Új meghökkentés, vagy alszunk tovább?

                                  Kiket figyelhet ma az író, és mit írhat róluk?

 

Felvetés

Bár Bruce Morrissette megítélése szerint nem, attól tartok, mégis óriási a mentális és irodalmi-műfaji szakadék Homérosz és a „modern regény” között. De óriási a szakadék az egykori, ókori ember és a mai, mondjuk úgy „posztmodern” lény között is. Mintha nem is ugyanaz a faj lenne az a Valaki, aki az egykori mitológiai embertől, a romantikus álmodozón át a realistáig, majd a szürrealizmus megteremtőjéig, és a posztmodern regényig jutott, nem feltétlenül önmaga erkölcsi és politikai világának felemelése által. Ezt, az ember számára végtelennek tűnő időintervallumot, akár úgy is szemlélhetjük, mint egy olyan roppant mértékű metamorfózist, melyben ez a fura lény, egyre inkább önmagát tekintette a világmindenség alakítójának, Istenét kisfiúvá tette, önmagát mindenek fölé emelte, de mindeközben kicsúszott lába alól a talaj. Rá kellett ébrednie arra, hogy lehetetlent kíván önmagától. A ráébredések zseniális regények, drámák és filozófiák sorozatain át meg is nyilvánultak, de a tényleges következtetések levonása, ha tetszik, akkor a megjavulás, az embernek önmagához való visszatérése, egyfajta újra-megtérés folyvást halasztások áldozata lett. Az irodalmi művek tekintetében, az önmagát marcangoló, becsületéért halni kész regényhős és életideál helyét egyre inkább a közömbös, közönyös, önmagától is undorodni képes „alany’ foglalta el. Az époszok, regények „regényes” cselekményei, fordulatai, érzelmi fűtöttségei mint a szerelem, az idő fogságában, kihűlni látszottak, mígnem megsemmisültek. A nagy jellemek szinte feloldódtak a történelmi-műfaji viharokban. Röviden – szinte egy szóval – azt mondhatnánk, hogy fásulttá tette magát az ember: nem pusztán a halandó hétköznapi sorslény, de lényegében az író, az alkotó is azzá vált. Mert utóbbi mit is tehetett volna? Ő (Ők), a mindenkori „kortársak” voltak – ma is azok – , és rendkívüli érzékenységű antennájukkal „vették” a jeleket, mindenféle titkos és kinyilvánított „üzenetet”, felfordulásokat, hogy önmagukban, sokszor önmaguktól is megdöbbenve adják vissza azt, amit a megvezetett tömeg-egyedek észre sem vehettek.

Az „Új regény”

De itt álljunk meg egy pillanatra, mégpedig a  francia eredetű „új regénynél”, és annak kritikai fogadtatásánál, mert izgalmas paradoxonra derülhet fény az idő függvényében. Az egzisztencialista regény szerepének rohamos csökkenése, továbbá a társadalmak minden rétegét átható „objektív szemlélet” konfrontációja, persze nem utolsó sorban az írók – ha tetszik – játékossága, újító kedve is közrejátszott abban, hogy egyfajta „objektív irodalom” ütötte fel a fejét, melyben az egyén, mintha a kihalt őstulkok csoportjába soroltatott volna, és a társadalmi viszonyok szinte elillantak ezekben a kísérletekben. Esetünkben nem is az a lényeg, hogy mely társadalmi-műfaji-ideológiai és egyéni ambíciók okán alakult így „a helyzet”, hanem sokkal inkább azok az egykori kritikusi megnyilvánulások, melyek a ma írói és az életmódok alaposabb szemlélői számára minimum enyhe megdöbbenést jelenthetnek. Ők ugyanis arról, mondhatni olyan emberi és társadalmi körülményekről írtak, melyek mára valóságossá váltak. (Az áttekintést Magyar Miklós: „A francia regény tegnap és ma” című műve alapján végezzük.)
Pierre de Boisdeffre a következőket írja kritikájában az új regényről: ”…egy hiányt, visszautasítást, szorongást fejez ki. Nem forradalmi vállalkozás; egy krízis terméke.” (p. 78.).
Krízis a szépirodalomban? Lehet…1967-ben ugyanő: „Ha valaki mindent elutasít, ami értelmet adhat az életnek, arra ítéli önmagát, hogy mindent elfogadjon, hogy megállíthatatlanul a lejtőre kerüljön…egészen a legrosszabbig…Új regény, új színház, új kritika…minden új, de hol vannak az új alkotások?…Mire való ily hosszasan, ily fecsegőn, ily filozofikusan ’hallgatni’?” 1961 tavaszán, Edouard Lop és Amdré Sauvage, a Nouvelle Critique hasábjain, Robbe-Grillet regényéről („A Kéjleső)”, illetve annak rendkívüli objektivitásáról a következőt írja: „…ennek a technikának az alkalmazása végső soron sajnos oda vezet, hogy Robbe-Grillet a fürdővízzel a gyereket is kiönti. Mert bár igaz, hogy művében az új hős megszabadul túlzott meghatározottságaitól, ám megszabadul minden más meghatározottságától is: érzelemtől, társadalmi és családi köteléktől; emberi kapcsolattól, sőt még az öntudattól is.” (p. 78.). De volt valaki, nevezetesen, Olga Bernal, aki Robbe-Grillet-et egyenesen „realista regényírónak” nevezte, sőt társasalombírálatáról is megemlékezik. Miért is? Mert véleménye szerint: „Nem azért végződik „A kéjleső” a ’fehér’ és a ’mosott’ képeivel, mintha Mathias valamiféle mágia révén visszanyerte volna ártatlanságát. Azért van így, mert a többiek szemében, a társadalom szemében a leány megerőszakolása és meggyilkolása csupán egy újsághír.” (p. 79.). Korunk átlag polgára, szemrebbenés nélkül, zabálva, itókákat fogyasztva nézi végig az „egyenesben közvetített” terrorista cselekményeket, háborúkat és egyebeket…Vagy nem? Tovább menve: „Magáról az új regényről, Robbe-Grillet és Nathalie Sarraute nyilatkozatait értelmezve, Goldman azt állítja, hogy „…műveik abból a legszigorúbb és legradikálisabb törekvésekből születtek, hogy megragadják korunk valóságát, annak leglényegesebb tulajdonságaiban.” (p. 79.). Akkor hát az új regény – focinyelven szólva – nem csupán „technikai trükk” lehetett…Volt miből, kikből meríteniük.
És ma? Kiket figyel, kikkel kerül szembe az író? „Miféle” emberekről, emberekből kell, ha tetszik, történeteket, jellemeket faragnia? Lehet egyáltalán? Vonjunk még néhány párhuzamot „akkor” és most között. Robbe-Grillet szerint az ember és külvilága között nem létezik az a bizonyos hagyományos, bensőséges kapcsolat, mert: „Az ember nézi a világot, és a világ nem néz vissza”. Hogyan is van ez manapság? Leginkább úgy, hogy az ember nézi a másik embert de az nem néz és nem szól vissza. És itt folytathatjuk Robbe-Grillet mondatával, mert aktuális: „De azért mégsem szakítja meg minden kapcsolatát a világgal; épp ellenkezőleg, hajlandó anyagi célok érdekében felhasználni: egy használati eszköznek soha sincs semmilyen mélysége…” Igen: felhasználni más embereket saját céljaira, és a végsőkig kizsarolni a természetet…Azt sugallja és ki is fejezi, hogy az élet, valahol tragédia, mégpedig a világ és az ember, de mondhatjuk az ember-ember között kifejlődő idegenség feloldási lehetőségeiből, vagy inkább lehetetlenségeiből, illetve kísérleteiből adódóan. (Magyar M. p. 83.).
Ha az írói és kritikai szövegek igazi mélységeire gondolunk, akkor megleljük benne a posztmodern, avagy újkapitalista embertípust. Az „új regény” hősei, ebben a tekintetben megelőzték korukat! Akkoron felháborodott „a világ” ezeken a személyiségüket, szeretetüket, identitásukat, önmagukat elvesztett emberábrázolásokon. Ma itt élnek velünk. Róluk kell, kellene írni – ha lehet, ha egyáltalán van még kikről írni…Ez itt a súlyos paradoxon!
Ez hát „a helyzet” ma, és tarthatunk tőle, hogy már sohasem lesz „az”. Csak egyvalami változatlan mindenkor: a jelen jelenléte. Nem mellesleg, az egész eszmefuttatás, csakúgy, mint az egyes ember számára észrevehetetlenné váló érték és/vagy értéketika az a társadalmi-irodalmi gerinc, melynek mentén terelődnek a különféle viselkedések, akár ember-ember, akár ember-javak relációkban. A figyelmes olvasó nem kis megdöbbenéssel veheti észre, hogy Max Scheler: „A formalizmus az etikában és a materiális értéketika” című művében (1927), már oly gyakran szembesülünk „mai” értékszemléletünk – mondjuk most úgy, hogy tragédiáival -, mint egy pointilista festményen a pöttyökkel. A magasröptű filozófiai eszmefuttatásokba szinte betörnek a mára megszokott hétköznapi jelenségek. Íme: „A benned lakozó automatizmusnak az a tendenciája, hogy szellemi fejlődésed során az öröm puszta ’későbbre’ halasztását, mint értéket, ennélfogva mint elérésre méltót lebegtesse meg előtted…”, lassan hétköznapi eseménnyé vált, ami egyfajta „illúzió”, és „…arra késztet, hogy a semmibe kapaszkodj.” Mindezt holmi „modern átéléstípusnak” is nevezhetjük, mely lényegében „…a vak munkára törekvés tendenciáját” mutatja, „…mely egyszerre alapul a dolgok végső gyökerének teljesen evilági-hedonista értékelésén és az öröm aszketikus elnyomásán, amely kétségtelenül a bonyolult modern civilizáció egyik hajtóereje.” (p. 385), de mi már tudjuk, hogy pusztulásának is egyik oka. Nos, utóbbira terelődött át a fő téma…

Kérdés: mindezek mentén, vajon hol vergődik a mai „kortárs” irodalom?

Megérzésem szerint – a szépirodalom, – a XX. század végére, és a XXI. elejére -, mintha kiesett volna ebből a jelenből, mintha kifulladt volna, mintha „lerágott csontok” újra való feltálalásával foglalkozna, mintha félne ténylegesen szembenézni a lassan, de egyre biztosabban megszűnő emberi-egyéni önállóság szörnyűséges gondolatával, melyről oly bátran írtak az „új regény” kiagyalói. Persze nem csoda, ha, mondjuk fél a kitenyésztett techno-robot lények kiszámíthatatlanságától…Tán minegy is, ám a manapság, magukat „kortársnak” nevező írók, mintha egy másik („fantasy”) világot építenének, vagy újabb limonádé-koktélokat kotyvasztanának, – már „strandirodalom” is van! – mintha menekülnének ettől a jelentől, és a súlytalan tartalmaikkal, leginkább saját sikereik kovácsolásával törődnének. (Persze kivételek mindig akadnak. Ilyen kivétel például, Bence Erika: „Családszótár” c. könyve, vagy pl. Eco, Szorokin, művei, de e tekintetben Pinter is örök klasszikus stb…). Az alternatívák adottak: szembenézés, vagy holmi más világok, giccs-romantikák építése. Utóbbiak, lényegében nem mások, mint figyelem elterelések, esetlegesen kimenekítések, vagy menekülések a mindenkori szerzőkkel együtt. De hová? Leginkább a televíziók képernyői elé, ahol ismételten „nyálas” nosztalgikus sorozatok fogadják a szerencsétleneket: irodalom, művészi színvonal kizárva. Az alja talán a thriller filmek világában keresendő, melyekben az elmebeteg, kegyetlen ösztönlény őrjöngései kapnak szabad utat, hogy általuk aztán végképp kioldódjon a fajból a kreativitás és mindenféle más, egykoron emberségnek nevezett jelenség.

Megújulás kellene

Eljött az utólsó másodperc. Valamit szólni kell, az efféle „hülyeségekről”, át kellene térni a tényleges jelen ember-tényeire és létmódjának leplezetlen megmutatására. Bizonyára meghökkentés, és valami féle brutalitás is kell az ébresztéshez, de „más” szinteken.

Szómagyarázat, Györkössy – Kapitánffy és Tegyey: „Ógörög-magyar szótár” című művéből:

αποκαλυψις = 1. kinyilatkoztatás Plutarchos 2. isteni kinyilatkoztatás Novum Testamentum.

αποκαλυπτω = 1. felfed, leleplez. 2. kijelent Platon

Bár a szürrealizmus fogalmával nem szoktunk utalni az ógörög nyelvre, de nagyon érdekes, ha megnézzük a hasonló hangzású fogalmak jelentéseit. Mintha ismerős lenne valahogyan…

Kezdjük a συρρεω fogalmával, mely összefolyik, ugyanoda folyik, második jelentésében pedig sereglik / áramlik /gyülekezik/ jelentéssel bír. Hangzásában talán, de etimológiai tekintetben semmi köze a szürrealizmus fogalmához. De menjünk tovább.
A συρρημα jelentése: összecsapás, ütközés. A συρρηγνυμι activum, I/1. jelentésében:  darabokra tör, széttör, az I/2. jelentésében: háborút robbant ki jelentésekkel bír.
A szürrealista és dadaista művészek, gondolkodók, talán nem akarták szétzúzni az éppen divatos filozófiákat, eszméket, avagy a regnáló társadalmat és hatalmat? Nos, erre nehéz nem igennel válaszolni. André Breton, „A szürrealizmus kiáltványa” című műve ugyancsak nem fukarkodik a bátor kijelentésektől, mely az ember, pontosabban: a hétköznapi robotoló, észtől, értelemtől, de leginkább önmagától, továbbá az élet elemi lényegétől eltérített állapotát is ostorozza. A kiáltvány elejétől a végéig kinyilatkoztatás.
„Addig jár a gyermekded hit az életre…,amíg eltörik. … „Egyre több a veszedelem, az ember meghátrál, lemond a meghódítandó terület egy részéről. Most aztán már csak azt engedélyezik, hogy hajdan határtalan képzelete valamilyen önkényes hasznossági elv szerint működjék, s minthogy ezt az alantas szerepet képtelen sokáig betölteni, húsz éves kora körül általában inkább magára nagyja az embert, sötét sorsával együtt.”
Így jut el az ember, a gyermeki naivitástól a testi-lelki, ha tetszik, akkor szellemi rabszolgaságba. Persze: „…az ember később imitt-amott megkísérli, hogy ismét felülkerekedjék, mert úgy érzi, lassanként elveszti élete minden értelmét…” Kísérlete azonban „aligha sikerül.” „Nem, mert immár testestül-lelkestül a parancsoló gyakorlati szükségszerűség rabja lett…Kicsinyessé válik minden tettre, s földhözragadttá minden gondolata. Ami megesik, vagy megeshetik vele, abból csak azt fogja fel, ami ezt az eseményt egy sereg hasomló eseményhez kapcsolja, olyan eseményekhez, amelyekben nem vett részt, olyan alkalmakhoz, amelyeket elszalasztott…” Mi más is lehetne a társadalmak legfőbb „mentális” parancsa, mint: „Rabláncra fűzni a képzelőerőt.” A siker tökéletes, hiszen a „techoevolúció”, már jelen szakaszában sikeresen szétválasztotta az embereket egymástól, darabokra szaggatta a mentális és egyéb kapcsolatokat, ugyanakkor szerencsétlenek százmillióit kutyapóráz módján kötötte hozzá az okostelefonokhoz, számítógépekhez, kiütve a kezekből a könyveket, és egyre súlyosabb, tárgyakhoz kötődő pszichózisokat gyártott. A XXI. századra, alapviselkedéseiben vált beteggé a Homo sapiens.
Érdekes, sőt izgalmas Breton következő gondolatának kiemelése, mely az Ő tolmácsolásában, még a „költészetre”, „lírára” vonatkozott, mint a „csordaállapotból” (Nietzsche után) való kiszabadulás gondolati-érzelmi lehetőségeire: „Ember tervez és ember végez. Csak tőle függ, hogy teljesen önmaga ura legyen, vagyis, hogy anarchikus állapotban tartsa vágyainak napról napra félelmetesebb rablóbandáját. Erre tanítja a költészet. A líra tökéletesen kárpótol minden nyomorúságunkért.” De hová lett mára a költészet, avagy a költészet művelése, a költemények olvasása? Mert, ha az eltűnik, akkor maga az ember tűnik tova valamely sötét szellemfosztott alagútban. A „vágyak rablóbandája” ma már nem a szertelen irodalom, a csapongó képzelet, hanem a fogyasztás kómája, az anarchikus nemgondolkodásba sodort tudat parttalan vergődése, a gondolat-fosztottság elmebajában hánykolódó „egyedek” önsors-rontó kapkodása, rohangálása, zavarodott, anarchiába züllesztett életmódja. Bekövetkezett egy egészen hihetetlennek tűnő, ugyanakkor a „gyakorló egyedek” által észrevehetetlenné váló „anarchikus állapot”, melyben a fő okot átterelték az „idő” metafizikus fogalmára, ami persze „nincs”, hiszen „nincs időm semmire”, így aztán senki sem tehet semmiről. Mintha valami ismeretlen, misztikus  tényező ölné meg az értelmet, szedné darabokra és vágná tűzre az ok-okozatok emberi találmányát, és természetszerűleg, ezzel együtt a gondolkodás képességét is. Breton ebben a tekintetben is próféta volt.
Röviden: a hétköznapinak nevezett „élet” szürreálissá vált.
Az emberi értelem elszennyezett, mocskos galacsinjai, szakadt foszlányokká lettek, majd, mint holmi kórokozók, egyre sűrűbb hálót szőve, agyműködésekre, érzelmekre telepedtek.
Nem kellene „valamit” megpróbálni?

Mi is az az apokaliptikus szürrealizmus?

Az apokaliptikus szürrealizmus, nem más, mint a szürrealitást leleplező szürrealizmus.
Ha tetszik, akkor: a szürreálissá lett életvitel kinyilatkoztatása.
Egy realizmus, mégpedig: az emberi őrültség legvadabb realizmusa.
Ugyanis nem tagadható már, hogy – úgymond „napjainkban” – az emberi civilizáció egy különös, apokaliptikus szürrealizmus csapdájában hánykolódik, melyet önmagának köszönhet.
Felfedés, leleplezés. Mégpedig, az értelmesség fogalma elfeledésének, a filozófia, különösen az ontológia léthiányának leleplezése. Az értelem véletlen-szerűvé vált előfordulásának felfedése, mint az emberi mivolt eltűnésének egyik alapjelensége. Így jönnek majd létre a véletlen értelem szövegei, melyek mint automatikus, logikát, értelmességet nélkülöző  zagyvaság-tömegek bukkannak elő a mozgó ajkak közül. Az értelem véletlen-szerűen csap le, mint a villám. Vagy föltámad valakiben, vagy nem. Az értelem-foszlányok és az általános gyakorlattá vált, zűrzavaros tudat-zagyvaságok együttese csak fokozza az értelmesnek már egyáltalán nem nevezhető „gondolati” káoszt. Az apokaliptikus szürrealizmus célja, tehát, az értelmességét elvető, káoszlénnyé vált ember sorstalanná lett, vak világának bemutatása, mely többé már nem szürrealitás, hanem markáns realitás.  Nem erről szól a „Sorstalanság” is?
„Napjainkban” IS megélhetjük az apokaliptikus szürrealizmus legmélyebb erkölcsi „csúcspontját”, melynek neve: háború.

Amennyiben „a cél szentesíti az eszközt”, akkor Apollinaire módszerére kell tekintenünk, aki a „Teiresziasz emlői” című szürrealista darabjával a „meghökkentést” választotta, melyről 1917-ben, egy előadásában is szólt: „Az Új, a meghökkentésben rejlik. És az új szellem is a meghökkentésben rejlik. Ez a legelevenebb, a legújabb benne. A nagy, új mozgatóerő a meghökkentés…” (In: Magyar Miklós: Költő, barát és szerető. Guillaume Apollinaire. p. 142-143.). Vulgárisan kifejezve: meg kell hökkenteni a csordalényt. Sokkolni kell, hogy ráébredjen „valamire”…De kik fogják „venni az adást?”

CODA

„Felismered, hogy az embereknek saját maguk által választott bajuk van,
ezért nyomorultak, akik a közelükben lévő jókat nem látják,
és nem is hallják meg. Kevesen ismerik a rosszaktól való szabadulást.
Az efféle sors árt az elméjüknek: hengerek módjára
gördülnek ide-oda számtalan baj közepette.
Mert nem tudják, hogy gyászos, nyomukban járó viszálytól szenvednek, amely
velük született, és amelyet nem fokoznunk kell, hanem hátrálva menekülnünk előle.”

Püthagoreus Aranyversei /részlet/ XXIV (54-60). Fordította: Steiger Kornél. (Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.).

A témához kapcsolható, ajánlható olvasmányok:

Magyar Miklós irodalomtörténész írásai az „Ectopolis” hasábjain, illetve jelen szerző (Kiss Tamás) írásai, ugyancsak az „Ectopolis”, továbbá a „SzövetIrodalom” folyóiratokban.
Magyar Miklós könyvei. Többek között:
Regény, vagy új regény? – Akadémiai Kiadó, 1971.
A francia regény tegnap és ma. – Akadémiai Kiadó, 1986.
Hagyomány és modernség. – Aula Kiadó, 2002.
Jean-Paul Sartre és az undor. – Holnap Magazin, 2015.
Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter. – Napkút Kiadó, 2021.
Költő, barát és szerető. Guillaume Apollinaire. – Napkút Kiadó, 2021.
Bence Erika, irodalomtörténész, kritikus, prózaíró műveiből, például a „Holdkatlan” hasábjain. Vagy „A múlt horizontja” című könyve. – Fórum Könyvkiadó, 2011.
Kiss Tamás munkái közül elsősorban: „A mitológiai ember” – Kossuth Könyvkiadó, 2014, illetve a „Biofunkcionális filozófia” – Kossuth Könyvkiadó 2014., a „Requiem az emberért” 2018, – Szülőföld Kiadó, továbbá „A kollázsember” – Novum Publishing Kiadó (Ausztria), című mobil kollázs-regény, 2021. ajánlható, továbbá Magyar Miklós Eszterházy könyvéről, és Apollinaire könyvéről írt recenziói. (Ectopolis).