Szerencsés Kristóf összes bejegyzése

Szakvélemény: vizsgálatot végeztünk Szerencsés Kristóf (szül. 1992. IV. 7, anyja neve: Pál Andrea, lakik: 2100, Gödöllő) 22 éves kezeltünkkel. Kristóf súlyos betegségben szenved, írónak képzeli magát. Jelen kontrollvizsgálat – figyelembe véve a Nevelési Tanácsadó véleményét – lehetetlennek tartja, hogy valaha is író váljék belőle. Gyermekkorában több író is hatással volt rá, köztük Móra Ferenc és Karl May, de mindez nem tartott sokáig. A házkutatás során két teleírt füzetet találtak tíz évvel ezelőttről, melyekben kritikán aluli meséket kezdett el írni, ez is volt a füzetek címe „Kritikán aluli mesék”. Ha más nem volt, szavakat írt egymás mellé összefüggéstelenül, mely súlyos elmezavarra utal, ugyanakkor pozitívumként hozható fel az említett füzetek angol tartalma, melyeket másolt és írt, feltehetőleg nagy előnyt szerezve ezzel az angol tanulásban. A hetedik osztály év végi bizonyítványa mellé elnyerte a „Jó viccet mondott órán” díjat, melyet egy Robert Merle könyvvel jutalmaztak. A francia író nagy hatással van a személyiségére. A terápia részeként, csoportfoglalkozásainkon kiderült, hogy más írók hatása alatt is áll, például az amerikai John Updike. Kedvenc magyar költője Arany János, kedvenc novelláit Kosztolányitól olvasta. Ezeken a foglalkozásokon Kristóf intelligens, jó magaviseletű, a verekedésekbe nem szállt be. Valószínűsíthető, hogy szökésekor magával vitte számos kéziratát, és egyetemistának adja ki magát, az ország felsőoktatási intézményeit már értesítettük.

CSEREGDI BANDI UNOKÁJA

 

Bandit nem kötelezték, vagy írták elő neki, még csak nem is ajánlotta senki, hogy külföldre utazzon. Mégis, a Cseregdi család utolsó sarja önszántából olyasmire jelentkezett, amihez neki végső soron kevés kedve szegődött. Talán annyiban mégis szorult belé valamennyi lelkesedés, ahogy azt az utunk során megértettem, hogy cserediákságunk után a jövőre nézve nagy tervei voltak. Miután hazatér, otthon új bejárati ajtóra lesz szükség, vagy, ahogy ő mondta, „nem ártana kicserélni”, így, ha nem eszik, nem iszik, és a kollégiumból is csak alig lép ki, az utalt ösztöndíjából megspórolhat akár százhúszezer forintot is. CSEREGDI BANDI UNOKÁJA bővebben…

EGY MENEKÜLŐZSÁK UTOLSÓ VALLOMÁSA

 

– Nekem ne mondja senki, hogy én nem készültem. Ez már az? Mert én mindig is erre vártam, ha lehet ezt mondani, teljes menetfelszerelésként, a szoba sarkában. Felkészítettek. Hát, most itt vagyunk, vagy leszünk, én már nem is tudom, de készen állok. Túlélő vagyok. Pontosabban leszek, mert még nem csináltam semmit. Nem is tudok mit csinálni, inkább úgy mondom, még nem voltam senki hasznára. Nézd, nézd csak, én tudtam igazán, vagy nem is tudtam, de mindig is éreztem, készültem rá, hogy kelleni fogok, azt hiszem. Egyedül gázmaszk nincs a zsebemben, csak orvosi. Jó, fegyverem sincs, ez nem Amerika. Ez még az első pálya, a játék eleje, csak egy késem van. Hát, így, igen, ennyire lyukas a vászon rajtam, szétment már most, majdnem kiesik a kés alul. Még el sem kezdődött semmi, és már kikoptam. Készpénz, útlevél az elülső, legkisebb zsebben, ha kell. Most mit mondanak? Valaki vegye hangosabbra. Valaki halkítsa le. Én már nem hallgatom. Később meghallgatom. Muszáj hallgatni! Nem muszáj hallgatni, de majd még tájékozódom. Ott amúgy a fém cigarettásdobozban, két csomag rágó és egy menzáról évekkel ezelőtt bennem maradt, bontatlan cukortasak mellett egész rendes adag fájdalomcsillapítóm van. Az mindig kell, ebben az egyben biztos vagyok, bármit mondanak. Odaadjam? Adok belőle most is, ha akarod. Csak akkor pótold vissza. Telefontöltő, külső akkumulátorok, ragtapasz, kötszer, zsebkendő, szemüvegtörlő. Nem sok ez? Csak kézfertőtlenítő kell. Lehet. Igen. Bár, lehet, hogy nem. De az is lehet, hogy igen. Bármi lehet. A középső nagy zsebben hálózsák, pléd, két kulacs, az egyik katonai, és egy teli alumínium flaska. Vegyes gyümölcsfertőtlenítés. Na, ez már tényleg nem kérdés. Vagy szilva. Vagyis igen, a szilva is, meg a vegyes is elfogyott, ki lett véve, akkor mi az, ami még maradt, az lesz az, az a fél üveg meggy. Konzerv is volt bennem, de már elfogyott. A kamrából hoznak még babot, ezt most már nem eszik meg. Vagy, ha megeszik, akkor még vesznek újra. Ez már az? Mert mondanak mindent, nemcsak itthon, kint is, és nem tudom, hogy ez már az-e. Hát, hogy kellek vagy nem. Igen? Ezek szerint nem. Szóval igen. Azt az öngyújtót hagyd, nem ég, tedd ide, kell a fém a belső zsebembe. Ha mégis szíven lőnek, akkor ezt fogja eltalálni a golyó, és túlélem. Nem láttad azt a filmet? Még egész kiskoromban láttam, éppen csak leraktak a képernyő elé. Nincs is ilyen film, vagy talán van, vagy az is lehet, hogy nincsen. Mindig ilyen nagy túlélős műsorokat néztem. Vagy sose volt, de az is lehet, hogy igen. Ez már az? Most végül is akkor mi lesz?

Angliai magyar (regényrészlet)

 

Tettem egy pillantást a szürkésfeketén csillogó futószalagra, majd a gép kezelőpultjára, aztán tovább tettettem, hogy odafigyelek Kamilra. A mellettünk lévő gép, emberként kényelmesen hátradőlve nézné, hogyan élem bele magam a nyugodt néző szerepébe, majd ahogy a rám zúduló monológot sehogy sem sikerül párbeszéddé változtatni. Egy ideje nyugodt, savanyú képet vágok, amiért azt érzem, hiba volt megint riportert játszani. Egy kérdésre, egy egész estés előadásban hat másik lassan kibontakozó választ kapok. Működésbe lépne egy újfajta időgyorsítás, de nem éri el a csúcssebességet, mert néha mégis felfigyelek, miközben mesél. A kialakult szünet mocsarában a munka – minden más géppel ellentétben –, tovább süllyed néhány percig.

– Barátaim otthon hiszik, én’ lenni angol professzor már most – kezdi az első és egyben utolsó kérdésemtől teljesen eltérő választ. – De nem igaz – nevet. – Dolgozok lengyelekkel, iszok lengyelekkel, angolom nem fejlődik. Huszonhat vagyok, előző hat évben angolom nem sokat javul, csak kicsit – a gép mellettünk egyet-kettőt ásít, de élvezi, hogy egy ideig nem kell csinálnia semmit. Ahogy Kamil megemlíti az ivást, rögtön lengyel vodkára gondolok, ő pedig még azt is megérzi, ha körülötte az embereknek az alkohol eszébe jut. – Házamban van vodka, legtöbbször azt iszunk. Te szereted lengyel vodka? – mire válaszolnék, máris folytatja. – De itt csak teát – nevet kissé erőltetetten, én is hasonlóan. Lassan már nem is próbálkozom válaszokkal, eddig csak azt sikerült a tudtára adnom, hogy magyar vagyok. Közben néha a bajszomat pödröm, bambán figyelek. Sima, pufók arca nem mond mást, mint, hogy nyolc évesen megállt vele az idő. Gdansktól nem messze lévő szülővárosában, amiről percekkel ezelőtt óráknak tűnően mesélt, felhívnám szerető családját, hogy megtaláltam a fiúkat, akit húsz éve mindenki elveszettnek hisz. – Van, hogy áthívok pár barátot, de angolul mindenki keveset beszél. De játékokból, tudod, mikor Xboxozunk, vagy ilyesmi, abból tanulok kicsit. Mozgás, katona, fedezékbe, lőjj, lőjj! Mozgás, mozgás, mozgás! – utánozza álnok mosollyal az egyik háborús, belső nézetű lövöldözős videójáték angolul adott utasításait.

Kamil elfordítja tekintetét a kezelőpult indítógombja felé, arca eltorzul kissé, mikor vissza rám néz. Megijedek, ahogy hirtelen magához tér, arca egyre vörösödik, kínos nevetésével változik a hadszíntér.

– Mondtam elején, szólj, ha sokat beszélek. Légy szíves mondd, és állíts le, mondanod kell, hogy ne beszéljek sokáig – mondja, és sötétbarna szemével csak pislog felém. Ahogy némán engem néz, képes, és elhiteti velem, hogy csak én beszéltem hozzá megállás nélkül, hosszú percekig. – Vi níd tu dú számting. Doncsú tink? – mondja az új Kamil Czajkowski. A do, vagyis a tenni szót annyira kihangsúlyozza, hogy az egész mondata égbe szökik, és nem is tér onnan vissza soha. Kamil felébredt, távolabb lép tőlem a FUEGO indítógombja felé. Odalépek a futószalag mellett legközelebbi kartonbástyához, elveszek a várból egy függőleges sort, és rutinszerűen folytatom az előző Krisztián hagyatékát ott, ahol kénytelen volt abbahagyni.

Darkley-i nyomdaraktár recept, hozzávalók: Szedés, ragasztás, matricázás, raklapra pakolás. Ezt szorozzuk be egy számmal, ami a végtelenség érzését kelti. A monotonitás egyenes arányban van a ragasztószalag kifogyásával, és attól, mennyire vagyunk ügyesek a szolgálati fegyverünkkel. Ha van időnk, legfőképpen, ha a gép úgy dönt, hogy percekre elalszik, és Kamil bika módjára nekifut, majd dühösen fúj a fóliázóra, visszanyerhetjük a ragasztószalag cserével elvesztett időt is, mielőtt a FUEGO újraindul. Szedjük a fóliázott üdvözlőlapokat, amilyen gyorsan csak lehet. Ha feltorlódnak a futószalagon, söpörjük be a nagy részét, és tegyük őket egy gyors mozdulattal félre, majd továbbra is huszonötösével, vagy harmincasával dolgozzunk le belőle, amint csak lehet. Amikor újra helyreáll az időbeli rend, és tartja magát a szolgálati szalagtépőnk, szóba kerülhet az időgyorsítással járó utazás, amihez kelleni fog egy véletlenszerű emlékkép. Amint legalább egy beugrik, és van elég ragasztószalag, doboz, és a raklap sem telt még meg, az időérzetünket megbabonázza a lassúság és a gyorsaság egy-egy kép okozta keveréke.

Amikor az emlékek kezdik átvenni az irányítást a robotüzem felett, munka közben ugyanaz a három kép kategória villan be, amik a tizenkét órás éjszakai műszak közben ajtókként működnek. Ezek közül kettő emlék, a harmadik üzemanyag. Az első egy szeplős, pisze orrú lány, haja hosszú, szőke, és mint ijedt őzike liheg előttem a sötétben. Az egyetlen fényforrás az ággyal szemben lenémított tévéből árad. Krémszínű push-up melltartójának kiakasztása közben, a feszültség cikázik belül fel és alá, mégis fekete farmernadrágjának gombja okoz nagyobb gondot. Ez az ajtó akkor nyílik, és ismétlődik oda-vissza, amikor Fruzsi kissé drámaian, suttogva kérdezi: „Megtegyük?”

Választhatok a kora reggeli dimley-i autóbusz állomás, vagy a kivételes napsütésben villódzó képek, a Victoria Station, a Temze, vagy a westminsteri metró kijárat közül, ahogy hosszasan várom Borit. Az időt turista családokban mérem, akik közül néhányan a telefonjaikat átadják, kezembe nyomják, és megkérnek így, ismeretlenül is, hogy készítsek róluk egy-két képet az óratoronnyal a hátuk mögött. Ha épp nem a velem szembeni oszlopokhoz szorítják magukat, én meg a kijárathoz közeli TESCO Express bejárata mellől fényképezem őket – miközben próbálom kikerülni a közöttünk úszó tömeget –, Borit kezdem el látni. Ahogy a városi biciklijére támaszkodva a járdáról integet felém, északról délre, múltból jelenbe, oda-vissza repülök.

Legfőképp csak úgy ömlik a rengeteg bankjegy a szemem előtt. Az isteni minimálbér, a hat font kilencvenöt gondolata mindent beborít a raktárban. Szórakozásból huszonötösével pénzt fóliázunk, és amennyit csak be tudunk dobozolni, az ma este raklapra kerül. Nincs olyan koffeines barna lötty, ami úgy hatna, mint a gondolat, hogy az angol királynő képével ellátott lila bankjegyek szerényen a zsebembe csúsznak. Mindet egyenesen II. Erzsébet küldi.

„BUCKINGHAM PALOTA

2016. március 2.

Kedves Krisztián!

Az udvarhölgyeim helyett írok, úgy döntöttem, ezt nem bízom Philippára. Értesültem afelől, ami történt, súgtak nekem egy magyarról, aki elvesztette fővárosunkban minden pénzét, és most északon törleszti mély ostobaságát, együtt él ügyének borús konzekvenciáival. Ne aggódjon, igya csak a levét, nem árt az magának. Mindenesetre meg kell mondanom, a történtek mélyen elszomorítottak. A borítékban talál pénzt, de jövő hét péntekig nem nyithatja ki. Küldök Önnek, kedves Krisztián, 333 angol fontot, ez négy napi minimálbér, de csak, ha a mai estét is tisztességesen befejezi. Az Egyesült Királyság és az Európai Unió számít magára, hogy rendesen lesznek bedobozolva azok az üdvözlőlapok.

Utóirat: Szomorúan értesültem róla, hogy a FUEGO gép haldoklik. Szeretném kifejezni az együttérzésemet Önnek és a lengyel munkatársának.

Üdvözlettel,

II. Erzsébet

Őfelsége, a Királynő”

Brékk! – a kiáltásra összerezzenek, másodpercekre meg vagyok róla győződve, hogy Mókus tért vissza. Kamil kedvesen mosolyog, majd egy ideig csak a feje köré csavart fejkendőt igazgatja, amitől úgy néz ki, mint egy visszavonult B kategóriás hollywoodi színész, akit karate vígjátékokból ismer fel az átlagközönség. Először kelti azt a benyomást, hogy ez a mosoly az arcán nem tarthat örökké. Környezetének úgy tűnhet, születésekor is ahelyett, hogy felsírt volna, csak nevetgélt, de hiába, a tekintete egyre csak álszentebbé válik.

 

 

(Illusztráció: Arshile Gorky)

Mátyás Mátyás, az álmodozó

–Hogy mit szeretne? – kérdezte dr. Keszlekiné Bárdos Tímea. Úgy gondoltam, hogy nem ismerhet fel, kettővel előtte dolgozott itt az, aki az én időmben volt az általános iskola igazgatója. Az irodában úgy láttam, hogy az asztalon kívül csak a falra kiszögelt osztályképek száma változott. Az emlékeimből megmaradt, régi, feszült érzéseket, amiket az igazgatói irodába lépve éreztem évekkel ezelőtt, most egy friss, és új, de hideg fuvallat váltotta fel. Jóleső szabadság érzés söpört át bennem. Tizenkét éve, hogy elballagtam. Utoljára akkor léptem be ide, ebbe a komoly irodába, amikor az ötödik osztályban meggyőztem két osztálytársam, hogy menjünk és követeljünk hosszabb őszi szünetet. Legalább olyan türelmesen hallgatott végig most, ez az új igazgatónő, mint elődje, aki szépen, kedvesen elmondta nekünk, hogy ez miért nem lehetséges.
–Tehát azt szeretném kérdezni, hogy lehetséges volna-e? – kérdeztem végül, miután röviden újra összefoglaltam, hogy elölről szeretném kezdeni az iskolát. Hirtelen meglepett, hogy azt mondtam, „tehát”. A matematikai szöveges feladatok végén kellett a választ úgy kezdeni, hogy „tehát”. Az iskolában tanultakra nem emlékeztem, csak a „tehátra”, és kismillió más hasonló lényegtelen részletre. De vajon mi lehet Srí Lanka fővárosa, és egyáltalán hol van? Mi az a pitagorasz tétel, és ki az a Pitagorasz? A volt tanáraim zokognának, ha meghallanák, miket kérdezek magamtól.
–Hall engem? Magának olyan elveszett a tekintete, mint akinek fogalma sincs, hogy mi Srí Lanka fővárosa, sőt azt sem tudja, hogy hol van. Azért figyeljen rám, ha netalántán beszélek.
–Elnézést, elkalandoztam.
–Szóval Ön újra szeretné járni a nyolcadik osztályt, mert nem ismeri a földrajzot?
–Elsőtől a nyolcadikig szeretném.
–Újra akarja járni mind az egész nyolc osztályt.
–Igen. Azt a keveset is elfelejtettem, amit tudtam.
–ABC-t tudja?
– Az elejére még emlékszem.
–Írni és olvasni is elfelejtett?
–Nem, azt még tudok. Hát, jó akkor másodiktól, nyolcadikig. Visszajöhetek?
–Természetes, semmi akadálya – válaszolta.
– Szóval lehetséges? – ugrottam fel az asztaltól, mint akit egy nagy adag örömmel öntenek nyakon. Az igazgatónő arcát látva visszaültem a székre, és gyerekesen brummogtam, mint Vackor az első bében.
–Hány éves is, kedves Mátyás?
–Huszonöt.
–És mivel foglalkozik?
–Alternatív építész vagyok.
–Építész! Hogy lett magából építész, ha semmit sem tud? De, várjon, hogyhogy alternatív?
–Képzeletben építek.
–Értem. Illetve, nem értem. Kezdem sejteni, de nem értem.
–Hát, azt hiszem, úgy tudnám elmondani, hogy mindaz, amit idáig tanultam egy magas, de rozoga épület. Az alapok pedig vagy hiányosak, vagy egyáltalán nincsenek.
–Szóval álmodozó. Egy lusta álmodozó – mondta, és rosszul esett, hogy azt mondta, lusta vagyok, bármennyire is igaza volt.
–Azt hiszem, igaza van.
–Miért nem tanult, Mátyás?
–Viccekkel foglalkoztam.
–Maga nem az a Mátyás Mátyás, aki miatt a Denevér Istvánné halálra nevette magát, isten nyugosztalja?
–De, igen, ő volt a földrajz tanárom. A húgomat, a Mátyás Lillát is ő tanította, mielőtt szegény halálra… hát, szóval mielőtt szegény átnevetgélte volna magát a túlvilágra. Tetszett ismerni?
–Nem ismertem, mesélték. Azt is mesélték, hogy sokan magát hibáztatták. Megtalálták az egyik földrajz dolgozatát, ami miatt több tanár is kórházba került.
–Nagyon sajnálom, akkor is sajnáltam. De, ha elölről, érti, újból kezdhetném, akkor most rendesen tanulnék. Nem kezdhetem újra?
–Kedves Mátyás, miért rabolja maga az én időmet?
–Egy próbát megért, úgy gondoltam.
–Eláruljak valamit? Tudja, hogy nem maga az első? Az előző héten is legalább öten jöttek vissza, hogy elölről szeretnék kezdeni.
–Hogyhogy? Megkérdezhetem miért?
–Ráadásul mind az öten a maga régi osztályából. És mind magára hivatkoztak. Azt mondták, hogy maga miatt nem tudtak tanulni, és szeretnék újra kezdeni. Az egyikük, egy bizonyos Szabó Piroska azt mondta, hogy maga nyolc éven keresztül szórakoztatta az órákon, vicceket súgott és mesélt, maga miatt nem tudott tanulni!
–A Piros is elölről akarja kezdeni?
–Mindenki elölről akarja kezdeni. Olyan is volt, aki azért kezdte volna az első osztályt, mert a Szabó Piroskával akart újra összejönni.
–A Kerekes Laci!
–Az most mindegy. Nézze, kedves Mátyás, ez a fiú még azt is megígérte, hogy ráveszi a többieket, a maga összes osztálytársát, hogy kezdjék elölről együtt, csakhogy összejöhessen azzal a Szabó Piroskával. Én azt hiszem, hogy egy türelmes nő vagyok, azt hiszem legalább vagy tíz percig hallgattam, hogy a Szabó Piros ezt csinálta, a Szabó Piros mindig ezt és azt mondta. – Az igazgatónő itt szünetet tartott, kiitta a kávéját, majd folytatta. – Látja, már én is Pirosnak becézem, pedig nem is ismerem ezt a Szabó Piroskát.
–Jó hallani róluk. Nagyszerű lenne elölről kezdeni! – mondtam és az igazgatónő, mintha hatásszünetet tartott volna, sokáig nézett rám, a szobában csend lett. Mielőtt kedvesen arra célzott, hogy itt a búcsú ideje, újra megkérdezte: „Kedves Mátyás, miért rabolja maga az én időmet?” Utólag, emlékszem, beszélt még valamit arról, hogy a jövő felé kéne néznem, de kifelé menet már szinte oda se figyeltem.

(Illusztráció: From the beginning, Niki Hare)

Az apokalipszis előtt egy nappal (Budapesti párbeszédek)

 

I.

–Leülök ide. Nem, inkább ide.

–Tegnap nagyon rossz volt az idő.

–Tegnap mocsok egy idő volt. Csótánypatkány egy idő, mocsok egy idő, hallottam aTesco-ban, ahogy veri az üvegtetőt az eső, patkánycsótány, mocsok egy idő volt.

–Este meg a TV2 mondta, kutya evett kutyát. Kutya evett kutyát, este a TV2 mondta.

Nézted tegnap a Barátok közt-öt?

–Néztem, szerelmem.

–Nézted tegnap a Barátok közt-öt?

–Néztem, szerelmem.

–Nézted tegnap a Barátok közt-öt?

–Mondom, néztem szerelmem.

–Nézted tegnap a Barátok közt-öt?

–NÉZTEM, SZERELMEM, DRÁGA EGYETLENEM!

–Nézted tegnap a Barátok közt-öt…?

–Néztem, szerelemem.

–”Blaha Lujza térre érkeztünk.”

 

II.

–Elnézést, meg tudná mondani, merre van a Telek utca?

–Elnézést, de én nem budapesti vagyok.

–Elnézést, meg tudná mondani, merre van a Telek utca?

–Még két megálló. Gézám, ugye két megálló?

–Három.

–Két megálló. Mester utcánál kell leszállni.

–Boráros térnél, drágám.

–Mester utcánál, Gézám. Két megálló.

–Elnézést, meg tudná mondani, merre van a Telek utca?

–Elnézést, de én mondtam, hogy nem budapesti vagyok. De, ha leszáll a következőnél, mehet egyenesen a 7-es busszal, úgy odatalál.

–Jáj’, köszönöm, akkor leszállok, a gyereket viszem, szegénynek fáj nagyon a hasa, ezta babakocsit is tolnom kell…

–Itt kell leszállnia.

–Viszlát…

–Viszlát.

–Elnézést, ha én a Podmaniczky utcába akarok menni, akkor ugye két megállót megyek még…?

–Elnézést, de én nem budapesti vagyok.

 

III.

 

Hallod? Miért beszélsz angolul, amikor magyarul is tudsz? Hallod? Hallom, hogy tudsz, miért beszélsz angolul, amikor tudsz magyarul? Hallod? Hát, te tudod milyen péntek estém volt? Habzott a szám. Habzott a szám, hallod, nem tudom mitől, megittam hatfélét, meg egy Bombát. Aszonták’ te nem mész innen sehova. Hallod. Olyan rosszulvoltam… Ennem kellett egy gyrost.

 

A kopasz kandúr

 

 

Azt hiszem, az iskolában találkoztam vele először. Késő délutánig bent ültünk, készültünk az angol érettségire, amikor megkörnyékezett minket a kopasz kandúr. Először igyekeztem megfelelni neki, az első pillanattól kezdve elfogadott, és nem karmolászott össze, ahogy arra először számítottam. A többi diák mindig mosolygott, amikor kéjesen, újra és újra odadörgölődzött a lábaikhoz, még ha nem is igazán szerették. Velem ezt nem csinálta, pedig többször is megkörnyékezett, az ellenérzéseimet csak szép lassan, módjával adagoltam felé. Később, ahogy egyre jobban kénytelen voltam megismerni, rájöttem, hogy az okosabbak közül való, félig holland, félig magyar kandúr, aki, ha szóba kerül a foci, szereti a hátát kidomborítani.

Egy ilyen csütörtök délután láttam, amire akkor azt gondoltam, hogy egy macska sem képes. A kopasz kandúr az óra közben csattogtatni kezdte az állkapcsát, és percekig engem nézett. Mikor ezt megunta, és az angol tanár épp nem vette észre, villódzó szemekkel, a padon elnyúlva, halkan egy indulót zengett felém:

– A tutti, avanti, Benito Mussolini!

Mikor az óra véget ért, a kopasz kandúr felugrott az ablakra, és kislisszolt a rácson keresztül. Akik a budapesti utcákon látták, mindjárt szimpatizáltak vele. Egy-egy útkereszteződésnél, amíg a lámpára várt, meg is dicsérték, a nők simogatták, a férfiak  helyeslően biccentettek felé, a kopasz kandúr pedig ravaszul dorombolt, amíg a lámpa zöldre nem váltott.

Útközben elgondolta, hogy változat a tervén, ma nem találkozik a többi kandúrral, akik egyébként egytől egyig mind fekete macskák voltak. Igazán marta a gyomrát az éhség, és a Szent István körúton somfordált egy cukrászda előtt, amikor hirtelen éles hangokat hallott. Közelebb lopódzott a kint ülő jól szituált férfiakhoz és asszonyokhoz, akik közül egy középkorú nő, élesen bírálta az asztaltársasága aggodalmát. Büszkén fejezte ki, hogy, ami a Magyar Gárdát illeti, őneki igenis nincs mitől félnie, és agresszíven felelősségre vonta azokat, akik nem osztották a véleményét. A kopasz kandúr kéjesen a lábához bújt, majd egy hirtelen pillanatban felugrott, majdnem lerántva az asztalterítőt, és a társaság többi tagjára dühösen morgott. Mikor elzavarták, beleértve az ismerőseivel vitatkozó nőt, a kopasz kandúr már kevésbé érezte magát olyan éhesnek.

Ahogy a Szent István körútról lefordulva, a táblákat nem nézve az egyik utcában csavargott, belépett a Blaha Lujza térnél egy kocsmába, hogy körülszaglásszon. Elbújt a söröző pultja alatt, szívesen ivott volna, de pénz szűkében sem hívatta volna meg magát soha. Két bárszéknyire ült egy szemüveges, kopasz férfi, vele egy másik szemüveges, szakállas, zsíros, barna hajú ember. Arról az esetről beszélgettek, amikor az egyik nagyobb magyar városban kitiltották a szurkolókat a meccsről. A kopasz mesélt, a szakállas pedig helyeselve ismételte a kopasz utolsó szavait, kifejezéseit. Közben beesteledett, egyre többen lettek, a kopasz kandúrnak, aki leplezetlenül figyelte ezt a kettőt, a tömeg miatt percekig olyan érzése támadt, mintha péntek este ülnének ott. A kopasz, szemüveges azzal fejezte be, hogy egyszer megkérdezték tőle, nemzeti érzelmű-e, mire ő azt válaszolta, egy nagy káromkodás kíséretében, hogy nem, csak kihullott a haja. A szakállas az utolsó két szót nevetve ismételte, és tovább bólogatott.

A kopasz kandúr már hazafelé tartott, amikor két idős nénit vett észre. A Falk Miksa utcán jöttek végig, majd a Szent István körútra értek. Az egyikük, akit Marinak hívtak, elmesélte mellette sétáló régi barátnőjének, Keselyű Istvánnénak, hogy az utcában egy szobor lesz, mégpedig Peter Falk szobra. Peter Falk ugyanis, ahogy ő hallotta a televízióban, Falk Miksa rokona volt. A másik erre megkérdezte, hogy, ha ez Falk Miksa utca, akkor miért nem Falk Miksának emelnek szobrot, és ahogy egyre többet megtudott, azt sem értette, hogy miért a sorozatbeli Peter Falknak, azaz Columbo-nak emelik, de már kezdett egyre inkább dühbe gurulni. Szörnyű ideges lett, amikor végighallgatta a szoborról, Falk Miksáról és Peter Falkról szóló beszámolót, alig látott a méregtől.

– De hát, a Columbo az zsidó! – rikácsolta Keselyű Istvánné, mire az őket követő kopasz kandúr megállt, és félig lehunyta a szemét. Elégedett és nyugodt volt.