A következő szerkezet puritán: a működést jeleníteni meg, s szinte a működés vonzataként működteti a verset. A költészetre inspiráló valóságot, a termékeny talajt elfedi a működés szerkezete; ez egyfajta felszíni nyelv kialakulását eredményezi. Az ilyen szöveg tulajdonképpen a költői nyelv allegóriája: mind a hagyományos (vagyis romantikus) értelemben vett képet, mind az alkotás révén megnyilvánuló személyt hangsúlyosan a horizonton kívül helyezi. „Nyilvánvalóan véletlen, de illusztrációnak önmagát különösen szerencsésen felkínáló véletlen, hogy a kötet címadó verse (A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása), valamint a kötetzáró vers (Kiskút) egyaránt ‘az ember’ általános formulát alkalmazza a vers alanyaként” – írja idézett tanulmányában Margócsy. Ezzel megszünteti azt a hagyományos viszonyt, mely a romantikus koncepció értelmében költő és tárgya közt fönnáll: a kifejezés nem a szóból ered, ellenkezőleg, annak a helyére kerül.
Úgy is lehetne fogalmazni, hogy Oravecz verse olyan allegória, melynek egyik „jelentettje” maga a szerkezet; vagyis az olvasás maga. A szerkezet leírása az olvasás szerkezetének leírásával érintkezik. A szerkezetleírás egyfajta beavatás szövegévé válik, egyszerre avat be az egyszerű szerkezet működésébe – A chicagói magasvasút… esetében az állomáson való tájékozódásba, a magasvasút működésébe –, és az olvasásba: leleplezi, hogy az olvasás is fölfogható egyfajta mechanikusan leírható szerkezetként.
A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása
(részlet)
A világnak don Juan szerint önnön leírásához kellett igazodnia; azaz a leírás önmagát tükrözte.
C. Castaneda: Történetek az erőről
az állomás a harmincas években épült, és félig a North Walcott Avenue és North Honore Street házai között, félig a Montrose Avenue sávja fölött, tehát a város északi részében az úgy nevezett uptownban foglal helyet,
a bejárati csapóajót belökve, az újságárus látómezejét keresztezve s a pénztárablak előtt elhaladva egy dróthálóketrecbe jut, s ott néhány másodpercet, rossz idő esetén több percet tölt az ember,
attól függően, hogy a magánjárművel nem rendekező vagy a tömegközlekedési eszközt valamely más okból igénybe vevő melyik irányba kíván utazni, a bal- illetőleg a jobboldali vaslépcsőn megy föl a vörös vastraverzeken nyugvó építményre,
a peron egy hentesüzlet lapos teteje, egy bérház első emelete, egy vegyiüzem lepárlórészlege és egy utalványbeváltó ügyfélterme magasságában van,
a tervezett utazás megkezdéséig kátránypapírréteggel, lakberendezési tárgyakkal, retortákkal és bankjegykkel tartózkodik egy szinten az utas,
ki- és beszállás egy körülbelül 4×100 méteres, olajjal átitatott fafelületen történik, amelyet két egyenlő részre oszt a középen húzódó kettős sínpár,
a két felezetet fönt semmilyen híd nem köti össze, és a vágányok is olyan mélyen vannak, hogy szinte lehetetlen egyikről a másikra az egyébként kockázatos átjárás,
a szóbanforgó emelvényszakaszt két oldalt félméteres szürke deszkapalánk szegélyezi, két végén pedig csupán egy-egy egyszerű DANGER-fölirat választja el a tovakígyózó pályatesttől, ami bizonyos szabadságérzetet kelt a várakozóban,
(…)
vásár- és ünnepnapokon (Kolumbusz napja, Hálaadás napja, stb.) az utazási kedv lanyhulása következtében változik a menetrend, ilyenkor néha fél óra is eltelik két dübörgés között, és a környék lakóit fölveri délelőtti álmáb
ól a végletesen megnyúlt csönd
A kapott információ fokozatossága, taglaltsága a szöveg fokozatos kiépülésével, taglaltságával mosódik össze, mígnem a két szerkezet lényegében összeér a következő szavakkal: „a környék lakóit fölveri délelőtti / álmából a végletesen megnyúlt csönd”. A „környék lakói” kifejezés visszautal a szöveg konkrét-valóságos eseményére (ez, mint láttuk, mind Olson, mind O’Hara költészetében egyfajta alappont), a „végletesen megnyúlt csönd” kifejezés viszont egyetlen túlzó jelzőjével kiléptet az adott szituációból. Rámutat a szöveg testébe font parabolikus szerkezetre és áttételesen jelezni kívánja annak – éppen a jelenség-szerkezet részletező leírása miatt végletesen komolyan veendő – visszafogottan metafizikus hangoltságát. Persze nem előzmények nélkül: a látható objektumok egymás mellé kerülésének véletlenszerűsége (hentes, vegyiüzem és utalványbeváltó), a „dróthálóketrec”) és a „DANGER” fölirat kiemelt említése jóval korábban résnyire nyitja ezt a távlatot.
A szerkezet veszélye minden esetben az esetlegesség: ha megszűnik a működést igazoló funkció – az olvasás –, a szerkezet a feleslegességben hull szét. De nem a „mi értelme tudnunk, hogy ez és ez a szerkezet hogyan működik?” kérdése rántja az összeomlásba, hanem valamiféle filozofikusan hangolt sejtelem: a létezés dolgai esetlegesek, a létezés mélyén lappang ez az esetlegesség, semmi, káosz vagy örvény (hogy Heidegger és Nietzsche kedvenc kifejezéseit használjam.)
Oravecz kötete nem tematikusan, hanem problematikáiban filozofikus. Míg egyfelől ragaszkodik a jelenlét radikális megragadásához, mint a nagyjából kortárs amerikai költők, a „szerkezet” a földrajzi környezet, a tömegközlekedés vagy a hulladékhasznosítás az olvasás, és tegyük most hozzá: az alkotás szerkezetét is idézi. Oravecz a fentebb taglalt „szerkezetvers-típusát” egyfajta allegória irányában mélyíti el. Nem mond le a pillanat teremtő módon való megértésének igényéről (hiszen akárcsak Olson ’topos’-a, megjelenített tárgyai a jelenségeket minél részletezőbb összetettségükben, ellentéteikben őrzik meg), de a megértést is a szöveg szerkezetének – retorikusságának – rendeli alá. A retorika így a megértés allegóriájává válik. A vers a „világ szerkezete” helyett egy látszólag önkényesen kiválasztott, mesterséges „retorikai szerkezetet” ajánl fel az értelmezőnek.
