Gorove Eszter összes bejegyzése

Bejegyzések

Zenélhet a sivatagi szél

Hozzászólás most!

Csehy Zoltán új kötettel jelentkezett.

 

 

A műfordító tevékenységéről (Hárman az ágyban, valamint Beccadelli- és Petrarca fordítások) tanulmányairól és verseiről ismert költő nem kevés díjjal dicsekedhet, legutóbb József Attila-díjjal jutalmazták. Legújabb kötete a Homokvihar saját verseket tartalmaz, két könyvre csoportosítva. Az első könyv a Nottetempo főként XX. századi komolyzenei témájú, a második, Homokvihar, inkább az antik mitológiához kapcsolódó verseket vonultat fel.

 

A kétféle témaválasztás nem véletlen, Csehy klasszika-filológia végzettsége és zenei műveltsége (kortárs komolyzenéről rendszeresen ír kritikákat) minden egyes költeményre hat. A két könyv egymás mellé helyezése, kapcsolódása kétségbevonhatatlan, ugyanis a zene visszatérő eleme a második könyvnek is, valamint az első könyv is szorosan kötődik görög alakokhoz. Ez nem csupán az antik görögségre vonatkozik, hiszen megjelenik Kavafisz, modern görög költő is, akinek Csehyre való hatását sem lehet elvitatni. Ugyanakkor az Echó című versben Kerényi neve, mint ókortudós, a mitológia ismerője is feltűnik. A könyv jól felépített, a kiadás igényes, beleértve a borítót, Hrapka Tibor munkáját, amely egy összetekert kotta örvényében tehetetlenül sodródó férfitestet ábrázol, így idézve fel a homokvihar képzetét.

 

A megszerkesztettség az egyes verseken belül is érvényes, nem csupán a kötet egészére nézvést. Számos olyan vers épül a könyvbe, mely költői játékon túl az olvasói játékra is épít. Ilyen például a Cage Pozsonyban című, mely tíz másodperces időintervallumokra osztja a szöveget, és szerzői utasításban közli, hogy az időkorlátokat meg kell tartani, bár az egyes percek tetszőlegesen felcserélhetők. Ide sorolható a Kavafiszkassák is, amelynek szövegén belül betűk és betűkapcsolatok kiemelés révén összeolvashatók, olyan szöveget adva, mely a megelőző versben (Orfeokassák) is jelen volt („A madarak lenyelték a hangot (…) Ez már az öregség jele, de nem jelent semmit”).

 

A versek felépítésénél érdemes kicsit elidőzni. A költemények szabadversek, nem találunk kötöttséget a formákban, a rímeket teljes mértékben elhagyja a szerző, s bár a téma (zene-antikvitás) felvethetné a klasszikus metrumok alkalmazását, erre sem kerül látványosan sor. A szövegek ezáltal gyakran áradóvá válnak, hosszú bővített mondatok, vesszők halmozása jellemzi az írásokat. Ez főként a hosszú verseknél érzékelhető erőteljesen, ahol azzal is számolni kell, hogy ez az áradó-jelleg megakasztja az olvasást (Webern halála, Orpheusz, Homokvihar). Noha, ez minden bizonnyal szándékos eljárás, hiszen az avantgárd irányzatához erőteljesen kapcsolható a kötet, mind a zeneszerzők, mind Kassák nevének bevonásával, mégis sokszor zavaróvá válik.

 

Azonban nem csupán a forma szabadsága lehet akadálya az olvasásnak. Csehy Zoltán érdeme, tudniillik széleskörű műveltsége, egyben a szövegek kárára is válik. Nehezen élvezhető a kötet annak számára, aki nincs tisztában Webern, Milhaud, John Berryman vagy bármelyik más zeneszerző kilétével, jelentőségével, vagy sehol sem tudja elhelyezni őket. Ez a verscsokor rétegköltészet, s kérdéses, hogy mennyire maradnak élvezhetők a szövegek. Példaként az első versnek, Webern halála záró-soraiból idézek: „ő meg ott feküdt a teraszon, leírhatatlan arccal, / kinti ujjai közt tovább égett, fogyott a szivar (…) De amúgy is hogy hihette, / hogy kinn van (…) a mi korunkból nem / lehetett csak úgy kimenni levegőzni.” Vajon hogy értelmezi ezt egy olyan olvasó, aki nem tudja, hogy Webernt a második világháború idején egy eltévedt golyó ölte meg, mikor rágyújtott? Ráadásul, Anton Webern még a közismertebb zeneszerzők közé tartozik.

 

Az intertextusok vagy reflektálások más művészeti ágakra bizonyos határokon belül működő eszközök, noha ezeket a határokat talán épp az olvasó tájékozottsága, érzékenysége, ízlése szabja meg. A második könyv ebből a szempontból talán könnyebben befogadható. Bár ugyanúgy megjelennek háttértudást igénylő elemek – talán amiatt, hogy az megszokottabb, hogy a költészet az antik kultúrához nyúl vissza –, mégis gördülékenyebb az olvasás.  Orpheusz, Hérodotosz, Hadrianus mind-mind előkerül, s a felsorolást hosszan lehetne folytatni. Erre a ciklusra jellemzőbbek a szerepversek, a megszólítások és párbeszédes elemek beépítése is megtörténik (Kandaulész felesége, A Philoktétész-séma, Philomela). Itt kap helyet a Homokvihar című szöveg is, mellyel azért érdemes külön foglalkozni, mert ciklus- és kötetcím adó vers.

 

A Homokvihar szintén egy hosszabb lélegzetvételű költemény akárcsak a két cikluskezdő vers. Azon túl, hogy ezzel egyfajta keretet ad a kötetnek, az utolsó vers mintegy összegző-jelleget is ölt. Összegző, mivel visszautal a Nottetempo könyvre, a cím alatti megjegyzéssel: „Az itt következő szövegek egy kamaraopera librettójának foszlányai. A szerepkijelölések, a szerzői instrukciók eltűntek, a sivatagi szél árad a szövegből, mely minden pillanatban kész átrendezni a tájat.” Az utolsó szöveg tehát zene, pontosabban az utolsó versben összeolvad zene és szöveg. Itt válik érvényessé a fülszövegben feltett kérdés is, mely azt a kérdést veti fel, hogy mennyire ragadható meg nyelvileg a zene, s emellett szövegzenévé alakítható-e az érzékiség. Az áradó-jelleg fokozottan érvényes: ismétlések, felsorolások halmozások jellemzik a verset. A homok pedig többféle jelentéssel ruházódik fel, úgy mint a múlt őrzője, az idő mérőeszköze, az erotika megtestesítője („A történetek háza a homok háza (…) A homoktól nem lehet szabadulni három nap után se (…) Nekem homok árad a combjaim közül, / ha levetkőzöm,”). A homok tér, történelem, elbeszélés, hiszen, mint megtudhatjuk, az elbeszélés sikerétől függ, hogy a történet félelmetes sivatag, vagy csupán összepisilt homokozó. A nyelvre, hagyományra, Senecára, Busottira és talán saját költészetére is reagál mikor ezt írja Csehy: „de a sivatagban csak ideiglenes lét lakik, / a szelek óránként írják át egyik nyelvből a másikba a tájat, (…) egyszer a görög nyelv összehugyozott homokozója, / máskor a nyelv visszaáradása / önmaga homokóra-egységébe / a kimondás után közvetlenül”.

 

Csehy Zoltán összetett, jól kidolgozott kötete nem könnyű olvasmány, igazán megdolgoztatja a befogadót. Nem hiányzik belőle se a tragikum, sem az irónia. Nem hiányzik belőle sem a költői játék, sem a komolyság, zeneiség, nyelvi megformáltság, könnyedség. Azonban, hogy a kötet „kimondása után” mi következik, azt döntse el az olvasó.

 

Csehy Zoltán: Homokvihar, Kalligram, Pozsony, 2010.

Bejegyzések

Nyelvjátékok nimfák körül

Hozzászólás most!

„Lesi Zoltán költő” – írja a Daphnis ketskéi fülszövegében Szepesi Attila, az elsőkötetes szerzőről,

 

hiszen a költő „nem okoskodik”, hanem az anyanyelvet hagyja érvényesülni, gondolkodni. Milyen nyelven szólal meg ez a költészet? A könyv címe és a mottója (Berzsenyi idézet) már jelzi, hogy valami történik itt a nyelvvel.

A mottó irányadó lehet az olvasás tekintetében: „Hogy ortográphiám és interpunctióim hibások, igen tudom; ennek oka az én tanulásom módjában és charakteremben van.”. Felkészíti az olvasót és felmenti saját magát abban a tekintetben, hogy az archaizált versektől nem várható el a nyelvtörténeti hűség – ha a kötet olvasásmódját Berzsenyihez és korához kötjük –, valamint arra is rámutathat, hogy a hibák, nyelvi játékok, esetleges nyelvrontó elemek mint eszközök vannak jelen a kötet verseiben.

Az idézet erőteljesen kijelöl egy irodalmi hagyományt, ugyanakkor jelezhet egyfajta kánonon kívüliséget is, hiszen felidézheti Kölcsey Berezsenyi kritikáját, s így akár egy irodalmi vitát is az olvasó eszébe juttathat. Berzsenyi Dániel költészetének megidézését motívumok szintjén a „barna Lolli” és a többször előkerülő Zephyr szó is erősíti (Tánczoló Hórák; Musákhoz;Bikficz).

Hiba volna azonban ezt a kötetet kizárólag Berzsenyi költészetéhez kapcsolni. A Daphnis ketskéi nem szerepvers-kötet, mint Weöres Psychéje, és nem csupán egy korszak irodalmához kapcsolódik. Az archaizált nyelv és az ókori motívumok használata persze erősen a klasszicista irodalomhoz köti, de intertextuális vonatkozásokban sokkal szélesebb hagyományt szólaltat meg. Lesi Zoltán verseiben nem csak „Lolli” bújik meg, de olyan vonatkozásokkal találkozhatunk, mint:  „Eliramlik / a lángsugarú nyár”; aztán: „fenség, / eljön a tél is?”; valamint: „mindégnapi gyógyszerem / add meg nekem ma…”. A Petőfi-idézetet nem lehet nem észrevenni, ahogy a Miatyánk kiforgatása is nehezen kerülheti el az olvasó figyelmét, ám a Babitsra utaló allúzió már nem ilyen egyértelmű, de feltétlen felidézhet egy kötetcímet (Herceg, hátha megjön a tél is).

A görög kultúra jelenléte is meghatározó. Daphnis a görög mitológiában a sziciliai pásztorok hérosza és a bukolikus költészet feltalálója, egy nimfa és Hermész fia. A pásztorköltészet mint az idilli, természeti lét, a szerelem költészete Lesi Zoltán verseire szinte kivétel nélkül érvényes. Tartalmi szinten is merít a görög kultúrából, mítoszok szereplői (Nárcis, Páris, Heléna), istenek (Zeusz) is szerephez jutnak (Nárczis némasága; Páris; Ursa Major).

Lesi Zoltán lírai érzékenységét dicséri, hogy a kötetben különböző versformákkal él, ezek közül a legszembeötlőbbek a szonettek. Rímei leggyakrabban az abab abab cdc dcd klasszikus képlethez igazodnak (Páris; Mezzetin), bár változatokat is felfedezhetünk, főleg a háromsoros versszakok képlete tér el cde cde módon (Álmafák árnyán; Lerágott csont).

A költő azonban nem csak a verselés területén jeleskedik, az olvasót többször nevetésre készteti nyelvi humorával. A humor forrása sokszor az oda nem illő szavak használata, ahol nagyon erőteljesen kiütköznek a stilisztikai, nyelvtörténet szempontjából időbeli különbségek. Olyan elemek beépítésével él, amelyeket az archaikus nyelvhasználat kivet magából.  Ezekre jó példa lehet a „Gyöngyfényű popsik” (Páris), a kötet nimfáihoz képest a „nimfomán túzok”, vagy különböző tárgyak megjelenítése: „Eltévedt hajnal-madár, / mélykékben fuldokló uszósapka” (Küprisz). A példákat lehetne fokozni a „hangos reklám”, a „Diszkófény, bálba’ / tánczoló Hórák” típusú nyelvi játékokkal (Küprisz; Tánczoló Hórák). Máskor olyan képek váratlan ábrázolása teremti meg ezt a hatást, mint a Mezzetin idilli hangvételt megütő költeményben az „Összenyomott hangya” és a „Feltört ülep”.

A többértelmű kifejezések használata is jelentős szerephez jut. Kiemelhető ebben a vonatkozásban a „kell-bimbó”, ahol a kell, a kellem és a kelbimbó szavak egymásra játszása révén jut a jelentés sokszorosításához. A „ketskék” is többletjelentéssel egészülhetnek ki a Mádrigál vers kapcsán, ahol „ketseskén” ring a gém, így a kecsesség szó is az értelmezés körébe kerül.  Ilyen a „kegyló” szó is, ahol a kagyló mellett a kegy szó különválaszthatósága jut szembeötlő szerephez. A „kegyló” más szempontokból is érdekes lehet, zártsága és formája révén. Nárcisszal kapcsolatban (Nárczis kegylója ciklus), aki önmaga csodálatából nem tud kiszakadni a zártság, ugyanakkor a forma okán a női nemiszerv megfelelőjévé is válik („Szűz kegyló kínálja / magát egy jonatánért”).

Külön kiemelném az Árkádia és Amorett verseket, amelyek szinte tükörképversekként működnek, noha az egyikben „feredő leányok”, a másikban „feredő vitorlá /s”-ról van szó. A két költeménynek több azonos szókapcsolata van, változatlan formában, ismétlésjelleggel a „tsapódó víz”, a „zöld ruhátskák”, míg a „tíz vörösbegy”-ből kisebb változással „vörösbegyek” lesznek. Az Amorett tipográfiája ráerősít a „tsapodó víz” nyitóképre hullámzó sorai miatt.

A versek képiségét erősíti a domináns a színhasználat, legtöbbször a kék, sárga, rózsaszín színek fordulnak elő. Leghangsúlyosabb mégis a kék, mely érezhető funkcióval nem bír ugyan, de felidézheti Novalis kék virágját, mely a boldogság szimbóluma és a bukolikus alaphelyzethez is társítható, s a kék virág a nefelejcs szerepében fel is bukkan a kötetben.

A Daphnis ketskéi bővelkedik a nyelvi humorban, intertextuális vonatkozások, költői játékok jellemzik Lesi Zoltán formaérzékről is tanúskodó könyvét.  Mint első kötet remek munkának látszik, a versek egysége, összetartozása hangulati és formai szinten is kétségbevonhatatlan. Ugyanakkor az utolsó versek felé haladva már kezd egyhangúvá válni a koncepció, ami felveti a kérdést: vajon mennyire működtethető hosszútávon ez a típusú költészet? A versek egy időn túl már nem adnak újszerű élményt, talán pont az az egység, ami egyrészről a kötet javára írható, rejti magában a monotonitás veszélyét is, de szerencsére a Daphnis ketskéiben ez a veszély épphogy csak felüti fejét. A kötet összességében jól megszerkesztett, szellemes alkotás, s reméljük, hogy a fiatal író tarsolya még korántsem merült ki, és megismerhetjük önálló, stílusjátékoktól mentes hangját is.

Lesi Zoltán: Daphnis ketskéi, Bp., Fiatal Írók Szövetsége, 2009.

Bejegyzések

Két halál közt

Hozzászólás most!

Utassy József legutóbb megjelent könyve, félig-meddig posztumusz kötetnek is nevezhető.

 

Az életmű nagy részéből szemezgető válogatáskötet kiadását Utassy már nem élte meg, de a válogatást még ő maga végezte el. Így a kötet a költő keze által hitelesítve, mintegy utolsó iránytűként az életmű újraértelmezését is lehetővé tette, súlypontokat jelölt ki, összegezte. Készült már ugyan a szerző életében is összegyűjtött verses kötet (Tüzek tüze), de annak koncepciója merőben eltér az Ezüst rabláncétól. Míg a Tüzek tüze teljes köteteket vonultat fel – azt is időrendben teszi – az Ezüst rablánc versciklusokra tagolódik, s vegyíti az egyes régi munkákat, időrendeket, sorrendeket változtat, egy-egy vezérgondolatra fűzi föl költeményeit. E vezérmotívumok közül pedig a halál témája az, amely a versek összeköthetőségét, elrendezését tematizálja.

Már a kötet címe és borítója (Szeift Béla képe; csontváz stilizált kereszten) is azt sugallja, hogy súlyos művet tartunk a kezünkben. Az olvasás folyamán szembesülünk a gyermekkor, a háború, a halállal való többszörös találkozás traumáival, mindezt személyes perspektívából, nagyrészt erőteljesen életrajzi alapokból kiindulva. A versek hangvétele és a ciklusok elrendezése is inkább egy életrajzi olvasatot segít elő. Ez a tematika azonban könnyen korlátozhatja az értelmezési lehetőségeket, ami nem feltétlenül válik a kötet javára.

Az első ciklus, a Csillagra zárt egek alatt (1948-1956) – mely a Tüzem, lobogóm! és a Hol ifjúságom tűnt el kötetekből is válogat –  a Főhajtás a pesti srácok és a  budai suhancok szabadságharca előtt alcímmel, már előre jelzi a politikai tartalmat. Gyerekkori élményekkel keveredve (Idill, 1952; Országos vigyázzban) jelenít meg politikai mozzanatokat, egy korszak meghatározó közhangulatát. A kötet egésze szempontjából egy még fontosabb témakör is felüti fejét az első ciklusban: az édesapa elvesztése. A háborúban meghalt édesapa visszavárása A sánta suszter című versben jelenik meg legerőteljesebben, ahol a védelem, az igazságtevés, erő szimbólumaként tűnik fel a részeg suszterral szemben, aki fecskefészkeket rongál („Hazajön egyszer Papa, és véged.”).

Csakhogy az apa nem tér vissza, az efölött érzett fájdalom, gyász még erőteljesebben jelen van az utolsó, Európa elrablása című verscsokorban (A fekete levél; Sirató; Hova cipeled azt a nagy ásót). A két ciklust ez a vonulat fűzi össze, de emellett kiemelhetők az olyan költemények is, amelyek a kisgyermeki látásmódot közvetítik a háborúról és azt követő időszakról (Kis fehér kakas; Katonák, leventék; Lesek át a szomszédba), vagy a mindennapok játékairól, ábrándozásairól (Hétpettyes). Utassy fontosnak tartotta költészete pontosságát, a látvány megragadását, az Ahogy kel a nap; Szüret után pedig érvényre is juttatja ezt. Helyzetképek, nem többek, csak az adott pillanat megragadása, visszaadása. Ám ezek a versek azok, melyek könnyítik az egyébként igen nehéz kötet befogadását.

Az apa halála mellett ugyanis egy másik, egész életet meghatározó veszteséget feldolgozó versek állíthatók középpontba: fia halála. Az Akiért a Zambézi  zokog versei erről a traumáról szólnak, amennyire szólhatnak, hiszen a kimondhatatlanság, a csend és az üresség problémái hamar párosulnak a halálélménnyel (Nem tudom kimondani; A csend hintája). A lírai én mégis újra és újra kimondással, elbeszéléssel próbálkozik. A Pillangó-ballada és az Egy kisfiút kerget a tenger a természet szimbólumaival a sorsszerűséget hangsúlyozzák („Hazafelé, ahogy a rétet / a harmat megeste, / a kisfiú kezére száll: egy / halálfejes lepke.”). A halál témája keretbe foglal, ellentétet képez, vagy pontosabban szerepcserét kínál, a gyermek apját, az apa fiát veszíti el, s így a veszteség állandósul egy életen át.

Az Ezüst rablánc, a kötet címadó ciklusa ebből az állandóság-helyzetből szólal meg, magányosságot, kilátástalan szomorúságot ábrázolva: „Ahogy telnek-múlnak az évek: / egyre árvább leszek, papa.”(Ahogy telnek), „Mért szültél világra / anyácskám, szerelmem: / magam vagyok immár, / nincs már hova lennem.” (Félek már).

Utassy verseinek jellegzetes motívumai az égitestek (A Nagy Göncölhöz, Hold, Napáldozat) és a tenger (Tengerlátó ciklus). A csillagok, a kozmosz felé nyitás, az éggel való párbeszéd már csak halottai miatt is lényeges, de Utassy egész költészetét össze lehet kapcsolni a csillag motívumával. Egy olyan költészetben, ahol Isten Csillagközi csalónak neveztetik, s ahol az Úr szemébe lehet vágni, hogy „én egy költő fia voltam, / ki nem trónusod cselédje, / de testvér a csillagokkal!”(1989), ahol „Csillag / és levél hull!” (Őszvilág), ott félő, hogy kimerül ez a motívum, s egy idő után már csak az ismétlés erejével hat.

A kötettel néhány filológiai és szerkesztési probléma is felmerül. Az Idill, 1952 című vers a Hol ifjúságom tűnt el című kötetben még Idill, 1951-ként van feltüntetve, valamint a Szerelemhajnal kétszer szerepel, a Szerelem szélén illetve a Tengerlátó ciklusokban, melynek szándékossága kérdéses.

A művek értékéből ez azonban mit sem von le. A zeneiség, versszerkezeteinek tisztasága és átláthatósága nagy erénye a költeményeknek, e tekintetben Utassy „klasszikus” verseket ír, nem él szokatlan formabontó eszközökkel, sőt igen nehéz rímtelen művet találni kötetében. Bár azt a kitérőt itt meg kell tenni, hogy vizuális költészettel való próbálkozásai mindig is voltak, az Ezüst rabláncban is akad ilyen (Te égre tárt karú hatalmas Isten), mely a kereszt képét idézi a címben, valamint az Ezüsthíd; Viktória; Egészségedre: Krisztina! versek is ebbe a csoportba sorolhatók.

Ezek a formai játékok szinte eltűnnek a kötet sűrűjében, nem hívják fel magukra kellőképpen a figyelmet, a ciklusok egymásba fonódása, a versek témái erőteljesebben domborodnak ki.

Az Ezüst rablánc megrendítő és szép élményt nyújt olvasójának, s méltó emléket állít Utassy József költészetének.

 

Utassy József, Ezüst rablánc, Budapest, Napkút Kiadó, 2010.