Senki sem választhatja meg, hogy hová születik. Virginia és Paul sem tehettek ellene semmit…
Talán első pillanatra furcsa, hogy hogyan kerülhet az írónő „egy oldalra” Gaugin-nel – és vice versa. A válasz borzasztóan egyszerű: mert mindketten hihetetlenül „hiperérzékeny” lelki gazdagsággal bírtak, ugyanakkor az írói és festészeti megjelenítőképesség utolérhetetlen csúcsait járták be. (El Greco még versenyezhet velük…). Ugyanakkor, a szellem oly magas minőségében égtek, melyre a hétköznapi sznobok és orvos-iparosok leginkább az „elmebeteg”, vagy „skizofrén” jelzőket szokták aggatni. Lényegében irigységből…

Virginia (leginkább így emlegetem), sok esetben szinte festve írt, vagy írva festett. Képei; szinesztéziái és metaforái oly hihetetlen gondolati gazdagságot és mélységes érzelmeket árasztanak, hogy az ember már-már festői, festészeti élményeket is kaphat tőlük. Ami pedig társadalmi helyzetüket illeti, hát a megszabadulás-élmények szakadatlan vágyai segítették előre őket szenvedélyekkel teli útjaikon. Gazdasági válságok, háborúk (Virgínia megélte az elsőt és a második egy részét is), és egyéb, értelmetlen politikai viharok, avítt tradíciók útvesztői között próbáltak alkotni, maradandót teremteni. Sikerült nekik, bár – úgy érzem -, hogy ma is nagyon kevesen értik őket. Közhely, hogy „megelőzték korukat”, ugyanakkor, szinte behatoltak a természeti világ lényeibe; növénybe, állatba, emberbe, tájakba, és elképesztő mélységű felfedezéseket tettek. Szinte organikus szimfóniákat alkottak, rendkívüli és különös harmónia-gazdagsággal és minőségekkel, az elme számára egészen új, addig sohasem látott, olvasott, átérzett zónákat tártak fel, rázták meg és rázták fel a gondolkodni, elmélkedni képes halandókat. Munkásságuk, ma is frenetikus és extatikus, szavakba alig önthető élmény-áradatokkal ajándékozza meg a látót és a magas szintű esztétikai élményekre vágyó olvasót.

Gauguinről könyvtárnyi irodalom van, mégis – azt kell mondjam – felületesen nézegették képeit. Ha Mindkét géniuszra, a korabeli kapitalizmus morálja, illetve ízlésvilága szemszögéből tekintünk, akkor Gauguin is, már egy teljes mértékben elütő moralitási tartományban létezett: messzebbre látott koránál, akár a múlt, akár a jelen felé fordult. Így, szinte időtlenségben alkotott. De nem csupán teremtéseiben, hanem mindennapi lét-állapotaiban is örökös „idegen” volt a jobbára szürke és morálisan romlott pillanatokból összetákolt világban. Henri Perruchot (1961) remek lélekrajzot alkotott róla. Hátrahagyott feljegyzései, levelei szinte nem is szólnak másról, mint idegenségéről, „rosszaságáról”, és arról a gyermekkori vágyáról, hogy „vissza fogok térni a Napba”. (Perui gyermekkorának Inka legendája kíséri). Valójában sohasem távolodott el e fényességes égitesttől. E földi létben, teste is csupán a maga fizikumában volt jelen. Lelke egy másik világé volt. Ezt a nem földi „tartományt” élte mindennapjaiban, és jelenítette meg festményeiben. Nagyon korán, már gyermekkorában, Orléans-ban észrevette a csalárdságokat, és később megbizonyosodva ír arról, hogy „Azt hiszem ott tanultam meg gyűlölni a képmutatást, az álerkölcsöt és a besúgást; ott kezdtem gyanakodni mindenre, ami ellenkezett az ösztöneimmel, a szívemmel és az eszemmel.” (In: Perruchot, p. 24.). Mit lehetett egy ilyen világban tenni? Rejtőzködni, befelé fordulni, és végső megoldás gyanánt kivonulni a társadalomból. Nincs mese, menni kell, keresni, kutatni valami jobb világot, talán tengerre kellene szállni és nagyon messze elhajózni, hiszen kell lennie egy jobb szebb világnak valahol. „Egy pillanatig a tengerészetre gondolt. Az, hogy tengerész, csak egyet jelenthet számára: menni; s menni annyi, mint újjászületni; menni – túl az időn és a téren, s megtalálni a gyermekkor paradicsomát.” Mert csak az vándorol, aki ténylegesen végső nyughelyet akar magának találni – még életében (Perruchot, p. 25.). 1865-ben kereskedelmi hajóstiszt-jelölt, és eljut Rióba a Luzitano fedélzetén, és ugyanez történik vele 1866-ban is, de a Chili fedélzetén már világkörüli útra indul. Rióban, egy bizonyos Madame Aiméé által megtapasztalja a szeretkezés gyönyöreit, és visszafelé akadt egy dundi porosz nőcske is – hát így lett férfivá. Mindez azonban mellékes. Sokkal inkább érdekelte a Luzitano másodtisztjének elbeszélése „a vadakról” – Óceániában. A Chili fedélzetén el is jutott Taboga szigetére, ahol a bennszülöttek paradicsomi életet éltek a természet adta bőségben tobzódva. Aztán a többi sziget, többek között Tahiti is előbukkant, mint „elvarázsolt”, „érintetlen föld”, melyet akkor még, semmiféle európai civilizáció sem döntött romba. Sejthette, hogy ennek a „primitív, egyszerű fajnak” szülöttei nem hordozhatnak magukban annyi aljasságot, mint odahaza…Eközben, 1867 július 7-én meghal édesanyja, amiről e mámoros óráiban nem is tudhatott. Tragédiák sora? Vagy éppen szerencsés véletlenek összjátéka mindaz, amit megélt már oly fiatalon? Inkább utóbbi, de minden bizonnyal az érzelmek háborgó viharaiban edződött törékeny lelke és értelme. A vihar oka mindenkor a társadalmi morál, avagy mentális közeg, melyben az én-csíra már gyermekkorban haldoklásra ítélt, ahol a felnövekvő számára észrevétlenül határolódik be a szemhatár, a látás gondolati-vizuális világa. Olyannak kell látni és belátni, vagy meglátni a világot, a közvetlen, vagy közvetett környezetet és a történelmi távlatokat, amilyennek azt az illetékesek éppen mondják, és ezt úgy kell alkalmazni, mintha az individuum teljes szubjektív vélekedéséből fakadna. De hát ez közhely, ismert jelenség, és mégis; ebben a lineáris történelmi-politikai időben mindenkor így volt, van, és így is lesz. Akik ezt a gondolatinak alig nevezhető jelenséget, lényegében önmaguk ellen megcselekszik, azok válhatnak értékes emberekké az adott társadalom hatalmi rendszere számára. A kifejlődő tudatos nem én tudat, már automatikusan cselekszik. A gondolati szerv semmivel sem fog különbözni a vegetatív idegrendszer működésétől, hiszen automáciássá válik; azt teszi, amit kell; felfog, szállít, elfogad, és mindenkor a társadalmi túlélést, illetve annak megfelelő értékrendszereit, mechanizmusait, például az egománia viselkedésmódjainak kiépülését fogja preferálni, produkálni. „Normális” lesz. De mi van, ha megakadnak az automatizmusok? Akkor az adott ember értékét veszti a társadalom számára, hiszen morális értelemben is értéktagadó lesz. Gauguin, tőzsdés korában értékes embernek számított, de ugyanakkor, mint festő – aligha. Lelkében sohasem volt tőzsdés, hanem „gyermek és vadember” – ahogy emlegette.

A belső észlelésre, befelé látásra képes embert sohasem hagyja nyugton érzelmi-értelme és  emberi természete hihetetlen mértékben lüktető kuszasága, gazdagsága, az a trópusi őserdő-lélek-világ, és az a mámorítóan érdekes testi létezés-áramban való lét, avagy; az ÖnmagaVan permanens átélése, melyben nincs álarc, nincsen szituáció-tudatból fakadó szolgaság, legfeljebb önmaga-feláldozás. Az önmaga-feláldozás nem más, mint a lélekből-elméből már régen, tudatosan, vagy ösztönösen kihajított morál-tudatban tengődők iránt érzett szánalom, főleg, ha ezek a szerencsétlenek a családot alkotják, mint például Mette, Gauguin dán neje, aki közönséges nyárspolgár, és lényegében csak addig értette, értékelte urát, míg körül rajongta ajándékokkal, de szerelmére, emberi emelkedettségére, örökké vak maradt. A „gondolatok és az érzések összefonódása” a házasságban, vagy barátságban leginkább örök ábránd marad az álmodni, álmodozni képes fél lelkében, így aztán kiábrándult, arrogáns lénnyé is válhat, főleg magát bántva, elfutva, elszigetelve, vérig sértődve, de soha meg nem törve abbéli törekvésében, hogy neki alkotni kell, mert lát valamit, tud valamit, de főleg érez. Látás-érzelmek tobzódásaiban működteti agyát, így aztán egy külön tartományban, világban éli igazinak tartott életét, eszméletének legvilágosabb pillanataiban tudja, hogy nem itt van, hanem valahol Túl ezen az őrületen, ezen a megbolondult jelen-időn, amit meg is erősít tudatos nem én tudatban botorkáló környezete, hiszen „hibbant”, „nem normális”, „nem ebben a világban élő” –  jelzőkkel látja el. Utóbbiak puszta alanyok a látó számára, bábuk, hiszen dülöngélni, szlalomozni képesek csak a morál rozsdás póznáinak ütődve, miközben nézik, fürkészik, kémlelik egymást, de sohasem ismerik fel úgymond barátaikat és önmagukat sem. Ők csinálják a háborúkat és a békéket, ők fondorlatoskodnak nap-nap után a politikában, egymást taposva, kárörömben kizöldellve, mint gyomok a vetésben, estélyi frakkokban, cicomákban, kifinomult álarcosbálokban adják-veszik a világot, azt a világot, ami Nem Az A Világ, nem a „nagyon is emberi” természet-ösztön-elmezsongó, Homo sapienshez méltó világ, hanem csupán egy bor, vér nélküli giccses Dionüszosz-torzó, ál-pompázatos, szemforgató, hunyorító korzózás-élmények adta elillanó illatfelhő, valahol, például Párizsban, vagy Londonban, ahol éppen Mrs. Dalloway vonul végig a Westminsteren, gyökereiben elrontott életével, megfürödve a háború utáni tavasz zsongító forgatagában, egy „mégis így van az jól” felszínes-sima mosoly-érzülettel, mimikával, és valami fura kívülállósággal, mert értelmes nagyvilági nőként tisztában volt vele, hogy ő kifelé, nem teljesen Az, Aki, illetve Aki volt és szeretett volna mindig is lenni, mert ő igenis lát, „ösztönösen is képes felbecsülni az embereket”. Nagyon szűk az az ösvény, és a korosodással egyre szűkebbé válik az a kis fénysáv, mely még ugyan a megszokásban létezik, de lényegében már nem e világban, nem a hétköznapi tudatban működik, hanem Túl azon, ahonnan messzebbre lehetne látni, jobban lehetne érzékelni a fantomok sürgölődését, mely az emlékek lerakodásával egyre elborzasztóbbá válik, hiszen volt olyan időszak Virginia életében, amikor ifjonti szenvedéllyel, még a magántulajdon megszüntetéséért is harcolni akart. Nagyon naiv volt…

Mégis; az élet nem lehet pusztán konvenciók reprodukálása. A szem sem pusztán recehártya-működés, még akkor sem, ha azt hisszük…Mert a szemnek visszaüzen a neocortex, az agykéreg, és ezek a szignálok sokszor ellent mondanak a „józan észnek”, és az elme, időfüggetlen időintegrációs működése révén, (Kiss 2011), szinte meglepetés-szerűen tárulhat fel egy valódi, megélni érdemes benső, a maga végtelenített időfutamán, vagy megtörténik a meglátás, belelátás esemény-sora, amidőn megtapasztalhatóvá válik az emberi jelenség, megérthetővé, ábrázolhatóvá válhat egy lélek. Valami egészen mély, emberi értelemmel is felfoghatatlan  intencionalitás lehet ez.

A jelek a szemekben ülnek, általuk üzennek, és, mint analitikus, és szintézis-szervek egyszerre teszik láthatóvá a benső agyi-elmebéli viszonyokat, a már feldolgozott percepciókat; érzeteket, képzeteket és mélyebb időbeni memóriatartalmakat. Tudjuk, hogy nagyon sokat mondanak, elárulják gazdáikat, akár tetszik nekik, akár nem. Leírhatatlan sok formája, típusa van a nézésnek, az árnyalatok zöme megfigyelhetetlen, hozzáférhetetlen. A megfestett arcon – ha tetszik a „portrén” – nem pusztán az ábrázolt személy vonásai, nézése, tekintete „látható”, hanem a festő, a művész, róla alkotott és leképezett képzetei, pontosabban; képzet-ideái is szükségképpen megjelennek, mintegy „testet öltenek”. Ahogyan, illetve amilyennek látok valakit, mint művész, az elsődlegesen nem más, mint az én tekintetem; sajátos egyedi egyetlen elmeműködésem következményének kivetülése valakire.

 A festményeken, úgymond kimerevedik az ábrázolt tekintet, a megjelenített, leképezett szem, ugyanakkor, szükségképpen benne, bennük marad az idő, akár, mint a leképezés pillanataiban affektált emóciók, akár a múlton való merengés, vagy extázis állapotai, vagy éppen az időn, evilági léten Túli tekintetek formáiban. A szemek, tekintetek ábrázolásával, a művész, – ha tudatosul benne, ha nem -, lényegében az idővel és a mindenkori morállal is játszik. Ebből a szempontból kivételes helyzetben lehet a képzőművész, például a festő, vagy szobrász. Irodalmi vonatkozásban, éppen az olvasás, illetve írás, permanens, lineáris időbelisége okán, a gondolatok keltette képek, látomások szinte rohanva váltogatják egymást, és legfeljebb az összegzésben, valamely eszméleti megállásban, megtorpanásban tárulhat fel egy sajátos lelki-tudati színkép. Vagy az emlékezetben toppanhatnak elő, akár jellegzetes alakok, pillantások, élethelyzetek, tájleírások, mint megjegyzésre alkalmas jelenségek.
Virgínia úgy ír, hogy az őt átélni akaró olvasó többször megáll, elgondolkodik, megjeleníti maga előtt a képeket; tájat, növényt, állatot, arcot, vagy éppen egy mentális szituációt merevít ki ilyetén, így aztán képek millióit fogadhatja magába olvasás közben. Virgínia Woolf esetében e nélkül nincs megértés, beleélés pedig végképp nem létezhet. Az ő írásai a láthatón túli láttatás hihetetlenül intenzív élménytömegét nyújtják.

Gauguin egyik bevallott célja éppen a láthatón túli megjelenítése volt, ami nem a recehártya megfelelője, mert az csak csacsogó felszín, impresszió. „A gondolkodás titokzatos központjában” kell keresgélni – mondá a festő.

Paul és Virginia kortársai közül – akár mindenkor máskor is -,  jó páran rendkívül kellemetlenül érezhették magukat, midőn szembesültek saját szemük álarc-játékaival, egymás alatt, mögött és fölött át siklatott, sunyi tekinteteikkel. Ugyanakkor – ikonológiai értelemben -, nem volt más megoldás, mint szembe nézni és szembe menni a korszak éppen divatos, szellemi sötétséget generáló tradícióival, eszméivel, vagy, ma már történelminek számító eseményeivel; jelesül a porosz-francia, illetve az első „Nagy Háború” különféle értelmezéseivel, a politikusok mellébeszélés-özöneivel, na és nem utolsó sorban a vallás, elsődlegesen a kereszténység elhalásának megállíthatatlanságával. Magyarán; a „felvonások között” sem volt szünet, mert „a hulladékból, morzsalékból, törmelékből épült”, úgynevezett civilizáció – „mi magunk vagyunk” – ugye? Jöhet hát a második világégés, és a nácizmus…Utána meg az, ami a jelenbe nyúlik át…(Virginia Woolf: „Felvonások között.”)

Nincs mese, fel kell mondani, mint azt Gauguin is megtette 1883 januárjában, és kívülről, ha tetszik, akkor a Túlról kell szemlélni, látni, meglátni és megjeleníteni ezt a hercehurcát, mint „idegent”, és láttatni valamit arról, amit „ott” életnek titulálnak. Csakhogy a látásban felébredőkkel szemben ott nyüzsögnek azok, akik szintén a szemükbe, tekintetükbe néznek,  önmagukat műkritikusoknak, íróknak, művészeknek tartják, és talán a korszak ünnepelt társasági emberei közé soroltattak…Ők a mindenkori aktuális értékes emberek, akik mondjuk „hivatalból foglalkoznak a művészetekkel.”  Virginia tudta, hogy az emberek zöme nem-, vagy késve reagál, hogy nincs bátorsága szakítani a konvenciókkal, ezért „nehéz dolog az élet, az embernek rinocéroszbőrre van szüksége, amellyel nem rendelkezik” – írja 1897-ben naplójában. 1885 januárjában, Gauguin írja Schuffnak: „A nagy művész a legnagyobb értelem képlete; áramlanak hozzá az érzések, a legkülönösebb átváltozások és – következésképpen – az agy láthatatlannak hitt történései.” (In: Perruchot, p. 73.).

Felhőtanulmányok, hullámok, arcképvázlatok, társasági jelenetek ábrázolása, leírása, s mindeközben az érzelmek, események legmélyebb rejtettségébe való behatolás, a maszkok sorozatos letépése…Emelkedések, zuhanások, szembesülve a létezés, a lételvesztés-képtelenség elérésének lehetetlenségével, mondván; „Az életben miért nincs felfedezés? Valami, ami kézzelfogható volna, és amiről ki lehetne jelenteni, hogy „Ez az”?” (Virginia, „Naplóbejegyzés”, 1926, február 27.). És mégis, a látók, ha elmerülnek a „Hullámokban” és a színes fénytengerekben, arcokban, tekintetekben, akkor a felismerés lázától áthevülve, felszabadultan felkiálthatnak: „Hát ez az!” És megszületik egy halhatatlan érték, amely természetesen hánykolódhat, mint a tenger, megannyi megpróbáltatáson eshet keresztül, hiszen égettek már könyveket, képeket, aggattak jelzőket, kreáltak történeteket, és öltek is testeket, lelkeket. De attól tartok; hiába. Kétségtelen azonban, hogy roppant nehéz, és emberöltőnyi távolságokban pedig igen sokszor képtelenség, „…a lélek legmeghittebb titkaihoz szólni” (Delacroix). Ugyancsak Delacroix, (Gauguin egyik példaképe) írja: „Az ember lelkében vannak olyan érzések, amelyek vele születtek, s amelyeket a valóságos tárgyak sohasem képesek kielégíteni; ezeknek az érzéseknek azonban a festő (és az író is) képzelete formát és életet tud kölcsönözni…” (In Perruchot, p. 74.). Az olvasó, a látni képes ember tehát felfedező is kell, hogy legyen…Igen ám, de hogyan? Filozófiai, esztétikai műveltség híján?

Max Scheler (1874-1928), luteránus apa és ortodox zsidó anya gyermeke, a hírneves filozófus mondja: „Az ember lényegéről és eredetéről alkotott nézetek egyetlen korban sem voltak olyan bizonytalanok, meghatározatlanok és különfélék, mint a miénkben…a mi korunk az első, amelyben az  ember teljesen és maradéktalanul problematikussá vált; amelyben már nem tudja, mi ő, ugyanakkor tudja is, hogy nem tudja ezt.” (In: Philosophische Weltanschauugung, Bonn 1929, p. 15.). Itt lett nyakon csípve a „tudatos nem én tudat” (Kiss), melynek létéről Virginia Wolf és Paul Gauguin is totálisan meggyőződhettek, és meg is mutatták; színekben, pupillákban, hullámokban, vonalakban, tekintetekben…

Költői a kérdés: napjainkra vajon mi változott? Tartok tőle, maradt az a fura felismerés, hogy „visszafelé előre”, le a gyökerekhez, megtalálni valamit legbelül, a földből, napból táplálkozva, mitológiákba burkoltan érezni, a természet részévé válva tekinteni erre a világra, ami nem biztos, hogy az, aminek mi tudjuk, tudni akarjuk, de legalább „nagyon is emberi” lehetne (Nietzsche után).

Lélekhullámok…

Bretagne. Az Atlanti-óceán partvidéke, csodás kis falvaival, furának ható alakjaival, ahol „a civilizáció még nem, vagy alig hat, ahol primitív hagyományok élnek”, ahol még létezik a „mitológiai ember” (Kiss 2012), ott érdemes élni, vagy éppen Óceániában, de semmi képen sem „ebben a rohadt és gonosz Európában”, ahol „sötét jövő vár gyermekeinkre…” – írja a festő. Virginia is küzd, ő is értékes alkotóvá akar válni, szeretné, ha megbecsülnék, és meg is éri, hogy a látók, érzők elfogadják, de ők a kevesebbek, szintúgy Gauguin esetében is, neki sem jut ki az a mindent elsöprő dicsőség, melyre nem érdemtelenül vágyott. Mindketten, hihetetlen intuícióval és tűzzel szembesítettek; emberi belsőt, ember teremtette és természeti világokat vágtak fejünkhöz, hogy végre ébredezzünk, de tudjuk – Virginiától is -, hogy ez milyen lassan halad, ha halad, így aztán bizonyos, hogy a mai napig is maradtak alig észrevehető szinesztéziák, metaforák, színárnyalatok, vonalak, lesütött, feltáruló szemek, melyek a néző-olvasó, intuitív-alkotó képességeire apellálnak.

„A négy breton lány” – 1886-ból.

Sokfélét írtak erről a képről is, csak talán éppen a lényeget nem. Extatikus, monumentális hullámzásban van a négy lány, szemük lehunyva, lelkükkel önmagukba vonulva, szinte meditatív állapotban mozognak. Az arcok, a szemek, a sokatmondó tekintetek elszigetelik őket a világtól, ugyanakkor egy egészen sajátos lelki légkört bontanak ki egymás között. Misztikussá válik a légkör, szinte egy ősi rituálé tanúi lehetünk. Időn és evilági léten Túl járják örökkévalóság felé tartó táncukat, sőt; Oda meg is érkeznek. De a megérkezés helye nem ez a civilizáció, hanem egy másik, a művész lelkében születő, abból kilépő, a Természettel ölelkező, Benne és Belőle megszülető és létező organikus világ, a művész ösztönös-intuitív lelki robbanásának kivetülése. Lényeges vonás, hogy fiatalokról van szó (akárcsak a „Táncoló breton lányok” című képen 1888-ból), az én-csírával, annak misztikumával még bíró lények önfeledt, elmélyedt forgatagáról, róluk szól a színképekbe foglalt mese, akik még mindent másképpen és igazabban tudnak, mint a felnőttek, akik még álmodni, ábrándozni mernek. Ha tán máshol nem is, de a táncban igen…

Olyanok ezek a kislányok, de legalább is megidézik Virginia gyermek-ficánkolásait, látás-érzelmeiket, a „Hullámokból”, ahol a szemek teljes gyermeki lélekkel nyílnak rá a világra, hagyják ott az iskola feszes, felnőtt-rendjének bilincseit, misztikus-intuitív módon kiáradó világukkal szívják magukba a természet összes fellelhető lényeit, megteremtve egy időn-téren túli világot, mely egész életükben képes lesz majd összetartani őket, bizonyos fokig civilizáció-rezisztenssé téve a szereplőket. A gyermeki, de a felnőtt lélek is, a maga sajátosan létező élő anyagiságában és szellemiségében is eggyé válik a világgal, azok lényeivel; virágokkal, gyökerekkel, növények leveleivel, száraival, mocsárral, a „föld méhével”, a természet élő-élettelen létezőinek  színeivel, a levegő hullámaival, mert az ember, csak így lehet teljességgel ÖnmagaVan. A világban való BenneLét (Heideggerre is gondolva) totalitása idéződik meg, ami „a világ legtermészetesebb dolga”, és mégis; röpke földi létünk folyásában csaknem teljességgel kiküszöböljük, kiszórjuk magunkból, szinte elfelejtjük, és bár nem rossz dolog a felejtés, de az ilyetén felejtés LétFelejtés, s ily módon öngyilkos-jellegű. Az Ember, s benne a művész, ha képes meglelni önmagában, majd felmutatni, például megfesteni, vagy kimondani élő és élettelen létezőkhöz való egyetemes tartozását, ami tudva, vagy nem tudva, de egyben evolúciós biológiai vállalás is, akkor kezd működni Az Egy világa, ugyanakkor – sajnálatos módon -, de kezdete lehet az adott társadalomból, civilizációból való kiűzetése, esetleges önkéntes kivonulása is. Lényegében két világot rejt magában a művész, az író, és ebben a tekintetben Gauguin és Virginia egyek voltak, és abban is, hogy mindkét szférának meg kellett felelniük, de választásuk egyértelmű volt. Mintha kétféle civilizációban éltek volna egyszerre. „Úgy tűnik, Nessa levetkezte a civilizációt, és teljesen meztelenül lubickol” – írja Virgnia Woolf, Violet barátnőjének 1917 április 10-én, amidőn Vanessánál, a Charleston nevű gazdaságban tartózkodott. Ó boldog gyermekkor, és annak emlékezete, midőn az érzelmek és a természet zabolátlan hullámaiban fürödhetett a lélek!

„Látok egy gyűrűt – Szólt Bernard – fölöttem függ…Látok egy halványsárga szalagot – szólt Suzan -, mely egyre nyúlik egy bíbor sáv felé…Látok egy gömböt – szólt Neville -, egyetlen cseppként csüng egy domb széles lejtőjén…Fényszigetek úsznak a füvön – szólt Rhoda. – Áthullottak a fák közt…” (Hullámok). Virgínia festve ír, vagy írva fest, mint a gyermeki lélek, az a lélek, mely persze erről sohasem hajlandó beszélni a felnőtteknek, mert ez  költői misztikum, az első és legnagyobb titok. Örök rejtettségben maradó nagyon mély érzelem-világ és kitörés, valahol az érző szív magányának kezdete, a kifelé-, és befelé látás önkívületi öröme, melynek sorsa legtöbbször a tudattal megnyomorított feledés, de persze kitörölhetetlen, hiszen az agy már csak ilyen, és visszaköszön a felnőtt élet testet-lelket, látást megnyomorító perceiben, óráiban, bánatokban, kitörő örömökben egyaránt. Efféle elvesztett lélek-paradicsomokba vágyik vissza Az Ember, akár tudja, akár csak érzi, melynek neve lehet éppen Tahiti, „A világítótorony” és környéke, vagy éppen Asheham.

A gyermekről talán azt is elmondhatnánk, hogy szinte egy külön entitás, hiszen A Természet szülötte, s ily módon a priori; annak szerves tartozéka, legteljesebb BenneLét lénye, mint minden bogár, növény, vagy „kegyetlen” oroszlán. Belőle való elragadása, mint „a civilizálódás szükségszerűsége”, köldökzsinór-gyilkos, lelki légszomj-teremtő, így aztán nem csoda, hogy legemberibb sors-vágya, akár intuitív, ösztönös, akár teremtő módokon is, csak az „örök visszatérés” lehet. Van, aki visszatérhet, mert van hozzá eszmei-lelki ereje, van, aki csak vágyik rá, van, aki nem akar visszatérni, és van, aki minderről már nem tud semmit.

„Mindnyájan elmentek végre, egyedül vagyok – szólt Louis.…Engem itt hagytak a virágok közt. … A szirmok tarka sapkás harlekinek. Szárak emelkednek lent a sötét üregekből. A virágok mint fényből lett halak úsznak a sötét, zöld vizeken. Kezembe veszek egy virágszárat. Én vagyok a szár. Gyökereim lenyúlnak a föld mélyébe is, le a kövektől száraz talajba; majd nedves rétegekbe, ólom- és ezüstérc ereken át. Csupa rost vagyok. Megráz minden remegés, és bordáimra nehezedik a föld súlya. A szemeim itt világtalan zöld levelek. Fiú vagyok. …” (Hullámok).

Miről is van itt szó? Mi is ez? – kérdezheti bárki, aki eddig eljutott az olvasásban. Tájleírás? Tájkép? Nem, semmi képen sem táj, legfeljebb belső táj, pontosabban; belső szerves lélekvilág, melyben az Egész Ember, mint gyermek válik eggyé mindenféle lénnyel, ami körülveszi. Átjárhatóság, nyitott kapu a gyermeki elme és lélek, akárcsak a már felnőtt Virginia és Paul lelke is az, és éppen ez az a hatalmas erő, ami mindkettő számára lehetővé teszi, egy szenvedélyben égő, sajátos, egyedi civilizáció-álom megalkotását, és az abban való önmegvalósító létezést. De még így sem lehet idegösszeomlások, lelki megrázkódtatások, öngyilkossági kísérletek nélkül tolerálni mindazt, ami az efféle értékeket felmutatni és megélni képes emberek számára a szó szoros értelmében életveszélyt hordozhat; például, az általános társadalmi morál és értékrend, továbbá, annak kötelező művelése, követése. Mert amúgy nem vagyok más, mint „fiú, szürke flanelnadrágban.” És a szemek; csupa befelé-kifelé vetülő percepció és érzet-tömeg közvetítők. Érzelem-viharok és hullámzások áramaiban vibrálnak; a való, és elvonatkoztatott lüktető élet spontán őszinte áradásait fogadó és közvetítő lét-fenoméneket megrajzoló, megfestő idegműködések. „Eleve elrendelt” céljuk, a szembenézés minden lénnyel, mert minden lény – élő és élettelen – ugyancsak visszanéz a látóra – hiszen az egész világ, ha tetszik, akkor a mikrovilág is: csupa, de csupa látható és láthatatlan szem. A szemekkel és meglátásaikkal kezdődik az Én-keresés gyermeki, ifjonti szédülete, kibomolva, szerteszét rohanva, de ugyanakkor, egy naiv  látóhatár – világban, mint biztonságos létezés-lehetőségben maradva és felfedezve a számára ténylegesen létező egyetemest. Ez a lázas kutakodás, ez az, ami nem múlik soha, mert önértékmérő lesz azoknál, akik alkotásra kárhoztattak; ők azok, akik lelki és testi önarcképüket vetítik bele a Világba; emberi lényként ismerjük fel őket, de valójában ők fák is, bokrok is, virágok is, hullámok is, tornyok is, kövek és porok is, és csillagok is, hiszen nagyon magasról, vagy mélységes mélyről látnak, és roppant meggyőződéssel vallanak a lét-sokféleségek egyetemes káprázatáról. 

Misztikus létkáprázatok: „Isten napja” – „Mahana no Atua”

Mint egy oltár a természet lágy ölén…Isten az ember fölé magasodva őrködő mozdulattal vigyáz népére. Az „Anya”, középen, mint az élet megújulásának szimbóluma, körülötte a két, magzatpózban fekvő gyermek. Ez az egészen érdekes, különös „szentháromság” az anyaméh anatómiai megjelenítésének is tökéletes szimbóluma lehet. Az anya, a termékeny nő lába, a szó szoros értelemben az élet „vizébe” ér, abba a sárgás, vöröses, kékes világba, mely az erekben zakatol szerteszét, hogy életet és megújulást vigyen a létező minden porcikájába. Háttérben, mely nem is háttér, pedig mintegy az élet utánpótlását, zajlását serkentő  hullámzás megállíthatatlan robaja dübörög. Mindeközben, Isten teljes közelsége mellett folyik a mindennapinak nevezett élet. Akarja, nem akarja, de itt, az érezni képes embert szinte szembe vágja az élet szakralitása, kiáradó csodája. Az az elképesztő színesség és sokféleség, mely az egész bolygót egységes élő szervezetté, ugyanakkor egyetemes káprázattá avatja. Mindaz, ami a fagyos lelkű Európában csupán álom lehet…

Tovább a lélekhullámok hátán…

 „A sövény nyílásán át – szólt Suzan – láttam, hogy Jinny megcsókolta Louist. Fölemeltem fejem virágcserepemből, s átkukucskáltam a sövény egyik nyílásán. … Fogom bánatom, s rárakom a bükkök gyökereire…” Azt gondolja: „Egyedül vagyok.” – mondja Bernard, aki követi. „Nyugtalanság és zavar van a levegőben. Homály terjeng. A világítás bizonytalan. Érezni a gyötrelmet” – mondja Benard, Suzanról. „Én nem akarok kitűnni – mondja Louis. Gyökereim, mint finom rostok egy virágcserépben, át- meg átszövik a világot.” „Azok a fehér szavak – szólt Suzan -, mint a kövek, amilyeneket a tengerparton találunk…Falkában özönlenek szánkból a térbe – mondja Bernard….Azok a sárga szavak, azok a tűzpirosak – szólt Jinny.” „Most másszunk a ribizlibokrok sátra alá – szólt Bernard-, és meséljünk egymásnak…Foglaljuk el titkos területünket…a fölénk boruló ribizlilevelek kupolája alatt ülhetünk, s figyelhetjük a tömjénszórók lengését….Ez a mi világegyetemünk.”
„Az elutazás…Most – szólt Bernard – itt az idő. Nem szabad sírnom. Mindenre közömbösen kell tekintenem…Kifejezéseket és újra csak kifejezéseket kell gyártanom, hogy valami szilárd dolgot iktassak…az órák tekintete, az arcok tekintete és magam közé.” „A tekintély szavait azok rontják meg, akik kimondják őket – így Neville.” Ugyanő: „Bernard szerint mindig mindenütt van történet. Én történet vagyok…Aztán van története… a halaskofának.” „Én Louis, aki az elkövetkezendő hetven évben itt járok majd a földön, gyűlöletből, viszályból teljessé születtem.” „Senkit se szeretek, csak apámat, galambjaimat meg otthon a kalitkába zárt mókust.” – mondja Suzan. Jinny mondja: Nincs semmi állandó, semmi végleges ebben az univerzumban. Minden hullámzik, táncot jár. Minden csak gyorsaság, győzelem.” Louis: „Elérem majd életem során – adja az ég, hogy ne nagyon sokára – a hatalmas összebékítést ebben az ellentétességben, mely most oly iszonyúan nyilvánvaló. Szenvedésemből fogom megteremteni. Kopogok, belépek.”

Mindannyian kopogtak, és beléptek. Vagy szerettek volna belépni. Érdemes volt? És egyáltalán; hová kell és érdemes belépni? Gauguin és Virginia válaszainak lényege; nem érdemes belépni, teljesen végképp nem, legfeljebb csak úgy, hogy onnan mindig vissza is lehessen térni oda, ahol az Élet ténylegesen, a maga szépségében és értelmében lüktet.

„A hat figura végül is egyetlenegy”, mondja Woolf 1931-ben, G.L. Dickinsonhoz írt levelében. Egyetlen hatalmas emberi lélek hömpölygése, vívódásai érhetők tetten a monológokban, a gyermeki mivolt levetkőzhetetlen tartományának állandóságával, mely sokszor a kétségbeesett énkeresés-harcokban pillanatnyi megnyugvásokat jelenthet. Lélekhullámzás, lélekhullám-vándorlás-lét minden élet; a jövőt jelenben megélő, múlásba forduló (mondhatni Szent Ágostoni) ritmus és ciklus, mely, ha tetszik; „absztrakt és vak” (Woolf); legfeltűnőbb metaforikus öltözéke a tenger, mint örök, sziklát törni képes erő, makacs múlhatatlanság, legyőzhetetlenség, a végtelen nyugalom végső princípiumával.

Le kell számolni minden, agyat gyötrő, elbutító tradícióval, szexuális, gondolati, kimondási tabuval, és vagy egy teljesen letisztult ateizmusban, vagy az atman megvalósultságában megnyilvánuló, a világban, az Egyben feloldódó buddhista elszenderülésben kell megtalálni az utat, ami nem más, mint a társadalmi szennyfolyamok felületére vont, a mély bensőben megtisztult, alkotásban megújuló hullámverés. Ennek megvalósíthatósága roppant nehéz, mert totálisan Emberi, mondhatni; az abszolút emberi értékek felmutatásával azonos.

Gauguin és Virginia, lelkük-tudatuk tengernyi és tengeri viharaival küzdve, de képesek voltak megélni és véghezvinni ezt a nagy emberi tettet. Mert hát; „Kagylóhéj képződik a puha lélek körül, ragyogó, gyöngyházfényű páncél, melyen hasztalan kopácsol sok csőrével az érzékelés.” (Hullámok). És mégis, mert boldogan élni nem lehet másképpen, mint:

„Reggel van. A tengeren, a part közelében, fatörzsből vájt csónak, a csónakban egy asszony, a parton pedig egy majdnem meztelen férfi; mellette kókadt kókuszpálma, messziről óriás papagájnak látszik, amelynek aranyszínű farka a földet söpri, karmai között pedig nagy kókuszdió fürtöt tart. A férfi harmonikus, rugalmas mozdulattal lendíti meg két kézre fogott, súlyos fejszéjét. Az ezüstös égen ottmarad a lendülő fejsze kékes nyoma, visszafelé pedig belevág a halott fába, amelyben mindjárt feltámad, és lángra lobban az évszázadokon át napról napra felhalmozódott hő.

A bíborszínű földön olyanok a fémes fényű, hosszúkás, sárga, kígyózó levelek, mint réges-régi keleti írás betűi, amelyekből mintha ezt az Óceániából származó mondást olvastam volna: Atua, az Isten, a Taata vagy Takata, aki Indiából mindenüvé kisugárzik, minden vallásban megtalálható…

az ő szemében a tisztaság és tisztátalanság olyan, mint a hat naga tánca;

az ő szemében Buddha útjának keresése virágokhoz hasonlatos…”

(A „NOA NOA” című műből vett részlet.)

„A fatörzsből kivájt csónak” – „Te Vaa”. (1896)

„Felkelt a nap. Sárga és zöld sugarakkal hullt a partra, ahol bearanyozta egy kopott bárka bordáit és acélkéken ragyogtatta a tengeri krisztustövis páncélos leveleit. A fény szinte átfúrta magát a könnyed, fürge hullámokon, amint legyező alakban szétterülve, versenyt futottak egymással a parton. A lány, aki megrázta fejét, hogy megtáncoltassa minden ékszerét, a topázt, az akvamarint, a tűzpiros szikrákat hányó, vízszínű gyöngyeivel, feltárta homlokát, és tágra nyitott szemekkel vágott magának nyílegyenes utat a hullámokon. Vonagló, makrélacsillogású szikrázásuk tompább színeken kezdett pompázni; feltornyosultak, zöld völgyeik mélyebbek, sötétebbek lettek, s áthúzhattak rajtuk a kis kóbor halcsapatok rajai.” (V: Woolf: Hullámok). De, akár mondhatnánk azt is, hogy Gauguin: „A tenger mellett” –  „Fatata te Miti” (1892) című művét látjuk.

De hagyjuk itt most ezt a MásVilágot, és nézzünk meg néhány asszonyt az Arlesi népkertben – 1888-ból.

Akárhogy is nézzük, kénytelenek vagyunk észlelni, hogy a bokor mögött baktató két asszony tekintete tragikus. Kendőikkel szájukat eltakarják, a nyitott szemű hölgy, úgy tűnik  összekulcsolja kezeit a kendő alatt, mintha fohászkodna, ami csak fokozza a drámaiságot. A mögötte lévő asszony maga elé tekint, arca szintúgy kétségbe esettséget tükröz, haját borító, kivillanó fehér kendőcskéje szarv-szerűen villan elő. Tekintetük egykedvű, és a semmibe néz. Arcuk élettelen, mintha halottak vonulnának egy végtelen csendben, a táj is rezzenéstelen, nincsenek árnyékok, hiszen maguk az alakok az árnyékok, az „árnyékvilág” szereplői, akik valami elviselhetetlen egyhangúság ólmos súlyát hordják testükben és lelkükben. Mintha Septimus elmezavaros tekintetének (Mrs. Dalloway) női változatai tűnnének fel, és vonulnának ki az életből. Úgy tűnik, hogy ami rájuk vár az maga a pokol, a megsemmisülés. A mögöttük lépkedő két asszony még talány, de ők is megérkeznek egyszer. Háttérben a tarkálló víz szökőkúttal; akár a maguk mögött hagyott élet szimbóluma.

A kompozíció a jelenés érzetét kelti, álom-szerű, ugyanakkor belemar a valóságba. Jól ismerjük – például a Mrs. Dallowayból is -, a túlérzékeny, illetve a már érezni nem képes elme törékenységét, – maga Virginia is túlérzékenységben szenved -, amikor az egyén képtelen „emberi hangja” elnémítására, és képtelen egy „mélységesen abnormális társadalomba” való beilleszkedésre” (Erich Fromm, in Huxley, p. 27.), és betegnek nyilváníttatik (akár Ginsbergre is utalhatunk). Fura, amidőn a neurózisban szenvedő embert tarthatjuk még biológiai-eszmei értelemben normálisnak, hiszen ő még küzd, szenved egyénisége megsemmisítése ellen. Ismét ott tartunk, hogy „…a természet adta biológiai különbségeket fel kell áldozni a kulturális egyformaság oldalán…” – mondja Huxley (p. 32.). Az ember, vagy, mint „csordaállat” (Nietzsche) elvonul élete mellett, valami féle éber kómában leéli – és nem megéli – életét, és belegyalogol a semmibe, vagy; vállalja az adott társadalom, és sajátos, egyedi elméje hullámveréseinek konfliktusait, és ha ráadásul azokat meg is írja, le is festi, azaz; publikálja, akkor a legrosszabbnak teheti ki magát. Paul és Virgínia cselekvéseinek legfőbb rugói, hogy számukra semmi sem az, aminek kell, hogy legyen, hanem; egyedi egyetlen módokon megmutatva, érvényre juttatva; pontosan Az, Ami. Paul és Virginia élete, ha tetszik, ha nem; maga volt a rapszódia, és nem egyszer a modern rapszodosz szerepét játszották el. Virginia Woolf számára 1931 január 7-én, a „Hullámok” befejező mondatainál vált világossá, hogy „a próza áttevődött a kuncogásról és a gügyögésről a rapszódiára.” (In: A. Harris, p. 138.).

Minden, még az alkotás tüzében átlényegült, a transzcendenciáig jutó, és az ily módon megélt életben is jelenvaló az önmaga előtt való rejtettség egy darabja, ami többnyire nem más, mint a teremtés elmebéli hullámzásainak egyéni módon jelentkező rapszódiája, mely sok esetben szenvedésekkel teli élményeket nyújthat.

A nagy érzelmeknek, például a szerelemnek, az alkotás hevületeiben is jelentkező manifesztációi, melyek oly jellegzetesek voltak Paul és Virginia életében, az inspirációk olyan új minőségeinek; elme-, és ösztön-tudatosságainak tárházát nyitották meg, melyek csak emelték a lélek hullámveréseit, szították az alkotási tüzet, tabukat voltak képesek porrá zúzni.

A szerelem, a nemek kapcsolata, vagy éppen a homoszexualitás, többnyire idiotikus morál-torzók általi megközelítései sem véletlenül hozták dühbe és keltettek érdeklődést bennük. Jogos, máig ható figyelmeztetés Virginia egyik levele, melyet Ethel Smyth-nek (1930-ban) írt, fejtegetve a szerelem, barátság megközelítésének hiányosságait: „Amiben az emberek szerintem tévednek, az az, hogy szünet nélkül szűkítik és névvel látják el ezeket a végtelenül összetett és szerteágazó szenvedélyeket, cölöpökkel rögzítik, és korlátok közé terelik azokat.” (In: A. Harris, pp. 140-142.). Értéktagadás, értéktagadás hátán. De hát, ha egyszer az ember, lényegi mivoltából eredően nem skatulyázható, mert iszonyatosan összetett, „képlékeny” elméjű organizmus, akkor nem éppen ezt a jellegzetességét kellene megidézni?

„Előttem haladt a fiatal ember, teste olyan hajlékony volt, mint az állatoké, idomaiban hermafrodita báj: mintha benne testesült volna meg, benne élt volna a körülöttünk burjánzó növényzet egész gazdagsága. A növényzetből belé, belőle felém áradt a szépség varázsos illata, és megrészegítette lelkemet… Vajon férfi, aki előttem halad? Ezeknél a meztelen népeknél, akárcsak az állatoknál, nem olyan nyilvánvaló a nemek közötti különbség, mint a mi égövünk alatt. Mi hangsúlyozzuk a nők gyengeségét,…és ezzel a fejlődés lehetőségétől fosztjuk meg őket egy hazug kecsesség-eszmény nevében…

A nőkben van valami férfias, a férfiakban valami nőies. A két nem e hasonlósága folytán könnyebben szövődik köztük viszony, állandó meztelenségük pedig, amely megőrzi kapcsolatuk tisztaságát, kiküszöböli nemi életükből az ismeretlen, a titokzatos előjogok, a véletlen szeszélyeitől való függés, a szerencsés megrohanás szerepét, mindazt a szadisztikus vonást, a titkolózásnak, a szégyenkezésnek azokat az árnyalatait, amelyek a civilizált emberek szerelmét jellemzik.” (NOA NOA, p. 22.).

FESTMÉNY: Három tahiti ember

Virginia is minden ízében érezte ezeket a jelenségeket, de hogy Gauguin éppen a „vadaknál” eszmél fel erre, ami különösen bűnös gondolatnak számított. Ez végképp nem illik bele a „parádéba”, főleg nem „A világtörténet alapvonalaiba”, és Streatfield lelkész moralizálásába sem, hogy ugyebár „különböző szerepeket alakítunk; de ugyanazok vagyunk”, és bizony nagy a valószínűsége annak, hogy szegény Miss la Trobe sem érte el célját életkép-színdarabjával, sőt biztos volt benne, hogy „ajándéka semmit sem jelentett”, bár alaposan megkeverte a „szereplők” lelki világát, akik sejthették, de mégsem értették meg, miféle szerepeket játszanak hétköznapjaikban. Lényegében senki sem felelős a „parádéért”? („Felvonások között”).

Akkor minek írni, minek festeni, ha az alkotó úgysem talál megfelelő társadalmi megbecsülésre, megértésre? Ha egy kicsit sem változik meg tőlük a világ? Mert egyszerűen kell!

Gauguin nem játszott szerepet akkor sem, amikor barátaival, Pont Aventől Nizonig cipelték „A látomás prédikáció után” („Jákob harca az angyallal”) című festményt, azzal a meggyőződéssel, hogy a Nizonban fellelhető nagyon régi templom igazi otthona lehetne az alkotásnak.

A plébános, aki viszont nem esett ki a szerepéből, és talán azt sem tudta, hogy játszik, meghökkentőnek találta az „adományt”, így természetesen visszautasította. Felettébb fura, bár neki nem tűnt fel – hiszen nem volt giccs -, hogy a transzcendenciát is érzékeltetni képes mű, ha tetszik, sokkal közelebb van Istenéhez, mint ő maga. Hiszen úgy mondanak imát ezek az asszonyok, mint akik tényleg hisznek Istenben…Csak figyelni kell a ritmust és az alakokat, arcokat…

Örök kérdés; miért tartanak ijesztőnek, vagy éppen őrültnek, elmebajosnak, megszállottnak bizonyos – zenei, képzőművészeti, irodalmi – műveket, és szerzőket, miért a nagy idegenkedés, undorkodás, éppen azoktól, akik, képesek megidézni az emberi érzelem-, és vágy-világ legrejtettebb tartományait? Röviden: Az Ember lényegét. Talán, mert félnek? Fél az ember önmagától? Fél, hogy általuk elkapják a nem kívánatos hevességű érzelmek? Netán Ember lesz???

A tragédia ott van, hogy ezek az idegenkedések, utálkozások, legjobb esetben fenntartások, évszázadokat is átívelnek, és olyan ábrázatokkal utasítják el az estleges ajánlót – hogy például olvassanak Virginia Woolfot -, amiből a közöny és az elhülyültség is ránk köszönt, vagy az üresség, mint például – Isten bocsássa meg nekem -, de Gauguin „La belle Angéle” „szépség” tekintetéből, vagy a „Schuffnecker család” tagjaiból,  de nem akármi Meyer den Haan portréja („Nirvána, Meyer de Haan portréja”) sem, így aztán nem is csoda, hogy a „Karikatúra önarckép” mélységesen melankolikus, a „Sárga Krisztusnak” pedig – az önarcképen megfestett alakkal egyetemben – csukva vannak a szemei; hiszen nem érdemes rápillantani sem egy ostobaságokban tobzódó világra, ahol az eszmélő Embert tartják bolondnak.

A „Sárga Krisztus” ikon-megfelelője – mert létezik olyan – szeme még nyitva van erre a világra, de tekintete nagyon megvető és szomorú. Ez egy „Krisztus a kereszten” festmény, „11. és 13. századi részletekkel”, Ipiroszból (Epirosz). (Lásd: Ruzsa Gy.: „Ikonok könyve”).

A „Barbár mesék” (1902) című festményében, Gauguin, mintegy gunyoros összegzését adja ars poeticájának, hiszen a nyugodt, gondolkodó tekintetű „vadak” mögött megjelenik az idegbeteg európai kispolgár, aki ráadásul nem más, mint Gauguin barátja, a költő Meyer de Haan, aki talán nem is akkora kispolgár. …Attól tarthatunk, hogy nem érti az élet lényegét… Úgy tűnik, hogy a tudatos nem én tudatban vergődő, jól viselkedő európai polgár és a „vadak” civilizációja, kultúrája közötti ellentétek antagonisztikusak.

Nem véletlen Clarissa Dalloway sóhaja sem, a partival kapcsolatban; „Áldozatbemutatás volt; egyesíteni, megteremteni valamit, áldozat, igen ám, de – kinek?” (Mrs. Dalloway).

Szegény Mr. Ramsay – egyetemi szemeszterére készülődve – nem kis iróniával mereng azon, hogy: „Sokban különböznék a világ a maitól, vetette fel a kérdést, ha Shakespeare nem lett volna? Függ-e a kultúra fejlődése a nagy emberektől? …Megítélhetjük-e a civilizáció mértékét az átlagember életszínvonalából? …”  Elhatározta: „Be fogja bizonyítani, hogy a világ az átlagembereké, hogy a művészet csak díszítmény az emberi élet csúcsán, és nem kifejezője az emberi életnek. Shakespeaer-re nincs szükség…” (A világítótorony).

Az idő vakon múlik a vakká tett átlagemberek fölött, akik hajszolják a boldogságnak nevezett állapotot, melyre semmiféle nevelési módszer, vagy ideológia sem kondicionálja őket, így, esetleges jelenlétét fel sem ismerve, persze, hogy nem önmaguk építésében; lelki-eszmei fejlesztésében látják annak tényleges, igaz elérhetőségét, megélését. Hogyan is kereshetett volna, vagy kereshetne akár ma ily mélységeket önmagában, akár az úgymond „magasan kvalifikált” technokrata is? Lily, a festőnő elmélkedik „életről, halálról, Mrs Ramsayről”, és nem jut optimista következtetésre, mert lényegében, „…az ember nem tud elmondani semmit senkinek. A pillanat kényszere mindig elvéti a célját. A szavak mellétalálnak, s távolról sem közelítik meg tárgyukat. Aztán feladja az ember, a gondolat elenyészik, s óvatosak leszünk, mint a legtöbb középkorú, sunyi, ráncos szemükkel, örökké aggodalmas tekintetükkel.”(A  világítótorony).

Nagy kérdés: megvolt, megvan-e és meglesz a világ Gauguin és Virginia Woolf nélkül? Igen, természetesen, de aki nem ismeri őket, nem látja lelkével is, és nem fogja fel elméjével csodájukat, az nagyon, de nagyon sokat veszít abból az eszméletben élhető létből, amit emberinek nevezhetünk.

A linearitásban sodródó élő élet-idő, minden pillanatában az elmúlást teszi magáévá, de a ciklikus kozmikus lét, mely az élő létezőkben is működik, ennek ellentéte, hiszen permanens visszatérő módban egzisztál, és a szükségszerű veszteségek nem számítanak. A megnyugvás, a boldogság, de az alkotás hevülete is, csak utóbbiban lehetséges, egy hullámzásban megélt életben, mélységek és magasságok, zuhanások és emelkedések özönében; felvonásokban és felvonások között, bárhol a világban, akár egy látomásban, mint Gauguin „Arearea” címmű remekművében, ahonnan kihallatszik a lágy furulyaszó hangja, és szemet szúr egy hölgy, aki a Bhúmi-szparsa-mudrában elhelyezkedve pillant ki a meglepett látogatóra. Véletlen?

A tekintet mintha azt szuggerálná a nézőbe, hogy; „Érted már a lényeget?”

Szemünkbe is néz, ugyanakkor túl is tekint rajtunk, kérdez, és mintha csendes választ is várna, hiszen minden olyan egyértelmű, és, ha tetszik; át is néz a szemlélőn, mély nyomokat hagyva, akárcsak Virginia Woolf tekintete, egy 1928-ban készült portréján, aki lényegében ugyanazt mondja, bár talán kicsit fél attól, hogy a ránk bízott megértés, ha tetszik, ébredés, nem lesz olyan egyszerű. Ők az időn túlról tekintettek ránk. És ilyenek az ikonok is…

Szemérmetlen kérdés; elpocsékoltuk, és napjainkban is pocsékoljuk, nem érjük igazi nagyjaink eszmei kincseit? Attól tartok, hogy pocsékoljuk és nem értjük. Akkor is, és lehet, hogy főleg akkor teszik ezt leginkább, amidőn százmillió dolláros liciteket folytatnak egy-egy Gauguin műért, és leginkább nem műértő, látó tulajdonosokhoz kerülnek az alkotások, (pl. a „Mikor házasodsz” c. festményt egy katari uralkodócsalád vásárolta meg 300 millió dollárért…), vagy éppen akkor, amikor beleérzés, átélés és kellő alázat nélkül firkálnak róluk.
De hát változik az ember. Még akkor is, ha genetikai önmagából, értelmes mivoltából kifelé is halad. Ki kell végre mondani, hogy, különösen a huszadik század óta, a művészetekben, különösen a látható, vizuális művészetekben, így a festészetben is, mintha eltűnnének az érzelmek, a gyengédségek, a lélek rezdüléseinek finom árnyalatai. Mintha eltompulnának, szinte eldurvulnának a színek, mintha a lírát az erőszak különféle mintázatai váltanák fel. Bárhogy is tagadnánk, de ez „ma” a „trendi”. Az egyre magányosabbá, erőszakosabbá és aberráltabbá váló ember, lényegében agresszív módon nyúl az ecsethez, erőművészetet művel, melynek szüleményei erőfestmények: robosztus, brutális torzók tömkelegeivel. Így aztán egyre nehezebb a festmény-vers, vagy festmény-próza – egyébként maguktól értetődő – összekapcsolhatósának megvalósítása. Mintha az esztétikai szemlélet egy kovácsműhely üllőjére került volna…Sajnálatos módon, a művészet ilyetén művelése és teoretizálása, nem, hogy nem őrzi meg, de eldobja „a művészet szentségét” (Szolzsenyicin). Megsemmisíti szakralitását, mely elidegeníthetetlen immanenciája, mely nélkül nincs, és nem is lehet művészet.

Mindezek ellenére sem fogadhatjuk el Bernard rettenetes sóhaját, mely szerint; „A civilizáció égboltja kihunyt.” Sokkal inkább azt, hogy „Ellened vetem magam szilárdan és legyőzetlen, ó, Halál!” (Hullámok).