Apokrif

 Véka alá rejtett lámpásnak születtem
világosságomnak nem lesz soha vége
s így fulladok bele magam-setétjébe
(Határ Győző: Opera Omnia)

Nem engedted az életet elmenni melletted,
a csigamászást próbáltad összeegyeztetni
a fénysebességgel, megfogadtad, hogy
soha nem adod fel, te leszel az örök
világosság fáklyáját hordozó Napember.
Fogcsikorgatva nézted, mint szakad
a rend összerakhatatlan mozaikokra,
ringattad, becézted a belőled kiszakadt torzókat,
új túlélőket faragtál a maradékból,
mint Michelangelo a széklábat Madách tablóján,
fogyó időd beleordítottad izzó verssorokba.

A lét most már kisbetűs neked,
riadt kis jószág lettél, önérzet-vesztett nemecsek.
Az észpróbát kiálltad, mégis apokrif maradsz,
rejtett kinyilatkoztatás egy soha nem olvasott könyvben.

Nem az a baj….

 egy tanár monológja 2022-ben

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja
mit kell tennie, de nem teheti meg.

Füledbe forró ólom helyett vissza-
vonhatatlanul maródnak a szavak,
s ha átnézel a fejek fölött, tudod,
nem fogsz kiabálni tehetetlenül,
grimaszba csendesül benned a harag.
’Úgyis megkapja a fizetését, ha nem tanít
ha nem csinál semmit, nem kell folyton
erőlködni’, szól egy túlsúlyos leányka,
s a magamutogatás örömével
hullámzik ülepén a farmerba gyűrt párna.
’Jobb, ha belátja, senkit nem köt le
a maga kultúrszomjas próbálkozása’.
És utálunk ide járni; és úsznak a levegőben
pengeéles szitkok hanyagul.
Ebben a lármavilágban vesztesnek érzed
magad, láthatod, csak néhány
beprogramozott, hipnotizált hülye tanul.
A szókulimász kavarog a teremben,
s ott maradsz tehetetlenül az új emberszabású
mutáns példányok között,
s mikor agyadba sikolt a csengő felszabadító
szirénája, a hangzavar sokáig füledben lapul,
mint egy falra köpött piszkosfehér rágógumi;
nyomot hagy kegyetlenül, levakarhatatlanul.
De holnap majd jössz megint, az előző nap
szörnyetege elenged, pedig tudod…

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja mit
kell tennie, hanem az, hogy nem teheti meg.

POST MORTEM

 Láttam nagyanyámat padlóra
csendesítve a zongoraszobában,
ahol a kifertőtlenített könnyedségben
már nem nyomott a latban az Idő.
Csak feküdt félszegen, s nem vettem
észre, árnyéka támasztotta az Eget,
arca átfolyt már a megsebzett falak
résein, s mikor a mező csöndjébe ért,
a szirmokon túl megláthatta a Hegyet.

Présház-hűvös alkony motozott
fekete kendője ráncai között, s egy nem
várt pillanatban kiröppent a madár a lét
fekete dobozából, a kakukkos órában
lefékeződött a mozdulat, az ingák lassan
lecsúsztak a láncon, s a végtelen fuvallatán
két összekulcsolt kezű angyal beleforgatta
a gyertyák lángját az álomtalan sötétbe.

(Illusztráció: Azat Nekrospiritual: Surreal painting)

Van, amit nem tudsz
magadban tartani,
mert már eleged van,
mert az idő fekete
házából ki akarod
lökni a kimerültséget,
olykor lopott árammal
gazdálkodsz, s a szélsőséges
értékek közül ki akarod
lökni a magadban már
nem tartható értékeket,
kínoz az önigazolás hiánya,
s ahogy ott téblábolsz
a Tiszta Ész és a Kritikai Ész
között, nem tudod, hogyan
rövidítsd le a megmaradáshoz
vezető utat, látni szeretnéd
a Nagy Csúszda tetejéről,
még indulás előtt,
hogyan ölelkezik össze
Kelet és Nyugat.

Én meg elnézelődnék
két lélegzetvétel között
a terepen, s a megszólalás
jogán átvállalnék néhány
nemkívánatos szerepet,
s amerre haladnék a fényfalon,
égi oltárokat emelve,
porig égetném a Gyűlöletet.

(Illusztráció: Kazuya Akimoto: Abstract Spiral Galaxies)

Mindig jobban… okosabban?

 Okos világban élsz,
órádon EKG-t csinálsz,
s láthatod, mennyi a szaturáció,
okos párnára hajtod le a fejed,
s ha túl magas kerted zöldje,
okos géped boldog önkéntesként
nyeli be a túlkoros füvet.
Van okos porszívód is,
s okos tévé keresi kedvenc
tartalmaid, elég a Magic Motion
távirányítás, máris foglyul ejt
a mikroprocesszoros zsenialitás,
okos izzót kapcsolsz asztalodon,
van okos kályhád és a zárad is okos,
telefonodon csak ujjlenyomat vagy,
nyilvántartásod digitális maszat,
felokosított kütyüidben érzékeny
szenzorok, okos ruhád kapucnijából
a haveroknak SMS-ben megy az üzenet
az elküldéshez használod okos szemüveged,
majd egy kellő pillanatban okos cipzárad
is közli vele az ágyon, mi a tabu, és mi a lehet.
ihatsz tudományosan, ha van okos poharad,
csak kétszáz dollár, s nem veszed észre,
a hülyeségből meddig tart a határ.
Ha fel akarod adni rossz szokásod,
csak egy telefonos app kell
és lobban az okos leszoktató öngyújtó,
mert csak tíz cigarettát engedélyez,
és jön a feloldhatatlan katt…katt….
pironkodnod kell, de mástól tüzet kérhetsz,
nem kell gyengeséged miatt beégned.
Nem utolsó sorban itt az okos táska, benne GPS,
mehetsz a plázába, nincs semmi veszély,
hiába remeg vágytól benned a shopaholic,
nem tudsz a pénzhez hozzáférni,
csak üres bámészkodásból juthat némi.
Ha a hűtődbe nézel és haladsz a korral,
okos tojástartód is van, egy remek Egg Minder

jelzi hol van polcodon a legöregebb, majd
rögtön informál és villog, küldi a riasztást.
S ha még mindez nem elég, kell egy okos
szemetes is, mely röptében nyeli a papír-
galacsint, így megmentsz néhány mozdulatot,
közben vizet is spórolhatsz, nem kell
kezedről lemosni a koszt.
Otthon okosvécé melegítheti üleped,
majd érzékenyítő masszázzsal kényeztet,
s hangulatvilágítással zárja le a fedelet.
S ha majd távoznod kell ebből az okos világból,
programozott időben visz egy okos koporsó.

Csak a mennybéli kapun nem lesz okos zár,
s az égiekkel való együttműködés hiányában
ki kell okoskodnod, mire vagy képes egyedül.
Hiszen aktivitásmérőd ekkorra már teljesen lemerül;
nem tudod kiválasztani Istenhez a helyes utat,
okos rolleredet a pokol felé tereli a huzat.
Ha idelent mégis sikerül egy-két okos dolgoktól
megvédeni magad, még mindig eshetsz
saját hülyeséged csapdájába, ahol már csak
okos fejlámpád végtelenített villogása szóródik
a megvénült, demenciás, értékvesztett éjszakába.

Száműzetésben

 Minden kellék kint
vár a kertben, egy egész
készletet halmoztál fel
naponta a gürcölés műhelyében,
most is folyton készülődsz,
azonosulni kívánsz a feladattal,
büszkén és önérzetesen,
pedig eleged van már a fejedben
zakatoló ajtódörömböléstől,
szabadulni akarsz talajlakó
rögeszméidtől, melyek feltöltik
sejtjeidet, s engedik, hogy egyfolytában
moralizálj egyszemélyes tengeralattjáródban,
amely ott vesztegel a tükörsima
elhallgatás vastagodó iszapjában.

(Illusztráció: John Holcroft: About teenagers on device for long periods)

A harag hét pohara

Láthatatlan kezek most újra öntögetik
Isten haragjának hét poharát,
a földi királyok kiadták a hadiparancsot
angyal jelmezbe bújva táncolnak, nyomukban
pénz folyik, szivárványos a megtévesztés tűzijátéka,
s nem tudni ki nevet a végén ebben a társasjátékban
a szelleműző világasztalon.
Új formákat ölt a lét metamorfózisa.
A zöld lombok tépett-szürke arccal
zuhannak a földre, a Nap sugarai gyilkos tüskéket
szórnak az égre, a madarak szárnya csupa vér,
szennyes lében zihál a túlélés tüdeje, behívót küldtek
minden lelkes lénynek a romlás műhelyébe.
Eljött a leszámolás követe, kihűlt
csillagok fulladnak zavaros tengerek sötétjébe.
És a templomok falain fekete nyomot hagy az ördög keze,
az ősök szobrait darabokra töri a gyűlölet ereje,
és már nem tudni, hogy az ember aljas vagy tudatlan állat.
A szívekből kihajtott édenkerti fákat megszállták
emberarcú fenevadak.
És az égitestek a pokol kemencéjébe bújnak,
a szemekben is bolond lángok kóvályognak, az
igazság túllépett a földi barikádon.
A végrehajtó kezében remeg az ötödik csésze,
felbolydult zsibvásár lett tér és idő keveréke.
Az emberszabásúak nem néznek már többé az égre,
nyelvükre vastagodott a káromlás, szitkokat
szórnak Isten szent nevére.
És a tisztátalan lélek utat nyit hamis próféták
szájában, jönnek, jönnek a mosolygós álarcot
öltött férgek;végveszélyben van az Élet.
Jön a hegyomlás, a földcsuszamlás, tumorok
csúfítják a fák törzsét, tűzrózsák petárdái
perzselnek a pipacsmezőkön, az emberek már nem
tudják hova tartoznak, csak egyetlen utolsó lehetőség
van még; új lappal mattot adni a haragnak.

Ahol…

a kopjafák, a fejfák
jegyzik a büszke fajtát,
s talán jegyzik a dalok…
(Ratkó József, Világnemű)

Szabadesésben kopognak az emlékek
agyam szegletébe; oda, ahol még
helyet kaphatnak a dalok,
ahol még megőrizhetők
az ajkakról ellopott sóhajok,
ahol anyám arca lüktető csillag marad,
s apám kedvenc lemezéből
fülembe ágyazza magát a sors-szimfónia,
ahol távoli lépcsősor nyílik a semmiből,
ahol az ősök neve a fejfákon
átrendeződik örök-szépségű intarziába,
ahol virág fakad a sötétbe lapátolt rögökön,
ahol versem több lesz, mint keserű, hajnali pára.

(Illusztráció: Mary Bea: Tetrachromatic)

A karácsonyfát már nem
azért állítják fel sok helyen,
ez már nem ugyanaz a karácsony,
mert az ünnep is mindig
változik, csak te nem változol
az állandó körforgásban,
legalábbis azt hiszed, mert
te vagy az ámulatba merített
létező, a fényőrző öregasszony,
akiben megmaradt a gyermek.

A levendula kékjét ősszel már
nem úgy látogatják a méhek,
mint régen, amikor virágszagú
levegő úszott a füvek között,
a lepkék is identitást váltottak,
sokasodnak a büdös bogarak,
csak a szent szkarabeuszok
maradnak karanténon kívül.

A testvér sem ugyanaz, mint
régen, a civilizált önzésben
már nem tudod, ki kivel áll
össze, melyik ismert ismeretlen
szívja véred, mikor a vélt testvér
hamis Isten-portrét akaszt a falra,
s téged a mennybéli listáról inkább
letörölne, s küldene pokolba.

Naponta azzal ébredsz, hogy
új kihívás jön, s már nem leszel
bekerítve árnyék alteregód foglya,
hiszed, tárt karokkal közeledik
feléd a szent végkifejlet, s a lábad
alatt szaladó esztendőkre kerék-
bilincset tehetsz. Tudod, magadért
éltél mások fényében, s most kincsed
szétosztod az éhezőknek.

(Illusztráció: Penny Winn: Bee on Lavender)