Gorove Eszter összes bejegyzése

Bejegyzések

Város, hold, köd, rigó

A rendkívül fiatal költőket, főképp, ha első kötetük nagy nevű kiadónál jelenik meg, némi fenntartással fogadja az olvasó. Nem könnyű eldönteni, hogy a helyzeten segít-e vagy éppen ront, ha azt is tudjuk, hogy az induló költő nemrégen Petri György-díjat kapott. S hogy előítéletünket miképp befolyásolja, hogy a pályakezdő lány nem is akárkinek a lánya, hanem éppen egy elismert, kortárs költőé, arra már végképp nehéz volna választ adni.

 

Kemény Lili  „kamaszverseit” összegyűjtő Madaram kötetre a fentiek jól illenek, elképzelni sem egyszerű, hogy valaki ne előítélettel vegye kezébe a könyvet, legyen az jó vagy rossz feltételezés. De történik valami olvasás közben, valami megváltozik, Kemény Lili megbolygatja az előfeltevéseket.

 

Darvasi László a fülszövegben üdvözli, hogy a költemények még nem készek, illetve kevés szilárd pontja van ennek a lírának. Nem lehet, s talán nem is szabad egy induló költő esetében azt állítani, hogy megtalálta a hangját, stílusa letisztult, kerek. Annál inkább jó, hogy a fülszöveg sem kíván ekképpen nyilatkozni, mert a Madaram 2007 és 2011 közt keletkezett verseket fog egybe, amely azt is jelenti, hogy Kemény Lili 14 illetve 18 éves kora között keletkezett szövegeiről van szó. Nem is volna igaz a letisztultság a kötetre. Versei sok esetben csapzottak vagy túlírtak, s motívumok szintjén is ismétlődők. Olyan költemények is akadnak, melyeket könnyű szívvel ki lehetne hagyni a kötetből. Ám van valami, ami áttör a szövegeken, csapongásaikon és az egyes esetekben fennálló túlírtságon, ez pedig a költői érzékenység, amely nem egyszer felbukkan s megmutatja magát.

 

A kezdőszöveg az Alvó jó választás egy kötet megnyitására, rövid és az első versszakban olyan képpel szembesít, amely váratlan, s ígéretet tesz, hogy a kötet több ponton is meglep minket hasonlóval („aztán kinthagytam a lábtörlőn, az összegömbölyödve / alvó szelíd szörny mellett, aki egyszer hazáig követett” Alvó). Szelíd szörnyek, akik hazáig követnek minket lehetnek macskák vagy kutyák, de a Kemény Lili-szöveg nem igényli a kép referencializálását, kibontását, maradhat összegömbölyödve a szörny a lábtörlőn. Bátorsága, élénksége van e megoldásnak, szokatlanságában eredeti. Ahogy máshol megpaskolható a „Bűn” feje, s mondható róla, hogy „napi háromszor / megsétáltatom és minden reggel / kap majd enni is”(Óda az Éjszakához), éppígy megleshető „a szegény kis / Gonosz anélkül, hogy bántanánk” (Árnyjáték). Leginkább ilyen képekben, bizarr jelzőpárosításokban (szelíd szörny, szegény gonosz) érhető tetten Kemény Lili tehetsége.

 

A Kettőnk közül kimagasló teljesítménye a kötetnek, amelynek alapmetaforája a város és az apa megfeleltetése. Itt sem beszélhetünk kiegyensúlyozott szövegről, ám képileg nagyon erős tartalmakat hordoz, nem áll meg egy metaforánál, hanem tovább bontja azt: „Körutad óriáskígyó, duzzogva átkúszik / a Margitszigetre és összetekeredik. / Levedlett bőrében alszanak a villamosok.”. Erős képiség érvényesül itt folyamatosan, ugyanakkor egészen másképp jelenik meg e kép-alkotás, mint az olyan leíró-jellegű, pontosságra törekvő és vizualizálható szöveghelyeken, mint a ködöt leszorító fák (Téli eső fölszáradása a Városligetben).

 

A kötet több szakaszra osztottsága nem választja el élesen a benne szereplő verseket, ám a Díszalma a havon ciklus mégis kiemelkedik a többi közül, a legtöbb jól sikerült szöveg, vagy legalábbis ötlet, itt található. A Titkosírás, Budapest összevarrása Kelettel, Kopog című versekben mind van valamiféle erő vagy eredetiség. A megvalósítás néha kevésbé sikeres, mint a kiindulópont, vagy előfordul, hogy egy-két sort ki lehetne húzni (érdekes módon a szerző is érzi ezt, mivel sok esetben ez zárójeles megjegyzéseire igaz).

 

A túlírtságra lehet példa a Végtelenül egyszerű, ahol elég volna az első versszak, az utána következő szakaszokban inkább a modorosság és a sallang jellemző („Már csak ilyen porlepte fajta. Fáradt, / szívtelen szerelem.”). Az első versszak ezzel szemben kerek, önmagában állva jóval izgalmasabb képet mutat az almaültetvényen ragadt, és helyet cserélő két lélekkel. További gyengeségeihez tartoznak a már-már zavaróan sokszor visszatérő elemek: a Madaram legtöbbször előforduló motívumai a fák, a köd, hold, rigó, felhő, hó, város és varjak. Ezen ismétlések azt az érzetet keltik, hogy egy verse van Kemény Lilinek és a kötetben megformált szövegek csupán variánsai, lehetőségei ennek.

 

Azon költeményei is kevésbé sikeresek, amelyekben valamilyen társadalmi vagy politikai problémát feszeget. A Jelentés a türannosznak, A Gyarmat és a Déd-Európa egyaránt abba a hibába esik, hogy túlontúl az üzenetre helyeződik a hangsúly, így a költői megoldások háttérbe szorulnak. E szöveghelyeken elveszíti friss lendületét, és elmaradnak, vagy kevésbé hangsúlyosak bizarr képalkotásai, amelyek pedig legizgalmasabb pontjai a verseknek. Helyette olyan szövegrészek válnak gyakoribbá, mint „Kedves nemzedékem, mi szabadítottuk rá / őket arra a villamosra, mi voltunk, bizony. // Most elmorog felettünk egy repülő, / Nyugatra tart, mint minden repülő, (…) Nézzünk szembe a tényekkel, / végülis maholnap fölnövünk.” (Déd-Európa). Kilógnak az efféle szövegrészek abból a sűríteni nagyon is képes lírai hangból, amelyre ez a kötet következtetni enged.

 

Meglepő, bár sokszor még igen gyenge, ám érezhetően a tehetséget nem nélkülöző szerző kötete a Madaram. Kemény Lili verseit cselekményes lírának mondja Darvasi, amelyben a megismerés vágya munkál. Ám a Madaram inkább hangkeresés, próbálkozás, amely során a költő tiszta hangokat is megüt. Ami igazán érdekes, hogy mi lesz ezután, megtanul-e a madár tisztán énekelni?

 

Kemény Lili, Madaram, Budapest, Magvető, 2011.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

Bejegyzések

Hús-lélegzet szó helyett

Krusovszky Dénes - A felesleges partMit tehet a költő, amikor kevés a szó, felesleges a név, a holmi? Marszüasz és Hart Crane története, valamint Chris Burden alkotásai hogyan helyezhetők egymás mellé? Krusovszky Dénes harmadik kötete összekapcsolja ezeket a neveket, összekötő eleme pedig a test, amely A felesleges part verseiben a szó fölé emelkedik.

 

Marszüasz mítosza a borító kapcsán kerül elsőként előtérbe, amelyen Kapoor Marsyas installációja látható. Hatalmas, vörös membrán kifeszítve, melyről a kötet ix. Az egész szerkezet című verse elárulja, hogy „Ha egészen közel hajoltak / hozzá állítólag látszott, hogy az anyag folyamatosan remeg.”. Az alkotás így alludál a mítosz történetre, melyben a vesztes Marszüasz lenyúzott és fára akasztott bőre szintén megrezdült, mikor aluosz hangja hallatszott. A mítosz előtérbe állítása a test és a testcsonkítás felé irányít, Marszüasz története így alaphangot ad.

 

A kötet verseit öt nagy egységbe osztotta a szerző, melyekből az első (Beljebb jutunk mégis) és az utolsó (Mégsem egészen üres) csak egy-egy verset tartalmaz, felfoghatók egymásra felelő prológusként és epilógusként. A köztük lévő három egység különböző hangokkal és testekkel játszik, megszólaltatva Hart Crane-t, az ameikai költőt, lemásolva Burden performanszait, megjeleníti Marszüasz polifón hangjait, valamint leír kortárs festményeket.

 

A Mint egy vászonzsák című egységben a Crane és Burden versek felelgetnek egymásra, hét Könnyített változat című szöveggel kiegészítve. Itt Crane utolsó hajóra szállása és öngyilkosságának története rajzolódik ki, nyomon követhető a halál felé tartó test és lélek kettőssége, illetve különválása. („Egy testnek nincsenek hullámai, egy / testnek csak mélysége, csak légszomja van.” Hart Crane felszáll az Orizabára; „Azt hiszem a lélek egy sötét / kabinban reszket, miközben a testet / véresre rugdossák a fedélzeten” Hart Crane-t összeverik a fedélzeten). A Burden-másolatok mélyítik a test anyagi jellegét („Annak a néhány grammnak, / amivel könnyebb leszek, / semmi köze a lélekhez.” Chris Burden-másolat (Shoot)).

 

A test így válik vászonzsákká az első szakaszban, a versek az emberi testet, mint tárgyat reprezentálják. A body art másolatok már csak ebből a szempontból is lényegesek, hiszen a golyóval átlőtt kar (Shoot), vagy Chris Burden egy vászonnal letakarva, mozdulatlanul (Deadman) lesz maga a műalkotás. A vászonzsák-hasonlat azzal is erőteljesebbé válik, hogy a bőr és a kabát (vászon, szövet) motívumát a kötetben sokszor egymásba játssza Krusovszky, mint a testről leválasztható réteget. Ezt teszi a Könnyített változat (1.) című szövegben is: „Ezt az átázott, nehéz szövetkabátot / valahogy nem tudom legombolni / magamról, de még így is gyorsabb / vagyok, mint bármelyik mondat”. Ugyanakkor értékítéletet is hoz azáltal, hogy a test, a mozgás gyorsabb a szónál. Ezzel az értékítélettel párhuzamba állítható a mutogatás és az éneklés kettőse is a Könnyített változat (2.) esetében, ahol előkerül a mások kedvére való vetkőzés és az üres doboz (test) motívuma is, melyet csupa felesleges holmival lehet megtölteni (gondolattal, szóval, lélekkel?).

 

A test képe – az árnyék – is visszatérő eleme a kötetnek, amely sokszor árulkodhat, „beszélhet” csonkolt testről is; „De mihez képest beszél / pontosabban egy kora esti árnyék? (…) hová rejtsem el a kezem, / hogy ne vegyék észre, / hiányzik róla a gyűrűsujj?” (Könnyített változat (3.)). Az árnyék, valamint a test beszéde a kötetben sokszor ütközik a nyelv erejével, Chris Burden Trans-Fixed performaszának másolatában pedig elhangzik a kötetet leginkább összetartó gondolat: „a hús lélegzete mégiscsak / mélyebb bármelyik szónál.”

 

A Marszüasz polifón című egység a zenét és a mítoszt, valamint a képzőművészetet kapcsolja össze, azzal a gesztussal, hogy Kapoor installációjáról is közöl verset, mely az alkotás felállítását írja le. A Marszüasz polifónban tizenegy szólam szólal meg, az első szöveg pedig alátámasztja a mítosszal a zenei kifejezések beemelését a kötetbe: „A fenyőfa ágra akasztott emberi bőr / már egészen kiszáradt, viszont, (…) a legegyszerűbb / furulya hangra is összerezdült” ( i. Akár egy fenyőléc.). A mítoszt több szöveg is felidézi, többek közt a v. Nem ez a délután. A test itt az előző szakaszban megképzett motívumrendszer szerint már expliciten vászonzsákként jelenik meg („akár egy üres vászonzsákot, / a hónuk alá csapnak”).

 

A régi jelentés versei közt találunk olyanokat, amelyek szintén valamilyen csonkításhoz köthető festményeket írnak le, mint a Fiú sebesült macskával. Ebben az egységben a leghangsúlyosabb a nyelv háttérbe szorulása, amely egyrészről a festmények ábrázoló erejének előtérbe állításában ragadható meg, de ugyanakkor visszatér a feltáró szerepű árnyék is (Nem a hiányzó). A kötet azt sugallja, hogy a test, a festmények, az árnyék mind-mind többet képesek elmondani a valóságról, mint a nyelv. A szó használhatatlanságára példa lehet a Folytatás című költemény „Mintha a / fecsegés lucskos vattája valahogy / mégis betömhetné az őszinteség réseit”, vagy az Ornemens című vers „hideg / szavak jönnek / elő, de hát minek / próbálnád is / lakatra zárni, ha / a beszédnek / nincs mit felhoznia.”. A nyelv értékvesztéséről és használhatatlanságáról azonban költőként Krusovszky csak a nyelv eszközeivel tud beszélni, így az elfordulás nem lehet problémamentes. Óvatosságra int a beszéddel és nyelvel szemben („Bármilyen óvatosan beszélsz, mire / mondatod véget ér, megsavanyodik a szád.” Régi jelentés), de mégsem válik világossá, hogy mi történik a nyelvvel, amiért elveszíti kifejezőerejét.

 

Nem a nyelv erejétől való elfordulás esetlegessége az egyetlen kérdéseket felvető terület. A fent kiemelt motívumokon kívül vissza-visszatér a megvetés, megalázás, a szégyen problémaköre. Hol egy Burden-másolatban („testben szétáradó szégyen”), hol Crane történetében („a távolság / egyedül a megvetéssel mérhető”), hol a Marszüasz polifón szövegei között (vi. Megfelelő szégyen), vagy A régi jelentés című szakaszban („tisztább képe legyen a megvetésről” Fiú sebesült macskával). Ez a problémakör azonban az ismétlődés ellenére mégsem egészen körvonalazható, így a szövegek némi hiányérzetet hagynak maguk után.

 

A kötetet olvasva megkerülhetetlen a kérdés, hogy mi történik, ha lenyúzzuk a versekről a neveket, ha nem áll ott sem Marszüasz, sem Hart Crane, Burden? Vagy ha az olvasó nem ismeri őket. Mi van a bőr alatt? A versek egyenként ugyanis nem sokat mondanak, nem érdemes őket önmagukban, kontextusból kiragadva olvasni, mert a befogadó könnyen eszköztelenné válhat az értelmezésben. Krusovszky kötete egészben működik, háttértudással együtt, ezek nélkül azonban könnyen elveszthetünk. Marszüasz testét nem láthatjuk, lenyúzott bőre alatt üresség tátong.

 

Kérdéses, kettős eljárásnak tűnő megoldás, hogy miközben egyfelől megelőlegez háttértudást, a könyv végén jegyzetben némely intertextusról mégis közli, honnan származik. A könyv láthatólag párbeszédet kezdeményez a hagyománnyal és más művészeti ágakkal is, ugyanakkor néhol olyan benyomást kelt, hogy érdekessége ennél nem több.

 

Krusovszky legújabb könyve azon kötetek közé tartozik, amelyek még az opcionális olvasási sorrendnek is erősen ellenállnak, hiszen Crane öngyilkosságának története egymásra épülő versekből rajzolódik ki, valamint a motívumok is szorosan egymásba fűzöttek. A felesleges part szövegei ilyen módon kiválóan megalkotottak, ám nem feltétlenül mutatnak túl a megszerkesztettségen.

 

Krusovszky Dénes, A felesleges part, Magvető, Budapest, 2011.

Bejegyzések

A versritmus, a tradíció és a retorika párbeszéde

A Horváth Kornélia által szerkesztett „… és a szöveg beszél…” irodalomtudományi sorozat második kötete, nem kisebb igényű vállalkozás, mint az Elbeszélés és prózanyelv című tanulmánykötet. Ez könyv azonban a líra felé fordul, olyan tanulmányokat sorakoztatva fel, amelyek a ritmus, a párbeszéd és a hagyomány mentén szerveződnek, ahogy azt a cím is tükrözi.

 

A kötet nagy része egy 2009-ben tartott azonos című konferencián elhangozott előadásokból áll, ezt az anyagot rögzítették és bővítették pár írással. A konferenciát ugyan a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartották, de a szerzők között több más neves magyar egyetem (pl. Károli, ELTE, Szegedi Tudományegyetem), illetve határon túli intézmények (pl. Újvidéki Egyetem) oktatói illetve diákjai is feltűnnek. Ennek a szerteágazó és nagy merítésű szerzőségnek is köszönhető, hogy a kötet nagyon sokszínű lett, ami azonban felveti a szerkesztési koncepció kérdését is.

 

A tanulmányokat négy nagyobb kategóriába osztották, tematikus módon. Témacsokrok jöttek így létre, melyeket egy-egy szóval jellemezhetnénk: versritmus,  párbeszéd, tradíció és  retorika. Olyan tematizáló mozzanatok ezek, melyekkel ekképpen igen ritkán foglalkoznak, így a törekvés, hogy líraelméleti kérdésekről bizonyos rendszerszerűséggel párbeszédet alkossanak, nagyon becsülendő, hiánypótló és termékeny lehet.

 

A vers ritmikai kérdéseinek olyan alapjai kerülnek elő, mint Weöres A vers születése című disszertációjában megfogalmazott gondolatok, Kovács András Ferenc egyik szövegének egybejátszásával (Boros Oszkár: Retorika és versritmus), vagy olyan klasszikus versen keresztül mutatják be a ritmuselemzési technikát, amilyen A Dunánál (Zilka Tibor: József Attila A Dunánál című költeményének ritmuselemzése). De a szabadversek típusairól, elméleti és történeti megközelítéseiről is pontos tanulmány olvasható ritmikai témakörben Vilcsek Bélától.

 

A második nagyobb egység számomra izgalmasabb kérdéseket feszeget: Költők párbeszéde. Talán azért is, mert ebben a párbeszédben a kötet egészének szerkezete visszacseng, nem csupán a költők sajátja ez, a párbeszéd a tanulmányokra is érvényes, valamint magába foglalja a hagyomány kérdését, amely más fejezetcímekben is hangsúlyosan jelen van (Versritmus és líra hagyomány; A tradíció nyelvei). Kovács András Ferenc kitüntetett szereplője ennek az egységnek, három tanulmány is foglalkozik műveivel. Ez kissé felróható mozzanat, főként, hogy ebből kettő József Attila-i témából indul ki, ám emellett nem marad a fejezet egyhangú, mert egymás mellé kerülnek Dante, Szabó Lőrinc és Petri (Horváth Kornélia: Magyarázatok), Tóth Krisztina, Petri és József Attila (Bókay Antal: Szelf-retorikák, Finta Gábor: Párbeszéd A Dunánál) művei is. Zsuppán Klaudia írása az, amely bizonyos szempontból kilóg a többi szöveg közül, noha nem azért, mert tanulmánya nem foglalkozik a párbeszéd, avagy lírai hagyományozódás kérdésével, ám ez az írás nem egy szöveg másik szövegbe való beíródását vizsgálja, hanem egy egész kötet-kompozíció hagyományát igyekszik felkutatni. A terjedelem rövidsége miatt a téma kifejtetlen marad, s így túl nagy vállalkozásnak tűnik (Zsuppán Klaudia: A weörösi hagyomány Oravecz Imre Héj című kötetében).

 

A tradíció nyelvei fejezetből elsősorban Bécsy Ágnes szövege az, amely eltérő metodológiával dolgozik, mint a többi írás. Ebben a tanulmányban találkozhatunk a legtöbb idézett szöveggel, ugyanis a közölt versek és a hozzájuk fűzött, nagyjából fél-egy oldalas kommentárok összjátékáról van itt szó. Ez az eljárás egészen egyedülálló és üdítő színfolt a kötetben, ugyanakkor metaforáról, szimbólumról, retorikai eszközökről (költői kérdés), toposzokról (tenger) vet fel komoly kérdéseket (Bécsy Ágnes: Versekről – röviden). Ugyanebben a fejezetben találkozhatunk egy többek közt mediális problémát is felvető tanulmánnyal, amely Szabó Lőrinc verseinek „mondhatóságával” foglalkozik. Így bekerül a tradíció nyelvei közé a beszéd, a hangzósság, ugyanakkor nem távolodik el a ritmikától sem, hiszen költészetének zeneisége is szóba kerül – emellett Kabdebó Lóránt igyekszik Szabó Lőrinc helyét is megjelölni különböző értelmezői időszakokban. Talán e két szöveg megemlítésével is látható, hogy a harmadik rész nem áll össze olyan tisztán és egységesen, mint a ritmikai és a párbeszédeket felvető tematikus csoport. Ezekben a tanulmányokban kevésbé érzékelhető akár témában, akár írásmódszerben a hasonlóság, valamelyest széttartó szövegek kerültek egybefűzésre, a szerkesztési elv ezen a ponton megbicsaklik.

 

Az utolsó egység a kortárs líra retorikájával foglalkozik, olyan szempontokat feltüntetve, mint tárgyírás, szerelmi retorika, szubjektum és versnyelv kapcsolata, Rakovszkyn, Lackfin, Petrin vagy épp László Noémin keresztül. Sok szempontú és változatos szerzői repertoárt felmutató egysége ez a kötetnek, mégsem érzékelhető az a széttartás, amely a harmadik témacsoport esetében. Itt a párbeszéd megmarad a szövegek között, új szempontokkal egészítik ki egymást.

 

A kötet egészéről elmondható ez: sokszínű, tág látókörű szakmai könyvről van szó,  a lírával foglalkozók számára mindenképpen hasznos tanulmány gyűjtemény, amely belátást nyújt a lírai szövegek megközelítésének különböző módjaiba.

 

Boros Oszkár, Érfalvy Lívia, Horváth Kornélia szerk.: Ritmikai és retorikai tradíció a kortárs magyar lírában, Budapest, Ráció, 2011.

 

 

Bejegyzések

Rímek egy témára

Márkus Andrásnak második kötete a Ki lesz a barna lányban?. Az első, talán még ennél is provokatívabb címmel megjelent Ámomban macskát szült a nőm, E-MIL debüt díjat nyert el, noha a költő akkoriban még tizenéves volt. Márkust akkor az erdélyi olvasóközönség és a költőtársak úgy könyvelték el, mint szókimondó és megbotránkoztató fiatalembert, aki nem fél a vulgáris, néhol pornográf szóhasználattól. Az Orbán János Déneshez köthető Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy pedig szárnyai alá vette.

 

A Ki lesz a barna lányban? e jól induló pályafutásnak a folytatása, és egyben Márkus saját bevallása szerint egyetemi éveinek megörökítése is.  A két kötet kiadása közt ugyanis öt év telt el, s a most huszonhárom éves költő ezalatt elvégezte a matematikus-informatikus szakot, de nem távolodott el az irodalomtól, jelenleg a prózaírás foglalkoztatja.

 

Második verseskötetét két nagyobb egységre osztja, az első ciklus a Közgyűlés a koponyán belül, második  A kolozsvári orgia címeket viseli. A kötet többszöri olvasása után sem világos, hogy e felosztásnak milyen funkciója van, sem formai, sem tematikai váltás nem történik. A versek alapvetően egy téma köré szerveződnek, ez pedig tágan megragadva a szexualitás. Az olvasó az első szövegek után vár valami fordulatra, akár formai, akár stilisztikai, akár tematikai szempontból, ám a várva-várt fordulat, vagy legalább színezet elmarad. Márkus versei ugyanis igen szegényes képet mutatnak formai-stilisztikai szempontból. Noha akad a könyvben szonett (Távszonett, Déli szonett), nagyrészt azonban a keresztrímes, négy soros versszakok jellemzőek. De nem csak verstanilag egyhangú, szóhasználata ugyancsak ismétlődő és felveti a modorosság kérdését is. Modorosságon itt azt értve, hogy a kötet megidézi valamelyest a 20. század elejének hangzásvilágát, vagy legalábbis érezhető ez a szándék, ám ez a törekvés mégsem válik egyértelművé, letisztulttá. Kimerül néhány szófordulatban, megszólításformákban („Urak!”), vagy éppen a város elidegenítő ábrázolásmódjában („Megírom én ma Pesten / első személyű versem. / E nagyváros-magányban / arcom tömegbe festem.” Elsőszemélyű vers). Ennél tovább azonban nem lép, a szövegek pedig nem igazolják ennek az attitűdnek létjogosultságát. Példával illusztrálva, a Séta a nagyúrral című szövegben, a szóhasználat okán megidéződik Ady, de ennek a nagyúrnak „nője félrejárt / és szájába jobbágyfaszt kapott”, így a párhuzam hamar megbicsaklik, nem egyértelmű az Adyhoz való kötöttség. A vers folytatásában az úr-pór szembenállás folytatódik; „Ezért hát küldjön, ó Nagyúr, / halált az asszonyára. / Nem bármiképp, hanem balul: / a pór, kitől ő úgy vadul, / az fojtsa őt faszába.” Több probléma is felmerül ebben a pár sorban, az első a fent említett modorosság kérdéshez kapcsolódik, miért ír egy fiatal fiú a huszonegyedik században jobbágyról, úrról, pórról?  A szöveg nem teszi egyértelművé e szerepek fontosságát, megjelenését, a stílusimitáció kérdése pedig fel sem merül. A másik, talán még ennél is zavaróbb a balul-vadul rímpár, hiszen a balul szónak szemantikailag itt igen problémás a helye és szerepe. Talán ezen a példán is látható, hogy Márkus verseiben néhol a rímek a jelentés kárára válnak.

 

Zavarba ejtő néhol egy-egy cím is, vagy a szöveg teljes szétesése, előbbire példaként a 123903082005 címmel ellátott szöveg, utóbbira pedig Az átszállás után említhető. A számsoros vers nem a számok léte miatt zavaró, hiszen akár Tandorinál, vagy Orbán János Dénesnél is megszokhattunk hasonló jelenséget. A probléma itt a cím szöveggel való kapcsolatával van, pontosabban a kapcsolat hiányával. Orbán János Dénesnek a 865616 verséből kiderül, hogy a cím egy telefonszám, de Márkus András versénél legfeljebb arra gyanakodhatunk, hogy egy dátum-megjelölésről van szó, a szöveg pedig (természetesen az asszony és pór szavakkal fűszerezve) egy önkielégítésről szól. Az átszállás után pedig gyakorlatilag értelmezhetetlen, csókávál, szánnal, kánonnal, lábnyommal, csupa széttartó, egymástól idegen motívum, amely végül nem áll össze, nem egészíti ki egymást, s noha érződik, hogy ebben a szövegben a szánt és a csókát is szimbólumnak szánták, valójában kusza sorokat kapunk a szimbólumok helyett.

 

Ugyanakkor egy-egy szöveget kifejezetten jó ötletek köré szerveződnek, s itt még az önirónia is előkerül. Ilyen a Felezővers, mely utolsó versszakában a következő áll: „Ajánlom hát, hogy árnyékszéken ülve / Fogyasszák lírám, mely szintúgy ott terem / S ha Isten óvj! Tán kendő sem kerülne / Folyós faron dalom legyen selyem.”. A megéhezés pillanata szintén a jobban sikerült versek közül való, ügyesen egybejátssza a női testet és a sült csirkét; „megengedem magamnak / a bal (fehérebb) mellét.”. A Könnyelmű e.-nek-ben az utolsó sor hat váratlanul, s formája is az izgalmasabb versek közül való. Márkus intertextek bevonásával is eljátszik, Dracoste című versében például József Attila vonatkozásra találhatunk („a vénuszdomb is aluszik / máma már nem remeg tovább”).

 

A Ki lesz a barna lányban?-t azonban összességében nem a bravúros megoldások, találó ötletek, izgalmas nyelvi megformáltság jellemzi. A kötetről nem mondható el, hogy szókimondó és megbotránkoztató jelenség, hiszen témáiban, nyelvezetében nem hoz újat előző kötetéhez képest. Erénye néhány szellemes ötlet, egy-két önironikus mozzanat, az írni akarás fiatalos lendülete, azonban bátrabban próbálkozhatna új témákkal, más formákkal. Ki tudja, várjuk meg a prózakötetet.

 

Márkus András: Ki lesz a barna lányban?, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2010.

Bejegyzések

A „semmi sincs” Árkádiája

Árkádia a bukolikus költészet otthona, idilli világ, a görög hagyományban a pásztornép által lakott vidék. Lövétei Lázár László Árkádia-féle című kötete mégsem egészen ilyen világba kalauzol. A korábbi könyvekből válogatott (A névadás öröme; Két szék között) és új versekkel kiegészített kötet jelez ugyan a címben bizonyos hagyományokhoz való kötődést (mint a görög-római) és a képet tovább árnyalja a három mottó (Schiller, Berzsenyi, Arany), de a versek az Árkádiába csalogatják a huszadik század több magyar költőjét is. Ám az Árkádia-idilltől nem csak a tág világ- és magyar irodalmi kontextus kapcsán távolodunk, sokkal inkább a verseket összekapcsoló apatikus hangvétel által.

A névadás öröme ciklusban többek között a felcserélhetőségben, a megnevezés esetlegességében is felfedezhető ennek a hangvételnek a megalapozása („Légcsavarnak kereszteltem el Boreászt,” A névadás öröme), és már itt megjelennek az idő- és a „semmi sincs” tematikus problémái („Szóval semmi sincs. // Azaz mégiscsak van valami. (…) Aztán már az sincs.” Ficam az elszakadásban). Azonban mégis feltűnik két olyan név, amelyek későbbi ciklusokban is megmaradnak, s amelyek első látásra biztos pontoknak tűnnek fel a tagadás és felcserélhetőség közepette. Női nevek, Móni és Csilla, azonban konkrét jelentésekkel e nevek sem ruházódnak föl. Móni nevét, saját bevallása szerint, Kemény Istvántól kölcsönözte Lövétei, Boros Csilla pedig a felesége, a kötetben azonban nem lesz jól elhatárolható, kijelölt szerepük, így a névadás ebben az értelemben is az esetlegességet erősíti.

 

A Rükverc című költeményben még egy tematikus pont megjelenik, a rák, ám itt még a betegségre csak áthallásos módon gondolhatunk. A rák témájából adódik, hogy erőteljesen kapcsolódik a szövegekhez a halál problematikája is, amely kapcsán a temető (Házsongárd) mint zármű, a lezárás, az időhiány, a napok és nevek felcserélhetősége új megvilágításba kerül.

 

Az Úr és az imaszerű versek megjelenése már ebből a témakörből is következik, a Két szék között ciklusban található a legtöbb imára emlékeztető szöveg („Megint ugyanaz van: a tegnapi élet… / Milyen profi módon utálsz ki, Uram!” Hétköznapi zsoltár). A időkérdés is itt válik leghangsúlyosabbá, egyrészről a múlt („Huszonkilenc év úgy telt el, hogy abban / véletlenül jött egymás után minden.” Magánzsoltár), másrészről a jelen egyhangúságának fényében („Nincs semmi dolgom. / És nagyon unom, / hogy folyton ez van.” Két töredék). A Két szék között a semmi helye, se életé, se halálé, a semmittevésé, az unottságé, ahol egymásba futnak a kényszerű ismétlődések, ahol leírható, hogy „minden mindegy”. Az „Arkádia-féle” című szöveg is ebben a szakaszban található, amely azt sugallja, hogy az Árkádiával hasonlatossá a Két szék között világa válna, a közöny, vagy legalábbis a sorssal való kibékülés, belenyugvás („van egy régi ismerősöm, / Rendes nevén: a halál. / Véle kéne kibékülni, Amennyiben rajtam áll.” „Arkádia-féle”). Árkádiáról ezen a ponton az is elmondható, hogy a bukolikus költészet műfajához hozzátartozik a világból való kivonulás, elzárkózás az adott társadalomtól, akár Radnóti eclogáira is gondolhatunk, melyek a háború ideje alatt keletkeztek, vagy a római társadalom hanyatlásakor keletkezett költeményekre. A kivonulás és elzárkózás mozzanata azonban Lövétei kötetében kényszerűséggel párosul, inkább bezártság érzetét kelti.

 

Lövétei verseinek e tematikus pontok alapján tragikusnak kéne lenniük, azonban költészetét erőteljesen meghatározza az öniróna, humor, valamint szövegei termékenyen nyúlnak vissza korábbi szerzők műveihez, így elkerüli a kesergés, vagy az egyhangúság buktatóit. Arany János költészete kiindulópontnak számít a kötetben, több szöveg idézi, valamint Arany Poétai recept című szövegére saját „receptjét” is ráírja, amely szöveg kapcsán az önirónikus mozzanat is jelentős (Poétai recept a „Két szék között”-höz). Az Árkádia-féle dúskál az intertextusokban, a 20. század magyar költői közül szinte könnyebb volna azokat a szerzőket felsorolni, akik nem szerepelnek a kötetben. A kötelező József Attila (Születésnapomra, Harminc), az Ady vonatkozásokon túl, többek között Kosztolányi, Dsida, Radnóti, kortársak közül Petri, Kányádi Sándor szerepel. A texteket nem csak beépíti, átértelmezi, hanem új jelentéseket ad, Pilinszky szövegeit például több esetben megfordítja, mint: „Nem zúgnak föl ma semmilyen egek”, vagy „és azt a villanyt a folyosókon is lekapcsolom.” (Esetleg harmadnapon, Villany). Sajátos eljárása, hogy önmagától is idéz, ez megfigyelhető a Vissza a 42. oldalra vagy a Hol volt, hol nem versekben.

 

A humor legerőteljesebben az utolsó ciklusra (Árkádia-féle), s főként az eclogákra jellemző. Az eclogák teljesítik a műfaji követelményeket, a versforma hexameter, a Negyedik ecloga kivételével párbeszédes formájúak, a költő és a pásztor a világ dolgairól, politikai kérdésekről vitatkoznak. A vergiliusi hagyományon keresztül humorosan ábrázolja az olyan, korunkat érintő problémákat, mint a környezetvédelem: „És mi bajod neked azzal a Greenpeace-szel, Dini sógor? / PÁSZTOR Semmi az ég-egy-adta-világon! csak ne izélje / folyton a pásztori népet, mert letapossa a nyája, / „mind egy szálig”, a védett nárciszt…” (Első ecloga). A nem párbeszédes Negyedik ecloga hármas idézettsége révén válik formai szempontból kiemelendővé, a lírai én idézi a pásztort, aki pedig a Lóbőr Berci szavait, s itt a szerelem témaköre kerül elő, amely szintén lehet ecloga téma. Noha itt sem az idill szólal meg, hiszen válásról szól a szöveg.

 

Az Árkádia-féle mint válogatáskötet kitűnő. A szövegek összetartoznak, nincs szakadás az egyes ciklusok között, ugyanakkor egyhangúságról sem beszélhetünk. Lövétei Lázár László könyve poétikailag gazdag, a lírai hagyományt sokféleképpen feldolgozza, nem öncélúan idézget. Noha Árkádiája inkább borús, humorának köszönhetően mégsem tragikus, formailag és nyelvileg sokszínű versek otthona.

 

Lövétei Lázár László: Árkádia-féle. Válogatott és új versek, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, Ráció Kiadó, Buadapest, 2009.

Bejegyzések

Fölmeszelt bohócmosoly

Hozzászólás most!

Kovács András Ferenc az irodalomról ír. Könyvekről, költőkről, költőknek címezve. Mindez nem éri meglepetésként a Bohócöröklét olvasóját. Az intertextusok használata, lírikusok megidézése, hangvételekkel való játék előző köteteiben is jelen volt, gondolva itt akár az Álmatlan ég Parti-Nagy Lajos vagy Szilágyi Domokos ciklusaira, vagy a Szabadvendég című kötetre, mely József Attilát állítja középpontba.

A Bohócöröklét fülszövegéből megtudhatjuk, hogy ezek a versek a Sötét tus, néma tinta szövegeivel azonos időben születtek –„alkalmi futamok, alkalmatlan játszadozások, hangok s elhallgatások, rögtönzött kódák, zárlatok, hiányjelek, rejtett cezúrák a lét pratitúráján” –, s álltak össze egy könyvvé. A versek 2003 és 2009 között keletkeztek, ezért nem hatnak teljesen az újdonság erejével, folyóiratokban némelyikkel találkozhatott az olvasó. Ebből kiindulva érdemes szemügyre venni a kötetkompozíciót, hogyan is áll össze az alkalmi költeményekből, játékokból egy teljes kötet, illetve mennyire válik egységessé.

A könyv három nagyobb ciklusra tagolódik, a Búcsú az angyalitól, a Cantus firmus valamint a Gloria Mundi címűekre. Mindhárom cikluscím egy-egy verscím is egyben, az első Dsida Jenő, a második Füst Milán, a harmadik Paul Celan alakjait idézik meg. Ugyanakkor a ciklusok címei alatt egy-egy mottó is található; Kosztolányi, Weöres és Pilinszky idézetek. Úgy tűnik ebben a kötetben minden mindennel összeér, ajánlások, mottók, idézések bukkannak fel, főként a magyar irodalmi hagyományból. Fontos megjegyezni, hogy a költő az alcímmel is jelzi, milyen jellegű költeményekkel találkozhat az olvasó, az (Impromptuk és divermentók 2003-2009) alcím magába foglalja a rögtönzöttséget és a közjáték képzetét is. Zenei kifejezés nem csak az alcímben szerepel: a cantus firmus az alapul szolgáló dallamot jelenti a többszólamú zenében vagy énekben. A zenére való utalás erősíti a hangzás fontosságát, ugyanakkor a mottók, idézések, utalások segítségével teret nyit a stílusimitációknak, formai játékoknak.

Stílusjátéka néhol többrétegű, a Blumenbachi rejlönyök cím alatt hét rövidebb verset közöl, melyeket több kóddal is bonyolít. Olyan versekkel találkozhatunk itt, mint a „Janus egy cseh kurtizánhoz. Fordította Virág Benedek” vagy „Szapphói rokokó portré. Édes Gergelytől való”, vagy akár „Berzsenyi ódaszakasz. Lejegyezte Kölcsey Pesten”. Ezek a címek jól mutatják, hogy az olvasó itt többszörös játékkal szembesül, Janus stílusával csak fordításon keresztül, a szapphói strófával Édes Gergely tollából, Berzsenyivel is csak Kölcsey jegyzeteinek köszönhetően találkozik. Ahogy a bohócnak sem látjuk valódi arcát, csak „fölmeszelt” mosolyát, aki játssza szomorú és víg játékait, imitációit.

A fülszövegnek megfelelően alkalmi költeményekben is bővelkedik, az Ötven felé a költő című verset Margócsy Istvánnak, a Transsylván rémballadát Tamás Gáspár Miklósnak ajánlja, de eseményekhez kötődő verseket is felvonultat, mint a Könyvvásárok könyvvására című, mely a könyvhét alkalmából íródott. Formailag is változatosak a kötetben szereplő szövegek, szonettek, hexameterek, vagy akár a szapphói strófa is fellehető. A formaiságból, időmértékből is adódik, hogy Kovács András Ferenc versei gyakran kívánják az akusztikus megjelenítést, hangos olvasást, mely olvasási lehetőség az alcím zenei fogalomhasználata miatt is felerősödik. A Redakció ad abszurdum csokor alá tartozó költemények közül a Haza a szavakban című versnél különösen jól nyomon követhető, hogy miért lehet még lényeges a hangos olvasás. Itt ugyanis a szóhatárok eltolhatók, ezzel más-más értelemréteg kerül felszínre a szövegből, például a jázminokra rímelő bármin ok-ban benne van az „Árminok” is, így egy női névre egy férfinév rímel. Ugyanilyen jellegű volt a fentebb idézett Babits-vers, ahol a „hőse lenni” és a „hős se lenni,” jelentései csúszhatnak egymásba. Rigmus a Könyvről című szövege, mely csupa hexameterből áll, szintén erősen épít a hangzásra, humorának egyik forrásává válik.

A humor ugyanis fontos eszköz a kötetben, mely a címmel is összefüggésbe hozható, bár a bohóc attribútumai közé nem csak a nevetés tartozik. „A bús bohóc s a víg bohóc talán csak egy” – szól a Bohócöröklét első sora, mely verset Fellininek ajánl. A szonett formában megírt költeményt, mivel kötetcímadó, az egész könyv fényében is lehet vizsgálni. A bohóc játszik, nevetett, rögtönöz, így lesz a kötet is „nem tudni, miért túl könnyed s túl nehéz egy fölmeszelt bohócmosoly.”

A kötet megírásának időtartamából és talán az alkalmi versek jellegéből is adódik, hogy nehéz egységesnek kezelni ezt a könyvet. Csupán műfajuk (alkalmiságuk) köti össze a költeményeket, valamint Kovács András Ferenc jellegzetes humora. Mind-mind szerepvers, egy-egy játék, tánc, mozdulat, bohóc-trükk, mely megnevettet, olykor elszomorít, a bús vagy a víg bohóc jelenlététől függően.

 

Kovács András Ferenc: Bohócöröklét, Budapest, Magvető, 2011.