Kiss Tamás összes bejegyzése

1953. május 25-én születtem Szombathelyen. Szüleim pedagógusok voltak. 17 évesen írtam első verseimet, többek között a „Csendes tűz” címűt is, amit meg is zenésítettem (lásd YouTube, Upanisadjazz Ensemble). Szakmám szerint biológus vagyok. Ökológiából szereztem kandidátusi fokozatot, de az írást sohasem hagytam abba. Mint ökológus, szakmai tekintetben is megélem a Föld élővilágának ember általi elpusztítását. Számomra a Homo sapiens sokkal több, mint amit önmagából mutat. A festészet terén Gulyás Dénes professzor tanítványa voltam. Számtalan egyéni és csoportos kiállításom volt itthon és külföldön. Rácz Géza a „Kagylókürt”, Jordán Tamás pedig a színház számára fedezett fel. Megalkottuk a „filó-art” műfajt, melyben költészet, zene és filozófia különös elegyei jelennek meg a színen. A szépirodalom terén a Martineum, a Kossuth, a Szülőföld, és a Novum Publishing nemzetközi könyvkiadó jelentette meg könyveimet. Több irodalmi és művészeti folyóiratban, így például a Holdkatlan, Hetedhéthatár, SzövetIrodalom, Ectopolis, Vaskarika jelennek meg verseim, esszéim. Filó-art darabjaim előadásai és könyvbemutatóim során neves művészek, így például: Ács Tamás, Benkó László, Kun Olga, Kuzsner Péter, Mécs Károly, Pápai Erika, Huzella Péter, Kóbor János, Debreczeni Ciki, Sülyi Péter, Kelemen Zoltán, Szabó Tibor, Moldován Gyula a rendszeres előadók, mintegy az általam alapított „Üvöltés Társulat” örökös tagjai. Szívem örök szerelme Kréta, és az Égei-tenger, ahová drága barátom, Theo Skevis vitt „haza”. Büszke vagyok felejthetetlen tanáraimra, szüleimre, barátaimra, és arra, hogy itt lehetek Veletek.

„KOLLÁZSEMBER”: Ezt kapd ki! – Sors

 

Mondjuk: kapd ki az autódból a motort
és ha beszállsz nem tudsz elindulni…
De kikaphatod magadból a morált is
és akkor szabad lehetsz – bármit megtehetsz…
Hát nem jó?
Például vele mehet a lelkiismeret is
mert mennyivel könnyebb nélküle!
Majd kapd ki magadat másokból – nehogy foglalkozzanak veled
Hogy végre szárnyalhass önmagadba zártan…
Magadban, magadnak, megtakarítva mindent
Ami emberi volt egykoron, de mára elavultan
Régi sírhantok rögei közt honol

Sehová se néző szempárokkal állhatsz majd
Bárhol, mondjuk egy pulpituson beszédet mondva a békéért
Miközben szemrebbenés híján ezreket öletsz sokfelé
Röhögve mormolva magadban: „Na ezt kapd ki!”
De talán a legfontosabb kikapni az észt az agyakból
Persze alkatrész cserével programozva önelvesztést
Hogy megszülethessen egy „nem tudjátok mit tesztek” tömeg
Mozgathatod őket, mint a lábfejedet, ha mondjuk labdába rúgsz
Jól tudod, hiszen felsőbbrendű vagy,
Hogy a tömeg: tárgy, személytelen húshalom
Mely vérzik, ha belelőnek
Egyszerűen ilyen a szerkezete
Az észt vesztett, eszeveszett emberkék már csak robotok
Parancsok teljesítésére kondicionáltak, mint aranyos kutyusok
És üvöltve ölnek, mint szófogadó ebek
Miközben zeng-zúg az éterben a „Ne ölj!” parancs-zene
Istennek se a pokolban se itt e Földön nincs többé helye
Ravaszra tapadó mutatóujj lett az emberi nem esze
Törmelékben, vérben olvad el végképp lelkiismerete
Hiszen: „Ha te nem ölsz, akkor megölnek!”
Örök igazság! „Tedd azt, amit tenned kell!”

A történelemnek nevezett hazugsággyárban egyetlen tény a mészárlás
Százmilliók asszisztenciája mellett zajlik permanens népírtás
„Minek az a sok senki?” – erre gondolsz ugye te nagy hazafi
Vagy netán holmi internacionalista liberálisnak titulált gigerli

A gyilkolásra (háborúra) adott parancs és az ölés is kielégülés
Ha az agy már szellemi szenny-törmelék alatt porlad önmagát feledve
A felszólítás szelíd rózsaszínben szalad ki a szájakon
A hazáért, anyádért, apádért, vagy valamiféle elvesztett jussért
És te sokszázmillió meg is eszed a népi hazugság-piacokon

„Jaj nincs meg az alkarom!”
Szegény – hadba hívták egy szép hajnalon
De majd hősként tesznek zászlóddal fedve egy gödörbe
S valahol ott lesz nagy vezéred is fogai között halkan röhögve
Beszédek is harsannak, mint értelmetlen kukorékolások
Holtadban lehullnak rólad rád ragasztott kollázsok
Okossá válhatsz, mint a por, a hamu meg üres himnuszok

Minden pillanatodban meghal benned az, ami addig voltál
S valamelyikben az is, ami lehettél volna
Mint mások akarat-folyománya
Lőtted főbe magad nagy szorgalmadban
Ne haragudj, de nem sajnállak

Tán kikaphattad volna innen-onnan magadat
De nem tudtad – nem akarhattad
Rád pakolt kollázs-ruhádról ronggyá nyűtt szakadékok hullnak
Szerteszét a semmivé vált világba
Mely csak pillanatokra – ha egyáltalán észlelhettél – köszönt be agyadba

Idegfonat-szálaid szakadozva rogyasszák össze málló testedet
Lassan már semmit sem érzel
Érzelmeid tudat-romokba botlottak s haltak el
Lehet, majd valahol lelőnek, vagy összeesel éppen
Egy kis utcán sántikálva mindenféle éhezésekben
Te kis rongybaba… Akit kiságyadban gyúrva dédelgettél valaha…
De egyszer csak kinőtted ketrecedet, hogy egy másikba zuhanjál
Láthatatlanná hadovált rácserdők közé
Halálon túl is őrző börtönödbe
Melyben tudva-tudatlanul folyvást várod/vártad, hogy valaki kimentsen onnan/innen
De csak a senki állt ott a végállomásnak hitt útkereszteződésben
Éreztetve veled, hogy az öröklét legföljebb pár évtized
S az igazi végállomáson majd vár „egy maszkos muzsikus, kit senki sem hallhat…” –
…………………………………………………………………..– Apollinaire
A mindenkiben élő, de evilágra sohasem engedett…
Na, azt kapd ki majd! Ez nem sikerülhetett…

 

(A szerző eszmei kiindulása, „A kollázsember” című regénye. Novum Publishing, 2021).

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)

Tenger és könnyek

 

Tenger és könnyek

Miért hullajtsz könnyet
Mikor tengernyi tengercsepp zúgva zörget
Benned ezerhúrú hárfát gitárt és mennyet
Nem úgy mint süvöltő rakéták aljasság hajtóművekkel
Élő és holt célpontokat keresnek
S minden apró kis könnycseppből óceánnyi vérző bánat lehet
Sírni kell
Mint tavaszi illatmámortól pillangóknak elalélni
Szélviharokban széttépetve nászindulókat fújva
Mindhiába
A Napnak mindegy hová mikor ér el a milliárdnyi foton-pászta
Őszi csendet havas lábnyomokat vagy barna hajadat eltalálva
Tedd csak kis kezedet kezembe halkan
Dúdolva rég elhalt elfeledett dalokat
Néha oly édes tud lenni a lét mint éretlen narancs régi karácsonyokon
Egykoron mintha tényleg jött volna mennyből az angyal
Drága apám szívéből  fakadtan ünnepi gyermekkori áhítatokon
De hol van már Ő és Az?
És az ikon a Madonna?
Kinek barnuló kemény táblája szanaszét zúzódva hullik törmelék-porba
Most már csak Ő imádkozik zengve zokogva
Glóriájában halványuló remény-mosolyával
A világ végső búcsúját mormolja
Háború van
S a zajongó hullámtarajokból sarjadzó cseppek
Az esti aranyhídon bíborszínű fénytörést kapnak
Valahol talán imádkoznak
Könyörgésük lámpásai csupán saját lelkük mélységeibe jutnak
Néhány delfin pattan ki a víz hátára
Játszadoznak
„Nézd a lábam már milyen barna!” – szól egy szőke szépség
Kezét napellenzőként szemei elé tartva
Még pár óra s ismét itt a vacsora
Kinek kaviár jut kinek kenyér kinek csak hamuvá égett romos torta
Talán valahol ez az utolsó vacsora
Kicsiny hangyák keresik otthonaikat
Koszosan rovátkált poros útvesztőik között
Sürögnek-forognak futnak hirtelen megtorpannak
Mintha valamin megdöbbennének néha-néha pillanatokra
Időszünet lehet az miközben jópáran elhullanak
Védtelenül kegyetlenül taposó talpak alatt
Minden pillanat létharc
Talán van még valahol a haza és élnek tán páran a bolyban
Teljes a bizonytalanság
Vajon hányadszorra rokkant meg a becses emberi értelem?
Csak ”most” e borzalmasan modern eldigitalizált korban
Rózsaszirmok hullnak jeges záporokban
Esőcseppek lennénk csupán?
Sok milliárdnyi Földre huppant magány
Egyenként érkezünk mégis összefolyva sodródunk tovább
Egymásban feloldódva leszünk áradás és apály
Létünk égi sírásörökségként zuhan ránk
S mire felocsúdnánk elmúlt már…

 

(Illusztráció: Shaiba Pv: Raindrops on a Leaf)

Claude Monet: Boulevard des Capucines

 

Csak állsz az ablaknál s alig kapsz levegőt a szépségtől
Áttűz a napfény a vibráló légen
Ő a késő délután csalfa aranya
A színes pillanat-áradat vibráló izgalma
Szürkés-feketés embertömeg-szívekbe hatolva
Egyre csak buzdít férfit és nőt
Közel-távoli élményre, kalandra
Miközben kocsikerekek sercegése pantallók, cipők zagyva aritmiája
Csap az úttesten életerős remény-csatazajt
Nézd mily pompás az elfogyó ragyogásban úszó színáradat!
S a halandók kiapadhatatlanul mámoros, patetikus lődörgése
A még szépségesebb jövő-tündöklések felé
Bár tán már csak néhány léha perc
S szürke leplével takarja el a délutánt az est

 

(Illusztráció: Claude Monet: Boulevard des Capucines)

El Greco

 

Candia! Istenem!
A mólóra felcsapó eszeveszett hullámok feketés-jégkék tajtéka
Az utcák, sikátorok motoszkáló puhaságában surranó türelmetlen szellők
Hegyekről esténként lezúduló rózsaszínes napkorong-fonatok lágyító tüze
Égő szemekből csapkodó villámlások neuron-feszültségében születő életek…

Ó Kréta! Te hatalmas dinoszaurusz-formájú lélek-csontváz!
Hát képes voltál tengermély-méhedből aranycsóvát szülni?
Persze magad se tudod, vagy éppen csak Te, hogy hogyan és mikor…

Eljött egy ragyogás az isteni szikra fényes forrósságával
A fehér galambok szárnycsapásaiból a Napkorong Szentlélek-tüze sújtott le
………………………………………………………………………….erre a Világra

Mióta igazán magamra eszméltem járok arra amerre te bandukoltál
Poros kavicsos utak olajfaligetek fennsíkok és hegyek meredélyein
A szikkadt szárazság ízével mindenféle kékség-foszlány rongya alatt
Színeket a test mély sötétségeiben is fakasztó élet-zaklatottságokkal
…………………………………………………………………………….eltelve…

Magamban imádkozva de igazán a settenkedő tettetést kisöpörve
Templomocskák tétova harangkondulásaira zsigerekben megszeppenve
Aranylóban haló Krisztust arat esténként a hegyek mögött lebukó Nap
Ikonokba zuhantan tárva ki szent köntösét a hitté vált táj és zengi a dalt
…………………………………………………………a csendesülő sós szélben – mindörökre…

A kéz és idegszálak összes elme-villanásában ott a krétai-égei gyökér
Lélek-vér csöppen a kárminvörösbe élet-aranyat szülnek a szent testek
Bársony-tapintású arcok gyengéd csendes-könnyes monológjaiban kezek mellek
Kibomló hús-szatén fonataiban születő szent-titkos szerelmek üzennek
………………………………………………………………………..a szenvedélynek…

Érzelem-lángok csapnak fel ostoba áhítatos szépséges rút arcok kezek fejek fölé
A menny szívja ki belőlük gonoszság-maradékuk áporodott dög-levegőjét
Szitáló keselyűk szárny-csőr-csattogásai hallik és zuhan a fülekbe Oros Idiről
Velence romosan lomha locsogós sikátoraiban felordítva ébreszti fel
…………………………………………………………………….az elkényelmesült Istent…

Harsonaszó zúdul alá hol érzéki hol meg rettenetesen bőgőn szerteszét sodorva mindent
Embert emelő eszmék szertelen üvöltései törnek darabjaikra züllött-szent tanokat
Hol vagyok ti akik megmagyarázzák ki mikor miért szent és hogyan is kell viselkedni
A vásznon a festőnek kiérdemelve belterjes nagyságát cikornyába dugott bűzös
…………………………………………………………………………………….inkvizítor-lábaitok előtt

Mert isteneknek és zseniknek is jár a primavera sőt nekik jár csak igazán a felhő-körtánc
Boticelli után szabadon andalogva kertek forró párás légkörében szerelmesen csókolózva
Élni és tüzet vinni gesztusokkal indulattal belevágva az élettelenbe az öröklétet
Lándzsák ezüst-tört szilánkjait égzuhataggal megcsorbítva téve csodát ég alattiakkal
…………………………………………………………………………..hogy látva lássanak…

Megvessék levessék torzult morálok mintázta pucér bőr-maszkjaikat, álarcaikat
Grimasz-lelkű parancsnokok vérpettyes ezüst vértjein vágódjon hanyatt a kegyetlenség
Fonjanak örökélet adó borostyán-koszorúkat megalázott szerelmes nők haj-fürtjeibe
Barna színű szemek sós-áradatában felszáradva vesszenek  el koholt bűnök a koponyák
……………………………………………………………………….megvakult szemüregeiben

Mert az önmagát félreértő és nagyságossá tévő haláltól remegő ember-torzó lelkében
Végzetesen meghasadt az égi-földi színek csendesen ragyogó játékos ölelkezése
Temetési pompák fényes-fekete ragyogásaiba fúló Isten irgalmát leső elsápadó arcok
Romhalmazai az örök ég túlvilági kékjébe vágyódó tekintetekkel kétségbeesve könyörögnek
……………………………………………………………megbocsájthatatlan bűneik feloldásáért…

S közben a pokoli földi színpadok erőszak-ármány játékai mocskos-szennyezett felhő-Szemfödeleket építettek az amúgy folyvást tárulkozni vágyó mennyek kapui elé
Alatta sorakoztatva a mindhiába halt vértanú-lelkek Istenért esedező seregeinek áradatát
A Soha világába rúgva az Ötödik Pecsét földi ítéletének érettük való eljövetelét
…………………………………………………………….mert már hiába a kiáltások is…

De egyszer csak iszonyú isteni igazságtétel zúdulva az emberre felrobbant a „Hatodik Pecsét”
„A nap olyan fekete lett, mint a szőrzsák, a hold pedig olyan, mint a vér”
Az ég „mint felgöngyölt könyvtekercs” őrjöngve zúdítja azóta méreggé lett gyilkos levét
Mely elől „A könyörületesség Madonnájának” keserűen fekete leple sem véd
………………………………………………………………se urakat, se földönfutó szenteket…

Az aranyló testeken átüt a halandóság a portrékon a szemekben a ki nem mondott szavak
Folyama árulkodik a pantokrátor ikonszemű festő ellenállhatatlan ecset-csapásai által
Nincs kegyelem csak kifelé-befelé szembenézés minden szépséggel és borzalommal
Hogy az ember halhatatlanság-hitébe öltöztetett lelke ha csak erre való akkor igenis
………………………………………………………………..pokolra jusson…

Kétkedő tekintettel nézed bizonytalan kezekkel tartod az elkerülhetetlen végső állapotba
Jutott emberi mimikára képtelen örök feledésre ítélt egykor gondolkodó koponyát
Ó Francesco hát ennyit érünk mi Istennek világnak hisz túlél bennünket a fény és a sötét
Pedig te is hogy tudtál szeretni hinni zarándokolni imádkozni és mily magasra tartottad
……………………………………………………..Krisztus kereszten is ölelésre nyíló karjait…

Itt e Földön ahol azóta is zakatolnak kattognak süvöltenek a gyilkolásra szánt gépek
Vérontásra idomított agyak uszítva üvöltve mozgatnak bábként rángatódzó életeket
Megfosztva kifosztva ruhától értelemtől mindörökre tudattalan vértanúságba hajtva
Egy poszt Szodoma Gomora világba terelve és ott öngyilkosságig dagonyáztatva
……………………………………………………….ígérve megszegve hatalmat és boldogságot…

Senki sem néz már le a lóról megszaggatva köpenyét szeretettel mosolyogva
A koldus meg már nem áll meg előtted csak félősen hunyorogva ütéstől tartva
És az ég sötét felhői sem nyitnak utat a mennyei kékség világító jóságának
Mint ahogyan azt Te láttad lehunyt szemhéjad nyomán megmutatva mindenkinek
………………………………………………………akik még idelent szenvednek…

Hanem Toledo az maga volt a hánykolódó fékevesztett fekete-sötét ragyogásba
Bújt égbe kiáltó indulat-zene mintha a pokolból robbant volna elő egy tomboló torzó
Ezüstösen villogó épület-lándzsáival ostromolva a végső csapásra készülődő
Elsötétített utolsó ítéletet földre ráncigáló Isten büntetését hozó örvénylő eget
…………………………………………………pofon vágva a hiábavaló értelmességet…

Túláradt kiöntött és összeölelkezett Styx folyama a félreérthetetlen égi üzenettel
Kettős utolsó kenettel megáldva a mennyet földet káromolva gyilkoló embert
Hát nesze itt van neked a te igazi Mennyei Jeruzsálemed magadnak építetted
Lakd be töltsd meg boldogsággal könnyű lesz hiszen pontosan olyan rettenetes
…………………………………………………..mint te voltál vagy és leszel…

Áthullnak az időkön az esők és az Ige folyvást zeng a Mindenség zenekara által
Mert a végső apokalipszis lelkiismeret-fodraiban is ott szunnyad a megváltás dallama
Ártatlanságban lubickolva mint kisdedek imádásától ködösülő szent szeretet-szemek
Igazi öröklét-üzenetében és majdan amikor megáll egy kisfiú az ajtóban hogy önfeledten
………………………………………………………fényeket hozó szénparazsat fújjon…

 

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotásai: Hommage a’ Greco 2023)

 

Csak négy sor

 

Ezüstös fényű szürke csepp-zuhatagok vágnak maguknak utakat
Süvöltő sivítás-sírásokkal vernek föl rég szénné vált hamukat
Most már tényleg végleg vége minden vágyvarázsos partinak
Feltámaszthatatlan szavak hevernek szanaszét oszló koporsók alatt

 

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotásai: “Ecce homo”, “Homo deus”, “Atomcsapás után” )

Az utolsó pillangó

 

Egy lepke-emlék ül a hamuját vesztett urnán
Elszállt, eltűnt réges-régen, árnyvonala maradt csupán
Melyen, mint rémes szellemen átlátszik a maradék világ
A fémtorzókká merevedő fákkal pusztuló remények
Halott foltos mosolyába dermedt elfeledett Istennő-lány
Szeplős, hullafoltos arcára sötét időtlenség vár
Milliárdnyi kivégzőosztag ölt titeket ó repülő szárnycsodák
Elrebbentetek mindenfelé, hol embert már semmiféle csoda sem várt
Halott kiskatona arcra, vagy csodás tengert szelő jachtra
Ezüst esők fonalain csúszva, vagy napfénycsóvák felé légben úszva
Halálról, gyilokról mit sem tudva
Az erőszak-drótokon rángatott embervilág
Egészen másféle táncot jár…
Lelki-testi börtönöket építve erőszak után kiállt
Életeket lekaszálva dermesztő madárcsendre vár
Szárnysuhogásokat csupán rémképeiben él át
Fél, s e rettegésében lerogyik bűnei előtt az erény
Lepkegyűjtemény módjára tűzi szuronyára embertestvéreit
Évezredek, évmilliók szaladnak el mindeközben
Romokká váló kőidolok, szent tekintetek mondanak értünk
Rég elkésett misét felrobbantott templomok lélek-küszöbén
Elbotolva őrült okokkal magyarázott ideológiák hullafoltjaiban
Gázolva álarcosan, mint holmi régi szép bálokon
Hol csak a korhadó parkett repedéseiből feltörő sikítás
Mond igaznak hihető mesét az élve megsüketültek gyülekezeteinek
A falanszter-világban tengődő itt rekedt rosszkor születettek
Üdvösségére, hogy legalább gyengédebben öljenek
Macskákat, kutyákat, embereket és mindenféle másokat, kik tengenek e létben
Hogy aztán élve, vagy holtan, de önmagukat is eltakarítva
Opálfényesen csillogó radioaktív terekben fürödve és elszürkülve
Lehessenek hősök, árulók és mindenféle csorda-egyedek
Hiszen nincs nagyobb cél és szentebb érzés, mint a boldogság
Ott vannak például a tömegesen elhantoltak, meg a katakombák
Énekeiket csupán széllel felgerjesztett lepkepille-szőrök fújják
Mert nem lehet máshogyan osztályrészük a vágyott halhatatlanság
Legfeljebb a folt-halmokból véletlenül születő úszkáló égfejeknek
Akik egymás hegyén-hátán öntudatlan lebegnek
A mindörökre megállt, ledermedt szelekben
Véletlen nagy okosságukat rejtve mutogatva halnak túl
Rajtuk is átgázoló felhőket, viharok váltogatta színeket
De lényegük valahol mindig kék marad, mert azt mondják, az nyugtat
Ők az igazán meg nem születettek, hisz nem hallhatják a zajokat
Vakságuk okán nem láthatják a lepkegyűjteményekből összeállt dicsőség-fonatokat
De minek is nekik, hiszen „légből kapottak”
Odalenn a síkon ember-rongyok téblábolva bolyonganak
Torzó folt-alak-létüket tolják erre-arra mozdulatlanná dermedt eltakart arcokkal
Önmaguk nemlétében elveszve mogorva ön-távolság-tudatokban
Kátyú-sorsokban bukdácsolva, semmi és senki felé sem tekintve
Kapnak töméntelen csalit, horgot, mint a butuska halak
Rákapnak, aztán egymásba harapva kiabálnak a magánynak
És csak ballagnak, ballagnak, ballagnak a végső haza felé
Észből és tornából mindörökre felmentve…
Mindig csak körbe, körbe, körbe…
Ezt tanítja a monotonná vált halálian unalmas élet-zene
Dallamtalan gépzörejjel urnakész állapotig elkísérve
Szép szavakkal, hogy legalább akkor örülhessen az elhunyt halhatatlan
Aki majd tarka pillangókkal fog kergetőzni odafenn
Vagy valami feneketlen mélységben, de miféle élő tudná megmondani ezt?
Csak a csend a biztos jövő, melyet szárnysuhogás se rebbent
S az öröklétben megfogan az örök idő, melynek neve: soha többé…

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)