A víz alatti város

1.2. Az értelem

Túlságosan hozzászoktunk a kézhez álló dolgokhoz. Egy tükör, egy cipő, egy szék, amire este a ruhámat levetem, mind mind önmagában valónak, szinte rendíthetetlennek tűnik. Nietzsche alaptétele, állítja Deleuze, hogy bizonyos jelenség értelme nem a szemléletünk elé helyezett dolog, vagyis nem a jelenség tulajdonsága.

A kérdés, amely elvezet a tárgyhoz, Deleuze szerin az, hogy hogyan fogható fel egy jelenség értelme.  Nietzsche nem engedi át az értelmet a tárgynak; aláhúzza, hogy mi ismerjük fel ezt a valamit, amire szemléletünk akaszkodik, értelemként. Egy jelenségnek annyi értelme van számunkra, amilyen mértékben felismerjük, hogy hány és milyen akarat vagy erő sajátítja ki a maga számára a jelenséget, értelmet adva neki. Egyszerű, belátható példa: a tehetetlenség értelmessé teszi a zuhanást, az evolúció az embert, a profit iránti vágy a szabadpiacot. Ez az értelem nem létezett Newton, Darwin vagy Marx előtt. Első tételmondat: „Egy dolognak pontosan annyiban van értelme, amennyiben vannak olyan erők, amelyek képesek uralomra jutni benne.”

Ezzel a gesztussal, vagyis a kabát kifordításával ad Nietzsche értelmet a filozófiának. „Nietzsche a látszat-lényeg metafizikai kettősségét csakúgy, mint az ok-okozatiság tudományos kapcsolatát az értelem-jelenség korrelációval helyettesíti”.

És ha maga a tárgy, illetve a tárgy mibenléte nem is érdekelt korábban – csak akkor, ha lenyűgöz, mint egy szép női arckifejezés vagy egy kőfal egyenetlensége a Balaton-felvidéken –, fentiek után rövid úton eljutok egy fontos felismerésig. Az értelem maga is viszonyrendszer, ez a második tételmondat: „Nincs olyan esemény, nincs olyan jelenség, sem szó, sem gondolat, amelynek értelme ne lenne sokszoros.”

Nehéz eldönteni, hogy melyik a fontosabb felismerés. Hiszen ezen az utóbbi felismerésen nyugszik minden szó-művészet, a teljes retorika, és a szó valódi inter-textualitása, ahogy azt Bahtyin felismeri. (Az inter-textualitás nem szövegkölcsönzés, hanem minden egyes szó és az összes többi szöveg – itt: szóhasználat – között feszülő dialógus.) És mi más érdekelne jobban, mint a szó-művészet?  Talán csak az én, ez a mindannyiunk számára legnagyobb talány?

1.1. A genealógia fogalma

Nietzsche, állítja könyvének első mondatában Deleuze, „legáltalánosabb terve az, hogy az értelem és az érték fogalmát bevezesse a filozófiába.”  Sokat mondó mondat – ezek szerint nem volt benne? Vagy nem úgy, ahogy ő szorgalmazná? Másként fogalmazva, hogy bukkanhatna elő hamarabb és egyszerűbben filozófiával való ellenszenvünk oka? A genealógia az a módszer, amely a filozófia fogalmát értékessé teszi; nem csoda, hogy maga is az érték értékének fogalma! „.. az értékfilozófia úgy, ahogyan azt Nietzsche felépíti és elgondolja, a kritika igazi megvalósítása, az egyedüli módja annak, hogy megvalósuljon a totális kritika, vagyis hogy a filozófiából ‘kalapácsütés’ legyen.” Mi az, ami nagyobbat dörrenhetne, mint ez a kalapácsütés?

Hogyan gondolja el tehát Nietzsche az értékfilozófiát? Az első probléma az értékteremtés problémája. Hiszen ha az értékeket valamihez viszonyítjuk, a hagyományos (és esetleg megalapozatlan) értékrend fenntartásában veszünk részt. Épp ezért kell az értékelést genealógiaként felfognunk. A genealógia minden esetben kétarcú. Igaz, hogy az értékelés során értékek rendszeréhez viszonyulunk, ám értékekhez való viszonyunk mindenképpen minősítő vagy differenciáló: „egyszerre kritikai és differenciáló”, amint Deleuze fogalmaz. A fejezet tételmondata tehát a következő: „Az értékelések elemükre vonatkoztatva nem értékek, hanem létmódok, azoknak a létezésmódozatai, akik ítélnek és értékítéletet mondanak, és pontosan ezek szolgálnak az értékek – megítélésük milyenségére vonatkozó – alapjául.” Nincs tehát érték önmagában, csak értékelő és érték viszonylatában (ezért nincs érték, csak értékelés), sőt: az értékelés maga is beágyazódik a létmódok közé. A differenciálás maga a kalapács, amellyel az asztalra csapunk.

Hatalmas távlatot nyit számomra ez a mondat! Hiszen saját életformám maga is értékelés eredménye, mégpedig fontos értékelésé: hiszen mi lehet fontosabb, mint az a döntés, hogy mi módon élek? Azzal, hogy vidéki életformát választottam, le kellett mondanom a városiról; és ezt a döntést egy összetett értékrendszer (különbségalkotó differenciálás) alapján hoztam meg. (Ebben például fontos szempont a fenntartható gazdálkodás és a tágasság, a távlat szeretete.) Gondolkodásom, ismerem fel, kritikai… Az értékelés mindenképpen aktív. A kritika „egy aktív létmód aktív megnyilvánulása: támadás és nem bosszúállás, egy létforma természetes agresszivitása, az isteni gonoszság, ami nélkül elképzelhetetlen a tökéletesség.”

Isteni gonoszság? Meredek megfogalmazás, de következetes! Gonoszság – vagy inkább határozatlanság, amely a sokaság szemében tetszik gonoszságnak? Hiszen magunk is sokaság leszünk, ha nem válunk saját életünk teremtőivé – és mi más tetszene inkább a sokaságnak, mint maga a sokaság?

Nem vagyok filozófus, soha nem érdekelt a filozófia. Pontosabban: a klasszikus filozófia alapjain nyugvó európai létraeszkábálás soha nem kötött le. Az arisztotelészi módszer, mely szerint a filozófus, a bölcsesség kedvelője elemzi a bölcsnek tulajdonított tudás tárgyát és módszerét (ahogy az a Metafizika meghatározásában olvasható, és ahogy ez azóta is az európai gondolkodás szamárvezetője) halálosan untat. Ez nem afféle kulturális sznobizmus részemről. Egy időben szégyenkeztem is e gyarlóságom miatt, és azt most már nyugodt szívvel elmondhatom, amíg legalább halványan derengeni kezdett számomra, mi is ezen érdektelenség mélyebben fekvő oka.

Ez sem csak úgy, valami megfoghatatlan megvilágosodás hatására kezdett derengeni, hanem azért mert találkoztam Nietzschével. Többféle megközelítésben, szempontból, összefüggésben. Úgy is mondhatnám, hogy a szálak egy idő után összeértek. Bárkivel foglalkoztam az általam jelentősnek tartott gondolkodók közül, lett légyen az – és most szándékosan meredek hármast idézek – Ady, Csontváry vagy Derrida, mindegyikükhöz Nietzschén keresztül vezetett el az utam. Ám az, aki Nietzschét magát segített megérteni és jelentőségét belátni, leginkább mégis Tatár György (Az öröklét gyűrűje) és Gilles Deleuze (Nietzsche és a filozófia) volt.

Erre a szűk esztendőnek ígérkező kétezer-kilencre elhatároztam, hogy erőgyűjtés és szellemi töltődés végett újraolvasom Deleuze-t, és erről szabályos, fejezetenként jegyzet olvasónaplót vezetek. Rövid, az eredeti szöveghez kötődő szubjektív passzusokat írok majd Nietzsche kapcsán, saját megvilágításomban, remélem, viszonylag gyakori rendszerességgel. Annak, aki követni akarja ezt a folyamot, és gyarapodni kíván e sajátosan radikális gondolkodó, Gilles Deleuze olvasásával, két dolgot ajánlok: vegye meg maga is a könyvet, (ennek a hasznosságáról egyelőre nem tudok meggyőzni senkit, de remélem, meggyőzi majd a könyv olvasása), és csatlakozzon kommentekkel az olvasónaplóhoz, illetve, érdek nélkül, ajánlom még a magyarul szintén olvasható és szintén kiváló Proust-könyvet is, ugyancsak Deleuze-től, afféle szorgalmi olvasmányként.

Az év során bejegyzések fejezetenként, számozott sorrendben következnek majd (amint a főcím mellett itt is látható), hogy világosan elkülönüljenek az esetleges egyéb, más tartalmú bejegyzésektől. Alcímként mindig feltüntetem az elemzett fejezet címét (a számozás megjelölésével). Az idézeteknél oldalszámot csak akkor jelzek, ha az idézet nem az adott fejezetből származik.

Bibliográfia: Gilles Deleuze: Nietzsche és a filozófia, Gond Alapítvány – Holnap Kiadó, Bp., 1999.

Édes kedves blogom, kezdődjön a felütés, mint valami rossz leánynapló, hát ennek az évnek is lassan annyi. Már szerveződnek a jövő évi tervek, tervecskék. Mindjárt egy, amit kíváncsian várok: az Index sorozatot tervez, a rendszerváltás éve (már akinek ez mond valamit) napról-napra, hát, kíváncsi vagyok, nosztalgiázzunk.

Ha érdekel a cikk, katt: index.hu/politika/belfold/rev1217/

Őszinte leszek: az utóbbi időben elhanyagoltalak. De kedvem se volt, meg egyéb se, irkálódni. Elfogott valami tunya tehetetlenség, kis turgenyevi spleen (a szláv melancholiánál áll. nincs mélyebb), fáradt is voltam stb.

Jövőre viszont új erőre kap a pragaitamas.blog.hu, sőt. Meglepetést is tervezek, javában készül két társoldal, érdemes lesz januárban visszatérni. Ez a hely a személyesebb bejegyzések, reflexiók és némi közérdekű munkálkodások helye lesz, az irodalmi / művészeti cikkek máshová kerülnek át. Több oka van ennek, egyrészt az átláthatóság. Másfelől pedig, úgy tűnik, a Magyar Hírlapban ismét megszűnik a rovatom. Kicsit unom már ezt, én vagyok, a lapok meg jönnek-mennek, kóvályognak ebben a vákuumszerű térben, melyet egyesek magyar közállapotnak neveznek. No, jó, ezt is túléljük. A kamrában dió, a pincében bor, a tornácon szárad a jó akác. Majd valahogy kitelelünk:-)