A sortörés tehát mindenképpen vizuális embléma: hiánya mintha eltörölné azt, amit poétikának, és előhívná azt, amit retorikának nevezünk. De láthatjuk, hogy nem önmagában, hanem a nyelvi konstrukcióval, illetve a nyelvi konstrukción alapuló ritmikai szólammal együtt érvényesül! Nézzük az eredeti szövegeket:
Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rádszabott sorsból
hirhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré,
vele fekete éjt, hol fehér
inged is rebegő selyemlidérc,
alkohol szélverte lángja csak,
versben bujdosó haramia vagy…
(Nagy László, Versben bujdosó, részlet)
Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.
(Pilinszky János, Passió)
Határokon járok örökké,
mindig csak a határokon;
ami inneni, ami elérhető:
végül is fájni kezd,
fájni, hogy megtudjam az odaátot,
s hazudom is, hogy megtudom,
vár a határokon
a szent hazugság, a remény…
(Szilágyi Domokos, Határok, részlet)
Egy világvégi busz
bemászik a szemhatár
zárt ajtaja alá
kínlódó pléhbogár
berreg a lengő porban
oldalra dől megáll
lágy bensejét kiontja
(Petri György, Kép)
Mintha fényképet hívtunk volna elő. A sortörés, ez a vizuális bélyeg, önálló értelmezői szerepre tör: az iménti folyamatos sor-szólamainkat tagokra bontja, és ezeket a vizuális tagokat kénytelen- kelletlen értelmi tagokként kezeljük az olvasás során! Ez persze nem azt jelenti, hogy az értelmezés a vizuális sorok tagolását követi – de az biztos, hogy az olvasás értelmi tagolása egyfajta feszültségben áll a vizuális tagoltsággal, és ezek akár össze is csaphatnak az értelmezésben.
És tegyük hozzá: ez az egy, nagyon egyszerű tétel az ilyen típusú szabadvers alapelve. E verstípus sikere, sőt, kissé szigorúan fogalmazva, elburjánzása egy nagyon egyszerű ténynek, a forma kezelhetőségének, alkalmazhatóságának köszönhető. A mondat tartalmi-logikai tagoltsága, amely szembehelyezkedik a vizualitással, akár a legegyszerűbb szövegek esetében is olyan, esetenként egynemű, mégis többdimenziósnak tűnő szöveget teremt, amely bátran megjelenhet irodalmi folyóiratokban.
Nehogy valaki a fenti versek kritikájaként olvassa ezeket a sorokat, itt természetesen nem az ellenpéldákból válogattam! Ennek az elvnek a demonstrálása után kezdődhetne a fenti szövegek elemzése. Nagy László költészetében éppen a Versben bújdosó szemléletmódja jelent szembenézést saját költői világával: az egyetemes és archetipikus mitológia, amely költészetének alapszövete, sajátos értelmezt nyer a nyelvre vonatkozó metaforikában. Pilinszky képalkotásai közül „a vágóhíd… muskátliszaga” és az „üvegmögötti csönd” is elgondolkodtató; a tragikum időtlensége mintha a végtelenített, néma mosakodásban rögzülne. Szilágyi Domonkos versének filozofikus fogalmisága, Petri versének ezzel szemben elvont képisége ragadhatja meg az értelmező figyelmét.
(A szabadvers problémáját éppen csak exponálni sikerült ebben a rövid írásban, és korántsem állítom, hogy ezzel elégedettek lehetünk. Ami miatt így, felvetés formában is fontosnak tartom e gondolatmenet közlését, az az, hogy egy formai és egy tartalmi elv összecsapását, vagyis egyfajta „generáló szabályt” mindennél látványosabban lehet illusztrálni a sortörés könnyen megragadható jelenségében. És néha bizony megesik, hogy a költői techné ennyire egyszerű szabályokban is megfogalmazódik – ha ez nem történne meg, akkor semmi haszna sem lenne a kreatív írás szemináriumoknak.)
