Puha szivacsos elmosódottság
Meghatározhatatlan űrben nesztelen remegő lebegés
Árnyakból fakadó színmetamorfózis-életekkel
Egymásba áttűnő simogató halványuló-erősödő ölelkezésekben
Materiális letapadtságtól megszabadult születések karneválja vonul
Túl mindenen akár „jón és rosszon” is
Félelem rémség halál gyilkolás helyett
A genezis kozmikus-genetikai szellője hoz
Ember által elképzelhetetlen gondolatokat
Miközben lágy mélységes örömtüzek égnek milliárdnyi mikro-horizontban
S mint szél zúg a halhatatlanság lélegzete
A legfőbb „első mozgató” a világ lelke
A létezés önmagára mosolygó arca

(Illusztráció: a szerző alkotása, Az időn túl)

Fotonos porszemeket csapott szemembe a forró élesen fényes szél
Nyár volt és láthatatlan álmok úsztak a mélységesen kék égben
Aphrodite szépséges selyemcsepp fodraival csapkodta a hullámtörő köveket
Pajkos vízcseppecskék ugrándoztak felsírtak majd felolvadtak a tajtékosan játékos légben
Lustán sunyítottak a kövek a tikkasztó hőségben
A sikátorokból puha hangzizzenetek mint lelkek húrzenéi bukkantak elő
Szélharcokkal viaskodott önmagával a hőség

Csendes kissé karcos járással lépegettem s vittem magammal valakit
Lehet már évezredek óta mint magzatát örök terhességre ítélt elátkozott anya
Lelkem gyűrt galacsinjaiba kapaszkodott hosszú szelesen gomolygó fekete haja
Így hozta el a reményt égi csillagokból szomorú hideg alkonyokra
Tejút-csendes járásával suhant sokszor tova s tért meg hozzám vissza
Szertelenül égő égei vágyakkal tüzelve szüntelenül vígasztalva
Arcomat könnyeimtől sós jégkék tengervízben mosta

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap
Csak egy mosoly kell még s itt terem a tavasz”

Mantinada mit mint mantrát mondogattam magányomban magamban
Hívogattam szüntelen jeges idegen télben tavaszokat váltó nyarakban
Hogy érezhessem jelen van sors felforgatta félre-félre csúszó valóságomban
Hosszú fehér lobogó vászonruhájában futva felém nappalok és éjszakák pókfonálaiban
Mert úgy pillantottam meg mikor egyszer Iraklionban a kikötő felől a város felé tartottam
Éreztem jön Valaki Más utánam
Hirtelen megfordultam
Tekintetemmel szelekből szőtt arcában égő fekete szemeibe hatoltam
De elvillant a látvány mint halkan simogató röpke fuvallat-gondolat
Valaki azonban végleg itt maradt – Iraklionból nálam
Mély-lelkemben élő örökös nyaramban

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap”
Nélküled már soha többé nem lesz virradat

Magamban Napban tengerben égben látlak
Ahogy a hajnali párából kiszállsz vagy fénycsóvákból rám virradsz
Érzés-hullámokkal bombázol szét minden kétely-zivatart
Vagy mert vagyok és vagyok mert vagy
Létezel hát mint éj nappal est és virradat
Csakis csak nekem egy halandónak
Öröktől fogva mindörökké

(Illusztráció: a szerző alkotásai “Modern Minoszi Művészet” stílusban)

Arlésiennes (Mistral) – Dans le jardin de l’hopital d’Arles – Arles-i asszonyok a népkertben, a misztrál

Misztrál? Talán a hűvös északnyugati szél?
Netán végig söpör a hangulatokon árokká mélyítve ráncokat
Bizonyára… Aztán tovaszáll…

Vagy nem?

Csupa létroncsoló fájdalom-zuhatag omlik szanaszét
Talán túlvilági körmenetet élnek át valakik
Itt e sanyarú önsanyargató üvöltést követelő érzelmi nyomorlétben
Efféle ordítást esetleg már csak a denevérek hallhatnak meg
Ultrahang csend motoszkál
Minden Emberitől elzárt arcok lelki álarcosbálja
A mélységekben önemésztő depresszió-cimboraság vihog
Kiegyezés-kísérletek megoldhatatlanságokkal paroláznak
Minden lelki mezsgyét áttör az elviselhetetlen magány-egyhangúság
Fakír-fakó arcokkal olvadva le az életről
Lélek misztrál atonális bulijának kába mélységében
Civilizációs társadalmi orkán süvít szakadatlan
Kibírhatatlanul üres kongásokkal
Mint midőn kiborulnak a szeméthalmokkal teletömött fémkukák
Tátongó szájukból gondolati bűz-zaj áporodott párája száll
Önerjesztést fakasztó belső felrobbanásokkal
Egyre gyorsabban pulzáló tehetetlenségben

De ők csak némán vonulnak és vonulnak tova valahová
Némaságukban őszintén
De ha megszólalnának hazugság-harangokat kongatnának
Ki nem hazudik?
Tán csak az elzárt néma arcok nem
Visszanyelt szavakba szorulnak
Lépteikben nesztelenség kopog
Elhagyott-feledett élet-díszletek emléke ropog
Mint sárgára fagyott kéve-oszlopok égbe kiáltó kétségbeesés-lángok
Kőből szőtt zöldgyep halott torzó-szökőkút romok
Elhagyott ember nélküli pad egykori szerelmektől roskatag
Az úton tüskés zöldfal-remény paca rikítva virít
Vörösbe izzó veszedelmes kerítés-nyilak kísérik
Naphalálból születő árnyéktalanságba
Kendőlepel szemfödéllel
Élve meghalva
Lelkek misztrál-tánácával

Ahová lépnek ott nincs tovább…

Megjegyzés: Úgy tűnik, többféle címe ismert a képnek. A festmény, mely jelenleg az Art Istitute of Chicago tulajdonában van, az „Arlésiennes (Mistral)” címmel van ellátva, a francia cím kórházkertet jelent, a magyar a „népkert” fogalmát alkalmazza, a misztrál kifejezést is feltüntetve.

IA ORANA MARIA – Üdvözlégy Mária

Mámorító aranyflitter-eső zizeg égen át a földig
Megdöbbenés-virágok nyílnak asszony arcokon
Kezek tapadnak egymáshoz önkéntelen imára
Odafenn isteni csendes ég mosolyog
Buja virágözön-csillagok fénylenek
Bokrok alján megszentelt neszek suhannak
Épp felszállni készül a hírt hozó angyal
Elvégezte amit az örök világ lényei reá bíztak
Szárnyairól virágözön-harmatot hullajt
Szeretetből ácsolt béke-csodát remélget nagy naivan
Az imádó asszonyok földre szállt kék égen állnak
Lábukkal taposás helyett csak lebegnek lelkükkel szállnak
Mély belső csendességben egész lényükkel imádnak
Hiszik hogy e világ egy tarkán mámoros életvidám oltár
Melyre nem kerülhet más áldozat csak banán mangó és égre visszaszálló madár
Az élet boldog nyugalomban hullámzó édes ízű öröm-várakozás
Ahol a gyermek s minden más lény egyetlen határtalan álmodás

A büszke Anya arcán fanyar mosollyal áll
Barnás-sárgás árnyékokban villódzó fensége szeretet-szoborrá vált
Pillantása piszkos-tiszta gondolataidba szúrva néz át rajtad
Zavarja bűneidet melyekről oly makacsul hallgatsz
Te aki vérgőzös civilizációs tócsák erőszak csapdáiban Európában porladsz
Önmagad harácsoló ego-rabja vagy
De nem haragszik rád neki idegen az a fajta agy
Legfeljebb sejti hogy „onnan” – mint eddig – semmi jót sem várhat
Gyermekét vállára ülteteve védve cipeli
Bal lábacskáját két kéz béklyójában tartva figyelmezteti
„Maradj gyermek maradj itt velem amíg csak lehet
Én már sejtem mi vár rád ha rólam leereszkedel
Veszett ügy az élet máshol sok helyen – mondta egy idevaló idegen…
Ő Gauguin aki megfestett engem…”
A gyermek fejét anyja fejére hajtva mintha mindezt tudná
Fél pillantásával félve egész szégyenvilágot látva át
A pantokrátor-tekintet tőle még messze jár
Persze ez is gyarmat így lehet ide is kellene már
Az égig érő gótikus pálmafák honnan is tudnák
Ők csak csobbanó tengervizet nevetgélést talpak tánc-dobogását és a furulyaszót hallják
S midőn csendes béke érzettel emelkedik fel a hajnali pára
Benne megfürödve szólal meg a szelíd emberiség örökös sóhajtása
IA ORANA MARIA – IA ORANA MARIA
Fehér liliomos köntös vörösében szótlansággal üzeni
Az Édenkertben is lehet üdvözülni nem kell égi karavánnal mennyekbe szállni
Hiszen ITT van az a hely, ahol „Őáltala, Ővele és Őbenne” virulva élhetsz
Hold- és Napkorong – fonódásokból glóriás örömöket nyerhetsz
IA ORANA IA ORANA – üdvöz légy üdvöz légy
Ne is mondj mást ez éppen elég
És mégy egy szeretet-varázsszót a legszentebb Asszonyról
MARIA MARIA IA ORANA MARIA!
Ennyi a boldogság ennyi az élet.

(Illusztráció: Paul Gauguin)

Feltámadás

Nagyon sárga a Nap
Benne egy madár, egy fehér madár szál, száll és száll
Megérintő, belém égő sugarak látnak, éreznek engem
Mint én őket
Szárnyaló galamb hozza felém a csillogó, fényes pásztákat
Minden nyaláb millió kis madárkát számlál
Általuk él a fény
Zúdulás van
Felém özönlik a Mindenség, hatalmas orkánoktól kergetve
De ez csak előszele valaminek, ami mögötte van
Ami hajtja, űzi, egyre gyorsítja
Borzong egész valóm, mosolyogva ringok
Aranypászták csóváin úszok, ami fenntart, repít
S közben magamtól is száguldok
Egyre jobban kitáruló végtelen kékség felé
Majd hirtelen fényes tisztaságba jutok
Mely, mintha pofon vágták volna, arcgenezis-orgiába torkoll
Megtelik mindenféle nyúlós, repülő, szürkés orr-szem-száj-koponya-fül és agytömeggel
Tülekedés-halmot szülve a végtelen térnek
Valami ostobaság-ciklon törhetett be
Miközben a megsokszorozódó fejek hirtelen vedleni kezdenek
Levetve bőrüket, csupasz koponyákká lesznek
Golyózápor-morajjal vágódva egymásnak majd szerteszét
Véres-sebes jajhullám-örvények ajzódnak
Jéghideg borzongás-üvöltésekkel töltve
Kilátástalanná téve minden láthatárt
Ütésektől vonaglom…
Vörös égtengerré olvadnak a koponyák
Aztán köd és tisztulás…

Embercsoportok, mint hangyák zajongnak a földön
Éppen keresztre készülnek feszíteni valakit
Talán engem is?
Hupogó kalapácszaj övez
Kezeimen, lábaimon lyukakat üt valami gyilok
Felordítok, aztán
Időszakadás…
Homokszemcsepergés…

Lankás táj, kék ég, szélben zsongó fűcsomók
Nyugtalanul mocorogva tétovázó emberekben
Zajokká váló halk suttogás motyog
A dombtetőn valaki áll
Halálsápadt, mezítelen, vérpatakos testrom
Hátán ormótlan keresztet tartva nem magáért zokog
Csak áll egyenesen, mint megbabonázott cövek
Tekintete örökkévalóság-teljesség, barna nyugalom
Aztán egyszer csak megáll az idő
Hogy az erőszak végleg itt maradhasson
Ahogyan megáll a szél is egyszer
Devasztált sziklaormokon

Felfüggesztődik az értelem-történelem
Kizökken magából Az Ember, az egykor isteni
NEM
………érzi magában már megadatott lét-természetét
NEM
………okosodik, inkább okoskodik
NEM
………úgy szeret mint hajdanán, hanem csak „lazán”
NEM
….-….tudja igazi önmagát, feledés-lénnyé vált
NEM
………tanul az ölés-inger leigázásáról, csak prédikál
CSAK
………van, mint egy bepiszkolt, szennyezett tócsa-nyom
MELY
……..kristálytiszta vízre vár
POSZT-humán maradvány…
Szétbombázott élet- és épület-romokon…
Kimerevített nemlét-örökkévalóság

2022. március 23-án.

Lélekálmok

Lelkedet markolod, mint árbócrudat
Sikamlós, fehér, foltos vászon-lelkedet
Melyet tudat-érzék-szelek hajtanak, tépnek szanaszét
Haltest-sikamlós, érzékcsalódásokon susogó
Lakatlan, lakhatatlan létszigetek felé
Az éjszakák és nappalok időzavaros vihartócsáiba hullajtva
Minden reménységet
Elveszejtve gyermeki napraforgós aranyos virágénekeket
Mígnem egyszer megérint a teknősbéka-csend csoszogó monotóniája

A kóbor macskák dobozokat keresnek a sötétben
Cigányasszonyok recsegő roncs-babakocsikban tolják kisdedeiket, vagy a televíziót, vagy bármit
Elfeledett, berozsdásodott, felfeszített pléh-Krisztusok őrzik a remény-hajnalokat, lábuknál tétova virágcsokrok

Vörös üveggolyók érkeznek a semmiből…
Zakatolva suhannak el mellettem, de én csak fekszem valahol
Mondjuk egy erdő közepén – vagy nem…
Védtelenül…
Szürke, táskás felhők suttognak valamit, de hiába fülelek
Nem értek semmit
Alattam, mintha ringana a föld…

Barna szemek lebegnek előtted…
Kékes, lenge hullámokból álmodtak őszinte jövendőt
Piros, sárga, csíkos és zöldes színű almák értek a fákon
S gurultak tova a földrögökön
A bárányfelhők kifogyhatatlan úszó formákban üldözték egymást
A messzeségben…
Nem tudott oly gyorsan szállni-múlni az idő, hogy ne lehetett volna észrevenni
A boldogságot

Egyszer csak mellém termett egy nő
Lengén lengő fekete-fehér csuklyás kabátjában
Majd eliramodott tőlem, futott, futott csak futott
Én meg kezem-lábam törve utána, jajgató hangokkal
Lerohantunk valami rozoga lépcsőn, én meg utána kiáltottam:
„Állj meg, szeretlek!”
Megállt, megfordult. Szinte egész arca csupa fekete szem volt
Átöleltem, megcsókoltam, de féltem valamitől…
Rettegtem, hogy nem fog szeretni – de szeretett hosszasan csókkal
Remegve ébredtem…Valahová eljuthattam…

Semmi különös,
csak páracsepp hullott az ablakra
Semmi különös,
csak sokat gondolok az ajkadra
Semmi különös,
csak szél kerekedik lelkemben
és füstcsóva-virágokat hagy hátra
tüzesen pislákoló véremben

Ó kikericsek!
De szépen is lehetne halni veletek
Nincsenek határok, miért is lennének
Emberek sincsenek, holmi fontoskodó elemek
Bú és baj sincs, mert azok sem kellenek
Én sem vagyok, én sem, miért, kiért is legyek?
Csak az égé vagyok, mert enyém a kékje
A felhőé vagyok, mert enyém langy nedve
A földé vagyok, mert belőle virágok nőnek
És Istené vagyok, mert Tőle sarjadt lelkem
És apámé vagyok, ki már elment
És anyámé, kiből törékeny, hallgatag csend lett
És a végtelené, hová felszegett fejjel rohanok…
Szédülök, forgok-pörgök és örülök
Mert nevetek, ész nélkül nevetek
Mert minek is az ész, ha sehová sem vezetett…?

„Nézd, ott egy első emeleti lyuk! Igaz, hogy csak félig van meg a fal, de ha fel tudunk oda jutni, akkor nem fog annyira befújni a szél, mint ahol most lakunk…Ott jobban meghúzhatjuk magunkat. Kit tudja, ki élt és halt meg leendő lakásunkban, kiket bombáztak ki onnan…Nem érdekes, nekünk jó lesz!”

Fáradt vagyok már a síráshoz
Inkább újra útnak indulok
Mint egykoron
Esőben, hóban tapostam lelkem agyon
Nem kívánva anyát, asszonyt
Igen, esőben és hóban fáztam
Önmagamba zuhanó magányban
Mert anyám eldobott ifjúkoromban
Anyám mondta: „Isten, légy könyörületes bűnös fiammal!”
Én meg csak annyit szóltam: „Vedd a lapot mama!”
Ne félj, többé úgysem jövök haza
Magányos útra indulok egymagamban – önmagamban
Nem tudok már segíteni rajtad de magamon sem
Csinálja ezt veled eztán valaki más kedvesem

(A Canned Heat együttes: „On The Road Again” c. dala nyomán).

Lélek-éjszakák pásztázzák a tájakat, agyakat, így aztán egyre hangosabbak lesznek a szökőkutak. (Nietzsche nyomán, szabadon).

(Szerző, „A kollázsember” című regényének mobil-költészeti átírása).

(Illusztráció: Dimitri Sirenko: The Dune)

Mindenkor…

Drága nagyapám egy selymesen simogató szeles délután
Tavasszal vagy ősszel mindegy már talán
Megsétáltatta tacsi kiskutyáját
Tompán tappogtak a praclik az aszfalton
Miközben csodás-csinos szépség suhant a túloldalon
Földet söprő haloványkék fehér ruhaköltemény
Kalapocska a kontyon díszes de szerény
Jöttek-mentek persze többen mögötte és szemben
Karon fogott lányok udvarlókkal kószálók
Lovak patái trappoltak suhantak a hintók
Kávéházak ligetek felé szabad kézfogások ölelések elé
Űzte őket a boldogsághitben szunnyadó jövő felé
Bál és szerelem a világ de mi is lenne más
Akár fényes asszony-szerető akár kis koszos kokott vár
A vágy mindenkor mindent learat
Míg oly szép álarc az arcod mint fénylő kirakat
Ki is gondolna ilyenkor bolyongó magányra
Vagy lövészárokban haldokló kiskatonára
Az is csak mindennapi múlt-jelen-jövő
Elmossa mint véres sarat is a pusztító idő
És lehet hogy tacskóddal végleg egyedül maradsz
Őszi ropogós avarral halovány nappal elmaradó tavaszokkal
Folyvást visszagondolásokban élve záporesős szemekkel
Hol van már az a bál a Moulin de la Galette-ben
Jeanne Estelle és Margot a parketten
Vibráló fény-árnyak közt kúszik a harmonikás tangó
Vagy egy párizsi édes-bús érzéki dalocskára
Rebbennek pillák libbennek szoknyák
És megérik ajkakon a rég-rég várt csók
Renoir is járt ott később meg Picasso
De az út errefelé rég elment nagyapám után
Csak egy parkba vezet hol árva víztorony áll
Az évszakokban múló élet egyre nagyobb csendjét
Nem bálok csak csalitosban kotorászó rigók törik át
Vajon őrzi még valaki a kontyos szépség foszladozó kalapját?
A tacsi előbb ment el vagy nagyapa halála után elajándékozták?
Háborúk előtt vagy háborúk után?
A mindenkorrá lett időben szétfoszlik tavasz ősz és nyár
De sohasem a bársonyban magát láttató sárgás kékes árny
És a viruló színjátszó zöldek és sárgák amint fehér damaszttal terített asztalokon várják
Kicsi női és férfi kezek egymásra találását
Mindenkor mindenhol mindörökké…

Szerelmem Kréta 2020, 2021, 2022…

Lehet, hogy a fél világ és Európa halálának éve lesz 2020, 21, 22…
Lehet, hogy e sorokat már soha, senki sem fogja elolvasni…
Lehet, hogy többé nem láthatom viszont igazi hazámat…
Lehet…
Az is lehet, hogy Theo barátom már mindent jobban tud odafent…
Az is lehet, hogy Kazantzakisz már régóta Zorbásszal együtt röhög rajtunk…
De az is lehet, hogy sokszor üzentek már nekünk, csak vakok és süketek vagyunk…
Talán ott élnek a jég-kék Égei-tenger partra csapó hullámaiban…
A tengeri szélben, viharos, záporozó, termékenyítő esőkben…
Halakban, polipok karjaiban, keselyűkben és daloló énekesmadarakban…
Olajfák ágain, és az esti naplemente rózsaszínjében tündöklő kopár hegyek ködében…
Lehet…
Egy nagy hatalmas Lélek a Világ…
Ezt mondtátok el nekem…
Ligetekkel, egekkel, szelekkel, hangokkal, gesztusokkal és életörömmel…
De ezt harsogták a szemek is, a tüzesek, a krétaiak, az igazak…
A szabadságért meghalók és élők könny-patakjával
Idődimenziók kavalkádjaival örökre egybefonódva és zakatolva…
Szívet áldozva, zokogva, leborulva, de mindig énekelve…
Vulkán-tűz-lélekből fakadó dalokkal – Nikos Xilourisszal…
Soha hátat nem fordítva, csak a szelekbe dőlve égőn rohanva…
És folyvást táncolva, táncolva és táncolva…
Égbe szállva, de az anyaföldet végsőkig markolva…
Hinni mosolyogva, halálokon áthajolva…
Öröklétet lelkekbe elrabolva…
Csókokat hintve tenger-habokon egekbe és poklokba…
Megmutatva, hogy az ember maga a világ, és igenis Isteni…
Ámen.

(Illusztráció: Steve Henderson: On The Horizon, Peaceful Sunset on the Ocean Beach)

Apollinaire emlékére és Kréta dicsőségére

Végül is unod az egész világot csupa kacat

Telefonbégetések között jön hajnal múlik nap éjszaka
Menükben kódorogni minduntalan húzogatni nyomogatni a képernyőt

4G csodakocsis sebességek hatalmas árakon vett nihil a sarkokon
Válaszok virtuális mosolyok ökölrázásokban fogantatott jóslatok pánikok
Nem maradt meg csupán a vallás sem már tablettákban adják injektálják
Párizsban vagy Budapesten vagy Mindenhol sugárutakon Európában
Hogy ne menj be templomba meg máshova csak egy új homepage-ra

Reklámok, plakátok törik rece-hártyádat és süketítve halló egyéb idegeidet
A költészetet ma is lenyelték a szárazföldi kardhalak mindig új hírek vannak
Fake News már nem érdekes úri bűnözés nagy kalandja az élet sója, nem Shaw-ja
„Egy szép utcát láttam épp ma reggel de nevét már elfeledtem én”
Sűrűen zümmögve törekszik a földbe és fölfelé a tömeg megy a munkába
Esti sorozat-mámorokba burkolt agyak esernyők napfény-foton áradataiban

A Lánchíd alatt fut a Duna
Gondolataiddal ne zavarj ma

Sötétkék kantártartós rövidnadrágban fehér ingben apuka és anyuka között
Évzáróra vittek fehér, majd fekete félcipőkben a bizonyítványokért
A legjobb barát már nevetgéléssel várt de volt ott egy szőkés copfos kisleány
Kisgyermek-frázisokban beszélgetve szerettük egymást lelkünk két kék virág volt
A ”régi szép idők” akkor épp mi voltunk nagymamáink elhaló szavaiban repkedve
„Az öröklét és a becsület kettős bitója” alatt fehér térdharisnyákkal felhőkben járva

Kicsi leányka barna szeme
Itt jársz lelkemben mindörökre

Azóta madárrá változott az évezred „és akárcsak Jézus” égre szállt
Minden veszendőbe futott vágy fecskeszárnyakon jön-megy és évről évre
Történelmi történések eső-, és nap-áztatta bronzszobor-maradványaiban bukik el
A hajnali kakasszóban fogant folyvást megújuló háromszoros megtagadás
Már semmit sem jelent A főnix „tűzforró hamujából” újjászületés helyett
Eszeveszett hazugság-füzér világ hajt ki Sok vándormadár sem jön vissza már
A szeplőtelen lélek-galambokat lelőtték „ugye”? Zavarták a jövő-kilátást
A digital-techno-robot építés agyrém-álma évezredekre „elborítja itt a tájat”

„Most” Bárhol is jársz „magánosan lépdelsz a vad tömegben”
Csak önmagadnak vagy a tömeg össz-bőgése nem szól senkinek sem
Csorda tekintetek semleges pillantás-csapkodásaiban igyekszel elkapni
Egy szemet ami talán felgyorsítva lök tovább valamely nihil-folyosón
Mert azt se te választod mint ahogy a napsütés és a napirended is másoké
Észrevétlenné vált torokszorításod na az a tiéd esti altatóiddal le,- és eltussolod
Ágyad jól eladott matracán magzatpózodban időtlen ősvilágokban jársz
És vágysz, vágysz, vágysz, vágysz anyasimogatást és/vagy szerelem-tudatot

„Mintha többé már soha nem szeretne senkisem”
Reggelre aztán megtudod hogy tényleg nem már sohasem
Megváltoztak a beesési szögek az az „égöv” sincs már se neked se nekem
Lehet, hogy lennél inkább „régmúlt időkben” szerzetes, hogy őrizzen egy kolostor
És inkább félnél koholt fekete gonosztól mint rémhangokat teremtő magánytól
A „Pokol tüze” meg amúgy is pattog szerte félő-félelmetes lelkedben
Utcákon tereken robban fekete füstjei szennyezik be „életed tavát s mélységeit”
„Bizony” NEM „homályos múzeumban függő kép ez” nem is délibáb
Utcákon sétáló rongyos-foltos vérben-fondorlatban megedzett valóság
„I like it”, „Take it easy” , „Never mind”, „It’s all right” világ-boldogság

„A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen”
Nem a szextől szerelemtől szenvedek hanem csak úgy általában
Nem tudom de érzem „settenkedő félelem” nyakamon és gyöngeség pedig erős vagyok
Hidegek sötétek a templomok fáznak a kezeim a Szűz sohase mosolyog
Álmatlanságban álmodok felriadásokkal hánykolódok na és az állandó időzavar
Mintha bolond bakterok kevernék össze a vakvágányra futott vonatokat
Hajnalok késő esték kiesett napok memóriák rossz emlékek kutyasétáltatások
A szomszéd vénember papagájokat vett éjjel nappal azokkal csacsog
Elhunytak az évszakok tornádótölcsérekben hűlnek le hiába virradt nappalok

„Na ja! Was kostet?” – és az osztrák úr megvesz hat pár papucsot…

Most forró padon ülsz előtted az Égei tenger
Égő nyarakon illatos leánderek citrom-, és pálmafák legyeskednek neked
Szabad vagy ez egy másik égöv gáttalanul áramlik feléd kék egek álma
Barátaid esti mosolyokkal hívnak magukhoz hullámverés-zajú vacsorákra
Ha akarsz másnap hajóra szállhatsz és elugorhatsz Santorini vulkánjaira
Szinte szét-stresszeled magad annyira nem hiszed hogy végre boldog vagy
Szűk sikátorokban tekeregve fütyülsz rég feledett slágereket csak magadnak

Kis templomban üldögélsz elgondolkodó szemeidbe pantokrátor Krisztus néz
Mária édeskés mosolya mintha tényleg megtalálná szemed messze ható rebbenését
Múlt kísérteteinek hűvös koporsóitól szaladó elhaló harang kondulásaiban
Életed erőszakolt szépségekkel feltolakodó remény-vonata zakatol gyertyafénynél
Lángok nyúlnak csaknem égig kupolák hajlította feltámadásban
Letérdelsz még fejedet is lábaidhoz hajtod úgy búcsúzol a pillanat örökléténél
Pedig jól tudod már hogy ez is csak egy villanás és egy másik égövön majd
„Sohasem felejted már e nap halálos mély szomorúságát”
Mely az örök visszatérés álom-boldogságában fogant

„S míg félig készen hever itt előtted amit írsz a próza
Csak nézed egy piciny bogárt hogy altat épp szívén a rózsa”

Voltál Grazban, Leedsben, Londonban és ki tudja még miféle városokban
Emlékeid hógolyók hűvösében hevernek feledés-halmokban
Égöv-temetőkké lettek összevissza elcsúszott évszakokkal
Mígnem észrevetted bennük „vad korod s a rettentő hazugságok sorát”
A rémülten visszafelé tülekedő majd szanaszét spriccelő haladást
Megalázott szentek kopott glóriáiból Homo deus szobrot faragnak
A techno-tudóskák önmaguknak mint azt sokféle egyetemen láthattad
Pedig nincs nem lesz transz-man transz-humán etika legfeljebb rabolt palást
Újonnan kreált fejlesztett gyilkoló mikro-, és makro-bajokat elfedő
A megriasztott kivándorlók nem tudhatják hová érkeznek…

„Nem merek jobb kezemre nézni már és minden pillanatban csak zokognék…”

Nem mernék tükörbe se nézni ha kancsalító szemeim álnok ragyogásokkal hívna
Csalogatna befelé mindenféle színes tönkrebombázott kiéheztetett szerencsétlent
Jövő-bűnlajstromok módjára kígyózva Notre Dame módon égett lángoló utakon
Összemosódó égövek alatt önmagatok eldobott lelkiismereteivel is összetalálkozva
Lehet hogy ezután többször lesz majd romlott a kaviár savanyú a pezsgő

Marseille, Amszterdam, Róma, Stockholm, Párizs, London – és így tovább and so on…

Új menü: Égöv-kavalkád felvonulásokkal tornádó körítéssel – kerítéssel, vagy anélkül

Nem akarsz már vendéglőbe se betérni főleg nem bárokba
A fényesre sikált pultokon eltörnek az érzelmek szétesnek a mosolyok
Fagyos légkondi szél fúj a riszáló lányok hasán sohasem kérges a bőr
Kristályüveg-hideg fénycsapásokban fürdik a módosított atmoszféra

Buli van országban világban
Folyvást egyedül vagy a süvítő ember-zsivaj már semmit sem jelent
Sem kint sem bent sem sehol
„A tejesek kannája” sem „kondul már az utcán”

Iszol „mint állat” mindenféle „lángoló szeszet te”
Leéled és eliszod „az életed te”
Evolúciós fényzuhanás

„Ég veled Ég veled”

Égöv-vesztett Nap

2021 nyár

Poszthumán mesevilág

Dalolva szép a posztban is az élet
A nagymutató kicsapta az időből a reményt
Egykori bagolyszárnyakon a semmibe szállva
Huhogva hívta szivárványos egét
A meg nem születettet
Vizes pohárból öntötte ki
A teraszra, ahol paradicsomok gurultak
Szerteszét a valóság felé
És gyermek-sziluettek és hologramok
Várták a becsapódásra kész fényt
A csontok hallhatatlan dobolásában
Táncolva ott
Ahol minden oly szép szép és szép
A csók ajkak nélkül is él
A leszakadt liftekben vagy kertekben
Csalogány tetemekkel focizik a szél
Majd megdörrennek az egymáshoz ütődő
Kukák a borotválatlan parkok kövein
Ahová már nem hullnak többé
Falevelek
A sírok a csendektől megrepednek
Új vicceken hátradőlve nevetnek
Mint vásott utcagyerekek
Legyilkolják a macskákat és az egereket
Ha léteznének
Késekhez, puskákhoz kezek
Mellekhez bimbók, szívekhez erek
És végre meg lehetne halni
Legalább.

(Illusztráció: Melissa McKinnon: After the Storm)