Az Atocha állomás jelenségét megragadó szöveg hangsúlyosan vizuális: a szövegtesten belül csak vizuálisan érzékelhető, párhuzamos sorvezetés bukkan fel, mint egyfajta bélyeg vagy pecsét.
Az „alkalom” fogalma magába foglalja a papírlap fehérségét. A vers vizuális-nyelvi elemeit a térbeli megjelenés síkja, ez az alkalmi tabula rasa tartja össze. A szöveg a lapra utalt, és ami a lapon van, az a szöveg, sugallja ez a kölcsönösség, akár a nyelvszerűség, a kontextus háttérbe szorítása árán is (Ashbery olvasói útmutatóként a blabble / blabla szót szerepelteti versének első sorában). Az egymás mellé helyezés szélsőértéke ez: a nyelvi elemek jóformán nyelvi mivoltukra való utalásként, a megbízhatóan rekonstruálható jelentés igénye és reménye nélkül, szóképekként jelennek meg.
Ebben a szélsőséges szövegértelmezésben a papírlap teremti meg a szóalakok paratextusát. Lehet, hogy ez triviálisnak, akár hiteltelennek tetszik, pedig megfontolásunk egyik lényeges pontja. A papírlapra került szöveg ugyanis kiváltja vagy aktiválja az értelmezést, bármi legyen is maga a szöveg. Ha elég meggyőző számunkra, hogy az alábbi szöveg: vers (mert például egy költőként elismert személy verseskötetnek tekintett művében szerepel), óhatatlanul befogadóként viszonyulunk hozzá. Ezt akár közvetett bizonyítéknak is tekinthetjük arra (mintha ezt bizonyítani kellene), hogy a versszöveg léte csak és kizárólag egyfajta kommunikációs csatornában képzelhető el, akárcsak a hétköznapi kommunikációé, ahogy ez Jacobson modellje óta nyilvánvaló. De az is nyilvánvaló, hogy ez a csatorna másként modellezhető. Az üzenet, látjuk, inkább aktív mag, mely kiváltja az értelmező aktivitását (helyesebb is, ha értelmezőről, és nem befogadóról beszélünk.
Mind pontosabban körvonalazódó modellünk alapja egy bizonyos jelentésmező, mely részben magába foglalja a szöveget, melyet „aktiváló testnek”, chorának tekintünk; és magába foglalja a mezőben mozgó individuumokat, akik különböző szerepeket alakíthatnak ki maguknak a szöveghez képest. Ám a vers nagy dilámmája: a chora nem teljes egészében illeszkedik ebbe a jelentésmezőbe; szabálytalan, rendezetlen kilógásai, kitüremkedései vannak, a szereplők tevékenysége viszont mindvégig a jelentésmező határain belül marad. A szöveg teste olyan, gyakran vizuális típusú komplex rendszer, mely a különböző stratégiák számára provokációként szolgál a magába foglalt stabil és instabil alrendszerek révén; ezekkel mintegy kiváltja aktivitásukat, és ezek az aktivitások a jelentésmezővel való kapcsolódásokat hoznak létre.
Nyilván kiemelt szerepe lesz annak a szerepnek, melyet eredetileg „költőnek”, „alkotónak” nevezetünk – ám romantikus privilégiumairól, mint látjuk, e szereplőnek le kell mondania. Ez nem áldozat vagy térveszítés. A szerepek átrendeződése azon folyamatok következménye, melyeket „aktív stratégiáknak” nevezünk. Belátható, hogy ha az irodalomról való beszéd kulcsfogalmának az értelmezés tekintjük, akkor az eredeti inspirátor, az alkotó meghatározása: elsődleges értelmező lesz. Ő az továbbá, aki az eredendő bevésést, a szöveg testét kialakította. A további aktivitások további karcokat, bevéséseket hoznak létre ezen a testen; ezeknek a bevéséseknek a jelentősége lehet más és más, ám valósága semmivel sem kisebb az eredeti bevéséseknél (hiszen a szöveget nem is észlelhetjük az értelmezések megkerülésével.)
