A vasútállomás, és a palotakerti megálló között születtem, a gödöllői HÉV első kocsijában. A szüleim már nagyon vártak, két éve voltak házasok, és jól berendezkedtek az egyik bal oldali négyes ülésen. Szomszédaink balról és jobbról is, mind nagyon kedves emberek, bár voltak köztük nézeteltérések, amiket kénytelenek voltunk hallgatni utazás közben. Két hét telt el úgy, hogy nem veszekedtek, ugyanis az orvos, aki a Palotakertnél szállt fel, figyelmeztette a szüleimet, hogy egy kis lyukkal születtem a szívemen, aminek idő kell, hogy magától benőjön. Mire a Szabadság térre értünk, kikerültem a pólyából, de mivel folyton sírtam, a mögöttünk lévő biciklitároló részen ülők egyike azt tanácsolta anyámnak, hogy adjon nekem kamilla teát, attól majd megnyugszom. Valóban ez történt, de azzal a mellékhatással, hogy a mogyoródi megállóig szanaszét ázott a textilpelenka.
Később az első kocsiból több családdal is jóban lettünk, és lettek barátaim. Mogyoród és Szilasliget között rettenetesen rázkódott a HÉV, és apám számítógépe folyton lefagyott, míg én mellette, a többi utas lábánál legóztam hol egyedül, hol a többi ülésről átmászott barátaimmal. Az új felszállók idegeit leginkább az borzolta, mikor beleléptek egy szúrósabb építőkockába, vagy szanaszét hagytam a matchbox autóimat. Anyám szenvedélye eközben a tájfutás, és az első kocsitól kezdve az utolsóig futott, legtöbbször a szerelvényen voltak kijelölve a pontok, de volt, amikor nehezítettek és a megállótól akár tíz-húsz méterrel arrébb is el kellett futnia. Apám az elején még figyelte a vonat ablakából, de hamar megunta.
– Nincs unalmasabb sport, mint a tájfutás – mondta és újra elszállt a gépe, miközben anyám tájfutáson szerzett érmei a poggyásztartóról lógtak a feje fölé.
Pár év múlva elváltak, anyám messzebbre futott a kelleténél.
Mire Kerepesre értünk, apámmal maradtam a négyes ülésen, nem ültek mellénk hosszabb időre. Ekkora már nemcsak nekem, de az összes utasnak lett számítógépe, sőt mindenkinek fülhallgató lógott a füléből, amit mobiltelefonokra csatlakoztattak és zenét hallgattak. Nagyanyám, aki rendszeresen aggódott telefonon keresztül, hogy utazás közben járok-e templomba, úgy jellemezte ezt az elektronikai fellendülést, hogy itt már Amerika van. Kinéztem az ablakon, de én csak a kistarcsai megállót láttam.
A gyerekkori barátok közül nem sokan maradtak, egészen pontosan egy volt közülük, akivel megmaradt a jó viszony. Tizenöt éves koromban elmentünk a harmadik kocsiba bulizni, ahol sok ismerőst láttam az első kocsiból. A vonat zakatolása felerősödött a sok alkoholtól, a legtöbben a csomagtartókon húzódzkodtak, vagy lányokat próbáltak feltuszkolni a rácsra, hogy felmenjenek utánuk és együtt aludjanak. A legózást felváltotta a sörözés, és amikor a HÉV a Kistarcsai Kórháznál megállt, visszatámolyogtam az első kocsiba. Apám horkolásától senki sem tudott aludni, így szinte rögtön lebuktam, sokáig nem is mehettem a harmadik kocsiba.
Miután leérettségiztem és felvettek az egyetemre, alig jártam haza a bal oldali négyes ülésre, ahol jobban belegondolva, már húsz éve nem is volt megpucolva az ablak. Cinkotára érve lerobbant a vonat és átszállás közben találkoztam későbbi feleségemmel, két gyermekünk született. Az esküvőt már a másik HÉV-en tartottuk, az összes utas hivatalos volt a lagzira.
Már lediplomáztam, de nem találtam munkát, feleségem pedig gyesen volt a gyerekkel, amikor óriási szerencse ért. Olasz turistákkal találkoztam, akik Cinkotán – vagy, ahogy ők mondták „csinkótán” – szálltak fel, de eltévedtek és mivel az egyetemen angol szakon végeztem, nemcsak szót értettem velük, de vállaltam, hogy leszek az idegenvezetőjük. A pénz mindenképp jól jött, így elköltözhettünk a negyedik kocsiba, az ötödik kocsihoz közelebb lévő biciklitárolóra, ahol az egész család kényelmesen elfért. Egészen a budapesti végállomásig, az Örs vezér térig ott laktunk.
A végállomás rettenetesen nyomasztott. A gyerekek felnőttek és leszálltak, ahogyan apámtól is búcsút kellett vennem, de ő az Örstől egész más irányba ment. Anyám azóta is fut. A gyerekeknek sikerült lakást találniuk, az egyiknek Budán, a másiknak a Kossuth Lajos tértől nem messze, a Balassi Bálint utcában, mi pedig pár megállóval később visszaköltöztünk egy négyes ülésre. Feleségem sírt, mikor el kellett búcsúzni tőlük, én pedig némán fogtam a kezét, miközben becsukódott a HÉV ajtaja, és elindult visszafelé oda, ahonnan indultunk. Emlékszem, csak meredtem magam elé, és még erősebben szorítottam a feleségem kezét, mikor nagyokat kattogott a vonat és zötykölődni kezdtünk, miközben recsegett a hangosbemondó.

Egy nyugdíjas testvérpár, Erzsike és Mari lihegve nézett szét az Alkotmány utcában, hogy átmehessenek a túloldalra. Mindketten aggódtak, és rikácsoló hangjukon egymást hibáztatták, amiért ugyanúgy eltévedtek, mint tavaly. Mari pár perccel ezelőtt még megesküdött volna rá, hogyha leszállnak a kettes villamosról, rögtön mehetnek is egyenesen a Néprajzi Múzeum bejáratától balra, aztán a következő utcán jobbra. De a Honvéd utca elbizonytalanította őket és minden negyedik percben, amikor levegő után kapkodva Erzsikének meg kellett állni, Mari a végsőkig bizonygatta igazát. Az egyik ilyen pihenő után, ahogy tovább húzták maguk után gurulós szatyrukat, rögtön meg is álltak. Egy darab burgonya gurult végig a járdán. Nagyot nyeltek izgalmukban, Erzsike rögtön el is fáradt, de Mari kiszúrt a távolból két velük egyidős nőt.

– Ezek is onnan jönnek! – kiáltott fel hangosan Mari, Erzsike meg csak nézte a krumplit, amit ragyogóan bearanyozott a szombat délelőtti napfény.

A krumplit nem vették fel az utcáról, ott hagyták jelzésképpen, hogy utat mutasson a többi nyugdíjasnak és különböző szociális segélyekből élőknek, akik a szombati krumpliosztásra jöttek. A Szemere Utcai Általános Iskola udvarán több mázsa krumpli várta Erzsikét, Marit, és a többi arra jogosultat. Mindenki kocsival érkezett, méghozzá a legkülönfélébb szekerekkel és hintókkal, tuningolt gurulós szatyrokkal. Mindenki húzott maga után egy kiskocsit, de volt aki babakocsival jött, sőt egy család elhozta az egyik nagyobb üzletlánc bevásárló kocsiját, amiben könnyedén hazatolták a huszonkét kiló krumplit. Csak négyszáz forint kellett, és egy nyugdíjas igazolvány.

Miután beálltak a sorba , Erzsike és Mari újra veszekedni kezdtek, hogy miért nem indultak el előbb. Mari szerint Erzsike túl sokáig kente a májkrémet reggel a kiflire, Erzsike pedig azért élcelődött rekedtes hangján, mert Mari túl sokáig öltözködik a fürdőszobában. Mire sorra kerültek, és befizették volna a pénzt, elmondták nekik, hogy azt majd a teherautónál kell, itt csak az igazolványt mutassák. Mindketten kaptak egy sorszámot és beálltak az újabb sorba.

– Azért milyen sok kocsijuk van ezeknek – mondta Erzsike. Mindketten türelmesen nézegették a kiskocsikat a többi ember kezében, egyiket másikat összehasonlították a sajátjukkal. Láttak sokkal nagyobb teherbírású kiskocsikat is, ilyenkor egy időre elhallgattak.  

– Csak el ne vesszen  – mondta Mari.

– Micsoda? – kérdezte Erzsike.

– Hát ez a kis cédula – válaszolta Mari és amennyire az erejéből kitelt, megszorította a sorszámozott papírját. Erzsike nem értett egy szót sem.  

– Sőt, már olyan is van, hogy 3D-s TV – vette ki előttük a sorban fehér fülhallgatóját egy kislány.

– Az érdekes lehet, például, ha jön egy krokodil… – válaszolt a kislány nagyapja. Ezeket csak Mari hallotta, de mostanra már ő is elveszítette a fonalat.

Mikor odakerültek és befizették a pénzt, mindkettőjük kiskocsijába belecsúsztatták a nagy zsák krumplit, Erzsike azzal a lendülettel elindult a teherautó mellett, ki az útra. Egy autó kis híján elütötte, amíg Mari a saját zsákját nézte, ahogy segítenek neki felpakolni. Erzsike visszatért a járdára és várta Marit, miközben a kiskocsijukat maguk után húzó idősek egyre többen érkeztek. Egyetlen ember tűnt ki közülük, mellényben, siltes sapkában és egy nagy zöld szemetest húzott maga után. Aztán Erzsike észrevette, hogy ez az utcaseprő folyamatosan beszél, hol idegenekhez, hol magában. Hiába állt volna közelebb hozzá, akkor sem értette volna, hogy mit mond.

– Majd visszajövök én, mit várakozzak itt, itt söprök már húsz éve, majd visszajövök, ezek itt mind szegények, különben nem állnának itt, akinek milliója van az nem áll itt, ezek itt mind szegények, azért állnak ezek sorba…

XV. kerületi panellakás negyedik emeletén egy négytagú család ebédel, hangosan csattognak az evőeszközök. A konyha kifejezetten szűk, alig férnek oda a viaszos vászonnal letakart asztalhoz. A környéket ellepték a hajléktalanok, a legközelebbi boltban nemcsak száraz a zsömle, de drága is… Félbeszakad a beszélgetés, Juli totyog be a konyhaajtón.   
Óvatos kis léptekkel közelíti meg családtagjait, félúton segítenek neki és odaültetik az asztalhoz.
– Hát, felébredtünk? – kedvesen kérdezik, utána rögtön érkezik is még több hasonló kérdés.
Juli mindenre rácsodálkozik, számára minden új, még családja is, akik némán esznek tovább. Mintha senkit sem ismerne a körülötte ülők közül, felemeli a kezét, szája tátva marad. Beszélni próbál, de nem tud, sírva fakad. Nyögdécsel és nyöszörög, enni adnak neki, de nem kér. Pár perc múlva újra megpróbálják rávenni, hogy egyen, de csak potyognak a könnyei, lenéz a székéről, és hosszasan a konyhakövet nézi.
– Gyere, most szépen visszamegyünk – kézen fogva kivezetik, és visszakerül az ágyba.
Pár napra rá Juli meghalt. Nyolcvannégy éves volt.

Szinesztézia

Szürke egyes és kék hatos. Kinyitom a szemem és vágnak nekem egy szelet tortát. Az ártatlannak tűnő édes, krémes diótorta kifog rajtam és szűk családi körben elterülök a kanapén. Újra lehunyom a szemem, de most hosszabb időre. A desszert szónak barna csokoládé színe van, a közepe narancssárgán fénylik.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, sárga kettes. Ebben az évben születtem, áprilisban, ami halvány vörös, de ha hosszabb ideig gondolok rá, még színesebb. Az eleje citromsárga, az ’r’ betű világosbarna. Talán a rajz órákon ezért nem hiányoztak a színek, mindig grafittal satíroztam. Azt hiszem… Igen, az iskolában kezdődhetett a piros mosolygós arcokkal, aztán a barna ötösökkel, sárga négyesekkel és vörös hármasokkal. A szürke egyesek és sárga kettesek csak később jöttek, egy kivétellel.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, piros nyolcas. Ömlik az eső az ablakon, Eszter néni a legkomolyabban osztályozza elsősöket, sehol egy megértő mosoly, vagy egy kedves szó. Minden gyerek az év végi  dolgozatát tartva remeg, a hátsó sorban egyetlen gyerek szeméből folyik a könny. Ez vagyok én. Mindig mikor a lapra nézek, még jobban elszorul a torkom, és visszatarthatatlanul sírok. Közben úgy szipogok, hogy a másik padsorból is átnéznek rám, aztán vissza a barna ötösöket és sárga négyeseket osztogató tanár nénire.
 – Eszter néni, a Kristóf sír… 
 – Hadd sírjon. Kelemen Márta?
 – Ötös.
 – Év végére is. Lapu Marcell?
 – Négyes.
És ez így megy hosszú-hosszú ideig, az egész matematika óra ezzel megy el, én pedig az időjárással együtt zokogva nézem tovább a nagy bekarikázott szürke egyest, amit a témazáróra pirossal írtak rá. Mit rontottam el? Igaz, hogy szombat reggel – ezt biztosan tudom – a barna ötöst és a narancs kilencest egy Tapsi hapsis videojáték közben összecseréltem, és kilencvenötnek láttam. A játék pontozta a pályán talált tárgyakat, de a témazárót nézve inkább a Manó matekkel kellett volna játszanom, vagy egyszerűen kinyitni, és számolni az íróasztalnál a Mickey egeres füzetemben. Még nem ismerem azt a szót, hogy pánik, de érzem. Fuldoklom, és még arra tudok gondolni a felcserélt számokon kívül, hogy ennyire nem megy a mértékegység átváltás.
 – Mi a baj? – kérdezi tőlem a mellettem ülő.
 – Meg fogok bukni! – válaszoltam kétségbeesetten.
Hiába nézem meg újra és újra, a lapon nincs mosolygós arc, se szomorú, csak az a nagy bűzölgő elégtelen.
– Szerencsés Kristóf?
– Egyes! – tört ki belőlem a nagy szürkeség, az esőcseppek továbbra is az ablakon kopogtak.
– Év végi jegy négyes. Szekeres László?
Abban a pillanatban talán még az eső is elállt. Azóta sem vigyorogtam úgy, mint akkor.

– Kristóf meg színesen látja a számokat – ébredtem fel apám szavaira.
– Az nekem is így van – mondta anyám az idős rokonunk asztaltársaságában, akit minden családi körben töltött születésnapra meghívtunk.
– Akkor volt kitől örökölni… – mondta apám.
– És a betűket – mondtam, és feltápászkodtam a kanapéról. Elmondtam nekik a sorrendet, egytől tízig. Egyszerűbb volt végigmondani, mint sorolni a különböző színes betűket az ábécéből.

– Nekem az egyes sárga, a kettes kék… – és ahogy anyám is elmondja az ő színes nyerőszámait, majdnem megsértődök, hogy ezt a mélyen belém ivódott, magától értetődő sorrendet nem jól ismeri.
– Az interneten azt írták, hogy enyhe autizmus – mondta apám és mindannyian nevetünk, az idős rokon is, de fogalma sincs, miről van szó – de volt egy lista híres emberekről, írókról, zenészekről, akik hasonlóan láttak.
– Mi is ennek a neve? – kérdezte anyám.
– Szinesztézia – válaszoltam apámmal egyszerre.
Az idős rokon iszik még egy pohárral és bölcsen hallgat. Elfogad még egy csésze kávét, és én újra visszafekszem, de már nem alszom vissza.
Sárga kettes, két fehér nulla, piros nyolcas. Apámmal borozunk az egri Szépasszonyvölgyben, a bor vörös. A pincében régi évtizedekről beszél, a hatvanas, hetvenes évekről. Természetessé vált, hogy a hatvanas éveket kéknek, a hetveneseket zöldnek látom. Az ötvenes évek barnák, de a fejemben az iskolai történelem órák után az egész évtized elszürkült.
A borospincéből kilépve elindulunk keresni egy éttermet, nem messze egy nagy táblán hirdetik: „Babgulyás ötszáz forint”. A számok beleestek a levesbe, az ötös és a két nulla zsíros lében úszik. Evés közben eszembe jut a szineztézia, talán a nagy zabálásról, a legutóbbi születésnapról, amikor először szóba jött, mert az étteremben is rendelünk bőven.
– … és még azért is jó, hogy így látom őket, mert könnyen megjegyzem az évszámokat.
– Mikor volt a mohácsi vész? – kérdezi apám, miközben kettévág egy nagy szelet húst.
– 1546 – válaszolom, de abban a pillanatban kijavítom magam – 1526!
– Na, látod.
– De tudod, miért cseréltem össze…
– Miért?
– Mert a kettes is, meg a négyes is sárga.

A gyerek egy leharcolt puffon áll a konyhaszekrény előtt, de hiába nyújtózkodik. A nappaliból behallatszik a televízió, amit Anya néz, kódolatlan hétvége van a HBO-n. Apa dolgozik. Pár napja a puffot még azért vitték be a konyhába, mert a gyerek kitalálta, hogy elmosogat. Boldogan újságolta el Apa Anyának, hogy milyen rendes gyerek a fia. Majd kinövi. Felmászik a mosogató szélére és a legfelső polcról egy mozdulattal lekapja a mogyorókrémet. Sikerült, övé a Nutella, a kritikus pillanatban úgy érezte felerősödnek körülötte a zajok, főleg a TV. Kirohan a konyhából, a nagy kanalat már kikészítette, most az anyja következik.
– Anya, bontsd ki! – kérleli a nappaliban a gyerek, bal karja belelóg a képbe.
– Hát, ezt meg hol találtad! – kérdezi fejcsóválva az anyja és tekintetét újra a képernyőre szegezi. Arca eltorzul, miközben az üveg tetejét csavarja. A filmben a főszereplő egy pár cipőt talál egy mozgólépcső végén és valaki után kiabál, a gyerek megijed. A mozgólépcső megette azt a valakit? Nem, az nem lehet. Elgondolkozik és eszébe jut, hogy neki is inkább néznie kellett volna a filmet. – Tessék. De csak háromszor ehetsz belőle – figyelmezteti az anyja, és a gyereknek tegnap este felolvasott magyar népmese jut eszébe.
A gyereket azonban nem érdekli a mogyorókrém, az óriási lecsavarható fehér műanyag kupak aljába rejtették az ajándékot. Kimegy a szobából, megfordítja a lecsavarható tetőt és fűti a fejét a boldogság. Egy Asterix és Obelix rajzfilm szereplői közül Obelix kék-fehér csíkos nadrágban nézi őt mosolyogva fehér alapon. Puha szivacsos matrica. Bent a szobájában felragasztja valahova, aztán megbánja és máshova ragasztja, de szinte minden felületen kipróbálja, egyedül a vörös színű szőnyegére nem. Különleges matricának számít, nem olyan, mint amit általában a boltban árulnak, olyan puha, mintha az ő agyát nyomkodnák.
A Nutellához hozzá sem nyúlt, felbontva tátong a konyhaasztalon, a matrica ragadós oldalára pedig annyi kosz került, hogy már alig ragad. Megunja. Aztán eszébe jut, hogy az egyik barátjának megvan Asterix és még vagy két másik matrica, más-más szereplőkkel! Neki is meg kell szereznie. Átrohan az anyjához, aki még mindig a filmet nézi, a főszereplő rég elhagyta a a mozgólépcsőt, már biztos megtalálta akit keresett – gondolja a gyerek és az anyjához fordul.
– Anya, menjünk le a pékségbe, még nem zárt be, este hat órakor zár még mielőtt Apa jön, kérlek, még nyitva van.
– Minek mennénk le, van itthon kenyér, mit akarsz a pékségből?
– Azt a Nutellát.
– Most bontottuk fel, nehogy azt mondd, hogy mindet megetted.
– Nem, de szeretnék olyan matricát és Benedeknek is van, sőt neki megvan az összes.
– Neked is van.
– Igen, de nekem csak az egyik. Kérlek, anya, menjünk le, még nyitva van.
– Még nincs vége a filmnek, majd utána.
– De addigra bezár!  – a gyerek kétségbeesik és türelmetlen.
– Majd holnap lemegyünk.
– Kérlek, még most menjünk le, még van idő!
Anya erőt vesz magán, sóhajt és beleegyezik, a gyerek már fel is vette a cipőjét, nem úgy, mint máskor, akire úgy kell külön rászólni, hogy öltözzön. Lent az utcán lelkesen ugrál, az odaút egy másodpercnek tűnik. Az újonnan nyílt pékség Nutellát is árul egy oldalsó polcon, levesznek egyet és mást nem kérnek. Anya mintha eddig meg se szólalt volna, a gyerek pedig vigyorogva veszi kézbe az újabb doboz Nutellát, miközben Anya fizet.  Kilépve az utcára az idő szürke, esteledik és az anyja mellett sétálva rögtön nekilát, hogy kibontsa az üveget, most egyedül. Kicsit nehéz ugyan leszedni, erőlködik, de sikerül neki. Ahogy belenéz, gombóc akad a torkán, megijed és minden épület összeomlik körülötte, a fák kicsavarodnak és az úttestre dőlnek, az idő még piszkosabb és szürkébb lesz.
Ebben is Obelix van.

2012 tavaszán is sikeresen zajlott le a Tréning hét a Károli Gáspár Református Egyetemen. Ennek keretében a KREatív Műhely létrehozta „Első felolvasás” című rendezvényét.

A felolvasó délután két moderátora jó szülők módjára fogadják a közönséget. Hiába, hogy itt az idő elkezdeni a műsort, az egyikük kiszalad a 319-es teremből, egészen le a földszintre. „Minél többen lesznek, annál jobb” – gondolja magában Moderátor Anna.
Az egyetem délutánra már szinte üres, de azt reméli, hogy az aulában még lehetnek olyanok, akik nem értesültek az eseményről. A portáson kívül nem talál senkit. Négy perce késik a felolvasásról, amiért a portás makacsul ragaszkodik a helyéhez. Azt mondja szívesen menne, de ha hosszabb időre elhagyja a helyét, az az állásába is kerülhet.
Visszatérve megbotlik barna, kopott csizmájában a 319-es ajtó küszöbén, annyira megdöbben, mikor meglátja Pesti Ilonkát, az idős, Kossuth-díjas színművésznőt, aki a közönség előtt áll egy Penny Market-es reklámszatyorral a kezében.
– Köszönöm ezt a díjat, nagyon kedvesek vagytok, erről eszembe jut…
– Elnézést művésznő, de Ön mit keres… – szól közbe az ajtóból, még mindig letaglózva Moderátor Anna. Műsorvezető társa Kristóf, a művésznő mellett állva azon gondolkozik, hogy vajon a Facebook-on szerezhetett-e tudomást “Ilona Pesti” az eseményről.
– Ó, hát akkor ezt nem mesélem el, viszont kedveskéim én most átadnám magamnak ezt a díjat – mire kivesz a reklámszatyorból egy Károli-díj feliratú kisebb szobrot. – És nagyon büszke vagyok a kilenc fiatalra, aki itt bemutatkozik, biztosan rengeteget fogunk ma délután nevetni. Emlékszem, amikor együtt szerepeltem egy bohózatban…
A moderátorok kénytelenek hallgatni a beszédét és csak tekingetnek, amikor hirtelen a művésznő nyugdíjas férje beront a terembe, és figyelmezteti, hogy ma már ez a negyedik irodalmi esemény, amin díjat vesz át, ez így nem mehet tovább, nem fog egész nap ő utána rohangálni. Pesti Ilonka sértődötten a két fiatal moderátorra néz, akik tehetetlenek vele szemben. Egy asztalhoz lép, ahol a felolvasóknak kikészített szőlőcukrot felbontja, egy maréknyit a szájába önt, aztán megiszik rá fél üveg vizet. Amennyi cukrot és vizet csak tud, bepakol a reklámszatyrába és férjével együtt elhagyják a termet.

Egy fiatal, hajléktalan költő pénzért próbálja eladni a Kálvin téren az írásait. Adományokat fogad el, a vevőre bízza, mennyit kínál a műveiért. Rongyos dossziéjából választhat az ember témát, az emberi kapcsolatoktól kezdve a történelmi novelláig. Odaad belőlük egy részletet olvasni és ha tetszett, az írás pénzért hazavihető. Több órája áll kint a téren, amikor egy egyetemi tanárral is dolga akad, aki végül azt tanácsolja neki, hogy menjen be az egyetemre a Reviczky utcában, kérdezze a portást merre van a 319-es terem.
– Kíváncsi lennék erre a kis felolvasásra – mondja a költőnek a tanár. – De máshol kell lennem. Maga csak nézze meg azt a műsort… kolléga.
A hajléktalan, koszos költő először megörül a dicséretnek, de eszébe jut, hogy a ‘kolléga’ szót akár ironikusan is használhatta. Miután a portás útba igazította, fölfelé a lépcsőn megbotlik, mikor majdnem neki ütközik egy idősebb nőnek, akivel a férje veszekszik. Valahogy mindkettejüknek mosópor szaga van, de nincs sok ideje ezen gondolkozni, csendben ülőhelyet kell találnia. Moderátor Kristóf elnézést kér az előbbiért, és köszönti a megjelenteket. A költő hiába, hogy megérkezett, még mindig sietősen mozog, és a sorok közt haladva hátizsákja véletlenül nekicsapódik egy néző arcának, mire az rögtön elájul. Miután elhelyezkedett, oldalra néz, szeretné megkérdezni, hogy hanyadik felolvasónál tartanak, de a mellette ülő arcon csapott még mindig nem tért magához. Bosszankodik, amiért ilyen tiszteletlenek egyesek.
A felolvasásokat hallgatva nem tudja eldönteni, hogy a moderátorok előre megbeszélték-e a kilenc tehetséggel a kérdéseket, vagy egyszerűen csak improvizálnak. Sokszor nem ért egyet a kérdésekkel, vagy a felolvasókkal, szívesen közbeszólna és hosszan, elnyújtva közli a belső hangja: „Ez így nem jó, ezt nem így kéne.” Woody Allen Annie Hall című filmjére gondol, hogy bárcsak előhúzhatná a tábla mögül Marshall McLuhan-t, aki némelyik felolvasót jól kiosztaná. Miközben ezek a gondolatok cikáznak a fejében, annyira bele éli magát, hogy szinte látja maga előtt a jelenetet, és vörös fejjel, szélesen mosolyog. Hirtelen megint tapsolnak, ki tudja hanyadik tehetség mutatkozott be, verssel, fordítással, novellával. Most már elhatározza, hogy tényleg nagyon figyelni fog.
Moderátor Anna bejelenti a következő felolvasót.
– Koszos sajtdarabok a zoknimban. Büdös.
Érzed? Akkor induljunk tovább.
Lepkék. Bejön a szobába egy tigris. Fél tőlem. Hova tűnt mindenki? Nyár van és egyedül maradtam. Patakpart és még több sajt a fűben. Hajnali elalvás. Azt mondták nyugodtan.
De kik?
Továbbmegyek. Ugye te is jössz? Süt a Nap. Ez jó, nem hiszed? Én sem. Visszamegyek a szobába. Piros zabpehely.
Nem ízlik? Akkor egyél sajtot.
Újra taps hallatszik, de a fiatal költő ebből egy szót sem értett, és azon gondolkozik, hogy vajon más mit gondol. Kénytelen arrébb fordulni, hogy megnézze honnan jön az a halk zaj, amit már egy ideje egyre hangosabban hall. Valaki meghívta a közeli Mister söröző törzsvendégeit, Frank Zappa hasonmását, Műtős Zolit és az embert aki folyton kutyát sétáltat. Épp egy ócska Szokol rádión hallgatják az aznapi meccset, és már alig várják, hogy vége legyen a felolvasó délutánnak, mert az egyik tehetség az esemény után sört ígért. A költő egyre idegesebb, és már magában beszél. Hirtelen a cipőjére kerül egy szotyihéj. Gyorsan jobbra néz, látja, hogy egy család halkan beszélget mellette, csak most veszi észre őket. A családfő lila zakóban, kék melegítőben osztja szét a szotyit, és osztja ki kislányát Dzsennifert, hogy ne köpjön a bácsi cipőjére. Ő erre zavartan mosolyog, közli, hogy semmi baj, de tudja, ha visszatartja mérgét, az tumorhoz is vezethet, mégis kénytelen. Mögötte horkolnak, mellette ájultan kezd lecsúszni a székről a diák, akit véletlenül talált el a hátizsákjával, a lila zakós férfi és családja továbbra is köpnek rá. „GÓL!” – hallatszik egy hangos felkiáltás a leghátsó sorból.
A moderátorok közlik, hogy következik az utolsó felolvasó.
– Egyszerűen nem bírtam magammal tovább, fogtam egy kavicsot, amivel többször is fejen vágtam magam. Megpróbáltam megrágni, a fogam beletört, de végre éreztem valamit. Mindent megettem az erdőben és megbecstelenítettem a fűzfákat, a nyírfák törzsét pajkosan megharapdáltam. Hazaérve a feleségem fogadott, vacsorára milánói makaróni volt tálalva, de én újra kimentem a szabadba, és a kertből kitéptem és megettem pár éretlen paradicsomot. Bent az irodában nem volt senki, mindenki céges piknikre ment. Persze tudtam, hogy egy újabb orgiát rendeztek kint az erdőben, a hatalmas mellű kolléganőket a kollégák szórakoztatják, engem meg nem hívtak. Elhatároztam, hogy hazafelé az első szembejövőt megerőszakolom. Sötét este volt, rohantam, hogy végre elélvezzem az életet, és fel is bukkant az első alak. Egy öreg, pelyhedző bajszú néni jött az utcán. Más nem volt a közelben, de nem ugrottam rá. Azért nekem is van egy határ.

A szotyizó család mozdulatlanná dermed, az ájult felébred. A Mister söröző alkoholistái most először figyelnek a felolvasásra, a rádiót – amint az utolsó felolvasó végez – megilletődve elzárják. Valaki a közönségből elhányja magát, eddig álomvilágban élte az életét, most úgy érzi felébredt. A legtöbben undorodnak és mosolyognak, a felolvasót figyelik. Elől a sorban az egyik tehetség, egy törékeny, gyönyörű lány remegni kezd, úgy érzi fázik. Moderátor Anna becsukja az ablakot, Moderátor Kristóf feszülten figyeli a közönséget, és meglát egy ideges alakot, a fiatal, hajléktalan költőt rongyos dossziéjával, aki talán vele egyidős. Az arca lángol, még mindig magában beszél, nem várja meg a műsor végét, hanem elnézést kér a mellette ülőktől, és lassan lépkedve, ügyetlenül bukdácsolva a sorok között elhagyja a termet.
Frau Éva, a kilenc tehetség szellemi anyja eddig csukott szemmel, elégedett mosollyal hallgatta végig a műsort. Amint az utolsó felolvasó végzett, szeme kinyílik, és amikor a két műsorvezető közli a közönséggel, hogy műsoruk véget ért, és megkérdezik van-e valakinek kérdése, felugrik:
– Fantasztikus volt! Egészen elképesztőek voltak mindannyian, gratulálok!