Megfigyelted, hogy Dürer Melancholia-képn az angyal mögött, a mérleg serpenyőjét részben eltakarva egy gyerek képe látható? Nem? Mit mondjak, korábban nekem sem tűnt föl. Most viszont, hogy a "magányos hős" karakterére koncentrálok, kinagyítodik ez a részlet.
Visszatekintés, persze. Ma hajnalban, fél öt körül egy álomból ébredek. Egy gyermek az anyját hívta ebben az álomban; és én oda akartam menni, hogy ha az anyja nem is, legalább valaki válaszoljon a kiáltására. Aztán derengeni kezdett, persze, hogy a gyermek is én vagyok. Lehet, hogy nem hallott meg az anyám? Újabb motívum, amely közelebb visz (többek között) József Attila megértéséhez…
Plantus, látni fogjuk, örül a magányának. Olyan élethelyzet ez, amelyben ugyancsak le lehet ragadni. (Le is ragadtam, jó időre.) Egy művet, gondolom, akkor írunk meg, amikor az elfojtások fátyla szakadozik, és eltávolodtunk az adott élethelyzettől.
PLANÉTA (belép)
Plantus! Nem is figyelsz?
Nem is figyelsz rám? Hát ezért siettem?
A hátam is megizzadt, úgy siettem,
s ez itt…. hahó! hahó! Nahát, ilyet,
hogy így siessek, ez meg itt: se bú, se bá!
Semmibe engem hogy vehet, ha férfi?
PLANTUS
Tényleg senki. De most közel megyek,
beérni ennyivel – nem, én nem érem,
közel megyek és megtapintom őt –
nincs, hála Isten!
PLANÉTA
Játszik ez velem,
vagy megbolondult?
PLANTUS
Senki sincs tehát,
megint a senki. Féltem ám nagyon,
mit kezdenék vele? Mit mondanék,
leültetném, ide, a tönkre? „Itt
a tuskó, kedves, érezd jól magad?!”
Eléggé szép sztori, és nagy lebőgés,
őt itt fogadni… Nem! Ez képtelenség.
Vadonban, indák, irdatlan lián
között! Hiszen Planéta kényes és
a gyönge teste nem közénk való,
akik régóta már vadonban élünk.
Én istennőm, Planéta! Hol lehet!
De rég volt már, hogy megöleltem!
Talán… talán…. nem is tudom ma már,
lehet hogy meg sem ismerem majd –
(Folytatjuk…)
