Kiss Tamás összes bejegyzése

1953. május 25-én születtem Szombathelyen. Szüleim pedagógusok voltak. 17 évesen írtam első verseimet, többek között a „Csendes tűz” címűt is, amit meg is zenésítettem (lásd YouTube, Upanisadjazz Ensemble). Szakmám szerint biológus vagyok. Ökológiából szereztem kandidátusi fokozatot, de az írást sohasem hagytam abba. Mint ökológus, szakmai tekintetben is megélem a Föld élővilágának ember általi elpusztítását. Számomra a Homo sapiens sokkal több, mint amit önmagából mutat. A festészet terén Gulyás Dénes professzor tanítványa voltam. Számtalan egyéni és csoportos kiállításom volt itthon és külföldön. Rácz Géza a „Kagylókürt”, Jordán Tamás pedig a színház számára fedezett fel. Megalkottuk a „filó-art” műfajt, melyben költészet, zene és filozófia különös elegyei jelennek meg a színen. A szépirodalom terén a Martineum, a Kossuth, a Szülőföld, és a Novum Publishing nemzetközi könyvkiadó jelentette meg könyveimet. Több irodalmi és művészeti folyóiratban, így például a Holdkatlan, Hetedhéthatár, SzövetIrodalom, Ectopolis, Vaskarika jelennek meg verseim, esszéim. Filó-art darabjaim előadásai és könyvbemutatóim során neves művészek, így például: Ács Tamás, Benkó László, Kun Olga, Kuzsner Péter, Mécs Károly, Pápai Erika, Huzella Péter, Kóbor János, Debreczeni Ciki, Sülyi Péter, Kelemen Zoltán, Szabó Tibor, Moldován Gyula a rendszeres előadók, mintegy az általam alapított „Üvöltés Társulat” örökös tagjai. Szívem örök szerelme Kréta, és az Égei-tenger, ahová drága barátom, Theo Skevis vitt „haza”. Büszke vagyok felejthetetlen tanáraimra, szüleimre, barátaimra, és arra, hogy itt lehetek Veletek.

„KOLLÁZSEMBER” – mobil-kollázs költemények: Feltámadás; Lélekálmok

 

Feltámadás

Nagyon sárga a Nap
Benne egy madár, egy fehér madár szál, száll és száll
Megérintő, belém égő sugarak látnak, éreznek engem
Mint én őket
Szárnyaló galamb hozza felém a csillogó, fényes pásztákat
Minden nyaláb millió kis madárkát számlál
Általuk él a fény
Zúdulás van
Felém özönlik a Mindenség, hatalmas orkánoktól kergetve
De ez csak előszele valaminek, ami mögötte van
Ami hajtja, űzi, egyre gyorsítja
Borzong egész valóm, mosolyogva ringok
Aranypászták csóváin úszok, ami fenntart, repít
S közben magamtól is száguldok
Egyre jobban kitáruló végtelen kékség felé
Majd hirtelen fényes tisztaságba jutok
Mely, mintha pofon vágták volna, arcgenezis-orgiába torkoll
Megtelik mindenféle nyúlós, repülő, szürkés orr-szem-száj-koponya-fül és agytömeggel
Tülekedés-halmot szülve a végtelen térnek
Valami ostobaság-ciklon törhetett be
Miközben a megsokszorozódó fejek hirtelen vedleni kezdenek
Levetve bőrüket, csupasz koponyákká lesznek
Golyózápor-morajjal vágódva egymásnak majd szerteszét
Véres-sebes jajhullám-örvények ajzódnak
Jéghideg borzongás-üvöltésekkel töltve
Kilátástalanná téve minden láthatárt
Ütésektől vonaglom…
Vörös égtengerré olvadnak a koponyák
Aztán köd és tisztulás…

Embercsoportok, mint hangyák zajongnak a földön
Éppen keresztre készülnek feszíteni valakit
Talán engem is?
Hupogó kalapácszaj övez
Kezeimen, lábaimon lyukakat üt valami gyilok
Felordítok, aztán
Időszakadás…
Homokszemcsepergés…

Lankás táj, kék ég, szélben zsongó fűcsomók
Nyugtalanul mocorogva tétovázó emberekben
Zajokká váló halk suttogás motyog
A dombtetőn valaki áll
Halálsápadt, mezítelen, vérpatakos testrom
Hátán ormótlan keresztet tartva nem magáért zokog
Csak áll egyenesen, mint megbabonázott cövek
Tekintete örökkévalóság-teljesség, barna nyugalom
Aztán egyszer csak megáll az idő
Hogy az erőszak végleg itt maradhasson
Ahogyan megáll a szél is egyszer
Devasztált sziklaormokon

Felfüggesztődik az értelem-történelem
Kizökken magából Az Ember, az egykor isteni
NEM
………érzi magában már megadatott lét-természetét
NEM
………okosodik, inkább okoskodik
NEM
………úgy szeret mint hajdanán, hanem csak „lazán”
NEM
….-….tudja igazi önmagát, feledés-lénnyé vált
NEM
………tanul az ölés-inger leigázásáról, csak prédikál
CSAK
………van, mint egy bepiszkolt, szennyezett tócsa-nyom
MELY
……..kristálytiszta vízre vár
POSZT-humán maradvány…
Szétbombázott élet- és épület-romokon…
Kimerevített nemlét-örökkévalóság

2022. március 23-án.

 

Lélekálmok

Lelkedet markolod, mint árbócrudat
Sikamlós, fehér, foltos vászon-lelkedet
Melyet tudat-érzék-szelek hajtanak, tépnek szanaszét
Haltest-sikamlós, érzékcsalódásokon susogó
Lakatlan, lakhatatlan létszigetek felé
Az éjszakák és nappalok időzavaros vihartócsáiba hullajtva
Minden reménységet
Elveszejtve gyermeki napraforgós aranyos virágénekeket
Mígnem egyszer megérint a teknősbéka-csend csoszogó monotóniája

A kóbor macskák dobozokat keresnek a sötétben
Cigányasszonyok recsegő roncs-babakocsikban tolják kisdedeiket, vagy a televíziót, vagy bármit
Elfeledett, berozsdásodott, felfeszített pléh-Krisztusok őrzik a remény-hajnalokat, lábuknál tétova virágcsokrok

Vörös üveggolyók érkeznek a semmiből…
Zakatolva suhannak el mellettem, de én csak fekszem valahol
Mondjuk egy erdő közepén – vagy nem…
Védtelenül…
Szürke, táskás felhők suttognak valamit, de hiába fülelek
Nem értek semmit
Alattam, mintha ringana a föld…

Barna szemek lebegnek előtted…
Kékes, lenge hullámokból álmodtak őszinte jövendőt
Piros, sárga, csíkos és zöldes színű almák értek a fákon
S gurultak tova a földrögökön
A bárányfelhők kifogyhatatlan úszó formákban üldözték egymást
A messzeségben…
Nem tudott oly gyorsan szállni-múlni az idő, hogy ne lehetett volna észrevenni
A boldogságot

Egyszer csak mellém termett egy nő
Lengén lengő fekete-fehér csuklyás kabátjában
Majd eliramodott tőlem, futott, futott csak futott
Én meg kezem-lábam törve utána, jajgató hangokkal
Lerohantunk valami rozoga lépcsőn, én meg utána kiáltottam:
„Állj meg, szeretlek!”
Megállt, megfordult. Szinte egész arca csupa fekete szem volt
Átöleltem, megcsókoltam, de féltem valamitől…
Rettegtem, hogy nem fog szeretni – de szeretett hosszasan csókkal
Remegve ébredtem…Valahová eljuthattam…

Semmi különös,
csak páracsepp hullott az ablakra
Semmi különös,
csak sokat gondolok az ajkadra
Semmi különös,
csak szél kerekedik lelkemben
és füstcsóva-virágokat hagy hátra
tüzesen pislákoló véremben

Ó kikericsek!
De szépen is lehetne halni veletek
Nincsenek határok, miért is lennének
Emberek sincsenek, holmi fontoskodó elemek
Bú és baj sincs, mert azok sem kellenek
Én sem vagyok, én sem, miért, kiért is legyek?
Csak az égé vagyok, mert enyém a kékje
A felhőé vagyok, mert enyém langy nedve
A földé vagyok, mert belőle virágok nőnek
És Istené vagyok, mert Tőle sarjadt lelkem
És apámé vagyok, ki már elment
És anyámé, kiből törékeny, hallgatag csend lett
És a végtelené, hová felszegett fejjel rohanok…
Szédülök, forgok-pörgök és örülök
Mert nevetek, ész nélkül nevetek
Mert minek is az ész, ha sehová sem vezetett…?

„Nézd, ott egy első emeleti lyuk! Igaz, hogy csak félig van meg a fal, de ha fel tudunk oda jutni, akkor nem fog annyira befújni a szél, mint ahol most lakunk…Ott jobban meghúzhatjuk magunkat. Kit tudja, ki élt és halt meg leendő lakásunkban, kiket bombáztak ki onnan…Nem érdekes, nekünk jó lesz!”

Fáradt vagyok már a síráshoz
Inkább újra útnak indulok
Mint egykoron
Esőben, hóban tapostam lelkem agyon
Nem kívánva anyát, asszonyt
Igen, esőben és hóban fáztam
Önmagamba zuhanó magányban
Mert anyám eldobott ifjúkoromban
Anyám mondta: „Isten, légy könyörületes bűnös fiammal!”
Én meg csak annyit szóltam: „Vedd a lapot mama!”
Ne félj, többé úgysem jövök haza
Magányos útra indulok egymagamban – önmagamban
Nem tudok már segíteni rajtad de magamon sem
Csinálja ezt veled eztán valaki más kedvesem

(A Canned Heat együttes: „On The Road Again” c. dala nyomán).

Lélek-éjszakák pásztázzák a tájakat, agyakat, így aztán egyre hangosabbak lesznek a szökőkutak. (Nietzsche nyomán, szabadon).

 

(Szerző, „A kollázsember” című regényének mobil-költészeti átírása).

(Illusztráció: Dimitri Sirenko: The Dune)

Mindenkor…; Szerelmem Kréta 2020, 2021, 2022…

 

Mindenkor…

Drága nagyapám egy selymesen simogató szeles délután
Tavasszal vagy ősszel mindegy már talán
Megsétáltatta tacsi kiskutyáját
Tompán tappogtak a praclik az aszfalton
Miközben csodás-csinos szépség suhant a túloldalon
Földet söprő haloványkék fehér ruhaköltemény
Kalapocska a kontyon díszes de szerény
Jöttek-mentek persze többen mögötte és szemben
Karon fogott lányok udvarlókkal kószálók
Lovak patái trappoltak suhantak a hintók
Kávéházak ligetek felé szabad kézfogások ölelések elé
Űzte őket a boldogsághitben szunnyadó jövő felé
Bál és szerelem a világ de mi is lenne más
Akár fényes asszony-szerető akár kis koszos kokott vár
A vágy mindenkor mindent learat
Míg oly szép álarc az arcod mint fénylő kirakat
Ki is gondolna ilyenkor bolyongó magányra
Vagy lövészárokban haldokló kiskatonára
Az is csak mindennapi múlt-jelen-jövő
Elmossa mint véres sarat is a pusztító idő
És lehet hogy tacskóddal végleg egyedül maradsz
Őszi ropogós avarral halovány nappal elmaradó tavaszokkal
Folyvást visszagondolásokban élve záporesős szemekkel
Hol van már az a bál a Moulin de la Galette-ben
Jeanne Estelle és Margot a parketten
Vibráló fény-árnyak közt kúszik a harmonikás tangó
Vagy egy párizsi édes-bús érzéki dalocskára
Rebbennek pillák libbennek szoknyák
És megérik ajkakon a rég-rég várt csók
Renoir is járt ott később meg Picasso
De az út errefelé rég elment nagyapám után
Csak egy parkba vezet hol árva víztorony áll
Az évszakokban múló élet egyre nagyobb csendjét
Nem bálok csak csalitosban kotorászó rigók törik át
Vajon őrzi még valaki a kontyos szépség foszladozó kalapját?
A tacsi előbb ment el vagy nagyapa halála után elajándékozták?
Háborúk előtt vagy háborúk után?
A mindenkorrá lett időben szétfoszlik tavasz ősz és nyár
De sohasem a bársonyban magát láttató sárgás kékes árny
És a viruló színjátszó zöldek és sárgák amint fehér damaszttal terített asztalokon várják
Kicsi női és férfi kezek egymásra találását
Mindenkor mindenhol mindörökké…

 

Szerelmem Kréta 2020, 2021, 2022…

Lehet, hogy a fél világ és Európa halálának éve lesz 2020, 21, 22…
Lehet, hogy e sorokat már soha, senki sem fogja elolvasni…
Lehet, hogy többé nem láthatom viszont igazi hazámat…
Lehet…
Az is lehet, hogy Theo barátom már mindent jobban tud odafent…
Az is lehet, hogy Kazantzakisz már régóta Zorbásszal együtt röhög rajtunk…
De az is lehet, hogy sokszor üzentek már nekünk, csak vakok és süketek vagyunk…
Talán ott élnek a jég-kék Égei-tenger partra csapó hullámaiban…
A tengeri szélben, viharos, záporozó, termékenyítő esőkben…
Halakban, polipok karjaiban, keselyűkben és daloló énekesmadarakban…
Olajfák ágain, és az esti naplemente rózsaszínjében tündöklő kopár hegyek ködében…
Lehet…
Egy nagy hatalmas Lélek a Világ…
Ezt mondtátok el nekem…
Ligetekkel, egekkel, szelekkel, hangokkal, gesztusokkal és életörömmel…
De ezt harsogták a szemek is, a tüzesek, a krétaiak, az igazak…
A szabadságért meghalók és élők könny-patakjával
Idődimenziók kavalkádjaival örökre egybefonódva és zakatolva…
Szívet áldozva, zokogva, leborulva, de mindig énekelve…
Vulkán-tűz-lélekből fakadó dalokkal – Nikos Xilourisszal…
Soha hátat nem fordítva, csak a szelekbe dőlve égőn rohanva…
És folyvást táncolva, táncolva és táncolva…
Égbe szállva, de az anyaföldet végsőkig markolva…
Hinni mosolyogva, halálokon áthajolva…
Öröklétet lelkekbe elrabolva…
Csókokat hintve tenger-habokon egekbe és poklokba…
Megmutatva, hogy az ember maga a világ, és igenis Isteni…
Ámen.

 

(Illusztráció: Steve Henderson: On The Horizon, Peaceful Sunset on the Ocean Beach)

ÉGÖV XXI. SZÁZAD; Poszthumán mesevilág

 

Apollinaire emlékére és Kréta dicsőségére

Végül is unod az egész világot csupa kacat

Telefonbégetések között jön hajnal múlik nap éjszaka
Menükben kódorogni minduntalan húzogatni nyomogatni a képernyőt

4G csodakocsis sebességek hatalmas árakon vett nihil a sarkokon
Válaszok virtuális mosolyok ökölrázásokban fogantatott jóslatok pánikok
Nem maradt meg csupán a vallás sem már tablettákban adják injektálják
Párizsban vagy Budapesten vagy Mindenhol sugárutakon Európában
Hogy ne menj be templomba meg máshova csak egy új homepage-ra

Reklámok, plakátok törik rece-hártyádat és süketítve halló egyéb idegeidet
A költészetet ma is lenyelték a szárazföldi kardhalak mindig új hírek vannak
Fake News már nem érdekes úri bűnözés nagy kalandja az élet sója, nem Shaw-ja
„Egy szép utcát láttam épp ma reggel de nevét már elfeledtem én”
Sűrűen zümmögve törekszik a földbe és fölfelé a tömeg megy a munkába
Esti sorozat-mámorokba burkolt agyak esernyők napfény-foton áradataiban

A Lánchíd alatt fut a Duna
Gondolataiddal ne zavarj ma

Sötétkék kantártartós rövidnadrágban fehér ingben apuka és anyuka között
Évzáróra vittek fehér, majd fekete félcipőkben a bizonyítványokért
A legjobb barát már nevetgéléssel várt de volt ott egy szőkés copfos kisleány
Kisgyermek-frázisokban beszélgetve szerettük egymást lelkünk két kék virág volt
A ”régi szép idők” akkor épp mi voltunk nagymamáink elhaló szavaiban repkedve
„Az öröklét és a becsület kettős bitója” alatt fehér térdharisnyákkal felhőkben járva

Kicsi leányka barna szeme
Itt jársz lelkemben mindörökre

Azóta madárrá változott az évezred „és akárcsak Jézus” égre szállt
Minden veszendőbe futott vágy fecskeszárnyakon jön-megy és évről évre
Történelmi történések eső-, és nap-áztatta bronzszobor-maradványaiban bukik el
A hajnali kakasszóban fogant folyvást megújuló háromszoros megtagadás
Már semmit sem jelent A főnix „tűzforró hamujából” újjászületés helyett
Eszeveszett hazugság-füzér világ hajt ki Sok vándormadár sem jön vissza már
A szeplőtelen lélek-galambokat lelőtték „ugye”? Zavarták a jövő-kilátást
A digital-techno-robot építés agyrém-álma évezredekre „elborítja itt a tájat”

„Most” Bárhol is jársz „magánosan lépdelsz a vad tömegben”
Csak önmagadnak vagy a tömeg össz-bőgése nem szól senkinek sem
Csorda tekintetek semleges pillantás-csapkodásaiban igyekszel elkapni
Egy szemet ami talán felgyorsítva lök tovább valamely nihil-folyosón
Mert azt se te választod mint ahogy a napsütés és a napirended is másoké
Észrevétlenné vált torokszorításod na az a tiéd esti altatóiddal le,- és eltussolod
Ágyad jól eladott matracán magzatpózodban időtlen ősvilágokban jársz
És vágysz, vágysz, vágysz, vágysz anyasimogatást és/vagy szerelem-tudatot

„Mintha többé már soha nem szeretne senkisem”
Reggelre aztán megtudod hogy tényleg nem már sohasem
Megváltoztak a beesési szögek az az „égöv” sincs már se neked se nekem
Lehet, hogy lennél inkább „régmúlt időkben” szerzetes, hogy őrizzen egy kolostor
És inkább félnél koholt fekete gonosztól mint rémhangokat teremtő magánytól
A „Pokol tüze” meg amúgy is pattog szerte félő-félelmetes lelkedben
Utcákon tereken robban fekete füstjei szennyezik be „életed tavát s mélységeit”
„Bizony”
NEM „homályos múzeumban függő kép ez” nem is délibáb
Utcákon sétáló rongyos-foltos vérben-fondorlatban megedzett valóság
„I like it”, „Take it easy” , „Never mind”, „It’s all right” világ-boldogság

„A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen”
Nem a szextől szerelemtől szenvedek hanem csak úgy általában
Nem tudom de érzem „settenkedő félelem” nyakamon és gyöngeség pedig erős vagyok
Hidegek sötétek a templomok fáznak a kezeim a Szűz sohase mosolyog
Álmatlanságban álmodok felriadásokkal hánykolódok na és az állandó időzavar
Mintha bolond bakterok kevernék össze a vakvágányra futott vonatokat
Hajnalok késő esték kiesett napok memóriák rossz emlékek kutyasétáltatások
A szomszéd vénember papagájokat vett éjjel nappal azokkal csacsog
Elhunytak az évszakok tornádótölcsérekben hűlnek le hiába virradt nappalok

„Na ja! Was kostet?” – és az osztrák úr megvesz hat pár papucsot…

Most forró padon ülsz előtted az Égei tenger
Égő nyarakon illatos leánderek citrom-, és pálmafák legyeskednek neked
Szabad vagy ez egy másik égöv gáttalanul áramlik feléd kék egek álma
Barátaid esti mosolyokkal hívnak magukhoz hullámverés-zajú vacsorákra
Ha akarsz másnap hajóra szállhatsz és elugorhatsz Santorini vulkánjaira
Szinte szét-stresszeled magad annyira nem hiszed hogy végre boldog vagy
Szűk sikátorokban tekeregve fütyülsz rég feledett slágereket csak magadnak

Kis templomban üldögélsz elgondolkodó szemeidbe pantokrátor Krisztus néz
Mária édeskés mosolya mintha tényleg megtalálná szemed messze ható rebbenését
Múlt kísérteteinek hűvös koporsóitól szaladó elhaló harang kondulásaiban
Életed erőszakolt szépségekkel feltolakodó remény-vonata zakatol gyertyafénynél
Lángok nyúlnak csaknem égig kupolák hajlította feltámadásban
Letérdelsz még fejedet is lábaidhoz hajtod úgy búcsúzol a pillanat örökléténél
Pedig jól tudod már hogy ez is csak egy villanás és egy másik égövön majd
„Sohasem felejted már e nap halálos mély szomorúságát”
Mely az örök visszatérés álom-boldogságában fogant

„S míg félig készen hever itt előtted amit írsz a próza
Csak nézed egy piciny bogárt hogy altat épp szívén a rózsa”

Voltál Grazban, Leedsben, Londonban és ki tudja még miféle városokban
Emlékeid hógolyók hűvösében hevernek feledés-halmokban
Égöv-temetőkké lettek összevissza elcsúszott évszakokkal
Mígnem észrevetted bennük „vad korod s a rettentő hazugságok sorát”
A rémülten visszafelé tülekedő majd szanaszét spriccelő haladást
Megalázott szentek kopott glóriáiból Homo deus szobrot faragnak
A techno-tudóskák önmaguknak mint azt sokféle egyetemen láthattad
Pedig nincs nem lesz transz-man transz-humán etika legfeljebb rabolt palást
Újonnan kreált fejlesztett gyilkoló mikro-, és makro-bajokat elfedő
A megriasztott kivándorlók nem tudhatják hová érkeznek…

„Nem merek jobb kezemre nézni már és minden pillanatban csak zokognék…”

Nem mernék tükörbe se nézni ha kancsalító szemeim álnok ragyogásokkal hívna
Csalogatna befelé mindenféle színes tönkrebombázott kiéheztetett szerencsétlent
Jövő-bűnlajstromok módjára kígyózva Notre Dame módon égett lángoló utakon
Összemosódó égövek alatt önmagatok eldobott lelkiismereteivel is összetalálkozva
Lehet hogy ezután többször lesz majd romlott a kaviár savanyú a pezsgő

Marseille, Amszterdam, Róma, Stockholm, Párizs, London – és így tovább and so on…

Új menü: Égöv-kavalkád felvonulásokkal tornádó körítéssel – kerítéssel, vagy anélkül

Nem akarsz már vendéglőbe se betérni főleg nem bárokba
A fényesre sikált pultokon eltörnek az érzelmek szétesnek a mosolyok
Fagyos légkondi szél fúj a riszáló lányok hasán sohasem kérges a bőr
Kristályüveg-hideg fénycsapásokban fürdik a módosított atmoszféra

Buli van országban világban
Folyvást egyedül vagy a süvítő ember-zsivaj már semmit sem jelent
Sem kint sem bent sem sehol
„A tejesek kannája” sem „kondul már az utcán”

Iszol „mint állat” mindenféle „lángoló szeszet te”
Leéled és eliszod „az életed te”
Evolúciós fényzuhanás

„Ég veled Ég veled”

Égöv-vesztett Nap

2021 nyár

 

Poszthumán mesevilág

Dalolva szép a posztban is az élet
A nagymutató kicsapta az időből a reményt
Egykori bagolyszárnyakon a semmibe szállva
Huhogva hívta szivárványos egét
A meg nem születettet
Vizes pohárból öntötte ki
A teraszra, ahol paradicsomok gurultak
Szerteszét a valóság felé
És gyermek-sziluettek és hologramok
Várták a becsapódásra kész fényt
A csontok hallhatatlan dobolásában
Táncolva ott
Ahol minden oly szép szép és szép
A csók ajkak nélkül is él
A leszakadt liftekben vagy kertekben
Csalogány tetemekkel focizik a szél
Majd megdörrennek az egymáshoz ütődő
Kukák a borotválatlan parkok kövein
Ahová már nem hullnak többé
Falevelek
A sírok a csendektől megrepednek
Új vicceken hátradőlve nevetnek
Mint vásott utcagyerekek
Legyilkolják a macskákat és az egereket
Ha léteznének
Késekhez, puskákhoz kezek
Mellekhez bimbók, szívekhez erek
És végre meg lehetne halni
Legalább.

 

(Illusztráció: Melissa McKinnon: After the Storm)

Súlytalanság; Reggeli séta Rethymnoban; Homokszemcse-világ…

 

Súlytalanság

Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő
Baj-, és tragédia-köntösök vasgyűrűit zörgőn hullajtva szanaszét a földre
És a cafatos-gyűrött rettegő lélek végre lerúgja magáról demagógia-takaróját
Megszabadulás a halál-gondolatú élettől
Elrugaszkodás az aljasságoktól…
Talán az embertől, magától?
Hát nem a madaraktól!
A kondenzcsík-tekintetek homályos hazugságaiból táplálkozó légkörben
Tudat-rácsoknak ütközve vonyít a megvezetett gondolat
Leszabályozott amplitúdójú érzelem-flitter esőben ázik a szem
Könnyek? Ugyan! Botor gondolat!
Amikor átúszik az emberen a fulladás-áram
Jól kitalált sors-ágyba lökve hörög
A kancsal remény
Szeretnél szabad lenni?
Lehetetlent ne kérj…
Szép lesz a temetés…
S különben is, tavaszra újra megjönnek a gólyák és a fecskék
Az emberek pedig ismét nagy sorokban állnak jól programozott gépekért
Vagy egyszerűen magukhoz rendelik a metamorf világokat
Hogy jókat röhögve önmagukon mulassanak
Játszanak, eljátszanak és megjátszanak
Tömeg-pofákra igazított, jól szabott maszkokban
Önelégült mosolyokkal selfie-ket pózolva hirdessék
Az igazat, csakis az igazat
És aztán?
Az nincs
Csak három pont
Ami nem más, mit három csepp fekete kávé
Lelki súlytalanságra csepegtetve
Öt, négy, három, kettő, egy…
Start!
Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban…
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál…
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő…

 

Reggeli séta Rethymnoban
(Súlytalanság helyett)

Csak össze-vissza sétálok.
……………………………….Így cikk-cakkban, mint egy reggeli részeg
Túl sok volt a szomorú gondolat, az éjszakai sötétség
……………………………….Fázom
Pedig már melengetően süt rám a nap, az áldott Nap
……………………………….De mégsem
Mégsem vagyok boldog és vidám
……………………………….A kis Heimaras utcácskában
Mázsás lelket fojtogató abroncs-terheimmel
……………………………….Szédelegve cipekedve
Túlérett banánnal a kezemben
……………………………….Egymagam
Öröktől örökig kimondás és gondolat-csendekben
……………………………….Lépegetve
……………………………………………Lassan
…………………………………………………..Lefelé

Az élet-kövek egyre lazuló és fogyó tömegein
………………………………..Egyre halkuló
……………………………………………Kopogásokban

………………………………..Egyre gyorsabban fogyó
……………………………………………Szívdobbanás-zajokban
Csendesülő megnyugvás-kétségbeesések
………………………………..Suttogó dallamai
………………….Szállnak belém
………………….Boncolják kába elmém
Felcsapkodva arcomba, szemeimbe elmúlt idők
…………………………………Megélt
…………………………………Megemésztett
…………………………………Felszabadító
…………………………………Önemésztő
Tortúra-szikláit, boldogság-zokogásait
…………………………………Nincs kegyelem
Csak egyvalami győzhet az életen
…………………………………A semmi
Az ember-világ csend-zajának ostora
…………………………………Itt most nagyobbat kellene lépni
A Valamibe, felfelé a Napba
…………………………………És Ott szénné égve nevetni
A megszabadultság egyetlen izzó mozsarában
…………………………………Mindenféle fegyver nélkül
Élni…

Aztán az ember eléri az első kis kanyart, ahol egy aranyos taverna van, volt… Az üres székeken macskák feküdtek magzatpózban. Önfeledten aludtak…

 

Homokszemcse-világ…

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
A ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

…………………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………………

A parti homokszemcsék így tavasszal még nem futnak szanaszét…
Megmarad bennük a téli vizes zimankós tartás…
Görcsösen szunnyad bennük a nyár…
Víz nélkül is lehet belőlük homokvár…
Ha néhány álmodozó kisded éppen arra jár…
Délutánonként este felé ovi vagy iskola után…
A kalapos csaj is járt itt talán…
Vagy néhány elfelejtett „Római lány”…
Valakikkel akiket azóta elnyelt a feledés-homály…
Mint meg nem talált csontvázakat a csetepaté ármány…
Életanya porlasztó karmaiban gyomrában…
Valahol Máshol de leginkább Mindenhol…
A hatalmas Föld-temető világban
Melyen halni félő halandók gyalogolnak…
Sorsuk elől sorsuk után futnak…

……………………………………………………………………………………….
……………………………………………………………………………………….

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
Ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
………………………………………………………………………………………
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..

 

(Illusztráció: African Sand Dune)

Olajfa elégia; Stádium-töredékek; (Zárójel voltál…)

 

Olajfa elégia

Ezüstös pormilliárdok vibrálnak a rekkenő hőség-kékség univerzumban
Hatalmas, roskatagon erős, hullámos-fényesre csiszolt élő kandeláber-lények
Szoborcsoport-csodái, mint megannyi megszelídült pantokrátor-tekintet
Veti ki vészesen békés, ártatlanságtól megszentelt csend-csóváit
Felrántva megszentségtelenített lelkek, rozsdás hisztéria-, és önsajnálat-koporsó fedeleit
Szanaszét szalajtva a létgyilkos egomán-sarjtelepek ribanc-hadoszlopait

Egy nagy ütés a gyomorban, egy váratlan extrasystole, kitáguló szembogarak
Amott kecskék szaladgálnak lombok alatt karcsú szökkenésekkel egymással játszadozva
„Kri-kri, kri-kri, kri-kri” – szavalják hangosan porlepte köveket gurgatva patáik alatt
A hétrét gyűrt olajfa levélkék meg, mint szélfútta lazára tupírozott hajkoronák
Réges-régen elfeledett szent énekek rigmusaira észrevétlen ringanak
Mintha hallanád a pásztor-, és a hős-dalok csendességben újjászülető szimfóniáját

Pedig csak a hőség-hullámok hátán elhalkuló szellő-maradvány simogat észrevétlen
Kétkedésben edzett arcokat, a bámuló szemekkel megáldott nem látókét
Miközben gátlástalan életvidámsággal sivítva csivitel a kabóca-katonazenekar
Ha akarom nem is hallom nevezetű jelentéktelenségben tengődő fákhoz ragadt csapata
Valahol a messzeségben boldogságában az egeket ostromolva az Égei-tenger zaja
Nyit a lelakatolt, titkosított lélek-ajtók számára további végtelenség-érzet áradatot

Olajfák, fák, fák, olajfák – göndörhajú öröklét-mementók göcsört-ércsomóiban futó
Életvonal labirintus-csatornák Miért is élek én? Mivégre ez a világ? Mi is a halál?
Tán azért, hogy csiszolt munkadarab légy/legyek valahol egy robot-világ imbolygó tornácán?
Nem, nem, nem – az tényleg az élve-halál, inkább üljél a törzsek közé és igyál
Bor-, és asszonyvágyó, porból, légből álló szálló kozmoszcsírákat itt a végtelen mostban
Tengerköd cseppekkel keresztelt pusztaság-csendességbe költöző éledő önvalóddal

Támadj fel magadban – magadnak légy olyan, mint a fák, fák, fák, olajfák
A kri-kri kiáltó szava maga az igazság. csak hallgasd, hallgasd és ráébredsz
Mit is üzennek a fák, fák, olajfák, feltárva önmagad majd’ elhamvadt életerő-mámorát
Ebben az igaz-igazi porból, kőből nőtt szentély-csoda egyszerre ős-új áramán
Fürdik meg, tisztul és kel időtlenség-táncra gyermek, asszony, férfi és lány
Az ember-idők kezdetétől a folyvást mostban, és tovább a halhatatlanságon át…

Fák, fák, fák, olajfák…

 

Stádium-töredékek

Félbeszakadt mondat, szétszakadt szó
Nyitva maradt ajtó, leesett lakat, visszatartott lélegzet.
Stádiumok.
Valahogy, valahol, valami mindig töredék marad.

Néma csend volt, s most feltámadt a szél.
Nem ő zörög, csak a fák, sikátorok süvítik, hogy itt van, megjött.
Aztán félbeszakad.

Háttérzenéből madárcsicsergés lett, de jöttek az emberi zajok
És megtörtek a madárdalok, macskajajok, kutyaköhögések.

Arcom egykor sima volt.
De eltört, ezer ráncra tépődött.
Évek szilánkjai karmolták lelkemen át a bőrt.
Stádiumok, melyek elmúltak, de láthatóak maradtak.
Velem vannak.
Az idővel tovább sokasodnak, új stádiumokba jutnak,
majd elenyészve széthullanak.

Ránc-töredékek kihunyt tánca lesz az öröklét,
mint végső állomás.
Soha meg nem hallott harangzúgás.

Mindörökre nyitva felejtődnek a gondolat-kapuk is,
mert az a sorsuk…
És továbbra is elakad a lélegzet,
ha valaki nagyon nagy érzésekbe téved.

A madarak pedig egyre csak zörgetik
a barnává halt avart a kihalt parkokban
őszökön és fagyos teleken át
Miközben utcákon, sikátorokon át futnak haza az esőcseppek által űzött
és a lélek szilánkjaitól rettegő lábak.

Nyughatatlan stádiumok ők mind:
élettánc-remegésekkel elhulló töredékek.

 

(Zárójel voltál…)

(Zárójel voltál, zárójelben élve szóltál – ahogyan hagyták.
És zárójellel vetted magad körül, hogy rejtőzködni tudjál,
hogy jelentéktelen senki-semmi-zárójel maradhassál.
Féltél, hogy mi lesz, ha nem bírod tovább,
és felszabod magadon éned, zárójeled beton-falát,
mert akkor jön majd érted valaki, vagy kivág,
otthonodból, életedből,
és testedből-lelkedből rongyokat csinál.)
Ilyen voltál: () () () () () …sok zárójel-világ,
és még a csend is titkos volt, amihez szóltál.
Jellemedet nyelették le veled, nem a „békát”,
hogy majd egy szörnyű hajnalon,
elhaló üvöltés – vérpacnivá váljál egy utcán…
„Pedig milyen becsületes, rendes ember volt”, – vagy elvtárs…
Megnyugodhatsz: most is ők mondják meg, hogy
miféle ember voltál…
Halálodban is () () () () () …zárójel-halmaz maradtál…

 

(Illusztráció: Anil Yadav: Bells)