kezdve az irodában éjjel jégvirágok nőttek, talán a magas páratartalom és persze a hideg miatt. Olyanok voltak, mint az ezüstcsipkék. Ha az íróasztalomhoz el akartam jutni, le kellett tördelnem őket, a letört ezüstvirágokat a mozsdókagylóba dobtam.
Egyszer megszólítottak a liftben. "Te mért jársz be olyan korán?" Nem tudtam eldönteni, leüssem-e. Mire eldöntöttem volna, kiszállt. Egy textilügynök csuklóját viszont én kattintottam oda ezüstbilinccsel az acélfogódzóhoz, mielőtt kiszálltam. Ment föl-le, föl-le, órákig ingázott az emeletek közt. A harmadikon mindig megállította a liftet és beordított az irodába: "Megöllek, te állat!" Aztán valaki megúnhatta a hőbölygést, levágta onnan – a liftben vérfoltok maradtak, nem törölte föl senki.
A hőmérőt kiteszem az asztalra a belépőkártyám mellé, néztem, mindig 36.7 celsiust mutat. Akkor is, amikor ellepik a jégvirágok. Ezért szeretem. Nem tud lejjebb csúszni a higanyoszlop, csak ha lerázom. De sosem rázom le. Egy Rum five nevű helyre járok melegedni, a bejárattal szemben fémlemezből kivágott felirat: Rum’s never enough. A Távfűtő Művek kontójára melegszünk. A hely tulajdonosát Nevörinafnak hívják, ügyes, kétkezi ember. A pincén keresztül indázó vezetékeket megfosztotta üveggyapot burkolatuktól – a forró csövek így sokkal jobban leadják a hőt, és nagyon kellemesen fölfűtik a pincét. Talán ez most a legmelegebb hely a városban, és én ezt régóta tudom. Néha kijöttek a Távfűtő Művek emberei, de Nevörinaf, ez a kigyúrt vállú, bőrkötényes állat, kihajigálta őket az utcára. "Engem akartok megszivatni? Mért nem a nagyhalakkal birkóztok?" – faggatja a kék munkaruhás hangyákat (mindenki így hívja a Művek embereit), és a fejüket odacsapdosta a forró vezetékhez.
Ha időnként dobsz zsetont a rumautomatába, órákig ücsöröghetsz a csövek tőszomszédságában. A béke szigete a Rum five. még ma is, pedig a hőenergiát nagyhalak rabolják, és lényegében megszűnt a főváros hőkeringése. (Amikor a Palotai fejlesztőmű leállt, a melósok egy csákányt fordítottak a bejáratnál fejjel lefelé – ez jelezte, hogy melegre legközelebb nyáron lehet számítani.) De minket ez nem érdekel, mert a mi csöveinken keresztül minisztériumi hő megy, és ezt befagyasztani sem lehet. Ha az egész város befagy, a Rum five-ban akkor is meleg lesz.
A Rum five arról is nevezetes, hogy itt ismertem meg Kareszt, akinél rosszabb kipárolgású alkoholistával azóta sem találkoztam. Az volt az elmélete, hogy küszöbön áll a harmadik világháboró, és ennek kimenetelét (és a világ politikai átrendeződését, peresze!) a hadban álló felek "temodinamikája" dönti el, vagyis az, hogy a rájuk bízott hőmennyiséggel hogyan tudnak gazdálkodni. Karesz (akit egyébként mindeki Keresztnek hívott) úgy tudott beszélni erről a termodinamikáról, mint kézzel fogható tárgyról, almáról vagy egy aranyhalról. Biztos ismered ezt a habókos beszédet, amelyben a szavak nem hozhatók összefüggésbe a világgal, egymásra vonatkoznak, de jelentésük nincsen. Kereszt angyali pofa volt, hosszú, ősz haja zsírosan tapadt hosszúkás koponyájára, a java részét hátul kontyba fogta, és bal arcát égésnyom csúfította el. Csak Wildwest farmerekben járt, és mivel ez a cég évekkel korábban megszűnt, egyre szakadtabb cuccokban mutatkozott. Egyedül a beszéd különböztette meg egy hajléktalantól. Egy bölcsességgel megvert hajléktalan? Ördögien tudott magyarázni, és ezért szerettük a Rum five-ban.
"Pazarlás! A rendszer kulcsszava a pazarlás…" – magyarázott éppen Kereszt, amikor egy bőrszerkóba csomagolt, szőkített maca nyomult a pincébe, és megkérdezte: "Fiúk, ért valaki az autókhoz?"
Azonnal mindenki érteni kezdett az autókhoz. Őszintén szólva még én is azt állítottam, hogy értek az autókhoz – holott gyűlöltem mindent, ami gépjárművekkel áll kapcsolatban, a fémfestékekig bezárólag. Romantikus alkat vagyok, gyűlölöm a technikát, kiváltképp a fémfestékeket. Kétüléses sportkocsi állt a Rum five előtt, a kipufogó
ból kénes füst párolgott (ki tudja, mit tankoltak bele, de ezt jobb nem is firtatni, manapság. Mi el nem ég egy négyhengeresben?!) Elég szánalmas csapat voltunk a Rum five előtt, ahogy végignéztem magunkon, Kereszttel az élen – egyelőre egyikünk sem vett magához annyi bátorságot, hogy kinyissa a meggypiros motorháztetőt.
"Figyelj csak", bökött meg Kereszt.
És tényleg: a túloldalon már startolt is egy Balkan.
Egy Balkan? Az, az. Megnyerő mosolyú embertípus, férfiparfüm illattal, de homály fedi, hogy miből telik neki Elegantissime öltönyre. Ez is férfiparfüm szalagját vonszolta maga után ahogy a meggyszín géphez vonult, és széles mosollyal felnyitotta a motorháztetőt. Nem ült be a bőrrel bevont versenyülésre, kintről fordította rá a kulcsot. A motor felbőgött.
"Egy próbakör, " mosolygott a nőre.
"Miért ne?"
Éreztem, hogy a hangulat kezd forrósodni.
Eltűntek előlünk, mint az állami vagyon. Végigporzottak a Hüllői úton.
A Balkan általában tüskefejű, de hogy mért tüskefejű egy tüskefejű, azt én nem tudom. Talán, mert nincs a fején taréj; de akkor mért nem taréjfejű? Rejtély. Egyszerűen tetszik neki? Sok tüskefej van, ezen belül is még több Balkan; egyesek azt mondják, hogy olaszok; de én ezt nem hiszem. Nem is beszélnek olaszul! Mindig azt a nyelvet beszélik, ahol éppen vannak. A fordrásznál hajvágásról, a csemegében élelmiszerekről, a bankban pénzről beszélnek. Mindig eggyel több szavuk van mindenkinél, és ezt a szót mindig a beszélgetés végére tartogatják. Csövekben és albérletekben laknak, de a frizurájuk gondozott, és fekete öltönyükhöz a mályvaszín ing és bíbor nyakkendő jól áll. Mások azt mondják, a Balkánról jöttek. E mellett szól az, hogy a negyedet, ahol laknak, valóban úgy hívják, hogy a Kis Balkán (az már a Hüllői úton túl van). De akkor megy a Nagy Balkán hol van? Lehet, túlságosan közel ahhoz, hogy látni lehessen.
"Észrevetted?" "Mit?" "Három tized fokkal melegebb lett."
Megnézem a hőmérőt: 37.1-et mutat.
"Néggyel."
"Ahol emelkedik a hőmérséklet, megjelennek."
Én persze értettem, mire céloz: a harmadik világháborúra.
"Most mit csináljunk?"
"Igyunk."
"Igaz, ami igaz."
Így aztán inni kezdtünk, keményen és szigorúan, először még a Rum five-ban, aztán átmentünk a Rum three-be, ahol két junittal olcsóbb a pia, mert az automatát megberhelték (igaz, itt hideg van, de az olcsóbb pia miatt mégis megéri, kiváltképp akkor, amikor az ember mennyiségben gondolkodik). Aztán innen is húztunk, mint két esőcsepp szélben, vagy, ahogy manapság mondják, az elcsöppent takony, lobogott mögöttünk Kereszt penetráns szaga és a harmadosztályú rumok bűze, de nem bántuk. Belül már lobogni kezdett a szesz, és a hőmérő kilengett: lázat jelzet, elérte a harmincnyolcat, mutatattam Karesznak, bólintott, "megy még följebb is". Rossz szagú és veszélyes helyeken ittunk, valahol belekötöttek Kareszba – vagy belém? már nem emlékszem – kezem a vasráspoly nyelén, valakinek lezúzom az orrát, futunk, elkerülünk egy őrjáratot, aztán Karesz azt mondja:
"A rőfgyárba megyünk."
Nézem a hőmérőt, ez már meleg lesz; "nem jutunk túl a portán", mondom, "az lehetetlen, hogy a rőfgyárba így beengedjenek", de Karesz csak megy, átmászunk a vágányzár alatt, aztán a Távfűtő Művek hidegvezetékein imbolygunk (a csövekről régen letépték a kőzetgyapotot, és ügyes vállalkozók eladták vattakabátnak), előttünk a rőfgyár, a portásfülkéből kirohan a biztonsági őr, ordít, "ide így nem mehettek be! nem mehettek be!", de kezem ügyében a ráspoly, térdre esik, Karesz hátra rántja a hajánál fogva, akkor már könyörög, "Ne menjetek be! Ne menjetek be!", a szeméből koromszürke lé folyik, de mi bemegyünk, végeláthatatlan sorokban lógnak kétoldalt a rőfők, az egész iparcsarnok csupa rőf, mintha irtózatos méretű állat beleiből készült kolbászokat akasztottak volnaa füstre, "Majd mi befüstölünk nekik!" röhög Karesz, mintha kitalálta volna a gondolatomat, a hőmérő nem mér, mert negyvenkettő fölé menni nem tud, szaladunk a rőfök közt, élvezzük a tapintásukat – nincs szebb, mint amikor a rőf, ez a puha és selymes, gyúlékony anyag a hajadra, az arcodra simul! – Karesz óbégatni kezd, "Ég a rőfgyár! Ég a rőfgyár", és tényleg belobban benne az alkohol, olyan, mint a tűzokádió sárkány a mesében, egy vödör felmosóvízbe nyomom a fejét, hogy eloltsam, de már késő, belobbant egy teljes rőfállvány, állványról állványra terjed a lobbanás, futni kezdünk, a légnyomás keresztüldob egy üvegablakon, a gyárudvaron fekszem és vérzem, "Ég a rőfgyár! Ég a rőfgyár!" ordít Karesz valahol a sötétben, rekedten és kilátsátalanul, hallom, hogy alámerül az esőgyűjtő ciszternában, csobog az esővíz – a lángokon keresztül látom, hogy Balkanok gyülekeznek a zugokban, sziréna szól és hangosbeszélő, a rőfgyár kékes fénnyel lobog, mint a szesz, szinte megváltás már, hogy a tűzoltóparancsnok bemondja: "Csapataink partra szálltak a Holdon," kitört a Harmadik Világháború.
