Erdődi Gábor műfordítói vállalkozása egyedülálló teljesítmény mind a magyarországi Dylan Thomas-recepció, mind pedig az összmagyar műfordítás-irodalom történetében. A fordító hiánypótló munkát publikált a közelmúltban: egy az egyben lefordította a walesi költő azon 237 fiatalkori, 14 és 20 éves kora között írott versét, melynek jó része eddig a magyar közönség számára ismeretlen volt, s melyekből a fiatalon elhunyt költő egész későbbi költészete táplálkozott.

            Mint többek között angol szakot végzett irodalmárnak, jelen sorok szerzőjének mintegy hivatalból meg kell jegyeznie: szomorú ténye, s igencsak nagy hiányossága a magyarországi Dylan Thomas-recepciónak, hogy e versek többségéről korábban egyszerűen nem vett tudomást. Pedig ezek azok a költemények – s erre ma már cáfolhatatlan filológiai bizonyítékai vannak az anglisztikának –, melyekből a világhírű walesi költő szinte összes később publikált, letisztultabb, érettebb verseit (tovább)írta. Tehát egy egész nagy költészet forrásvidéke az, amit most végre, a 2010-es évek elején könyv formában a kezébe vehet a magyar olvasó is.  

Csupán véletlenszerűen emelnék ki egy-két példát a magyar nyelvterületen kevéssé vagy egyáltalán nem ismert ifjúkori verset, melyek elméletileg még zsengék – gyakorlatilag a költő életkorát s későbbi pályáját is figyelembe véve meglepően érett, látomásos, kozmikus-erotikus költemények, mint például a The rod can lift its twining head… kezdetű szöveg 1930 augusztusából:

 

Lendül a pálca két feje…

 

Lendül a pálca két feje

kígyóként marja meg karom

Halálra sújtván ereje

már túl is vagyok bajokon.

Hisz halál barátunk lehet,

mi pálcánk is tán bűverő

Mint a megváltó feszület

és az örök-idő.

Inkább a féreg osztozik

a bőrömön és húsomon,

mint vérzőn veszejtem el itt

a bűnös hajlamom.

 

E fiatalkori (gyakorlatilag kamasz fejjel írott) szövegekben már a kezdet kezdetén jelen van gyakorlatilag minden téma – születés, halál, szerelem, erotika, lázadás, igazságkeresés, megváltás, bűn és bűnhődés, s mindezzel együtt a végső nagy, ontológiai kérdések –, mely Dylan Thomas későbbi, valamivel letisztultabb – mondjuk így, az ekkor még féktelenül áradó szavakat és képeket valamiféle meder korlátai közé szorító – lírájában. Persze a hosszabb terjedelmű – miként a fordító megjegyzi utószavában, átlagban hatvan soros –, számos esetben Yeats és / vagy T. S. Eliot poétikai megoldásait idéző hosszúverseken kívül már az ifjú Dylan Thomas is képes volt egészen rövid, minimalista – rá vallóan persze a formai bravúrokat, a metrikai könnyedséget itt sem nélkülöző –, szentenciózus költeményekben megnyilatkozni, miként arról a kötet több darabja, példának okáért az Introductory Poem címet viselő, 1931 októberében született, egyszerre ironikus és ars poétikus szöveg is tanúskodik:

 

Bevezető vers

 

Hogy igazolódjék a tan az ominózus

Kerüljön tepsibe a filozófus

S az eszes az eszelőstől

Meneküljön autó-kerekektől

Így szellem a költészet ellen lázong

el se mozdulok a madárháztól.

 

A kevéssé ismert ifjúkori versek mellett Erdődi Gábor – átütő erővel – fordította újra többek között Kálnoky László klasszikus magyarítása után Dylan Thomas And death shall have no dominion című híres, 1933-as költeményét, melyről mindenképpen úgy gondolom, műfordítás-történeti jelentőségű vállalkozás, fordítói fegyvertény, éppen ezért a viszonylag hosszú szöveg megérdemli, hogy teljes terjedelmében idézzük:

 

És nem győz rajta halál birodalma

És nem győz rajta halál birodalma.
Meztelen lélek amott lesz egy
minden szél és holdi lakóval
Nap édes dörgésével elegy
Míg letisztogatva csont, hús, oldal
Könyökén, lábán csillag megjelen
Bár őrült, nem veszti eszét,
Bár vízbefúl, fölveti fejét
S noha szerető vész, nem vész a szerelem
És nem győz rajta halál birodalma.

És nem győz rajta halál birodalma.
Jöjjön száz zöld dagály a tenger mélyein
soká hever, de meg nem hal, bizony,
és hólepel alatt, föld fehér éjein
kínpadra csavarva nem enged izom
Kerékre húzva meg nem törik
A hit, kezében, kettéhasad
s gonosz kardok bár átdöfik
Törik bár minden, ő nem szakad,
És nem győz rajta halál birodalma.

És nem győz rajta halál birodalma.
Nem hallja többé sirály jaját
S partokon tenger-dörgedelem
nem mond a sós légnek semmi új csodát
hol virág lengett, virág kecsesen
többé nem emeli fejét eső csapásain
Nézésétől a szépség peregne szét
de takarva szemét, tán lenne újra szép
Szépséget felvirágoztat a kín.
És nem győz rajta halál birodalma.

És nem győz rajta halál birodalma.
Tenger vagy hó alatt, ím végre
mit elveszettnek hitt, felfedi az ész.
S kis lelkét fogja a tenyerébe
tudván, hogy már soha nem enyész.
A Napban vár, míg a Nap kihuny és
már tudja is, mit sejtett ő csupán
életről-halálról kibomlik a talány.
Ismeri lelkét. Nincs többé kétkedés.
És nem győz rajta halál birodalma.

 

Így fordítódik tehát újra magyarra a költő egyik hazánkban talán legismertebb verse, az értelmezés új tereit nyitva meg a szöveg számára. Kálnoky László méltán híres fordításával persze összevethető és valamilyen szinten össze is vetendő a szöveg: Kálnoky az eredeti angol szöveg kissé fragmentált, széttartó szintaxisát világosabb mondathatárokkal, konkrétabb értelmezésben publikálta, míg olybá tűnik, Erdődi Gábor fordításában a többértelműségek és a helyenként elmosódó szintaktikai határok inkább megmaradnak. Érdemes továbbá azt a pusztán filológiai természetű tényt megemlíteni, hogy míg Kálnoky a költő kötetbe később felvett, négyből három versszakossá redukált változatát magyarította, addig Erdődi visszanyúlt az egészen fiatalkori eredeti változathoz, és – talán az érettebb Dylan Thomas szerzői intencióját talán egy kissé megkerülve – a teljes, négy strófából álló szöveget tárta magyarul az olvasóközönség elé.  

            Ami Erdődi műfordítói stílusát és annak értékelhetőségét illeti – s talán itt van a legnehezebb dolga a kritikusnak, ha valamennyire objektív értékítéletet akar mondani a fordítások felett –, angol szakosként azt kell mondjam, összességében meglehetősen jól eltalálta azt a regisztert, amelyben visszaadni igyekszik a fiatal Dylan Thomas örvénylő, kép- és szentenciahalmozó, látomásos-kozmikus költészetét. E líra leginkább tudatfolyam-versekre és / vagy drámai monológokra emlékeztet a legtöbb ifjúkori költemény esetében akkor is, ha azokat eredeti nyelven olvassuk. Úgy vélem, a fordító az esetek döntő részében sem alul-, sem pedig túl nem stilizálja a versek magyar változatait, ugyanakkor kellően archaizál is azt a tényt figyelembe véve, hogy Dylan Thomas versei az 1920-as és ’30-as években íródtak, következésképpen nem kortárs irodalmi alkotások, s talán nem is kellene őket – magyarul sem – azokként olvasnunk. Erdődi Dylan Thomasának stílusa magyarul leginkább a nyugatos hagyományba illik bele, s random összevetve néhány magyarítást az eredeti angol szövegekkel úgy vélem, a versek egyszerre törekszenek a viszonylagos jelentésbeli pontosságra és az esztétikai szépségre, ezáltal a legnemesebb (modern) magyar versfordítói hagyományokat követve. A jelentésbeli pontosságra való törekvés Dylan Thomas különleges költői nyelve és a walesi-kelta utalások, többértelműségek, valamint a szavak másodlagos, dialektusbeli jelentésrétegei miatt egyáltalán nem könnyű feladat, s még e líra avatott ismerője is ingoványos talajon jár, ha fordításra adja a fejét. Merész módon magyarítja ugyanakkor a költő által helyenként megjelenő neologizmusokat, többek között a Do you not father me…, magyarul Ne atyásíts… kezdetű versben, ahol a fordító Dylan Thomas látszólag önkényesen igésített főneveit (az angolban persze az ilyesmi nem annyira szokatlan) a hűség kedvéért ugyancsak megkísérli igésíteni. A fordító hangsúlyt fektet a versek zeneiségének erősítésére, a szövegek általában jambikus lüktetésére, melynek kedvéért nem átallja megváltoztatni a hatályban lévő magyar helyesírási szabályokat a hosszú és rövid magánhangzók terén – erre számtalan példát találhatunk a kötetben, például a röpűl ige rengeteg helyen hosszú ű-vel, a tanúl hosszú ú-val, a könnyü melléknév rövid ü-vel szerepel, ezzel is erősítve a versek olykor szándékosan archaizáló stílusát. Kiemelhetjük továbbá azt, hogy Erdődi invenciózus sűrítési technikát alkalmaz Dylan Thomas komplex, az angol eredetiben legtöbbször birtokos szerkezetet használó metaforáinak fordítására: jellemzően kötőjeles összetett szavakat használ a magyar szövegekben: hogy csak néhány példát említsünk, ilyen a kísérteti-kemény, a vasnövény-vízmosás vagy a szemérmes-szivárvány-ölelés költői összetételek a Rain cuts the place… című vers magyar fordításában (103-104. oldal).

A hosszú, monológszerű versek esetében pedig a fordító poétikai megoldásai mögött mintha ott éreznénk Arany János Shakespeare-fordításainak monológjait is – Dylan Thomas egyébként nem titkoltan használt Shakespeare-utalásokat számos művében, s a Shakespeare-drámák nagymonológjaira oly jellemző asszociatív technika és olykor túltengő képhalmozás az ő lírájában is tetten érhető, akár még a filológiai eszköztárával is bizonyítható módon. Mindezek fényében úgy gondolom, a fordító korántsem nyúl mellé, mikor adaptációban tudatosan megkísérel rájátszani a magyar Shakespeare-fordítás Arany János által teremtett – azóta persze számos fordító által szükségszerűen továbbgondolt és átértelmezett – tradíciójára. A műfordító-költő Erdődi Gábor a kozmikus költészet terén továbbá bevallottan ihletőjének tekinti József Attila hasonló grandiózus költői látomásait, ezért talán nem túlzás azt állítani, hogy a Dylan Thomas-fordítások mögött áttételesen József Attila hasonló költeményeinek hatását is ott érezhetjük – fordítói utószavában egyébként (351-355. oldal) Erdődi bio-kozmikus és kozmo-erotikus lírának nevezi a walesi költő ifjúkori verseit, ezzel ugyancsak közelebb hozva Dylan Thomast magyar kortársához, József Attilához.     

Fellelhetők persze a vaskos kötetben apróbb stílustörések is, melyek bizonyos szempontból akár hibaként is felróhatók a fordító számára. Egy példa ezekre az egyébként nem sok helyen előforduló stílustörésekre, hogy az angol horror szót – és ez a köteten belül számos helyen, következetesen előfordul – nemes egyszerűséggel meghagyja angolosan, horrorként, mely a magyarban ugyebár elsősorban egy populáris műfaj megjelölésére szolgál, s nem fordítja az ebben a lírai kontextusban talán sokkal természetesebben hangzó borzadály, rémület, stb. szavakkal. Egy-két szöveghelyen megjelenik az ugyancsak latin eredetű frigid melléknév is (nem feltétlenül a női frigiditásra utalva), változatlanul, holott talán ezt is valamivel természetesben hangzana ridegként vagy hidegként a magyar fordításában. Megjelenik továbbá a sex főnév szexként való magyarítása, mely sokkal inkább a globalizáció egyre inkább anglicizálódó kortárs magyar szóhasználatra jellemző, holott ha következetesen szeretnénk visszanyúlni a nyugatos műfordítói tradícióhoz és az 1930-as évek lírájának stílusához, talán érdemesebb volna ezt is szeretkezésként magyarítani. Felrónám továbbá a fordítónak, hogy sokhelyütt nem következetes a határozott névelő kitétele és / vagy elhagyása, különös tekintettel a kötött formában írott versek esetében érezhetjük úgy némely helyen, hogy egy-egy névelő a szótagszám betartása kedvéért marad el olyan szöveghelyekről, ahol jelenléte indokolt volna. Ezek a stílus- és kontextusidegennek ható elemek persze főként szó szintűek, s jelenlétük minimálisan hat zavarónak a magyarul egyébként többnyire átütő természetességgel lüktető versszövegek befogadása terén.

A hazai recepció első állomása az Európa Könyvkiadó Dylan Thomas összegyűjtött versei című kötete (1966), majd ugyancsak a kiadó Lyra Mundi könyvsorozatának darabjaként jelent meg számos fordító tollából született Dylan Thomas válogatott versei című kötet (1979). Egy évvel később, 1980-ban jelent meg magyarul a szerző Rebeka lányai című regénye. Majd megjelent Ezeket követte többek között Erdődi Gábor két jóval korábbi, egy verseket (A csontnak partjain, 1993) és egy elbeszéléseket (A szerelem térképe, 1998) tartalmazó műfordításkötete. 1999-ben pedig magyar nyelven hozzáférhetővé vált Dylan Thomas A sziget című regénye is. Mindezek után a most magyarra ültetett Jegyzetfüzet-versek újabb, igencsak fontos lépésként járulnak hozzá az immár több mint negyven évre visszatekintő magyarországi Dylan Thomas-recepció teljessé válásához. Az apró bírálható pontok ellenére a vállalkozás tiszteletet és értékelést érdemel, hiszen a könyv vitathatatlanul fontos darabokkal gazdagítja a magyar műfordítás-irodalmat.

Összességében tehát nem csupán az a tény bír jelentőséggel, hogy fordított szerző magyarul eddig ismeretlen verseit adja közre a kötet, hanem amennyiben nem csupán recepciótörténeti, de műfordítás-kritikai nézőpontból közelítünk a szövegegyütteshez, úgy egyúttal magyar nyelvterületen jelentős költői vállalkozásról is beszélhetünk. Kisebb pontatlanságai, stilisztikai törései ellenére állíthatjuk, hogy Erdődi Gábor versesztétikai szempontból is remek munkát végzett. Egy ekkora terjedelmű és volumenű műfordításkötet aligha adható közre apróbb hibák nélkül. A Jegyzetfüzet-versek talán az utóbbi évek egyik legfontosabb és legnagyobb volumenű angolból magyarra ültetett versfordítás-kötete, mely végre betölt egy régóta fennálló hiányt a magyar fordításirodalomban.            

 

  (Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2013, 364 oldal)

T. S. ELIOT: Holtvidék

 

 

Ezra Poundnak

a legnagyobb mesternek

 

 

I. A holtak temetése

 

Legkegyetlenebb hónap az április,

Akácot nevel a holtak földjén, összeolvaszt

Emléket és vágyat, unott gyökereket

Ajz fel a tavaszi esőben.

A tél melegen tartott minket,

A feledés havával elfedte a földet,

Kiszáradt gumókkal táplálva egy hajszálnyi életet.

A nyár meglepetésként ért, amint zivatarral

Érkezett a Starnberger-tó fölé; megálltunk az oszlopcsarnokban,

Majd napfényben mentünk tovább, a Hofgarten felé,

Majd órahosszat beszélgettünk egy kávé mellett.

Bin gar keine Russin, stamm’ aus Litauen, echt deutsch.

Mikor gyermekként ott laktunk a unokatestvéremnél,

A főhercegnél, elvitt szánkózni,

Én pedig féltem. Azt mondta, Marie,

Marie, kapaszkodj erősen. És robogtunk, egyre le.

A hegyekben az ember szabadnak érzi magát.

Éjjelenként főként olvasok, és délre utazom a télen.

 

Milyen gyökerek csavarodnak, milyen ágak

Sarjadnak e kő-szemétből? Emberfia,

Nem mondhatod, nem találhatod ki, hiszen csupán

Egy rakás összetört képet ismersz ott, ahol a nap dobog,

És a halott fa nem nyújt menedéket, a tücsök sem megnyugvást,

És a száraz kő vízként nem csobog. Csupán

Árnyék van e vörös szikla alatt,

(Jöjj ide, a vörös szikla árnya alá)

Mutatok neked valamit, ami más,

Mint saját, a reggel mögötted elnyújtózó árnyékod

Vagy az este feltámadó árnyék, aki találkozni akar veled,

Eléd tárom a félelmet egy maroknyi porban:

                                                       Frisch weht der Wind,

                                                       Der Heimat zu.

                                                       Mein Irisch Kind,

                                                       Wo weilest du?

„Egy éve adtál nekem először jácintot,

És a jácintos lánynak neveztek el.”

– Mégis, mikor későn visszatértünk a jácintos kertből,

Karod teli, hajad vizes, én pedig nem tudtam

Megszólalni, szemem megvakult, nem voltam

Sem élő sem holt, nem tudtam semmit sem,

Csak bámultam bele a fény szívébe, a némaságba.

Oed und leer das Meer

 

Madame Sosortis, a híres látnok,

Csúnyán megfázott, mégis

Úgy ismerik ördögi kártyáiról,

Mint Európa legbölcsebb asszonyát. Itt van, szólt,

Itt a te kártyád, a vízbefúlt Föníciai Tengerész,

(Gyöngyök a szeme helyén, nézd!)

Ez itt pedig Belladonna, a Szilkák Úrnője,

Az alkalmak asszonya.

Itt van egy ember három pálcával, és itt a Kerék,

Itt pedig a félszemű kereskedő, és ez a kártya,

Amelyik üres, valami, amit a hátán cipel,

Ám hogy meglássam, mi az, tiltva van. Nem találom

Az Akasztott Embert. Tarts a vízbefulladástól.

Embertömegeket látok, amint körben menetelnek.

Köszönöm. Ha találkozol a kedves Mrs. Equitone-nal,

Mondd meg neki, hogy magam viszem majd el a horoszkópját:

Mostanság nem árt az óvatosság.

 

Valótlan Város,

A téli hajnal barna ködje alatt,

Tömeg hömpölygött át a London Bridge-en, oly sokan,

Nem tudtam, hány embert sodort el a halál.

Sóhajok, rövid, rendszertelen kilégzésekkel,

És minden egyes ember tekintete saját lábaira szegeződött.

Felhömpölyögtek a dombra, majd le a King William Street-re,

Ott, ahol a Saint Mary Woolnooth harangja

Halott hangján az utolsó kilencet ütötte.

Ott láttam meg egy ismerős arcot és megállítottam, rákiáltva:

           „Stetson

Együtt szolgáltunk Mylae-ben a hajókon!

A hulla, amit tavaly ültettél el a kertedben,

Azóta kihajtott? Idén hoz virágot?

Vagy a hirtelen fagy talán végzett vele?

Kergesd hát el a Kutyát, az ember barátját,

Vagy karmaival újra kikaparja majd!

„Te! hypocrite lecteur!—mon semblable, — mon frère!”

 

 

II. Egy sakkjátszma

 

A Szék, amelyen ült, akár sugárzó trónon,

Ragyogott a márványon, ott, ahol az oszlopokon

Szőlőindák futottak végig, közülük arany Kupidó kémlelt kifelé

(Egy másik tekintetét a szárnya alá rejtette)

És az üveg hétágú gyertyatartók fényét

Kettőzte meg, a fényt visszatükrözve az asztalon,

Ahol az asszony ékszerei gazdagon

Áradtak szét a szatén táskákból.

Elefántcsont-fiolák és színes üveg

Rejtette bizarr illat-készítményeit

Porba, kenőcsbe, folyadékba – felzaklatták,

Összezavarták és illatba fojtották

Az értelmet, az ablakon beszökő

Szellő felajzotta őket, olajuktól

A kinyújtózó gyertyalángok

Füstje felszökött a laquaeirára,

Szétzilálva a mennyezet mozaikjait.

Réz-táplálta, hatalmas tengeri fa

lángolt zöld-narancs színben, színes kő-keretben,

És a szomorú fényben karcolt delfin úszott.

A régi kandalló felett, akár ablak, ott volt

Az erdei jelenet, Philoméla átváltozása, aki

Barbár király gyilkos kénye elől menekült,

A csalogány mégis betölti a pusztaságot, sebezhetetlen hangjával,

És hiába üldözi még a világ, ő csak

A mocskos fülekbe cserreg.

És az idő más elhervadt töredékei

Is a falra írattak; mereven bámuló,

Elnyújtózó formák csendesítették el a termet.

A lépcsőn csoszogó lépések hangja.

A tűz-fény alatt, a kefe alatt

Haja láng-pontokban terült szét

És beleégett a szavakba, majd vadságban elcsendesült.

 

„Ma este rosszak az idegeim. Igen, rosszak. Maradj velem.

Beszélj hozzám. Miért nem beszélsz soha? Beszélj.

               Min jár az eszed? Mire gondolsz? Mire?

Sosem tudom, mire gondolsz. Gondolkodj csak.”

 

Azt hiszem, patkány-sikátorban járunk

Ahol a holtak elveszítették csontjaikat.

 

Mi ez a zaj?

                    A szél motoz az ajtó alatt.

Megint mi ez a zaj? Mit művel a szél?

                   Semmi, semmi, megint.

                                                      Nem

Tudsz semmit? Nem látsz semmit Nem

                       emlékszel

semmire?

Semmire?

 

                       Emlékszem

Azok gyöngyök a szeme helyén.

Élsz még, vagy már nem? Semmi nincs a fejedben?

 

Ó Ó Ó Ó Ó Ó Shakespeare-i Rongy –

Olyan elegáns

Olyan intelligens

Mit tegyek most? Mit tegyek most?

Kirohanok így, ahogy vagyok és sétálok

Az utcán, így, kiengedett hajjal. Mit csinálunk holnap?

Mit csinálunk valaha is?

                                    Tízkor a melegvíz.

És ha esik, zárt kocsi négykor.

És játszunk egy parti sakkot,

És meztelen szemünket nyomogatva várjuk, hogy kopogtassanak az ajtón.

 

Mikor Lili férje leszerelt, mondtam –

Nem akadékoskodtam, megmondtam egyenesen,

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Most Albert visszajött, szedd össze magad egy kicsit.

Tudni akarja majd, mi lett a pénzzel, amit ő adott neked

a műfogsorodra. Megtette, ott voltam.

Húzasd ki az összes fogadat, Lili, és készíttess újat,

Mondtam, esküszöm, már rád nézni sem bírok.

És már nem bírom, mondtam, gondolj csak szegény Albertra,

Négy évet szolgált a hadseregben, szórakozni akar végre,

És ha nem vagy rá kész, majd más is megteszi, mondtam.

Így megy ez, mondta. Valami olyasmi, mondtam.

Tudni fogom, kinek mondjak köszönetet érte, mondta, majd

        őszinte tekintettel rám nézett.

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Ha neked nem tetszik, hagyd az egészet, mondtam.

Majd más elintézi, ha te nem tudod.

De ha Albert kiiktat, nem mondhatod, hogy nem szóltam.

Szégyellned kellene magad, mondtam, hogy olyan ódivatú vagy.

(Hiszen Lili még csak harmincegy éves.)

Nem tudok vele mit csinálni, mondta szomorúan.

A gyógyszerek miatt van, hogy megelőzzem a dolgot, mondta.

(Már öt volt neki, és majdnem meghalt az ifjú George miatt.)

A gyógyszerész azt mondta, minden rendben lesz, de soha

                  nem voltam ugyanaz.

Te komplett őrült vagy, mondtam.

Nos, ha Albert nem hagy békén, ugyanez lesz, mondtam,

Minek mentél férjhez, ha nem akarsz gyerekeket?

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Nos, azon a vasárnapon Albert hazatért, forró sonkát ebédeltek,

Meghívtak engem is, hogy érezzem a forróság szépségét –

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!
SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Jó éjt, Bill. Jó éjt, Lou. Jó éjt, May.  

            Jó éjt.

Lá-lá. Jó éjt. Jó éjt.

Jó éjt, hölgyek, jó éjt, drága hölgyek, jó

            éjt, jó éjt.

 

 

III. Tűz-prédikáció

 

A folyó sátra összetört: az utolsó lomb-ujjak

Markolnak a nedves partba. A szél

Átkel a barna tájon, nem hallja senki. A nimfák elmentek.

Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek.

A folyó nem sodor üres üvegeket, szendvicsfóliákat,

Selyem zsebkendőket, kartondobozokat, cigarettacsikkeket

Vagy a nyáréjek más szemtanúit. A nimfák elmentek.

És barátaik, a városatyák léhűtő örökösei

is elmentek, címet sem hagyva maguk után.

Leman vizeinél álltam és zokogtam…

Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek,

Drága Temze, folyj csak, míg halkan és hosszan beszélek.

Ám hátam mögött hallom a hideg fuvallatot

Csont-csörgés hangja ez, ami fültől fülig hatol.

Patkány kúszott át halkan a növényeken,

Végigvonszolva nyirkos hasát a parton,

Míg én az unott csatornában horgásztam

Egy téli estén, a gázvezeték mentén

Tűnődtem bátyám, a király hajótörésén

És előtte királyi apám halálán.

Fehér testek meztelenül az alacsony, dohos parton,

És csontok, szétszórva egy száraz barlangban,

Évről évre csak patkánylábak bolygatják őket,

Ám hátam mögül időről időre

Hallom kürtök és motorok hangját, amik a tavasszal

Sweeny-t Mrs. Porternek végre elhozzák majd.

Ó, a hold ráragyogott Mrs. Porterre   

És a lányára

Lábukat mossák a szódavízben

Et, O ces voix d’enfants, chantant dans la couple!

Tit tit tit

Tsh tsh tsh tsh tsh tsh

Micsoda bárdolatlan kényszer.

 

Tereu

 

Valótlan Város

A téli hold kék köde alatt

Euginidész úr, a szirmai kereskedő,

Borotválatlanul, zsebe mazsolával teli

C.i.f. London: iratai láttán,

Tört francia akcentussal

Meghívott mulatságára a Cannon Street Hotelbe,

Majd a hétvégére Metropole-ba

 

Azon a bíbor órán, mikor a szemek és a hát

Felemelkednek az íróasztalról, mikor az emberi motor várakozik,

Akár egy járó motorral várakozó taxi,

Én, Theiresziász, bár vak vagyok és két élet között hányódom

Ráncos, asszonyi mellű vénemberként, látok

E bíbor órán, az esti órán, amely hazafelé

Sodorja a tengerészt a vizekről,

A gépírónő otthon van teaidőben, reggeliző-asztalát leszedi,

Begyújtja a kályhát, konzerveket nyit.

Ablakában ott lógnak a száradó kombinék,

A nap utolsó sugarai rájuk vetülnek,

És a díványon (ami éjszaka ágy),

Harisnyák, papucsok, blúzok hevernek.

Én, Theiresziász, ráncos mellű vénember

Láttam az egész jelenetet, és a többit elmeséltem –

Én is vártam, én is vártam a vendéget.

És érkezik is az a pattanásos fiatalember,

Egy ingatlanügynök segédje, merész ábrázatával,

Gőgje úgy áll rajta, akár a keménykalap

Egy Bradfordi milliomos fején.

Úgy sejti, most megfelelő az idő,

Az étkezés véget ért, az asszony fáradt,

Lelkesen ér a nőhöz, és bár az asszony

El nem löki, nem is kívánja még.

Végül izgatottan támadásba lendül,

Felfedező kezének útját semmi sem állja,

Nem is követel választ a hiúsága,

Hiába közönyös üdvözletet vív csupán ki.

(És én, Theiresziász, mindent előre elszenvedtem,

Ami azon az ágyon vagy díványon megtörtént,

Én, aki ott ültem Théba falai alatt

És megjártam a holtak földjének legalsó bugyrait.)

Megcsókolja, utoljára, győzedelmesen,

Majd útra kel, a kivilágítatlan lépcsőházon át.

 

Megfordul és egy pillanatra a tükörbe néz,

A nő már alig emlékszik, mi is történt,

Eszén egy kába fél-gondolat iramlik át,

„Nos hát, itt a vége, örülök, hogy véget ért.”

Mikor egy bájos nő a mámort járja meg,

Majd magányosan járkál szobájában,

Kezével automatikusan végigsimít haján,

És a történteket egy gramofon őrzi meg.

 

„És felém kúszott e zene a vizeken át,

Végig a Strand-en, fel a Queen Victoria Street-re.

Ó, Város, város, néha hallom

Egy borozó mellett, a  Lower Thames Street-en

Egy mandolin örömteli pengését odabentről,

Ahol halászok mulatják az időt délben: ott, ahol

Magnus Vértanú falai

Ragyogó és megamagyarázhatatlan, fehér-arany jón fényt ontanak.

 

Olajat és kátrányt

Izzad a folyó

A bárkák ringanak

A forduló dagállyal

Vörös vitorlák

Tartanak

Védett helyre a súlyos árbocokon.

A bárkák fahasábokat

Sodornak lefelé

Greenwich irányába

A Kutyák Szigete mentén

             Vejlala leja

             Vallalal lejlala

Elizabeth és Leicester

Itt eveztek el

A csónak tatja

Arany-kagylót formált

Vörös és arany

Tajtékok

Mosták mindkét partot

Délnyugati szél

Vitte a folyón

Harangszó

Fehér tornyok

              Vejlala leja

              Vallalal lejlala

 

„Villamosok és porlepte fák,

Szülőföldem Highbury. Richmond és Kew

Rontottak meg. Richmondnál felemeltem

A térdem egy keskeny kenu aljzatán.”

 

„Lábam Moorgate-ben, szívem pedig

A lábam alatt. Az esemény után

A férfi sírt. Új kezdetet ígért, és én

Nem szóltam semmit. Kit érdekel?

 

„Margate homokján

Csupán a semmit

Kapcsolhatom a semmivel.

Koszos kezek töredezett körmei.

Népem, alázatos népem, akik nem várnak

                 Semmit.

                               la la

 

Majd Carthage-be érkeztem

 

Égve égve égve égve

Ó, Uram, hát kirántasz engem

Ó, Uram kirántasz

 

égve

 

 

IV. A vízbefulladás

 

Phlébász, a fönícaiai hetek óta halott,

Elfelejtette a sirályok sikolyát, a tenger

Hullámait, a nyereséget és a veszteséget egyaránt.

                Tenger alatti áramlat

Találta meg suttogva csontjait. Ahogy felállt és elbukott,

Végigjárta aggkora és ifjúsága szintjeit,

Majd elérte az örvénylő medret.

                                               Idegen vagy zsidó,

Te, aki forgatod a kereket és a széllel szemben nézel,

Gondolj Phlébászra, aki egykoron magas és jóképű,

akár csak te magad.

 

 

V. Amit a mennydörgés elbeszélt

 

Az izzadt arcokon megvillanó fáklyafény után

A kertekre szálló fagyos csend után

A kő-vidékek haláltusája után

A kiáltozás és a sírás

A nyári mennydörgés

Börtöne, palotája és visszaverődése után

A távoli hegyek felett

Ő, aki élt, most már halott

Mi, akik éltünk, most haldoklunk

Mind Türelmetlenül.

 

Itt többé nincs víz, csupán a szikla

Szikla, semmi víz a porlepte úton

Az út fent kanyarog a hegyek között

A víz nélküli, sziklás hegyek között

Ha volna víz, megállnánk inni

Ám a sziklák között nem lehet inni vagy merengni

Száraz a verejték, homokban botorkál a láb

Ha csak volna egy kis víz a szikla közt

Halott hegy-száj rothadó fogakkal, köpni képtelen

Itt nem lehet megállni, lefeküdni vagy leülni

E hegyek között még a csend sem létezik

Csak Száraz, meddő, esőtlen mennydörgés

E hegyek között még a magány sem létezik

Csak komor, vörös arcok bámulnak és morognak

A vályogházak ajtói mögül

                                        Ha volna víz

És nem szikla

Ha volna szikla

Volna víz is

És víz

Tavasz

Egy medence a sziklák között

Ha csupán a víz hangja volna

Nem a kabócáké

És ne a száraz fű dalolna

De a víz a sziklák felett

Ahol a remeterigó énekel a fenyőfán

Csip-csöpp csipp-csöpp csipp-csöpp

De víz nincs sehol

 

Ki az a harmadik, aki mindig melletted jár?

Mikor számolok, csak te és én vagyunk

De mikor felfelé nézek a fehér úton

Mindig ott sétál valaki más is melletted

Ott suhan, rajta csuklya és barna köpeny,

Nem tudom, nő vagy férfi lehet-e

– De ki az a harmadik, aki ott melletted sétál?

Mi ez a hang ott fenn a légben

Anyai siralom suttogása

Kik ezek a csuklyás, mozgolódó hordák

A végtelen síkságok felett, a töredezett földön

Tántorogva, csupán egy lapos horizont tartja őket itt

Milyen város az ott a felhők felett

Amely megtöri, újraformálja, felhasítja a bíbor leget

Alázuhanó tornyok

Jeruzsálem Athén Alexandria

Bécs London

 

Valótlan

 

Egy asszony kiengedte hosszú, fekete haját

És suttogás-zenét játszott e húrokon

A bíbor fényen gyermekarcú denevérek szálltak át

Fütyülve, dobolva saját szárnyukon

És fejjel lefelé kúsztak, végig egy megfeketedett falon

A légből alá felfordított tornyok lógtak

És felsejlő hangok zengtek, jelezve az órákat

Az üres ciszternákból és kiszáradt kutakból pedig

                     hangok dala szállt felfelé

 

A hegyek közötti elfeledett barlangban

A sápadt holdfényben, a fű énekel

A repedt sírhantok felett, a kápolna körül

Van ott egy üres kápolna, már csak a szél otthona.

Ablaka nincs, ajtaja már kileng,

A száraz csontok nem ártanak már senkinek.

Csupán egy kakas a tetőfán

Kukurikú kukurikú

A villámok közepette. Majd esőt hozó

Nyirkos vihar

 

A Gangán levonult a dagály, a petyhüdt

Lombok esőre vártak, míg a fekete fellegek

A távolban gyülekeztek, Himavant felett.

A dzsungel meglapult, elmerült a csendben.

Majd megszólalt a mennydörgés

DA

Datta: mit adtunk át?

Barátom, vér tépázza szívemet

Egy nyugodt pillanat merészsége

Amit egy kornyi bölcsesség helyre nem állít

Ennél, csak ennél, itt léteztünk

Ezt nem meséli el rólunk a halotti beszéd

Sem a sírfelirat a jólelkű pók hálója alatt

Vagy a végakarat, amit sovány ügyvéd tár majd fel

Üres szobánkban

DA

Dajadhvam: Hallottam, amint a kulcs

Elfordult a zárban, majd még egyszer

A kulcsra gondolunk, mindenki a saját börtönében

Gondol a kulcsra, és teremti meg a börtönt

Mindenki éjjelente, míg éteri hangok egy pillanatra

Felélesztik a törött Coriolianus-ágat

DA

Damjata: A csónak boldogan

Válaszolt, a vitorlával és evezővel mesterként bánó kéznek

A tenger nyugodt volt, szíved is boldogan válaszolt volna,

Ha hívják, boldogan engedelmeskedve

Az irányító kezeknek

 

                                 A parton ülve

Horgásztam, mögöttem a kietlen síkság

Legalább a saját birtokomat rendbe szedjem?

A London Bridge leomlik leomlik leomlik

Poi s’accose nel foco che gli affana

Quando fiam uti chelidon – Ó fecske fecske

Le Prince d’Aquitaine á la tour abolie

A saját romjaim sáncoltam el ezzel a törmelékkel

Hát jó vagyok én neked. Hyeronimo megint megtébolyodott.

Datta. Dajadhvam. Dajmata.

Santih santih santih

 

 

Kántás Balázs fordítása

 

    

 

A gépezet

(The Machine)

 

A sötétség beléd mart. És a létezés

félelme összetört. „Hatalmas, sötét gépezet.”

„A körülmények közönyösen

Őrölő malomköve.” Látva a narancsszín

Naplementét, ezek voltak azok a szavak,

Melyeket papírra vetettél. Akkor kellett jönniük,

Mikor én nem voltam ott. Mikor engem akartál

Elérni a lépcső tetején, helyette ez

A borzadály talált rád. Ezalatt én

Valószínűleg csak üldögéltem,

Talán Lucasszal, és nem volt egyéb

Célom, mint hogy saját kutyám legyen,

Mint ahogyan nem volt. Egy valódi kutya

Talán csak nézte volna a semmit,

A hajvégeket,

Míg az anyád és apád arcát, e félig prédaszerű,

félig kórházi groteszk maszk,

E hatalmas, gyilkos erő magába szívta még megíratlan

Verseidet, és egyre csak nőtt, láthatatlanul,

Felém közeledett, át a nyugodt fűzfaligeten.

Áttörte a Vasmacska Söröző falát,

Sörömet magába fojtotta

És feketén ásított ki magából engem

Abba a másik, benső világba,

Ahol később otthonra leltem. A gyermekeim. És az

Életem, az örökös próbálkozás, hogy megtegyem azokat

A lépéseket, megkövülten, az immár vöröslő

ajtó felé, melyet saját valódban kitártál,

Hisz volt még idő néhány szót szólni.

 

 

Kántás Balázs fordítása

 

 

Szigetnek

Insenlhin

 

 

Szigetnek, közel a holtakhoz,

a kicsavart fának eljegyezve,

a menny keselyűként köröz a karok felett,

szaturnusz-gyűrű a lelkek körül:

 

idegenek és szabadok eveznek,

jég és a kő parancsolói;

köröttük csapkodnak a süllyedő bóják,

köröttük üvölt a cápakék tenger.

 

Eveznek, eveznek, eveznek – :

Ti holtak, ti úszók, gyerünk előre!
Mi is horogra akadunk majd!
Holnapra elpárolog tengerünk!

 

 

 

Hangok

Stimmen

 

Hangok a zöld

víztükörbe vésve.

Mikor a jégmadár alászáll,

zörren a másodperc.

 

Mi veled volt

minden parton,

most lekaszáltan

egy másik képbe lép. 

 

*

 

Hangok a csalánösvényről:

 

Jöjj el hozzánk a kezed által.

Ki egyedül maradt a lámpással,

kezéből olvashat csupán.

 

*

 

Hangok, éjerezettel, kötelek,

melyekre felakasztod a harangot.

 

Temesd el magad, világ:

Mikor a holtkagyló felúszik,

Kongani kezd a harang.

 

*

 

Hangok, melyekből szíved

visszasiklik anyád szívébe.

Hangok az akasztófa alól,

hol a kései s a korai fa

kicserélik évgyűrűiket.

 

*

 

Hangok, torokmélyől, a törmelékben,

ahol a végtelenség lapátol,

(szív-)

nyálkás patak.

 

Gyermek, itt bocsásd vízre a bárkát,

melyet megtöltöttem legénységgel:

 

Mikor a hajók között kitör a vihar,

a satu összeszorul.

 

*

 

Jákob hangja:

 

Könnyek.

Könnyek a testvérszemben.

Egyikük a helyén maradt s nőni kezdett.

Odabent lakunk.

Lélegezz, hogy

fellazuljon.

 

*

 

Hangok a frigyláda belsejéből:

 

Csupán

a szájak

menekültek meg. Ti,

süllyedők, ti is

hallotok minket.

 

*

 

Nincs-

hangok –

kései zaj, időidegen,

ajándék gondolataidnak, itt végre

elér az ébredés: egy

termés, szemnagyságú, mélyen

bemetszett; belőle

gyanta átad, többé

nem gyógyul a seb.

 

Kántás Balázs fordításai

Viaszgyertya

Talglicht

 

 

Felcsapták a könyvet a szőrös szerzetesujjak: szeptember.

Jászon most hóval hinti be a csírázó magokat.

Az erdő kéznyakéket ajándékozott neked, hát holtan lépsz át a hurokba.

Hajadhoz sötétebb kék vegyül; szerelemről beszélek.

Kagylókról, könnyű felhőkről szólok, s egy csónak tűnik fel az esőben.

Egy apró csődör galoppzik át a lapozó kezeken –

Feketén tárul fel a kapu, s éneklek:

Hogyan is élhettünk itt?

 

 

Fekete hópelyhek

Schwarze Flocken

 

 

Hó hullott, fénytelen. Eltelt

egy hónap, vagy kettő, mióta az ősz szerzetesi csuhája alatt

hírt hozott nekem is, levelet az ukrajnai lejtőkről:

 

„Emlékezz, tél van itt is, ezredszerre immár,

itt a tájon, hol a legcudarabb vihar dúl:

Jákob mennybéli vére, pörölyöktől áldott…

Ó, jég, földöntúli vörös –  az atamán egész

seregével belemenetel a sötétlő napoka… Gyermek, ó, csak valami

rongyot adj, hogy magamat bebugyoláljam, mikor villanak a sisakok,

mikor feltörnek a rózsás jégtáblák, mikor hószitálás temeti maga

alá apád csontjait, míg paták dobogása

zengi a cédrus dalát…

Kendő, csupán egy apró, vékony kendő, mit

magamnál tartok, most megtanulsz hát sírni, e gyötrelem,

e világ, mely sosem lesz újra zöld, gyermekem, a te gyermekedért!”

 

Őszi vér mindenütt, anyám, megégetett a hó:

kerestem a szívem, zokogott, s végül ráleltem – ó, a nyár lehelete,

tehozzád volt hasonlatos.

Gyűlt a könnyem. Szőttem a kendőt.

 

 

 

Esőorgona

Regenflieder

 

Esik, nővérem: az égbolt emléke

most levetkőzi keserűségét.

Orgonád időszag-egyedüllét

s cseppek sugarában kutatja őket,

kik ablakukból a kertre láttak. 

 

Hívószavam szól az esőlángnak.

 

A rácsok magasába szökik árnyam,

s lelkem átlényegül vízfolyássá.

Bánod-e, Sötét, hogy e zivatarban

néked virágzom más orgonáját?

 

 

 

 

Mák

Mohn

 

 

Töltsd meg az éjeket idegen lánggal,

hódítsd meg, mi a csillagokból szólt,

legyen emésztő tűzvész sóvár vágyam,

melyet kilencszer is kivet korsód.

 

Kell, hogy bízz a forró mák pompájában,

nyaradat a gőg eltékozolja,

szemet vetett szemöldököd húrjára,

s lelked bíbor álmát is elhordja /ellopja.

 

Mikor tűzeső hull, akkor retten meg,

nem szívja be a kert hűs szellőjét,

mely felfedhetné az imádott szemnek

bánattól koromfekete szívét.

 

 

 

Az olajfa

Der Ölbaum

 

 

Az olajfában szólt a pokol bősz kürtje,

szívén vihar kelt át, s üresen felkiáltott.

Nem aludt hát mivélünk összeölelkezve?

Te áldod őt, s a mi szavunk átok? 

 

Amikor tort ült velünk a sötétség,

dalolva szállt le hozzánk a mélybe.

Őt a fagyhalál kürtjei ölelték,

elszunnyadtunk, s ő ott állt, remegve.

 

Engeded-e hát, vándorló olajfa,

hogy utoljára is megtérjünk hozzád,

s miként minket, minden apró gallyad

a vad tűzvész tegye magáévá?

 

 

 

Sötétség

Finsternis

 

 

Üresek a némaság urnái.

 

Ágbogak közt

feketén fojtogat

a nyelvtelen dalok hősége.

 

Az órahiányok tompán

tapogatóznak idegen idők után.

 

Szárnycsapás süvít.

 

A baglyoknak a szívben

halál hajnala kél.

 

Szívedbe árulás veti magát –

 

Árnyam birokra kel sikolyoddal –

 

A kelet ezért az éjért füstölög…

Csupán a haldoklás

szikrája villan.

 

 

 

 

A magányos

Der Einsame

 

 

Jobban kedvel az ősz, mint fát és galambot,

így hát ruháját ajándékozza nékem.

„Viseld álom helyett”, szegélye így suttog,

 „Oly közel van a keselyű, akár Isten.” 

 

Ám én mégis más gúnyát öltöttem,

durva szabású, dísztelen ruhát.

Érintsd meg, s hó lepi el az epret.

Lengesd meg, s hallod, a sas mint kiált.

 

 

Kántás Balázs fordításai