Ha már megpendítettem a felütés kérdését – akkor most. Alaptétel: az első mondatnak (akár próza, akár dráma, akár líra, akár kalligrafikus virágszobrászat) önmagában is műalkotásnak kell lennie; ez pedig (már a műalkotás), mint tudjuk (ld. Heidegger: Mi a műakotás, Gadamer előszavával…) egy világot tár fel.
Milyen világot?
A válasz pofonegyszerű: az alant következő (vagy nem következő) mű világát.
(Van ugyanis egysoros vers is: ez lényegében túlságosan jól sikerült felütés.)
Mostanában két nyomvonalon haldok. Abszurd kisprózákat (Készszerű látogatás, Várnok rendező stb.) és sörgyárregényt írok (ezt pedig – végre! – lásd az Irodalmi jelenben.) Utóbbinál egyszerű volt a felütést megtalálni: "Mielőtt a fotográfus kamerája elé állt volna, Sekrestyés Ördög Mihály…." stb., hiszen: adott a hős, fényképem is van róla, mi kell több? (Stílus, hiszen az maga a hős.)
Ez az első részben nem volt igazán meg.
Nem úgy értem… Megvolt, de lötyögött, mint egy rosszul szabott férfikabát (pedig a sörgyári tablókép éppen alanyainak keresetlen eleganciájával tűnik fel. Túl sokat akartam beletenni a mondatba, és ez nem lehetséges a modorosság kísértése nélkül. (Lásd: kreatív írás tanfolyamra járó titkárnő, előző bejegyzés). Mentőkötél? A kapóra jött Császár István. Stílusa (akár Hajnóczyé) keresetlen de erőteljes; miután elolvastam Császárt, húzni kezdtem a mondataimat.
Ez az utolsó simítás hiányzott ahhoz, hogy a kabát "felfeküdjön".
És még egy: vállalni kell, hogy minden hős: "én". De a hős megválasztása már a köv. epizódok tananyaga lesz.
