1.

Részecskéire szakadó álmából izzadtan zuhant ki a fotelbe. Két kézzel hirtelen megszorította a karfákat, olyan erővel, hogy bal tenyere egy pillanatra görcsbe rándult. Leszegett fejjel masszírozta ki, amíg egy gondolat ismétlődött benne újra meg újra. Biztosan tudta, hogy még az ágyban aludt el.

– Alva jártál – szögezem le másnap, a megszokott ebédszüneti kávénk mellett – Mi ebben olyan különös? Sokan csinálják.
– Ja… – elhessegeti a körülöttünk imbolygó muslincát. – Nem is ez zavar leginkább… hanem az álom – az utolsó szavakat szinte suttogja.
– Meséld el – elorozom egyik kockacukrát és szétrágom.
– Nem is tudom… nem emlékszem tisztán. Csak arra, hogy rettenetes tömeg volt. Azt hiszem a városban valamerre, talán vártam valakit. És emlékszem, hogy később átadnak nekem egy sárga borítékot. És valami fontos dolog… nem tudom. Fontos lett volna megtennem valamit…
– Aha.
– Nem érted, fontos volt nagyon. Ez az érzés, annyira valós volt – kétségbeesetten néz rám, mintha életek múlnának rajta, hogy hiszek-e neki.

Aztán az éjjel két különös dolog történt.
Miután lemostam magamról a nap fáradalmait, szokás szerint még kivittem sétálni Indigót. Arra mentünk vagy inkább vezetett, ahol régen éltünk, még a szülőkkel, a város szélén, két utcára Lorától. Már akkor is nagyon jó barátok voltunk.
Ahogy mi, ez a környék sem változott sokat. A feltüremkedő hegyeket a felhők próbálják elérni, mintha nyújtóznának is a hegyek felé, lejjebb ereszkedve. A hosszú, görbe törzsű fák, amik alig nőttek valamit, most kinőtt ruhaként dobálták le a szélben magukról sárga leveleiket. A vizsla egészen a fák közé vezetett, amíg vissza nem fogtam. Rászorított a nyakörvre, önmagát fojtogatva, nyüszítve, kaparva. Hasonló szemekkel nézett rám, mint Lora az ebédszünetben.
– Na, nyughass már! – förmedtem rá. A szél ekkor mintha alulról fújna, kapott fel minden levelet a földről és vitte magával kötött sapkámat is. Láttam, ahogy jóval beljebb ejti le, bár csak apró pontként, de biztosra vettem, hogy az volt az. – Fenébe…

Ahogy a dühömet kezeimmel zsebre vágtam, és a változó irányú szél is kitisztította kicsit fejemet, derengeni kezdett egy régi emlék. Nem tudtam még pontosan mi, de tudtam, hogy történt itt valami, valami fontos. Aztán megéreztem a víz illatát, és megláttam a sapkámat, ahogy a forrás tetején úszik. „Ismerem ezt a forrást. Hogyan lehetséges, hogy mégsem emlékszem tisztán?” Aztán, ahogy a víz fölé hajoltam, egy pillanatra élesen láttam magam mögött egy másik alakot is, bármennyire tisztán is, de nem volt időm megnézni, felismerni, ha ugyan volt kit, majd a sapkámból a vízbe hulló cseppek fodrozódása az égbe mosta. A másik különös dolog lefekvés után történt. Ritkán álmodom, még ritkábban ilyen részletesen: A város zsúfolt forgatag, mindenfelé magas, vagy két méteres, pörge kalapos öltönyösöket látok. Valahol a vasútállomásnál vagyok, elmosódó emberár fon körül sietségével. Nehéz a lábam, de szabadulni próbálok a tömegből, lassan vájva utat magamnak. Olyan érzés, mint a klausztrofóbia. Percekig küszködöm egy-egy lépéssel. Figyelem, mintegy fegyelmezve a lábaimat, lehajtott fejjel, ám hirtelen valami puhába fúródom. Két-, két és fél méter magas, három, négy, szinte el sem fér az aluljáróban. Riadtan nézem a fölém tornyosuló, felém hajoló kalapos alakot. Mintha kókadt figyelmemmel hosszú másodpercekbe telne felfedeznem, csak pillanatokkal később borsódzom bele: nincs arca, mégis engem néz. Előkotor a zsebéből egy hosszúkás sárga borítékot és erőszakosan a kezeim közé gyűri. Gyermeki tehetetlenség és ősfélelem. Ujjai jéghidegek. Hosszan szorít velük. Aztán, mintha kilélegezni akarna, és száj nyílik arca közepén, széles, foghíja száj. Utoljára még lejjebb eresztem tekintetemet, és megpillantom a zakóján a kitűzőt. És eláraszt mindent a szájából ömlő víz. Mintha áthozhatnám álmomból, verejtékezve ébredek, a villámlásoktól megvilágított szobám közepén. Csupasz talppal, állva.

2.

Persze, gyermeteg vágyak és ígéretek. Ki törődik azzal, ami valaha igazán fontos volt? Menni kell, menni tovább. Üres lépcsőházakat és poros játszótereket, agyagos földbe száradt lábnyomokat hagyni, el és magunk után, és sziluetteket poros fotókon, fekete-fehér emlékek, rozsdás ajándékok, a végére mind szemétként végezte. Hasznavehetetlenek. Most menni kell. Idő nincs, és szorongat. Metró, busz, vonat, átszállás, késés, várakozás, üres percek, másra kacsintás, gyorskaja, konferencia és forgó székek, liftezés, hívások, dátumok, rövid jegyzetek egy fekete noteszban, képeslap e-mailben, adatok és számok, presszókávé és cigaretta, gyros, aztán megint konferencia és mélyre süppedő székek, kattogó tollak és billentyűk, hívások és izzadtság, csak teleportálva kéne hazamenni, hogy hat óra alvás a túlóra után, és kezdhessük elölről. Ez van, elmosódó ígéretekkel, de leginkább emlékekkel, zárt ablakokkal éslégkondicionált testiséggel.Az égbenyúló hegyek alatt újra találkozni, gyermekként, az lenne szép.