"Odahaza gyakran keresem fel könyvesházamat – írja egy irigylésre méltó helyen Montaigne – , onnan kézzel irányítom a háztartásomat; megállok a küszöbén, s ott van alattam a kertem, az aprójószág udvara, a várudvar s az épületek jó része… Könyvesházam egy torony harmadik emeletén van. Az első emelet kápolna, a második egy szoba-előszoba, itt gyakran megpihenek, ha egyedül akarok lenni. E fölött volt a ruhatár, valamikor házam leghaszontalanabb kuckója. Most itt töltöm életem legtöbb napját s napom legtöbb óráját; az éjszakát soha…. Ez az én birodalmam. Itt magam akarok uralkodni: s ezt az egy sarkot még a házassági, gyermeki és polgári közösségtől is óvom; egyébként csak mondvacsinált tekintélyem van a házban; határai elmosódnak. De igazán csak az olyan ember szánalomra méltó, kinek egy talpalatnyi helye sincs, hol egyedül lehet, hol önmagát vendégül láthatja, hol bizalmas barátait fogadhatja, vagy elrejtőzhet…."
Többször rátaláltam már erre a helyre az olcsó, puhakötésű könyvben, végül ide egy könyvjelzőt is tettem. Nem a magány vonz, mely a toronyszobát belengi – lehet egyáltalán magány egy könyvekkel teli szobában? -, hanem az életvitel különös egysége, a háztartás és gondolkodás ökológiája. Most, amikor a világ tőzsdeindexei megbolydultak, és minden egyes polgár élesebben érzi kiszolgáltatottságát, még élesebb a kontraszt. Hogyan tudnánk életvezetésünket stabilizálni? Ez a kérdés lehet ennek az átmeneti kornak a döntő kérdése. (Mert, persze, ami van, a profit-alapú kizsákmányolás korát átmeneti kornak tekintem, hídnak egy emberibb és racionálisabb, vagy éppen kaotikus és erőszakos kora közt.)
Tavasszal szerzek aprójószágot, de tornyot még nem kezdek építeni.
Megdöbbentettek Montaigne sorai. Csodálatosak a képek, amiket használ.
Valóban érdemes néha elvonulni, és magunkba nézni – gyakorta teszem -, előszedve a korábbi tapasztalatokat, ötleteket, amik segítségünkre lehetnek a jelenben, illetve ha új perspektívák nyílnak meg előttünk, és/vagy döntésre kényszerülünk. (Ez paradoxon ugyan, mert az ember minden pillanatban döntés elé van állítva, hiszen így irányítja sorsát.)
A torony (a kezdetektől fogva) az eget és a földet összekötő szimbólum, fejlődésünk (átvitten minden fejlődés) tere, melyben szabadon mozoghatunk. A tempónkat és irányunkat magunk meghatározva, ahogy kedvünk tartja. – Milyen kár, hogy az emberek többsége nincs tudatában saját tornyának, vagy éppen föl sem ismeri annak helyiségeit!!!
– Elcsépelik e gondolatot, sokat beszélnek róla, tele van vele a média, ugyanakkor kevesen élik meg.
A kápolna (templom) az a hely, ahol a hit erősödhet, hiszen hogyan lehetne bármit megtenni, ha nem hinnénk benne, hogy sikerül? Szerintem minden cselekedet alapja ez kell hogy legyen! (Lásd Biblia és sziklára épült ház példázata; sajnos a pontos helyet nem tudom idézni.)
A ruházat mindig a lelkiállapot kifejeződése – ruhám színeit reggel hangulatomhoz veszem, vagy azért, mert passzol, vagy azért, hogy megváltoztassam lelkiállapotom. Pl. mennyire kellemes érzés egy borongós, esős őszi napon sárgában kávézni a pilisbeli teraszon!-.
És mivel – jó esetben – különféle dolgokat különféle lelkiállapotban teszünk, még mi döntünk, melyiket választjuk. Igenis fontos a pozitív hozzáállás!
Érdekes tény, hogy a korai kultúrákban hittek benne: az öltözet megváltoztatásával maguk is megváltozhatnak. Milyen megdöbbentő: átvitten ez a gondolat visszatér: sugározzál pozitívan és megszeretnek az emberek.
Ez fegyver, mely felhasználható a társadalom épülésére (belső elégedettségünk fokozására, és társas kapcsolataink javítására), de gazdasági célokra is (lásd multi cégek beetetései a médián és ügynökeiken keresztül).
A könyvek (szintén ősidők óta) a bölcsesség szimbólumai, így a könyvesház – számomra – a belső bölcsességé, ami megfigyelésinknek, főleg a felhalmozott élettapasztalatnak, ráérzéseinknek, valamint ezek tudatos kezelésének köszönhető.
Csodásan irányította rá a figyelmem néhány fontos életvezetési „szabályra” (szabály alatt itt olyan belső körvonalakat értek, melyek nem korlátok, hanem segítőeszközök sorsunk boldogabbá tételéhez).
Vonuljunk vissza időnként és gyűjtsünk erőt, fordítsunk időt saját előrehaladásunk/lelki fejlődésünk ismeretére, minden szinten: ami a dolgokba vetett hitünket illeti, ami a testi- és lelkiállapotunkat illeti, és ami a bölcs, élettapasztalatból származó gondolatokat illeti, melyek lehetnek sajátok vagy másoké.
És itt gyakorlatilag eljutunk vissza az ősi bölcsességhez, hogy legyen egyaránt fontos a test-szellem-lélek, és igyekezzünk megtartani az arany középutat.
S ha visszavonulunk „kuckónkba”, onnét tudatosan, bölcsen és kiegyensúlyozottan tudjuk irányítani életünknek minden területét. És igen, itt nem a magány a lényeg, hanem az, hogy „jóban legyünk” lelkünknek azzal a magjával, amelyhez csak nekünk van bejárásunk, csak mi vagyunk benne otthon,és ez az, amit nem vehet el tőlünk semmi és senki, és ami mindig ott lesz, bármi történjék is.
Hogyan stabilizálhatjuk életvezetésünket? Szerintem csak úgy, ha megismerjük tornyunk és otthonosan közlekedünk benne! Még ha szívesebben is hivatkoznánk arra, hogy e rohanó világban nincs időnk ezzel foglalkozni. Mert a torony áll, ha ismerjük, ha nem.
A torony három emelete
Reggel hivatalos papírjaim rendezgetése közben kiesett a lapok közül egy papírcetli, rajta a következő idézettel – mintha csak a korábban említett torony három emelete kiáltott volna felém, hogy fölismerjem őket:
“Adassék nekem annyi lelkierő, hogy mindazt elfogadjam,amin változtatni nem tudok,
és bátorság ahhoz,hogy mindazt megváltoztassam,
amire képesvagyok,
és bölcsesség ahhoz, hogy el ne tévedjek közöttük.”
(Friedrich Oetinger)
Egy újabb bejegyzésben gondolom tovább; de az öltözékkel kapcsolatos megjegyzésed külön megfogott!