Mit ki nem hozott Dante, legyen áldott, a tercinából! A kezén úgy hajlik ez a merev forma, mint… (Most talán ne erőltessünk hasonlatot)… Gyönyörűen kirajzolódnak a szöveg csomópontjai; sőt, talán éppen azért, mert ülnek ezek a pontok, érezzük a tercinát elevennek.
Még az elcsépelt-unalomig ismételt felütés is mellbe vág, "Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém." Mindannak, aki az emberélet útjának felén jár, szükségképpen szívébe gázol ez a mondat. És létezhet -e olyan ép érzésű ember, aki élete zenitjén állíthat mást, mint hogy nem leli az igaz utat? Mégis, és ez itt a trouvaille, Dante útja innen az alvilágba indul, és fel kell tennünk, hogy azért mert – kitérők ide-oda – az igaz út szükségképpen az alvilágon keresztül, a bugyrok mélységei felé vezet.
A pokol kapuja fölött azóta Dante szobra áll.
Mélyre kell merülni annak, aki merítkezni akar.
