Először arra gondolt, hogy micsoda villámokat, nem is, leginkább fájdalmas nyilakat lövell majd a doktornő szeme, amint megnézik egymás gyűrött képét. Ez a doktornő efféle volt; modorában komoly hiányosságot mutatott az, hogy egyformán nézett a magát avas tejjel megszítt konyharuhára és az egyszeri emberre.
Persze, mindig is rettegés járta át hasonló körülmények között. Talán a „rettegés” nem is a megfelelő szó erre. Majd’ összeszarta magát.
De ebben a pillanatban, ahogy a váróterem csendjét meg-megtörte remegő térdeinek összekoccanása; ebben a nyomorúságos pillanatban a szeméből induló nyílveszők találkoztak a szemközt várakozó kislány nyílvesszőivel. Mondhatni, széthasították egymást, apró szemű forgácsot hányva minden irányba.
Elmondhatok két dolgot is, ami megmagyarázza a pillanat hevét: B. úr, ahogy ő magát nevezte, egyedül a gyermekek miatt tudta még csinálni azt, amit az életben való boldogulásnak nevezünk, kettő: Bú bá, ahogy őt a gyerekek nevezték, nem volt valami nagy pedofil.
De munkájában mégis csak nekik élt, mégiscsak miattuk volt valami melegség még abban a jégcsap, félszeg lényben, ahogy a környék nyugdíjasai nevezték őt, több ízben.
Könnyű, szőke lány ült vele szemben. Hasonló azokhoz, akik a színházba benéznek, iskolás csoportokkal, néha szülőkkel, ritkán egymaguk. Eszébe jutott, milyen volt az elején csinálni. Az első alkalmakkor, és néha a szezonális szünetek után is, mintha sosem csinált volna hasonlót, fanyar ízzel, görcsölő belekkel lépni színpadra, de egy órával korábban már ugyanígy ülni a színpad mögött, kopott kofferjában Edével.
Ede halott volt. Faforgács-halom margózta a helyet, ahol megölték, bár sokkal durvább forgács, mint ami jelenleg a váróterem padlóját borította.
Ede fafejű volt és meglehetősen hosszan tűrte, hogy B. úr kezét a seggébe dugva matat.
B. úr egész életében a színpadra gyakorolt, elmondható, hogy kiváló tehetség volt, kisebb sikerei voltak korábban a kocsmákban, ahová az a néhány jótét lélek elkísérte, akinek nem volt kedve izgalmasabb emberekhez, tehát unott arcú, gyúrható bőrű karikatúrái voltak a harmadik évezred kispolgárainak. Mikor aztán beállt a reflektor fényömlése alá, mégis rettegés tört rá.

És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy ez a fajta félelem sem más, mint amit akkor érzett.

Már-már mulatságosnak találta ezt a felismerést. Egy csapat jövőbeli, elégedett kölyök (tehát a tudat, hogy majd ők úgyis eloszlatják a rettegést) sem változtatott a lámpaláz mivoltán. Egy fogorvos meg aztán cseppet sem hasonlít egy csapat elégedett, jövőidejű kölyökre.
B. úr nyelt egyet.
Aztán még egyet.
A slejm is ilyenkor burjánzik erősen a szájüregben, ha orális nézőtér képzésére szorul az ember.

Tehát különös az a felismerés, hogy az ennyire különböző félelmek köbgyöke valójában ugyanannyi, és ezen semmiféle egzakt tudás és számítás nem segíthet. Az ember, jelen esetben B úr, ugyanúgy összeszarja magát. Tűkön ül.
Az utóbbi kifejezést használta fejben a lány, szemben Bú bával, ahogy ő nevezte. Tizenkét alkalommal volt már az előadásán, és egyáltalán nem tartotta mulatságosnak, a szó szoros értelmét illetve. Mi több: többször is elgondolkodott azon, miért ül itt a többi gyerek, és miért nevetnek olyan harsányan. Persze rajta kívül szinte mindenki csoportban, vagy szülőkkel érkezett, és a szülős-gyerek esetében még megértette a helyzetet, legalábbis talált rá racionális magyarázatot. A harmadik évezred kelet-közép-európai kölykei, legalább is kilenc éves kor alatt még többnyire hajlanak rá, hogy a szerencsétlen, jóakaró-szülők irányába szolidaritást vállaljanak. Az ilyen jóakaró-szülőkből amúgy sincs már sok. A lány sokszor végignézett már a nézőtéren, és a szülők arcáról mindig ezt az éppen-csak-nem-valódi, némán kacagó vigyorokat olvasta le. Negyven perc (amennyi egy előadás volt) pedig nem a világ vége, tehát a kölykök is kitettek magukért. Megtették azt, amit a térségben utoljára meg kellett tenni valakinek, szolidaritás vállaltak. Kacagtak, egészen addig, amíg a szülőket valami őszinte öröm meg nem fertőzte. Az előadás közepére nehezen volt szétválasztható a műkacaj és a valódi nevetés. A végére csodát műveltek a gyerekek. Mindenki boldog volt. Sőt: elégedett az életével.
Kivéve egyvalaki, nevezetesen önmaga.
De mégis, ha el lehet mondani valamit e leányról: csoda, de legalábbis tisztelet született lelkében. Rohadtul unta az újra- és újrahallgatott favicceket. Egy év alatt semmi nem változott a hasbeszélő előadásában. De az a tény, hogy Bú bá hangja valahogy kicselezi a hangképző szervek általános harci felállását, szégyenérzethez hasonlót ültetett a lányba. Sőt: az első néhány előadást nézve majd összeszarta magát.

És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy az a fajta félelem sem volt más, mint amit most érzett.

Nézte Bú bá mázolatlan, ráncos képét. Sosem látta korábban ilyennek, pedig többször szerette volna meglesni előadás után vagy előtt, de nem volt olyan alkalom, amikor elég korán érkezett volna, vagy elég sokáig várt volna rá. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Bú bá nem mozdul ki a színpad mögül. Elképzelte, hogy sátrat állít a színház jelmez- és kelléktárába, ahol olyan dobozokat őriznek, mint Túl a Maszat-hegyen, Lúdas Matyi, Karácsony. Vagy csak befészkeli magát egy kupac Fehérlófiába.
Bú bá arca szokatlanul természetes volt tehát. Mindig úgy képzelte, hogy meg sem ismerné korrektor, púder és szemceruza nélkül. Mégis, ha valamilyen képet sikerült néha megálmodnia róla, semmiben sem hasonlított ehhez az emberhez, ki most vele szemben ült.
Az az ember elégedett volt / ez az ember félt.
Az az ember mosolygott / ez az ember rágta a körmét.
Az az ember fütyörészett / ez az ember negyvenöt fokos szögben meredt maga elé és mélyeket pislogott.
Az az ember felismerte őt és meghívta egy fagylaltra / ez az ember farizmain dülöngélt jobbra-balra.

Ha valamit biztosra vett, hogy ezeket a dolgokat sosem lehet összekeverni. Hogy ezeket a dolgokat határozottan elválasztja valami nehezen kimondható vagy elképzelhető, mint például egy perjel.

Most a férfi felállt, mert nevét zengte az asszisztens, akinek ez is feladata volt, az ajtót támasztva, érzelemmentes hangon zengeni egy nevet. Legyen az
– B. úr,
vagy bármi más.
B. úr lenyelte a slejm 32,467%-át, amivel nem volt kijjebb a szarból, és nyikorogva hagyta el székét. Megmondhatatlan volt, a szék vagy az emberi félsz nyikorgott ennyire.
A lány figyelte, ahogy eltűnik az ajtó mögött, aztán ez a hülye asszisztens – akinek nyilvánvalóan az is preferált dolga volt, hogy az ilyen kislányokra idiótán kacsintson – idiótán rákacsintott. Bevágódott az ajtó, a lány még egy percig tiszta fejjel, türelmesen nézte a forgácsokat, a zárt ajtó nem-nyíló, árnyékolatlan sarkát, aztán, mint ahogy azt már előre kitalálta magának, gondolatban továbbjátszotta a jelenetet.

Bú bá belép, biccent a fogorvosnak és szótlanul a bőrszékbe ül, ami hangtalanul megemeli öreg testét, és hátraengedi fejét. Az orvos kérésére kinyitja a száját, meg sem lepődik rajta, hogy a doktornő semmit sem kérdez, talán mert megszokott az ilyen jövetel, rutinvizsgálat, esetleg előre bejegyezték. Elképzeli, hogy az orvos gyorsan végigugrál az orális nézőtéren, néha latin kifejezésekkel trükközve megnevezhetetlen diagnózist állít fel, majd kérdés nélkül az injekciós tűért nyúl. Bal felül valahová becsusszan a tű, az orvos elégedett arcán szeplők kergetőznek, Bú bá felnyüszít, alig érthetően, aztán, még szájában az injekciós tűvel – szapora ádámcsutkamozgás mellett – beszélni kezd, hogy ugye nem fog nagyon fájni, bár már tudja is, hogy nem. Csak csendesen bólogat az orvos, úgy szokás ezt, esetleg néhány nyakcsigolya reccsen belé. Kihúzza a tűt, Bú bá pedig talán már sokkal nyugodtabb is. Nem tudja miért, vajon a fájdalomcsillapító tette-e, esetleg azt gondolja, túl vagyunk a nehezén, beszél is erről csukott szájjal, az asszisztens – kinek ez is fontos feladta – elragadtatva nevet az előadáson. Persze az ok lehet egyszerű, hiszen ezek a kergetőző, gyerekes szeplők fecskendeztek valami boldoguláshoz hasonlót az ínybe, testbe, lélekbe.
Tovább is játssza a lány a jelenetet, talán közben biciklire száll, hiszen már rég végzett a fogorvos vele, ez a fajta ő, aki a tapasztalás után kezd csak rettegni. Talán elhajt a színházhoz, jegyet vált az esti előadásra, a faforgácsra gondol, meg arra, hogy nem menekülhet, ő is pont ilyen lesz, mint ez az öregedő hasbeszélő, és már a perjelekkel sem tud sokat kezdeni.
De annyi szent, hogy lenyeli a szájában gyűjtögetett színtiszta nyálat. (Valaki azt mesélte neki, ezzel edzhet egy hasbeszélő.) Elégedetten lenyeli a nyálát, tudva, hogy minden rendben van.
– Több mint rendben – büfögi egy hang a torkában.
Harmadik évezredbeli, közép-kelet leány. Biciklit hajt. Nem siet. Mosolyog.

Deplat volt a neve. Ez senkit se érdekel.
Sortörés, majd kihúzzuk.
Deplat volt a neve, ami feltehetőleg érdekes név. Bár ő maga nem volt az. Szar.
Sortörés, majd kihúzzuk.
Deplat volt a neve, és a tulajdon testvéreit is megfőzte volna egy nagy tál olajban, ha ezzel értelmet ad az életének. Deplat volt, és kisasszonynak szólították egyszer. Deplat, egy fenét kisasszony, kurva ez inkább, mint kisasszony, rohadt gyümölcse egy egészséges fának, rohadt?, rohadt!, mit gondol, erre neveltem én?, kisasszonyozza inkább a jó édes anyját, kérem, a viszont látásra!, mi lesz a fánk..? Mondtak róla szépeket, ha kevesen hallották, szám szerint egy mondott róla ilyet, mi ez, férfi, de csak nem lopta be magát a család szívébe azzal, hogy fánkot is hozott. Baszd meg a fánkodat!, a viszont látásra. Deplat volt a neve, és szerette ő az apját, egyszer, ártatlanságból, naivitásból, amíg az körbe nem hordozta a városon, mint Jézust kereszten, hogy isten bocsásson meg. Mert az apa, ezért a kisbetűs istenért meg nem bocsát, az szentírás. Nem mintha élne még. Anyával a szüreti mulatság utolsó napját használták fel, hogy haláluknak drámaibb hatást szerezzenek. Megrendezték, előre eltervezték, hogy basszák meg! Vágyták a halált, az utolsó kenetet, szorgos, hitbuzgalomtól dicső, mindig ünnepi életük koronájaként!… Golgotai őskereszteken feszülni. Úgy találták meg őket, bár karukat csak az a csökönyös, csakazértis-természet görcsölte a szőlőtőkék keresztjeire. A dimben-dombon, fenn a hegyen… az egyiknek olyan arca volt, mint szentképen pózolna, a másik csukott szemmel harapott saját ajkába, aszalódtak a napon, néhány üres borosüveg őrizte nászukat, meztelenek voltak és az alkohol úgy ütött át fehér bőrükön, mint egy fénykép az időn, egy fénykép húsz évvel később, egy fénykép ötven évvel később, egy fénykép talán még korábbról. Óarany, enyhén giccses keretekben. Mind óarany, vagy talán csak utánzat, de hogy imádta mindkettő az óaranyat, meg a giccset! Rongyrázós, Krisztus-félő nép, heveny Ábrahám-komplexussal, vitték a gyereket a hegyre, de csak ezt az egyet, ez úgyis elcseszett, a legkisebb királylány. Lány ő. Kisasszony ő. Kurva ő. Felvitték a hegyre, mosolyogva, késsel a rejtett, hipózott kezükben…
Sortörés, beüt az ideg, sortörés, csöng a gépezet, üti a csengettyűt, mint a barom, Deplat volt a neve, sortörés, sortörés,
mondom sortörés.
Deplat kihúzza finoman a papírt az gépből, gondosan ügyelve, hogy mielőtt galacsinná transzmutálná, egyetlen kínos ránc ne essen a fehér papíron.
– Baszd meg a tabula rasát!
Hangja sikamlós jégáram, összetöri a falon lógó, óarany képkeretek közé zárt üveglapokat. Családi katalógus. Síkba zárt lelkek.
A képeket figyeli, résszemekkel, gyűlölködve. Deplat már öreg, tehát olyasfajta résszemek ezek, melyek fényt nem engednek, és kisszázezer vékony, rianás-szerű ránc fut végig vonalaik körül. Valahol a rianások alján tűz lobban az indulattól, melyet ezek a képek – múlt ködén keresztülbújtatott, pléhpofájú szépiák – szítanak. Kék lánggal égő, hideg tűz ez.
Különben nem úgy értették ám ők… csak jót akartak, a legjobbat. Óvó, szülői jó pátoszok és méregzöld iskola-egyenruha, bentlakásos… minden szülő jót akart, aki valaha is oda küldte a csemetét. Haló, haló, mondja, mi a gondja?, szőnyegbombázás…, igen, szörnyű idők ezek, a szüleid kipurcantak, a bátyáidat elvitték katonának, akár túl is élhetik, de ez az utolsó bombázás…, nem leszarom én azt?, na de úgy, jó kislány leszel még. Talán nem pont így mondta, kedves apáca volt, mindig elrejtett egy kék masnit a hajában, és kapafogaival földet lehetett volna művelni, a nádpálcát is csak megszokásból használta. De szó szót követett, és két héttel a szülő után, a testvérek is elmentek, a Mennyek Országa tudja már magáénak őket, az isten szólította magához őket, pföjj, hülye picsa, vigyázol a szádra?, gyerek vagyok, majd maga vigyáz… szóval teltek a napok, elvitt mindent a szeretetéhség, meg a háború, bár arra is tanították, hogy az egyre megy. Ugyanaz a kettő, sóhajt.
Még jó, hogy most az apáca se látja gondolatait. Gondolatban, direkt leírni istent így, kis i-vel, talán még nagyobb bűn, mint papíron. Sőt. Ez az i, mintha kisebb lenne a megszokottnál: isten.
Deplat furcsa fél mosollyal szűri meg az emlékeket, és leoldozza tekintetét a képekről. Egy légy zörget halkan a szoba egyetlen fényforrása, egy múlt századi lámpás körül. Molylepke is lehetne, talán. – de nem ezek a kicsi szárnyak, nem rejthetnek akármit. Talánokat. Deplat gondosan felrázza a Morteint, mielőtt beviszi a gyilkos felhő-fújást. Hamar azon kapja magát, hogy fel-alá járkál a házban, otthagyva az özönvíz előtti, fekete írógépet, gépírót, zümmögni, magában. Vén-árva lábai felviszik az emeletre nyúló csigalépcsőn, automatikusa vetkőztetik le az aszott, pergamen karok, ahogy megáll a fürdőszoba előtt. Ruháit az ajtó melletti széke hagyja. Belép a gőzbe.
Valaki vizet engedett, amíg ő a gép előtt dolgozott. Valaki forró vizet engedett, valaki vezeti őt, valaki taszigálja. Kellemetlen illata van a víznek, bálnazsír-szappan és klórszag türemkedik a víztükörből ki. Úgy emelkedik ez alá Deplat, akár ólomkatona, a forró víz pedig óvatosan meghajlítja hátívén, elnyújtva az öreg, haszontalan testet a zománc felszínén. Deplat igyekszik önmagát keresni a párán keresztül, a kád szélén álló apró, kerek tükörben. Ez volt az egyetlen dolog, amit szívesen tartott meg fiatalkorából, ez az egyszerű, fakeretes, dísztelen talpas tükör, amin áttekintve sosem látott többet magából, mint ami még megártana. De vízharmat tenyészett a tükrön most, és különben is: a felhőn át csak egy ovális bizonytalanságra húzta tekintetét.
Deplat most leszarja. Pont így mondja, gondolatban, olyan halkan, hogy az apró betűs isten meg ne hallja: leszarom. Két kezét végignyújtja a kád peremén, és amennyire ez lehetséges, az alaksorból felhangzó gramofon taktusait kezdi dobolni ujjaival. Valaki felhúzta ezt az özönvíz előtti gramofont, valaki ráhelyezett egy bakelitet, Brahms-t. Ez a hangverseny is megnyugtató és szép, azokra az időkre emlékezteti Deplat-t, melyeket sosem élhetett meg. Amelyekben elutaztak Kavrakozból, ő és a férfi akinek már nevére sem emlékszik. Szőlőt vettek és vidéken rendezkedtek be, kellemes, hűvös kőházban, tiszta vizű kútból húzta fel terhessége előtt a vizet minden reggel. Bájos gyermeke később más bájos, tiszta lelkű és pompásan öltöztetett, veszélytelen falusi kölykökkel játszott együtt délután, és ült délelőtt abban az apró iskolában, amelybe vele együtt húszan se jártak. Ahonnan később férjét is kiválasztotta magának, többször, Pierre, Boris, Pierre. Amíg ő elment a malomba őröltetni, melyben a gondok pókhálóit minden tavasszal lefújta egy langyos szél, vagy letörölte a férj gondos keze. Leszaladt a szomszédokhoz, és tapasztalatokat cseréltek a termésről, a zöldségeskertről, vagy csak lefetyeltek.
Brahms, te isten.
Kár, hogy valaki nem húzza fel újra, vagy húzta volna fel jobban a gramofont, mert a hangverseny vége előtt basszusba váltanak a hegedűk és, mint leprás csillagkép hullik szét a zongorajáték, esik fekete és fehér, súlyos ütemcsillagokra, szalad szét a tölcséren mind, hogy aztán egy ingerszegény, ív nélküli ugrásban hulljon az alagsor gránitköveire és ott kihunyjon.
Deplat szemében ekkor kitisztul a csillagköd, és zavartan matatnak kezei, végig a hideg kád élén. Hová tűnt Brahms, hová tűnt a forróság? A tükrön még mindig van egy vékonyka párakendő, amitől Deplat képtelen meglátni saját tehetetlenségét, a tehetetlenségben kifordítottságát. A kifordítottságban tehetetlenségét. Ujjai ütemtelenül tapogatják végig redős, tág bőrét, amire már nem tapad víz, a kád alját, amin még néhány vízcsepp kergetőzik a lefolyó felé. Értetlenül mered maga elé.
– Baszd meg a tabula rasát, baszd meg Brahmsot, bazd meg az… – összeszorítja apró, pasztellszürke műfogsorát. Azt mégsem lehet. Nem lehet kimondani… azt mégsem… Miért ne lehetne? Miért kell minden szabad gesztus előtt mélyen a vérgyökerekbe nézni, és hajdan lobogó, most őrlángon égő lelkemet a családi rítusnak elégségesen kiszolgálni? Holott ez a gesztus, ez az aktus lenne hosszú ideje az első próbálkozás… az első ösztönös, zsigeri sóhajtás, ami a valódi én-porcikákban rugdalózik, és feltörve válhatna valódi, őszinte ordítássá… Hiszen… Hiszen valahol kell lennie ebben a testben egy kék masninak, csak akkorának, hogy nagyon keresni kelljen, de ha megtalálod, kimondhatod a nevét. Valahol lennie kell ebben a testben egy masninak, amit kibonthatsz.

Deplat két perccel később újra fel alá járkál. Leviszi a test a lépcsőn, leviszi az ész is, a lélek, vagy mifene, vissza a gyűlölt képekhez, a gép elé. Leül, majd feláll, újra járkál inkább, gondolni sem bír erre az átkozott, fekete masinára, erre zümmögő-zörgő-csengő-kattogó pokolra, benne a mindig újrafűzött fehér papírra. Felírja nevét, a regény címét, a név a cím, a cím a név, egy élet pont elég, hogy kitöltsön néhány kibaszott, fehér papírt. Ír majd Brahmsról, a férfiról, képekről a falon, szülői házról és szeretetről, átvirrasztott, boldog hétfő estékről… kedd estékről, és szerda estékről, szerda na meg a péntek, de a csütörtököt ki ne felejtsük, akkor jöttek ám az igazi, moziból és kocsmából hazahozott vidám pofonok és égő arccsontok, aztán meg mindjárt ott a hétvége. Mit csináljon egy jó szülő, ha nem a legkisebb királylányt neveli, akkor is, már ha viselkedett vasárnap a templomban, rendesen, hiszen milyen sorsa számít, ha még a nagybetűs Kurva Istenit se képes viselkedni a templomban, nem elég alázatos ez a pirospozsgás arc. Ne merészeljen szebbekre számítani, mint a fakanál, vagy a feltekert kulcscsomó a jó, kérges munkásember kezén, hát nehéz az élete a jó apádnak, de te sem könnyíted meg!…
Jó agglét ez, jó agglét, szép meg nem élt életem volt,
sortörés,
soha meg nem írt regény felé címet tenni, isten engem úgyse…
sortörés, legyen meg a te akaratod,
sortörés, tudta volna Deplat, milyen íze van a Morteinnek, mégis, erős asszony, remek akarattal, görcsösen szorongatta, amíg a flakon teljes tartalma át nem vándorolt, erős, remek testébe, hogy repítse vissza azokba a meg nem élt időkbe. A lélek (vagy mi) pedig a csillagok része lehet egyszer, az alagsorban, esetleg űrszemét, a lényeg, hogy fekete, egyszerű, szemnek-könnyű háttér legyen mögötte, képek és keretek nélkül, sortörés, sortörés,
mondom sortörés, ámen.

/Pirosnak, aki nélkül néhány sor csak zavaros papírpiszok lehetne/

Éreztem én, hogy Joseph túl sok ideje ül a szikla szélén. A lábát ingaóraként lóbálta a táj fölött, képzeletben talán több hektár legelőt letapostak óriáslábai. A szikla látszatra meg-megingott alatta. Olyan volt, mint egy hatalmas repülőcsészealj, ami a szirt szélén landolt, egy része pedig a rét fölébe hajolt. Kiskorunkban féltünk és vágytunk rámerészkedni, apánk tiltott is tőle. Ő már halott, harminckét hónapja. Nem tilt senki.
Különben sem veszélyes. Sokszor inog meg látszatra, sokszor dülöngél. Többször láttam a jószágot keringeni a csészealjon, egész a szélére merészkedni, pont oda, ahol most Joseph ült. Mondom, túl sok ideje. Nem kell érzelmi csősznek lenni ahhoz, hogy megállapítsa ezt az ember. Joseph sosem ült egy helyütt néhány percnél tovább. Ekkor már közel három fertályórája készítette fejben a tájtanulmányt, vagy tudom is én.
Lábai ingaórához voltak hasonlóak. Én is játszottam ilyet kiskoromban. A vadlovakat tapostam képzeletben, monumentális rém-csizmámmal. A töppedt lovak helyén csak vörös, pattanásszerű foltok éktelenkedtek gondolt-íriszem fordított tükrében. Vadlófoltos tájképet készítettem.
Joseph nem volt magának való, csak magányos. Lógott az emberen. Meglátott valakit délelőtt, és kiválasztotta. Zsákmánya lett az illető. Egész nap úgy csüngött rajta, mint keselyű a döghúson, és nem eresztett belőle másnak. Szívós volt és könyörtelen. Nem lehet megkedvelni ezt a fajta kölyköt. Aki így ragaszkodik. Félelmet kelt, ritkán szánalmat. És azzal, ahogy a csészealj szélén ült magában, az utóbbi érzés férkőzött belém.
Egy óvatos lépéssel emelkedtem a sziklára. Éreztem, ahogy lábam benyomja a hajnali esőtől sáros földrétegbe, rácuppant a szikla a biztos földre. Joseph nem nézett hátra megilletődötten. Tovább leste a tájat. A vadlovak már rég nem voltak rajta, túl fiatalon tapostam ki őket.
– Hé, öcskös – ez az én hangom volt. Nem akartam megszólalni, mégis be kellett látnom, ez a hang az enyém. Zavartan tapogattam halántékomat, mintha az lenne felelős a szavakért.
Joseph a zavarodottság töredékét sem hordozta tekintetében, ahogy rám nézett. De végre rám. Megkönnyebbültem. Mindig is úgy gondoltam, hogy akinek baja van, kerüli a szemkontaktust és az azzal járó, viszkető körülményeket. Bár azt is gondoltam, jobb’ értek a jószághoz, mint az emberszerűekhez. Joseph különben is kisarkítottja volt mindannak, amit emberi fajról gondolhatok. Elillant a szánalmam.
– Mit ülsz ott?
– A vadlovakat nézem – válasza értelemszerű volt. Visszafordult a vadlovatlan tájhoz.
Leguggoltam és kitéptem egyet szikla tövénél sarjadó hajtásból. Aranybarna, egyenes szárú növény volt, eltévedt búzacsíra próbálkozása. Ízre nem tudtam megmondani, hogy mi, de probléma volt vele. Épp úgy, mint Joseph-al. Vizsgálni kezdtem. Volt valami seszínű hajában, rongyos ingében, ahogy a szél odébb-odébb pakolta vállán, mint vékony réteslapokat, valami a zavaros vonalú görnyedésén, valami veszedelmes abban, ahogy időről időre kinyújtotta bal kezét, és olyan mozdulatot tesz, mint aki el akar kapni egy bogarat a szélben.
– Nem jössz inkább velem? – próbálkoztam.
– Hová.
– Gond van az egyik disznóval. Kitört. Ott, ahol a múltkor is.
– Pedig igazán megjavítottátok.
– A deszkát. Igen… meg.
– Nem hiszem, hogy segítségetekre lennék. Elfogni azt a mamlasz, nagy állatot.
– Hát persze – vonogattam a vállamat. Miközben beszélt, Joseph egy pillanatra sem nézett felém. Újra kinyújtotta kezét, most valamivel távolabbra. Egész gerincével előrébb dőlt. Összecsukta a markát.
– Miért nem eredsz anyához? Tudod, hogy hasznára válnál a kötésnél!
Hirtelen förmedtem rá. Próbáltam néhány hangot megfogni még a levegőben, a kislábujjánál visszaráncigálni, betömni a számba, megrágni, tettetni, hogy csak kérődzés az egész. Rossz szavakat kérődzve kell emészteni.
Joseph továbbra se nézett rám. Kinyitotta üres markát, és lassan lefordította tenyerét. Mint egy táncmozdulatban: semmivel hintette a pusztát.
Zavartan mosolyogtam felé. Mintha láthatta volna. Nagyokat sóhajtott.
– Beteg vagy, öcskös?
– Beteg… nem, rendben vagyok. – Felém fordult és a csizmáimat kezdte nézni. Egyik kezével a csészealjra könyökölt, így már-már fekvő pózt vett fel. Marha érdekesnek találhatja a csizmámat, gondoltam. Fekete szembogara közben ide-oda járt. – Hol van most anya?
– Hol lenne? A vacsorával küszködik.
– Abban nem segíthetek.
– Régen mindig nagyfiúnak mondtad magad. Mindenre késznek – fanyar mosolyt csavartam felé, ahogy elkapta pillantásomat. Egy pillanatra azt hittem, visszamosolyog, de csak fintor rángatta orcáit:
– Hát… azt gondolom, tévedtem.
– Tévedtél.
Megvakartam tarkómat. Rendkívül haszontalannak éreztem magamat.
– Figyelj – szólalt meg Joseph újra -, szerinted, ha hazamegyek, anya kötni fog miattam?
– Hogy lefoglaljon?
– Tudom is én. – Hetykén vállat vont. Visszafordult a pusztasághoz.
– Biztos találna neked valamit. Legalább hasznosan töltenéd az időd, te kis taknyos! – Kiköptem a búzát és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy azért várok, mert még történni kell valaminek, vagy azért, mert az öcsémről van szó.
– Nézd!- mutatott néhány, a távoli domb mögül előbúvó felhőre. Kövér felhők voltak és feketék, akár a szén, csüngő hasuk a dombtetőt csiklandozta.
– Na, látod, esni fog. Gyere szépen haza.
– A lovak nagyon meg fognak ázni. Borzasztóan.
Joseph olyan volt különben is, mint egy álmodozó. Nem kerítettem neki nagy feneket. Gyerek volt még.
– Nincs itt semmiféle ló.
– Tudom. Apa elvitte őket.
– Már nagyon régen nincsenek itt a vadlovak, Joseph. Sok éve már.
– Hazudsz. – Az öcsém felállt, és a szikla legszéléről lemutatott, olyan hajlott háttal, mint egy fáradt F-betű. – Hiszen még szinte látszanak a patanyomok!
Elfordultam az öcsémtől. Helyette is nekem lett tériszonyom. Ugyanakkor ökölbe szorult a kezem, és egy pillanatig se akartam tovább hallgatni a nyafogó, gyerekes ostobaságait. Görcsbe rándult a gyomrom ettől az esetlenségtől. Nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni a helyzettel. Apánkra gondolva bennem nem voltak vadlovak. Csak anyánk volt, aki a vacsorával küszködik. Csak anyánk volt, aki azért köt még, hogy lefoglalja ezt a taknyost. Köt, a fájó ujjaival.
– Joseph – mordultam hátra, vállam fölött. Ő még mindig ott állt, akár a sóbálvány. – Gyere, menjünk haza.
– De a lovak…
– Azok már rég nincsenek meg. Érted? Mind egy szálig eltapostam!
Leléptem arról a szikláról. Arról a szürkeségről. Pici, vörös pontokra gondoltam, vörös pettyes pusztára.

Claude

Ritkán, egy-egy fűcsomó fölött léptek át. Fűcsomók barátságos aknamezeje fölött. A kisfiú lenézett a fűcsomókra. A fűcsomók visszanéztek rá.
Megálltak ott, ahol a fűcsomók rétté vegyültek. Nejlonzöld, hosszú szárú hajtások között egy cseresznyefa állt szentélyként. Éledező szellő karcolta törzsét.        

Ott álltak és Renée nem volt ott.

Pedig igazán lett volna ideje. Megnyújtották az utat, nem a szokott ösvényen vágtak át az erdőn, nem az ismert törzs alatt kúsztak át, és nem a patak kedvelt, keskeny csípője fölé állított pallón sétáltak keresztül. Igazán hagytak neki időt.
De Renée nem volt ott.
Apára nézett, azzal a kérlelhetetlen tűnődéssel, amivel mindig sikeresen kijátszotta magát a szigorú szemöldökökből.
A szemöldökök Apán.
Mozdulatlan kapaszkodó ágak voltak.
Ugyanabban a pillanatban a cseresznyefa virágaiban elpattant a tapintat, ami a szél ellenében még tartotta őket, és egymás után lendültek a légbe. Az ágak is meghajoltak, mélyen, a kisfiú felé nyúlva, groteszk ölelés-próbálkozásként.
Apa szemöldöke mozdulatlanul várt.
A kisfiú szemébe a valódi kétségek erei kúsztak. Seholkék írisze felé mályvaszín szirmokként nyújtóztak. Különben Apa mögé nézett valahova, ahova nem láthatott, egy világszeletbe, amit Apa gondossága, jó szándéka kitakart. Egy pillanatra szerette volna úgy megítélni, hogy Apa az ebéd miatt olyan, amilyen. Komor. Hogy a disznóhús miatt van az egész. Hogy nem bírja a gyomra.
Milyen jó volna, kapaszkodni ebbe a képzetbe.
Tétova mosoly játszott át ess betűként apró, lila szájacskáján.
Most újra Apát nézte. Azon semmi komorság nem volt már. Gyengédség se. Bűntudat volt? Restnek érezte magát, mert valójában koloncként fogta fel, hogy szavakba öntse a fiú előtt? A fiúnak? Hogy ehhez az apró, lila szájacskához tartozó lénnyel megértesse?
Talán végezni akar vele. Vele is. Ezzel a kis, szőke kobakú ártatlansággal. Megöli őt is, akár a disznót tegnap. Megszúrni, átvágni a torkát. A szőkeség toroknyögései kikúsznának a rétre és a cseresznyevirágokkal kergetőznének. Vagy bújócskát játszanának velük? Elbújni a magas, mentazöld fűszálak között, ott elalélni.
Az Apa közönybe vegyülő hókahaja copfban végződött, és nem árult el válaszokat.
A kisfiú szeretett harmadik személyben gondolni magára, és hullámvasútra ültetni gondolatait, de ezt nem árulta el senkinek. Mint ahogy azt sem, hová tart a sínpár, amin a gondolatok siklanak. Gyakran játszotta ezt. Aztán hamar szégyenérzet telepedett szeplős vállaira, és nem tudta mit kezdjen magával. Csak nézte Apát vagy Renéet, és nem látott ki önmagából.
Hiába a seholkék szemek.
De akármeddig játszott is gondolataival, Renée most nem érkezett meg. Nem volt a beígért helyen. Apa ígérte. Ő tette különlegessé rétet, szentéllyé a cseresznyefát.
Apa kapaszkodó szemöldökei. Nem tép le róluk semmit a szél.
Miért ez a másik ösvény? Időhúzás, egyértelmű. Csak ő gondolta, azzal a hülye fejével, hogy adni szokás így az időből. Renéet zöld selyemruhában képzelte el, ahogy kinő a fűszálak közül. Vagy a cseresznyefa tövéből bújik elő. Megragadja ezeket a szőkébe bújtatott gondolatokat, és magára tekeri, szoros fűzőként, derekára, aztán Apa szemöldöke felenged, elhullat néhány konok virágcsemetét, és beszédesebbé válik. Ha legalább megmozdulna. Bármije. Akármelyik porcikája. Ütne, kiáltana, öklében az ujjak tenyerét sebzően feszülnének, fejét fordítaná akármelyik irányba.
Lépne egyet.
Elfutna.
Rászólna, hogy ne bámuljon ilyen bambán.
Lábfejével körbejátszana egy fűcsomót, ami még nem vegyül úgy a rétbe.
Apa szikárságában volt valami megfogható. A mozdulatlanságában valami ősi. Természetének magva. Rossz volt nézni, fájt, de a kisfiú nem tehetett ellene. Vonzotta figyelmét, mint egy macska játéka az egértetemmel. Nézni akarta ezt a ritkán és mozdulatlanul kibontakozó ősingert, ami talán valamikor Apa minden szövetét alkotni fogja. Olyan kevésszer csodálhatta meg ezt a nomád kőarcot pusztulásában. Nem akarta megfogni a kezét, segíteni, vagy ha akarta is, lehetetlen volt bármit is tenni. Önmagán kívül figyelte a nyomorúságot, ami önmagát is környékezte, mégsem tudta magáévá tenni. Nem foglalkozott vele.
– Apa.
Úgy bukott elő ez a szó, mintha valaki a távoli hegyekből kiáltaná. A hegyorom hidegségét hozta, idegen volt és tépázott. Nem akart ő semmit. Renée-t akarja itt, előkerülni. Mondja meg ez az ember, hogy megölte-e őt is. Megöli-e őt is. Milyen hideg és távoli Apa most, mint ez a hang, ez a hegyoromról előtörő, mégis saját szó. Kiáltás, ima és kérlelés volt.
Ahol álltak, most megrepedt egy földdarab, mintha korábban ástak volna ott, majd ledöngölve várt a föld a szélre, ami kiszárítja, hogy repedhessen. A hasadás úgy tűnt, mélyről indult, és elnyeli a kisfiú zokogását. Mikor kezdett zokogni?
Néhány könnycsepp valóban elrugaszkodott a piruló, puha arcélekről. A távoli hegyorom visszhangzott valami visongó, bőgő gyermekhangot, de a kisfiú nem ismert magára a zajban. Újra a cseresznyefát nézte.
Renée nem bújt elő.
A fűszálak közül se nőtt ki.
Apa sírt.
Apa mozdulatlan szemöldök. Az egész lény egy kőszobor. Erős állkapcsa úgy tartotta össze fogsorát, hogy a legkisebb csikorgásra felrepedjen a zománc. Semmi nem mozdult, legfeljebb Apa bal szájszéle, ami a szimmetria halálának adózandó nyílt ki görbén. Egy ovális menekülőút a szájszagnak és a hangoknak, pont mint aludtában, és a gyermeki nyöszörgés, jajkiáltás, ziháló, fojtott riogások mind ebből az ovális útból törtek elő. Az övé volt az a puha arcél.
A kisfiú tudta ezt, és a cseresznyefát nézte. Remélte hipnotikusan hathat rá, és remélte, a hipnózis része mindaz, ami most történik vele. Érezte a tegnapi vérszagot apa kezén, a kés fanyelét is ott érezte mellette, gyanta, enyhe földszag, de talán mind a hipnotikus erejű cseresznyefa hibája. Szőkeségét megzavarta, majd visszarendezte a tapintatlan szél, újra, meg újra.
Akármennyit is gondolkodom rajta, nem értem. Persze még kisfiú volt.
Visszanézett, háta mögé, aztán előre, mint aki dongó röptétől riad meg, aztán Apán állapodott meg. Vége volt a hipnózisnak. Elült a szél is. Apa szobor-arcán nyoma volt még az illúzió könyörtelen textilének, de ugyanolyan volt, mint először. Aztán szemei elkerekedtek, akár a billiárdgolyók, és a kisfiúra visszanézett.
Ágtörés csendjében.
A cseresznyevirágok hideg szeplők a hegygerincen.
A csend végighasadt a földdel, megkerülte kettősüket, majd letelepedett Apa vállán. Ágaskodva játszott rövidre vágott szakállával.
– Apa.
Az ő szája az. Ez a hülye szőkeség erősködik. Hát nem látja, milyen gyönge is ő?
De gyöngeségükben csak ő nem szánta önmagát.
– Add ide a kezed, gyerek.

Apa

– Nem… nem, nem, nem.
Dereng már? Dereng már?
Odakinn az alkony lepusztítja a frissen hajtott kakukkfüvet. Rég megzabálta a búzatáblát, felfalta a zsenge füvek harmatát és mindent ágat letör hája. Elefánt-fenék nyomot hagyva a földön fetrengő korong. Dereng már, dereng?
Nem, nem. Alkonyba vált az ég alja, mire rájössz.
És nézd, hova helyezted a munkát? Hol a munka? A gyerekkel seggel a hokedlin, a sátor kapujában. A gyerek szánalmas arcának dől a munka, és nem mozdul el. Az is csak nézi ezt a felzabáló napkeltét. Őt zabálja. Erőtlen, kékes bőrét.
A jurta ajtaja kitárult, és a férfi a gyermek naptól csonkított sziluettjét vette ki az alacsony nyílásban. Úgy, tétlenül állt ott, belépni sem akar, kinn maradni sem kényszerülne.
A férfi szemüveget viselt, csontkeretes szemüveget, mert nem látott már erősen közelre. A munkához volt szükség rá. A munkadarabok és lécek katonásan sorakoztak a fiú alakjáig, az ajtó mellett. A férfi kiegyenesedett és kicsit közelebb lépett az ajtóhoz, csak annyira, hogy feje már súrolta a jurta anyagát.
A fiú szemét kereste. Vakította a fény. Májszínű árnyat látott.
– Menj, hozz némi tűzrevalót.
– Azt nem hoz majd Renée? – a fiú hangja éles volt, karcolta az apai büszkeséget. Az apai büszkeség háttal állt már, mikor válaszra méltatta. Olyan közönyösen szólalt meg, mintha egy fűnyíró használati utasításából idézne:
– Azt mondtam, hozz fát a tűzre, ne pedig tégy. És ne nevezd többé Renéenek előttem. Anyának hívd. – Az atyai szigor nyelt egyet. – Most menj.
Nem figyelte a zajokat, hogy a fiú valóban eltűnt-e az ajtóból, vagy, hogy bezárta-e azt. Süket volt és vak. Lecsúsztatta szemüvegét orra hegyéig, és két mutatóujjával dörzsölte meg szemeit, miközben visszaereszkedett a bakra.
Rengeteg ideje lesz még átgondolni, mit tegyen, de ezt egy olyan hang mondta a fejében, ami évente egyszer látta el tanáccsal.
Fakó haja kibomlott egyperces kontyából, mire minden bizonnyal sokkal ügyetlenebben fogta fel, mint előtte.
Ránézett a munkadarabra. Forgáccsal hintett, hatoldalú asztalláb várakozott, oroszlánlábbá átlényegüljön. Több érzelemmel tekintett általában egy ilyen fadarabra, mint a fiúra. Most kibújt vörös-barna kockás ingéből, szögre akasztotta és dühös munkához látott.
Be-bekacagott valami illat néha a mezőről, a közeli teheneké, vagy a tóparton tanyázó turisták grillsütésének fűszeres, barna illata, esetleg a levenduláé, ami itt mindenütt megjelent, hogy megtévessze az illatokat kutatóit. Az illatok kutatói gyerekek voltak néha, máskor meg öregemberek. Rókák néha, megint máskor fácánok, vagy halak. Az egész erdő sípoló hangon fuldokló, mély zavarban élt.
Az asztalláb fűrészport szikrázott, forgácsos szélvihart kavart a jurtában, ami minden tárgyat megérintett, egészen a már kész munkákig, az ajtóig, a bekacagó illatok tövéig. Hányta a port, megsemmisülően, pillanatok voltak hátra asztalláb mivoltából. Ha a munkadarab a férfi bánata lehetett volna, az a vér, ami még körmei alján ült, vagy az a forgó asszonykép keretezése lehetett volna, ami most belül pusztítja, alighanem percek alatt forgáccsá pusztul, és a férfi nyugodtan hátradőlve merenghetett volna a bak despotikus, világfordító erején.
De leginkább eltervezhette volna az eljövendő, szép napokat.
– Nem, nem, nem…!
Kiáltozott benne az a fekete patás, kiáltozott haragosan. A munkadarab felsercent, majd kettétört. Nem volt mit tenni. Kicsavarta a bak fogságából, majd elhajította a sátor oldalába, oda, ahova a legkevesebb tűzrevalót hagyni szokta.
Magára csavarta az inget, és zsebébe mélyesztette a legkiábrándultabb hiteket, némi haraggal, és öncélú gondolatok vágtattak ki utána az ajtón. A kisfiú éppen egy kisebb farakást egyengetett a tűzifát védő lécek börtönébe, mikor őt észrevétlen lobogott el mellette a férfi. Valami hasonló, köd-lécekkel keretezett börtönbe lökve őt is.

A tó, napsugarakkal korbácsolt, rókaszín vizéhez ért.
Nádassal keretezett, látszólagos eseménytelenségbe ért.
Nem forgott a Föld. A korareggel levegője pajkos, de még bágyatag, gyermekként ült a hintán, nem lendítve azt, alig észrevehetően súrolva egy-két fűszálat. Előre-hátra, hátra-előre.
Elgondolkodva meredt a vízre. A korbácsolt vízre.
Ki korbácsolja, mégis?
A víztükör gondolatai felszínébe öltözött. Ő maga volt a bágyadt kisgyerek. Apa volt, de bágyadt kisgyermekként, céltalanul, bal kezét puhán lógatva oldalán, jobbal a megtört láncokat szorongatva, körülfonva azokat, erősen, megfeszült inakkal.
Ki korbácsol?
Töprengve, tehetetlenül kémlelte a vízfelszínt, mint hangyaboly ténykedését fürkésző kisfiúk. Hullámok bukkantak fel, és buktak le képzeletében. Törések jelentek meg a vörös víztükrön, pontszerű törések, fodrok, körök, karikák. Távoli becsapódások, sűrűsödve majd ritkulva újra, aztán egészen egymásnak dőlve. A víz felszínét vadul fodrozta az Isten. A fodrok megjelentek, táncoltak, összeértek, társastánc, keringő, tangó, swing, salsa, quick-step, jive, egymást érintő, különböző táncok. Ritmustalan csendben zuhantak a cseppek. Némelyik a férfit érte. Némelyik az arcát nyalta.
Senki szolgáján elkeveredve a kiszolgáltatottsággal, vagy bármivel.
Nem tudta, milyen hatással is van rá ez a kép. Érezte, hogy máshogy képzelte. Emlékezett Renée testére, és Renée teste a tó tükre volt emlékezetében. Szeplői a fodrozódások.
Az eső már egészen átáztatta ingjét, mikor felocsúdott. Nem emlékezett, mikor került rá az ing vagy, hogy ki adta rá. Renée kezeire emlékezett. Pillantása felemelkedett a vízfelszínről, a tó túlsó, termékeny, de idegen partjára.
A parton egy nő állt, forgó keret nélkül, és olyan alakja volt, amire könnyű szeplőket helyezni.
Aztán eltűnt. Eltűnt a part feleslegességével.

A fiúra gondolsz.
Hová ment aztán reggel. Bezárva a lécek közé. Nem maradhatott.
Nagyon hasonlítanak. Ő meg Renée.
Talán a viharban kitépett fához ment játszani. Rég jár már oda. Beszél. Beszél Claude-ról.
Nem tudom, milyen formájú lehet Claude. Talán egy levelibéka. Beszél a levelibékához. Az válaszol. Claude a neve.
Az is lehet, hogy egy madarat nevezett annak. De az is válaszol. Claude a neve.
Akár a fát is elnevezhette így.
Beszél hozzá, az válaszol.
Az is lehet, hogy Claude nem létezik. Kevésbé létezik, mint a békák, a varjak vagy a tölgyek, de mégsem célja tisztának maradni. Beszél hozzá. Claude felesel. Claude-nak olyan hangja van, mint egy motornak, ha szívatsz. Nem is számít. Beszélnél hozzá, kiforgatná a szavaid.
Rég elmenekült a kisfiúból minden szó. Amik még megmaradtak, azok a perceket várják, hogy Claude-nak előbújhassanak.
A fiúra gondolsz.

Claude fogja felnevelni a fiad.

Renée

Cigarettacsikkek között matatott, feltehetőleg egy újabbat nyomott el, nem látszott ki közülük más – a csikkek közül -, mint a mutató és hüvelykujja csőrszerű kapaszkodása. Ahogy a madarak túrják a földet. Füst nem szállt fel.
– Haza kéne indulnom már – mondta Renée. Alkaarcára lágyan terült néhány kopott, rókaszínű hajszál, ami a befőttes gumi bilincséből kibújtatta magát. Ezek a szálak most az indulók bizonyosságát kölcsönözték arcának.
Ezek a szálak őszintén bólintottak, sosem tettek mást.
– Várj még – felelte a hang. Az asztal túloldaláról szólt. Szemközt Renée-nek. Az asztal az Öreg Májushoz intézett kocsmában állt, akár csak a szék, amin Renée helyet foglal. Renée nem tudta, ki lehet az az Öreg Május, sosem érdekelte. Lehetett volna ez a férfi is. De ez a férfi, akinek a hangjával gyújthatóak a sós vízben ázott kanócok, mégsem lehetett az. Ezt a férfit Renée túl régóta ismerte.
– Tudod, néha mind úgy érezzük, elmenekülni jobb lenne. Könnyebb, annyi bizonyos – Renée egész szónoklattal készült, amit a jólfésült cigányhoz intézhet. Jólfésült cigány ült vele szemben. Néhány éve kiszakadt az emigránsok predesztinációjából. Néhány könnyelműen felvázolt, de egyenes vonal szegélyezte az egész embert. Renée hozzá intézte szavait, akkor már csak ritkán, ha Apával nem tudott beszélni valamiről. Az elfojtásokat nagy üvegedényben hordozta, szíve fölött, és ha úgy tűnt, szétpréselik az izmot, elhozta, cseresznyézgetni, cigarettázni, eltűntetni. De már egyre ritkábban fordult ez elő. El akarta mondani, hogy erősebb ő, mint amilyennek Apa, vagy a kisfiú érezheti. Hogy nem az az archetípus ő, aki elhagyja a másikat. Persze eljátszani a gondolattal, az más. Nem célja a tisztaság, Renéenek nem célja, gondolatai pedig nem jutnak át azon a finom szűrőn, amin túl valamiképp testet ölthetnének. Túl finom az a szűrő, a mocsok meg súlyos. Ebben nagyon hasonlít Claude-ra. El akarja mondani, hogy nem akarja, hogy Claude nevelje fel a fiút. Az öccsét. A fiát. Ki tudja már. Eljátszani a gondolattal, az más. Variálni a múltat, összezavarva a jelent, az megint más.
Renée előredőlt, a kurta asztal fölött orrával áttörve a férfi költniszag-páncélját. Mélyen befúrta magát a férfi arcába, ahogy nem mondta:
– Tudod, hogy többé nem kell találkozzunk. Elrendeztél mindent. Talán az vagyok, aki sosem találhatja magát biztonságos talajon. Mert úgy karóztam körbe az életemet, hogy nem a saját kényem-kedvem szerint tettem. Kétszer is. De elmenekülni, amikor ki is önthetem néha ezt az üvegedényt, minek. Vár rám egy fiú, aki azt hiszi az öcsém, én azt hiszem, a fiam, itt mondja nekem a rezes hülyeségét a férfi – igen, ez te vagy -, aki azt gondolja, talán a fiú apja, aki azt hiszi azzal, hogy másokat eltiporva vált jobbá az övéinél, jogot formálhat, hogy a talánokra és arroganciára építse az én új, harmadik életemet. Nagyon fáj, hogy ilyen gyengének nézel, azok után, hogy a családod köré épített előítéleteket ledöntötted. Hogy a szemembe nézve még mindig a női gyengeséget látod. Mert nem a szemembe nézel, hanem a saját korlátozottságod prizmájába. De én a szemedbe nézve pontosan látom azt az elszállt, pökhendi alakot, akivé tornáztad magad, és aki nem lát a fanatizmusától semmit, csak csupasz öncéljait.
A férfi nevét sosem tudtam meg. A kölnije bizonyosan drága volt, rajtamaradt Renée-n, amíg hazaérve, fáradtságos munkával le nem súrolta magáról a tó vizében. Különös volt, ahogy ott felfogta a tó tükrét alakjában, ahogy a tó, amit az ő metaforájaként vájtam a mező végébe, egyszerre elvesztette jelentését, felcsúszott inas karjain és arcán csillogott.

Renée orra a férfi homlokát pöckölte. A férfi képtelen volt mozdulni, névtelenül pihentette szomorú kutyaszemét a kapucsínója mellé helyezett kanálba fordított világ gömbjén. Karcolták Renée kimondatlan gondolatai. Karcolták felszínét, és ő nem engedett magához semmit belőlük. Büszkesége a szívatás utáni motor dübörgése volt.
Csendben mindennél hangosabb.
Renée mégis egyre erősebb lett hallgatásában.
A férfi szeme földszínű volt. Eltemetéshez való földszín. Az nőé hamuszürke. Parázs izzott benne.

Csökönyös, rózsaszín foltokban vált el a férfi arcáról a bánat, amint belépett az ivó tölgyajtaján. Ez a másik férfi volt, az előző, az, amelyik asztalosmunkákat végzett a jurta takarásában, az, aki szabad életét élte egy jurta takarásában, az aki az volt, aki lenni akart, és attól rettegett, hogy megfosztotta Renée-t életétől. Hiszen kiragadta valahonnan, maga sem tudta milyen pókhálóból. Sosem kérdezte. Rettegett korábban, azért. Régmúlt rettegés, otthagyta a tó partján.
Hókahaja most is abban a gyenge, sóhaj-oldható kontyban csámborogta ujjnyi keringőjét a fejtetőn, amit még órákkal korábban kötött.
Erős pofacsontját a kocsmafüstbe szétkenve tolta maga előtt, olyan hosszú pislogásokkal, hogy az a köznapi pislogás reciprokjának nevezhető. Szemei tehát csak fél-fél pillanatokra nyíltak meg, keskeny ívben, akár a föld, amit otthagyott, a fiúval, akinek azelőtt a kezét ragadta meg. Egyenesen a pulthoz nyargalt. Azt kérte, amit azok isznak, akik sosem járnak ivóba, és úgy vélik, nincs-bánatukra valami ilyet szokás frázisba csomagolni, lecsúsztatni a száraz torkon. Tehát már csak illemből is, de a pohár fenekére nézők italát itta.
Fogcsikorgatva nézett körbe, enyhén elnyújtva pislantás-közeit. A füstben kalapok vándoroltak fejtetőkön, csuklottak hátra, és tűntettek el maguk alatt olajosan csillogó nedveket. Nem látta az arcukat, nem látta a füsttől, és a dioptriák hiánya is nehezítette feladatában. Mint azután oly sokáig.
Ugyanebben a pillanatban Claude alighanem előre megfontolt szándékkal, véletlenül rálépett a szemüvegre. Csillagopál gömböket hányt szerte a csontkeret bakancsa undok barnasága alól. Ennek az opálos előtérnek lett csodás, alkonytól csipkézett háttere az ajtó mélyedésébe belépő Renée. Claude-ra nézett. Olyan alakja volt, akár a kisfiúnak.
Renée nejlonzöld selyemruhát viselt, és mint aki fűcsomó hajtásaként nő ki ajtó fakeretéből, harmatként rajta az a néhány vörös folt, ami még színezetett adott ajkának. Vér és bor nevezi egymás színeit ezeken a foltokon, és elegyülnek. Eliramlott minden sejtése és fénye, de abban pillanatban nem volt kérdés, hogy a fiát nézi, vagy az öccsét.
Abban a pillanatban Apa megtörölte szájszélén annak kicsapódását, amit nincs-bánatra szokás lecsúsztatni a száraz torkon. Elszomorította a gondolat, hogy ez a vasas íz ismerős mindnyájunknak, mindegy hány szentélyt állítunk a tőle való rettegésnek.
A szelíd szélben a cseresznyevirágok Claude halványuló emlékével kergetőztek.

D egy szál törölközőben lépett be a konyhába. Szorosan magára csavarta, puha melleit alig kitakarva. Próbált nesztelen maradni, mint mindig, ha újságot vagy könyvet böngészek.
Azt gondolja, megzavarna. Azt gondolom, ez a tompa nyomás olyankor bennem valami sértettség.
Amíg kávét tölt nekem, én csigavonalban simogatom hasát. Hirtelen kezében kés villan. Mintha jósvonalaiból nőtt volna ki. Negédes vigyorral vetkőztet le egy túlérett narancsot.
– Találtam egy jót – kacsintok rá az olvasószemüvegen át, és ujjammal egy röpke hirdetésre bökök. – „Használtautó kereskedésbe, fiatalos, motivált férfi munkaerőt keresünk, ügyeletes pozícióba. Feltétel B kategóriás jogosítvány. Heti hat napon, napi tíz órát kell vállalni.”
– Sosem lehet tudni, neked találták-e ki – bök felém szigorúan a kés, majd egy laza csuklómozdulattal átfúródik a hirdetésen. D arci is így fúródik az enyémbe. – Narancsot kérsz?
– Talán később.
D visszakúszik a narancsos tálhoz, ami a mikró és a kenyérsütő gép között lapul, jó néhány gyűrött újságpapír alatt. A kést hanyagul egy húsvágódeszkába vágja, majd rám néz, és mintha nem tudná, hogy ilyenkor a hűtő tükröződéséből figyelem, rám ölti borvörös nyelvét.
Kihátrál, kivont nyelvvel, én csukott szemekkel követem.

*****

Hazaérve az első illat, ami fogad: sáfrány és kakukkfű. A konyhában teljes a felfordulás: tucat félig használt fazék, meghatározhatatlan nevű és számú fűszeres üvegcsék és szétvagdalt kartondobozok felett ül egy sánta hokedlin, ütemesen kopogtatva a csonka lábbal a csempén.
A cserépkályhában lobog a tűz, aranysávot rajzolva végig a padlón D csupasz bokájáig. Feláll és az ölében dajkált tepsit a kályha fiókjába helyezi, majd ráfordítja a reteszt.
Csak néhány pillanatig gyönyörködtet a látvány. Aztán újra nyakkendőm szorításával foglalatoskodom. Hiába lazítom, nem használ.
– Hogy ment? – kérdezi gondolatban, mikor válla fölött rám villantja rókaszemeit.
– A főnök szadista. A dolgozók elégedetlenek. A pénz kevés. És amúgy sem feleltem meg – válaszolom gondolatban.
Kiengedi nyakkendőmet és a radiátor egy dobja. Fellélegzek. Így, hogy végre átférnek a szavak torkomon, szinte kiabálok:
– Szadista!
– Ne aggódj, az íze jó lesz – mosolyog, késsel kezében.
– Nem te. Mindegy is – fél karral magamhoz szorítom és lélektelen csókot nyomok szája sarkára. – Képzeld, ma majdnem bekaszniztak.
– Már megint?
– Igen, valami radikális békeforradalmár az aluljáróban. Olyan szövege volt, hogy megkaphatta volna ezt a melót is ma, helyettem – bökök fejjel nyugatra. Úgy sejtem, valahol arra jártam. Ma idegennek érzem magam a városomban. A házamban. Csak itt jó, a cserépkályha melegében, ölelésben, késsel a hátam mögött.
– Elmegyünk pénteken arra a hangversenyre? – kérdi hangsúlytalanul. Nyaki erein érzem, amint felgyorsul a lüktetés.
– Persze, amennyiben nem lesz addig munka.
– Helyes, ráérsz még egy hetet.
– Telnek a hetek – mondom gondolatban.
Szentimentálisan elmereng. Nem zavarja meg több gondolat a csendet, az ölelést.

*****

Az ablakon beszűrődő zajhalmazból jobb fülcimpám kiragad három csecsemőbőgés szerű hangot. Mintha már tavaszodna.
Sokszor csak ülök itt és elképzelem, hogy az újsághalomba préselődő fejjel alszom, amíg D haza nem ér. Akkor arra eszmélek, hogy puskagolyó méretű csomókat masszíroz ki a vállaimból. A macskák elhallgatnak, a szomszéd rádiója elhalkul, valahol zongoraszólam hallik. Satie-t játszik egy görnyedező, csontos, vén asszonyka, petróleumlámpa valószínűtlen fényénél. Élete utolsó taktusai. Békés nemtörődömséggel üti le az elefántcsont-billentyűket. Aztán az ernyedő harmónia feloldja a csomóimat is, és fejjel előre belezuhanok a kávémba.
Persze sosem tudnék itt elaludni.
D hazaér és megcsókol, megpucolja a gyümölcsöket, melyeket már előző este kiszemelt erre a célra.
A szomszéd felhangosítja a rádiót, és együtt hallgatja a ház az esti kabarét.

*****

1.

Messze mögöttem gyűrűzik a zene. Ezüstös füstkarikák zengik körül.
Hol is vagyok?
„Kipukkadt egy újabb világ.”
Z. elereszti a kezem. A híd opálos derengés a folyó tükrén. Hol a lény?
Z. nekiveselkedik. Rohan, eszébe villan a Hídavatás képe, rohan, megtorpan a szélén. Táncol. Táncol a fényekkel.
Z. zeniten ülő hangjának langymelege, „Blaha Lujza tér”. Nikotintól ázott szavak. Csók marad nyomukban. Nedves, vörös folt.

Nézem az asztalok népét. Megint mások. Szépek, rókaképűek, szemük kocsányon lóg, megveszekedett tekintetek, idomítható tekintetek. Közönséges, megsárgult képek. Csak őt keresem. Asztallaptól plafonig, plafontól magamig. Váltják egymást a népek. Az asztalok népe. A biciklik és a marihuána népe. Engem senki se vált.
A karfa szellem nagyapó súlytalansága alatt süpped meg. Cigarettát rág, ködszín cigarettát. A túlvilágon talán nincs tűz.
– Halott embert – bólintok rosszallóan.
Elhessegetem nagyapát. A szemem sarkából úgy látni, a lámpa mögé bújt. Még hallom a huhogását. Élvezi, hogy halott.
Tejfölszőke kislány szuszog a szemközti kanapék préselésében. Nem szorul be. Tolja őket, szét! Erős, szívós lány. Odébb tolja a robosztus marhabőr-akadályt, ganésai segítséggel: „Gyere kicsim, megyünk”, hallom apját. „Nyinyinyinyinyinyenyenye”, válaszolja a pedáns lányka, és kötelességtudóan követi.
Ha még beszélnék gyereknyelven, biztosabban tudnám, mit jelent a nyinyerészése. Így csak sejthetem. „Igenis, légiós elöljáró!”, vagy „Pukkadj meg, de azért jövök, apafej!” Az utolsó ember a Földön, aki beszélte még ezt a nyelvet, rég kihalt. Belőlem. Z. elvitte magával. Nagyapa falaz neki.
 

„Micsoda pakli!”
„Kézzel festett, nagyapámtól kaptam még.”
Vertük a blattot. Láncdohány. M. a negyedik körben esett ki. Gatyáját vesztetten.
Kutyák csaholtak. Futottunk a tanyán keresztül, tábortűz képe rémlik. Szitáló jégesőben. M. az ingemet csavarta-tépte.
„Hová tetted az eszed? Hová?!”
Rongy-kalászok közé préselődtünk. Langyos homlokáról patakzott valami. „Rohadtul ne viccelj, M., rohadtul ne viccelj!”
Dőltünk a röhögéstől. Két szivar között piramisban nyakaltuk a feleseket. Z. Éváját esőköpennyel takargatva talált ránk. Aztán sátrat képzett az esőköpenyből hármasunk fölé.  „Gatyátlanodtam, szintén.”
Rózsavörös karja:  futónövény-kosztüm mellein.
 

A gyerek eltűnt a kijáratnál, apja nyomában.
– Tizenkét képkocka, percenként – súgja nagyapa hangja.
– Annyi az életem. Foghíjas emlékpróbálkozások.
Nevetnem kell. Nem tudok.
Ölelkező pár két óránál. „Menjetek szobára.” Valami rág, valami düh. Egyre megy. Rossz a hely, rossz az idő.
A gyomromban pokol nyílik. A pokol nagyon mély, talán végtelen, és nekem tériszonyom van. Húz-szippant magamba, zuhannék, fortyogok, émelygek.
Intek a pincérnek, és otthagyok egy kétujjas V-ét a távolságnak. Iszkolásában kilátszik felemás zoknija. Nevetnem kell. Nevetnem.
Mire felocsúdok, már el is kotródott. Kezében szent-jogar a kávéscsészém. Varázsolt a helyébe újat, egy szál zöldellő cigarettával. Akár a tavasz. Ránézek, kérdőjel tátong a fejem felett. A messzeségből még visszaint, Kossuthos elszántsággal néz a szemem közé, mielőtt elmosolyodna, és a hozzám húszlépésnyire árválkodó asztalra mutatna.
Ajándék.
Pislogok az árva asztal árva, fehér hajú, hátulgombolós tündérére. Mégis mit kezdjek vele? Egyedül a pácban?
Nagyapa a távolban huhog, krákog. Megütögetem recsegő fülemet. Az ember menekülőállat. Lohol Amszterdamig, mi végre? „Remélem ez legalább nem francia.”
Kedvesnek tűnik, különben. Tíz lépésről már egészen megjön a kedvem, fű ide vagy oda. Öt lépésnél már valómban izzok. Ez veszedelem.
 

Ülünk a kandalló előtt, giccses, szecessziós, rozsdavörös huzatú ülőgarnitúra-szetten.  L . az aranyozott giccskarfára hajtja fejét. Frakkja rendetlen deltába gyűrődik mellkasa felett.
Ópiumfüst. M. ziláltan felnevet. Kezében csontfaragott pipafej – koponya, esetleg beesett férfiarc, akárcsak M-mé, aki csíkos ingben, mellényben feszít.
Z. rakott szoknyában lebeg be a képbe. Rövid kezeiben egy-egy kék-arany csésze. Angolosan huppan mellém. Puha vállát hozzám dörgöli.