És aki már nem mehet haza
azt elkapja a honvágykutya
szőre helyén széles mező
szemében az éjjeli busz
minden száj füttye idegen kenyér
a korai alma tolla megszürkül
később a kakukk orcapiros
A legelső címke, amit erre a szövegre ragasztottak, az idegen pillantás volt. Az indoklás a következő: mert én egy másik országból költöztem Németországba. Egy idegen szem érkezik egy idegen országba – ezzel a megállapítással sokan beérik, kivéve engem. Mert nem ez a tény az idegen pillantás oka. Ezt én magammal hoztam abból az országból, ahonnan jöttem, és ahol mindent ismertem. Hogy ott miért az ismertben volt idegen pillantásom, azt csak úgy tudom elmagyarázni, ha példaként elmondok egy egyszerű történetet az ottani mindennapok idejéből.
A faluban, ahol felnőttem, gyerekkoromban éveken át bicikliztem. Dohányföldeken, gyümölcsöskerteken át, a folyó völgyébe, az erdőszélre. A legszívesebben egészen egyedül, és céltalanul. Csak azért, hogy a tájat másképpen láthassam, mint gyalog járva: ahogy elfolyik a kerekek alatt, szemmagasságban pedig egyre csak forgó övekként. Tizenöt évesen beköltöztem a városba. És öt évvel később már annyira ismertem a várost, hogy ott is látni akartam a vidéket övekként, és azt, ahogyan az utak elfolynak. Hosszas fontolgatás után vásároltam egy biciklit. Persze hamarabb is megtehettem volna, az tartott vissza, amit egyik kihallgatáson a titkosszolgálati tiszt mondott nekem: „Közlekedési balesetek is vannak.”
Már négy napja megvolt a biciklim a városban. Az ötödik napon elütött egy teherautó, a lökés a levegőbe repített. Néhány horzsolás volt a bordáimon, azonkívül semmi bajom nem esett. Két nap múlva behívtak kihallgatásra. A titkosszolgálat embere azt mondta nekem, minden összefüggés nélkül: „Igen, igen, tényleg vannak közlekedési balesetek.” A biciklit másnap odaajándékoztam egy barátnőmnek. Nem mondtam meg, hogy miért, csak annyit: „Nekem már nem kell.” Egy nap múlva elmentem hajat vágatni. Alig ültem le a tükör elé, a fodrásznő megkérdezte: „Na, biciklivel jöttél?” Soha nem mondtam neki, hogy van biciklim. „Ne szőkítsük ki a hajadat”, kérdezte, „Franciaországból kaptam olyan port.” Miért ne, egyeztem bele. Legalább szőke hajam legyen, gondoltam, ha biciklim már nem lehet. A fehér porhoz vizet töltött, a keveréket felkente a fejemre. Úgy égetett, mint a parázs. Így kell, mondta, attól lesz szőke a hajad. Másnap az egész fejbőröm egy nagy seb lett. Elképesztően gyorsan képződött rajta var, két hétig úgy viseltem, mint egy dióhéjat, aztán fésülködés közben lassan lemorzsolódott, mint a friss kenyérhéj. Már múlóban volt, nem látszott a hajam alatt a seb, amikor a következő kihallgatás ideje is eljött, és a titkosszolgálati tiszt azt mondta minden összefüggés nélkül: „A szőkeségért meg kell szenvedni, ugye.” Mondott valamit, amit nem tudhatott, ahogyan a fodrásznő a bicikli után kérdezett.
Amikor a következő hajvágáskor a sebről beszéltem, a fodrásznő röviden azt mondta, „Bocsánat”, ahogyan az ember jó napot kíván. Nem ijedt meg. Ehelyett, mielőtt elmentem, megmutatott nekem három különböző francia parfümöt, amiket el akart adni. Az üzletben nem árulták, a feketepiacról szerezte, és a csempészet tilos volt. Az üvegeket kinyitogattam, egyiket a másik után az orrom alá tartottam. De nem a parfüm illatát éreztem, hanem az utolsó kihallgatás tartalmát, amikor a tiszt azzal vádolt, hogy csempészett ruhákkal, kozmetikumokkal kereskedek, valutám van, és a börtönnel fenyegetett. Minden szemrehányása kitalált vád volt. Vajon a fodrásznő csak egy kis pénzt akart magának szerezni, vagy jégre akart vinni.
Amikor parfüm nélkül hazaértem a fodrásztól, a hűtőszekrény tetején álló tálban ott találtam egy cédulát, rajta a barátnőm kézírásával: „Le akartam vágatni a hajamat, milyen kár, hogy nem vagy itthon.” Régebben ugyanis, még a gyárban, néhány hetente levágtam a haját. De akkor már egy ideje el voltam bocsájtva. Másnap elmentem hozzá, meg akartam tudni, hogyan jutott be a lakásomba. A cédulát ő a lépcsőházban hagyta, a kilincs mellé tűzte, mondta. Aztán hirtelen, a mondat közepén a szájára tette függőlegesen tartott mutatóujját, fogta a telefonkészüléket, és betette a hűtőszekrénybe. Már régóta gyanítja, hogy a lehallgató poloska a telefonban van, mondta. És mialatt a telefonja az ő hűtőjében volt, én a saját hűtőmről meséltem, aminek a tetején ott állt a tál, amelybe belekerült az ő cédulája az ajtókilincsről. Mindent többször is el kellett ismételjek, állandóan félbeszakított: „Biztos vagy benne.” És: „Neked elment az eszed” És: „Gondold meg még egyszer.” Míg csak meg nem sértettem egy hirtelen mondattal, és kávézás közben sokáig kevergettük a csészénk tartalmát. A gőz elszállt a keze mellett, és azt mondta: „Látod, még a kávémban is benne vannak.” A világ darabról darabra épült fel a józan ésszel szemben. A barátnőm nem tudott semmit a bicikliről, ahogyan a sebről és a hajszőkítésről sem. Hogy éppen az alatt az idő alatt akarta levágatni velem a haját, amíg én a fodrásznál voltam, egyszerű véletlenként könyveltem el, noha már ebben is elég sok kísértet bujkált. De az ő cédulája csak annyira kerülhetett magától a hűtőszekrény tetejére, a tálba, ahogyan az ő telefonja a hűtőjébe. A barátnőm jogász volt, jártas és gyakorlott a logikus érvelésekben. Most azonban éppen ő keresett természetes magyarázatokat a cédula helyváltoztatására: talán a huzat, talán egy kis légörvény az ajtó és az ablak rései között. Saját magának nem hitt, nekem nem egészen. Gyerekesen hatottak az ötletei. Én mégis szívesebben hittem volna neki ahelyett, hogy be kellett látnom: a titkosszolgálat ott volt a lakásomban. Azért tudom még most is ilyen pontosan, mert akkor történt meg először, ami azután rendszeresen bekövetkezett. Jobban mondva a titkosszolgálat akkor akarta először, hogy észrevegyem. Így a bicikli nem sokáig marad bicikli, a hajszőkítés nem lehet többé hajszőkítés, a parfüm sem parfüm, a kilincs sem kilincs, a hűtőszekrény sem hűtőszekrény. A dolgok önmagával való egységének lassan lejárt a szavatossági ideje. Körös-körül mintha már nem lettek volna egészen biztosak abban, hogy valami éppen az-e, vagy ez, vagy valami egészen más. Előbb-utóbb már csak semmitmondó dolgok maradtak, sokatmondó árnyékokkal. Ez nem a képzelőerő játéka volt, nem a szürrealitás felfedezésének kedve, hanem a szemtelen pucérság vagy a dolgok bebábozódása, ez az indiszkréció, amivel minden összegabalyodott. Lassan hozzászoktam, hogy minden hazaérkezés után végigjárjam a lakást, és megvizsgáljam, mi változott. Ilyen ellenőrzésekkel akartam megőrizni a lakásom bizalmasan ismert mivoltát, de az csak annál idegenebb lett számomra. Hogy egy szék a szobából átkerült a konyhába, ezt nem lehetett nem észrevenni. De amikor apróbb változásokat fedeztem fel, nem tudtam, hogy aznap történtek-e, vagy már azelőtt való nap, esetleg több napig sem figyeltem fel rájuk.
Ha egy nap elmúlt, és ez nem tisztázódott, így kellett este lefeküdni. Aki ilyenkor még egyszer megpróbálja feltekerni az események fonalát, annak a koponyája zúgva ott fekszik, csak egy hajszálnyira az őrülettől. Mégis el kell aludni a tépelődés helyett, ki kellett kapcsolni a fejet, mert mire megvirradt, már ott volt egy új nap, csupa semmitmondó dologgal és sokatmondó árnyékkal. Vajon kipiheni-e magát az ember, ha ezt álmodja:
Anya arca a szája sarkától a szeméig egy fehér kavicsos ágyás. A cipő alatt minden lépésre csikorognak a kavicsok, egy kő belecsúszik a jobb cipőbe, és sebesre sérti a sarkat. Anya a mutatóujjával belenyúl a cipőbe, és kiveszi a kövecskét. A szeme széléig érve egy puszpángsövényt látni, előtte egy ember ül egy széken, fehér köpenyben, egy nagy kutyát simogat, és ezt mondja: Ez a rákkutya.
Ébredéskor bizonyára már megsejtettem, hogy ettől kezdve anya arcának is meglesz a sokatmondó árnyéka. Ez beigazolódott: a következő találkozásunkkor azonnal eszembe jutott az álom. Kerülni akartam az arccsókot. Anya mégis a szokáshoz híven odatartja az arcát, gyanútlanul ragaszkodik hozzá. És megcsókoltam az arcát, és belülről fázni kezdtem.
Ez már hetekkel az álom után történt. De azelőtt, a fehér kavicságyásos álom reggelén, volt még valami más is: megmosakodtam, felöltöztem, beleléptem a cipőmbe. És a bal cipőben egy kövecskét éreztem. Kiráztam belőle, fekete volt. És egy pillanatra azt gondoltam: Éjszaka fehér volt, mert egy fekete kavics nem látszana a sötétben. És a bal éjszaka jobb, fordítva, mint a tükörben.
Ezekben a mindennapokban jött létre az idegen pillantás. Fokozatosan, csendben, kegyetlenül, a bizalmasan ismert utcák, falak és tárgyak között. A sokatmondó árnyékok fel-alá kószálnak, megszállnak. Az ember állandóan fel-fellobbanó észleléssel követi őket, és ezek a villanások belülről megégetik. Körülbelül így néz ki ez a buta szó, az üldöztetés. És ez az oka, hogy az IDEGEN PILLANTÁS dolgát – úgy, ahogy azt Németországban címkeként rám ragasztották – nem hagyhatom annyiban. Az idegen pillantás régi, készen hoztam magammal az ismertből. Semmi köze nincs a Németországba való bevándorlásomhoz. Számomra az idegen nem pusztán az ismert ellentéte, hanem a bizalmasé. Az ismeretlen nem feltétlenül idegen, de az ismert válhat idegenné.
Aszerint, amit az életről megtanultam elgondolni és megítélni, a dolgok nem választhatók el az árnyékuktól. A tények még nem jelentenek teljességet, mert az is odatartozik, amit okoztak. De ez rejtve maradt az értelmem előtt. Elég új ez a luxus, hogy ilyen hosszú időtartamokról gondolkozom. Ez csak akkor vált lehetővé, amikor a diktatúra összeomlott. Amíg létezett, halálos fenyegetésekben éltem, a diktatúra utolsó három évében már Németországban. És ebben az időszakban nagyrészt csak egyhelyben tudtam gondolkodni. Bizonyára egyik helyről a másikra is, mert egy-egy nap is egyik helyről a másikra haladt. De mindig csak a nappal bekerítve, a korlátait nem tudtam a gondolatokkal átlépni. Ugróiskola volt, minden napnak újra meg kellett tanulnia járni, mégpedig annak ellenére, hogy tudtam: egyáltalán nem is tud járni. A meghatározó, a döntő rész láthatatlan maradt. Rikítóan láthatóak pedig a hátrahagyott nyomok, indiszkrét meztelenségükben, és bebábozódva a belsőmbe.
A gondolkodás, a beszéd, az írás ideiglenes megoldások, és azok is maradnak, a megtörténteket soha nem találják el, még körülbelül sem. Nem értem, mi által és hogyan lettem valami, azt sem értem, micsoda, és annál kevésbé értem, minél pontosabban őrzi meg az emlékezet a részleteket. Csak negyedrészt vagy félig átlátható, és most is, mint bármikor, ha próbálom, másmilyen. A világos gondolkodástól kezdenek csak igazán változni a dolgok.
És mégis, vagy éppen ezért, tud meg az ember magáról és környezetéről nagyon sokat azokhoz képest, akik a szabadabb életben rendszeresen, hosszabb időszakokra is képesek magukat figyelmen kívül hagyni. Valójában túl sokat tud meg, és ezért annyira keveset. Nem azért, mert jobb az emlékezőképessége, hanem mert erre kényszerítették. Mert nem hagyhatta magát figyelmen kívül, mialatt a dolgok történtek. Mindenki szívesen hagyja magát figyelmen kívül: sokkal könnyebb, ha a dolgok csak megtörténnek, mint ha folyamatosan önmagunkkal történnek meg.
A dolgokból, amelyeket úgy éltem meg, hogy közben nem maradhattam észrevétlenül, ezekből tapasztaltam meg a legtöbbet, kíváncsiságom és szándékom ellenére, túl minden elvárhatón és kívánatoson, és az idegeim rovására. Az imént elmesélt napok mutatják, ahogy a bicikli és a hajszőkítés, a hűtőszekrény és a kavicsok váltják egymást. De minden semmitmondó dolog váltakozásában megmarad a sokatmondó árnyék, mert a megmarad a fenyegetettség.
Erre az egyszerű következtetésre lehet és kell jutni: minél kevésbé szabad egy ország, minél szigorúbb megfigyelés alatt tartja az embereket az állam, előbb-utóbb annál több dologgal muszáj kellemetlen módon szembesülni. Az ember annál ritkábban hagyhatja magát figyelmen kívül. Önmagunk észlelése automatikusan beindul, mert az embert megfigyelik és megítélik, tehát saját magát is meg kell figyelnie. Az üldöztetés nemcsak akkor van jelen valakinek az életében, amikor a kihallgatáson kérdések és válaszok kereszttüzében áll. Belopakodik a dolgokba és a szavakba, amelyeken kívülről semmit nem lehet észrevenni. Ezért az ember lassan leszokik a napok, az élet olyan részeiről, amelyekben nincsen igazán jelen, a mellékesről, amit csak úgy, megfontolás és megítélés nélkül, céltalanul hordoz magával. Az állandóan szükséges elővigyázatosság milliméterpapírra helyezi át a napot. A dolgok nyomtalan elvonulása, a gondolatok nélküli látás lehetetlenné válik. A „bámul” szó, és főleg az, ahogyan ezt errefelé a látásnak minden formájára alkalmazzák, számomra éppen ez az önfeledt látás, amit én nem engedhettem meg magamnak. Nekem néznem kellett, ami még nem feltétlenül jelent látást. A látás csak ott kezdődik, ha ugyanakkor értelmezzük is, amit nézünk.
A megfigyelés és ellenőrzés alatt tartott államban az üldözöttek minden helyzete megköveteli a dokumentációt. Ennek olyan pontosnak kell lennie, mint az állam megfigyelő rendszerének, mint a titkosszolgálati jegyzőkönyveknek és az iktatásnak.
Minden saját megélt milliméternek színlelnie kell, hogy a megfigyelő idegen millimétere. Akit fenyegetnek, annak az élete szükségszerűen hasonul az üldözőéhez. Az üldöző a megfigyelésével egy állami megbízást teljesít. A pontos értesülés szolgálati kötelessége. A fenyegetett a maga részéről megfigyeli az üldözőt, hogy megvédhesse magát vele szemben. Az üldöző támad, a fenyegetett védekezik.
Az üldözőnek nem kell testileg jelen lennie ahhoz, hogy valakit fenyegethessen. Árnyékként úgyis ott van a dolgokban, a félelmet belerejtette a biciklibe, a hajszőkítésbe, a parfümbe, a hűtőszekrénybe, és megszokott, halott tárgyakat tett fenyegetővé. A fenyegetett ember személyes tárgyai megszemélyesítik az üldözőjét.
Tény, hogy az üldöző személyesen is megjelenik kiszámított időközönként, amelyek a fenyegetettség fenntartásához szükségesek. A testi jelenlét egy ilyen napján ő a fenyegetett szemében a felbukkanás és eltűnés bolyongó zűrzavara: újságot olvasva áll a ház előtt, aztán a villamoson, noha a megállóban még nem lehetett látni. Leszálláskor eltűnik. Valamikor, amint éppen belépünk a kenyér- vagy ruhaüzletbe, vagy elhagyjuk a boltot, vagy az orvosnál a váróteremben, megint ott van, vagy megint nyoma vész. Valamikor, ha a céltáblája beült egy utcai kávézóba, éppen arra jár biciklin, azt megtámasztja, és leül a szomszédos asztalhoz. A céltábla hazafelé tart a buszon, ő pedig elmegy mellette autóval. És ez csak így megy tovább. És napokkal később a kihallgatáson az ember csodálkozik, hogy az észrevehető kémkedés napját egyáltalán meg sem említik, csak a közben eltelt napokat, amikor a kém testileg nem volt látható. Az embernek le kell szoknia arról, hogy elhiggye, amit lát.
Mivel az üldöző nemcsak testi jelenlétében, hanem az őt megszemélyesítő legintimebb dolgokon keresztül is képes megfigyelni, a fenyegetett, akármit is tenne önmagában vagy a tárgyaival, a lakásában szemtől szembe találja magát az üldözővel, és egyszerre figyeli meg saját magát és őt. A két fél kölcsönös, egymás után ólálkodó leskelődése jön így létre, egy vad, lezárt kör. Mágneses kör, amelyből az egyik fél nem tudja kiengedni a másikat. A mágneses kör kihallgatáskor a legveszélyesebb. Kihallgatáskor a vádaskodás nem merül ki a kém megfigyeléseiben. A megtörtént tényeket csak vázlatnak használják, hogy áttekinthetetlen konstrukcióba csapjon át, amit mondanak. A vázlat azonban fontos. A vádlónak tudnia kell, hogy milyen és mennyi koholmányt aggathat a tényekre. Mozaikjában pedáns logikának kell működnie, hogy kézben tartsa a szálakat. Ha valami nem következett be, az nem hiányosság, hanem előny. A kitalált események között a vádló könnyebben mozoghat, mint a már befejezett valóság kötöttségében.
A legjobb, amit a vádlott defenzív, kizárólag hiányosságokból álló helyzetéből kihozhat, az ellentmondás, ami kitér a koholt vádak részleteire. A NEM szó kézenfekvő lenne, védekezéskor mindig újra el lehetne és el is kellene mondani. Védekezéskor a NEM mégis a legostobább szó. Túl rövid, azonnal elvész, az ilyesmire a vádló a füle botját sem mozdítja. A NEM a kihallgatáson a védekezés ellentéte, a vádlott ezzel megadja magát, és hagyja, hogy a vád maga alá gyűrje, amikor NEMet mond ahelyett, hogy beszélne. Azonkívül a vádlónak annál több időt ad a konstrukció kibővítésére, minél kevesebbet beszél.
BESZÉLNI a kihallgatáson azt jelenti, hogy kitérünk a koholt vádak részleteire. Vádlottként az embernek azt, aki ő valójában, figyelmen kívül kell hagynia. Azzal kell foglalkoznia, akit a kitalált vádban ábrázolnak – de anélkül, hogy összecserélné magát vele. Szigorúan kell tartani magunkat a koholmányhoz, soha nem szabad túllépni tartalmának határait azzal a szándékkal, hogy megelőzzük a következő kitalált vádat. Olyan részletekkel, amelyek túlmutatnak a koholmányon, az ember csak olyan ajtókat taszít be, amelyeket a vádló magától talán nem nyitott volna ki. A fenyegetés új árnyalatai, vagy akár totális támadás eredhet egyetlen fölöslegesen kimondott szóból is. Védelemként soha nem szabad olyasmit mondani, amiről a vádban ne lenne egyébként is szó. Soha nem szabad ellenkérdést feltenni. Nem szabad a vádlóban megzavarni a fölény érzését. De ha végre ránk kerül a sor, akkor addig kell beszélni, amíg csak félbe nem szakítanak. Ha ismételten NEMet mondunk, és közben hallgatunk, azzal vádlót csak feldühítjük. Úgy érzi, hogy semmibe veszik, és ezzel megdől önmagáról alkotott képe. Ő elfoglaltságot akar adni a vádlottnak, közreműködésre van szüksége. A vádlottnak teljes figyelmével, egész fejjel jelen kell lennie ebben, ugyanakkor teljes figyelmével, egész fejjel kívül is kell állnia rajta, és állandóan vizsgálnia kell, hogy régi szemrehányásokon kérődzik-e a vádló, vagy új bűnökről van szó. A már elmúlt kihallgatások újratárgyalásánál kell a legóvatosabbnak lenni, hogy önmagunkat pontosan ismételjük, legjobb, ha szó szerint. Az embernek saját magától ugyanakkora távolságot kell tartania, mint a vádlótól, anélkül, hogy magával szemben közönyössé váljon. Csak így segíthetünk magunkon. A mágneses leskelődés kölcsönösségében van az egyetlen esély. De mindenkinek csak egy feje van. Hány különböző fél- és negyedszemély lesz az emberből minden kihallgatáskor, és melyek tűnnek el, melyek maradnak meg a koponyában, ha már befejeződött egy vallatás, és szinte biztos, hogy a következő hamarosan eljön.
A saját fejünk olyan zavaros és tébolyult lesz, mint az állam pusztító taktikája, és ennek kontextusában az őrület normálissá válik, a mágneses viszontpillantás második természetté és vélt támasszá. Az üldözöttek csak akkor léphettek ki a mágneses körből, amikor elhagyták a megfigyelésre épülő államot. A környezetet rövid időközönkénti vizslatása, ez a beidomított, mélyen nyugtalan nézés egy eltorzult pillantás. Az új környezetben, ahol a legtöbb ember nem így néz, ez mindig felvillan az arcon. A magunkkal hozott idegen pillantás régi. Csak az új benne, hogy a sértetlen pillantások között feltűnik. Nem lehet máról holnapra félretenni, talán már soha nem is lehet kikapcsolni.
A sértetlen emberek ezt a pillantást nagyon hamar megérzik. Azt hiszik, hogy ez a pillantás éppen most van kialakulóban, és saját magukat, a környezetüket tekintik az ilyen nézés okának. Erre a pillantásra vonatkozóan már többször is hallottam sértetlen emberektől a „dacos” vagy „lázadó” szót. Hogy ilyen „dacos” pillantással ne is csodálkozzak, ha a megfigyelőállam rosszul bánt velem. Ez a megjegyzés rám fogja, hogy én kényszerítettem a diktatúrát az üldözésemre, nem pedig a diktatúra engem az ilyen nézésre.
Hogy az itteni embereket az idegenek annyira irritálják, ilyen indokolatlanul és mértéktelenül nyugtalanítják, hogy tőlük ösztönösen távolságot tartanak, ez mind ezzel a pillantással függ össze. Nem akarom védelmembe venni az idegen pillantást. Ez működésében másokra, pártatlan kívülállókra nincs tekintettel, elárulja az idegességét, mert nem tehet másként. A vonatfülkében, az áruházban, a váróteremben vagy a virágüzletben a megfigyeléssel olyan szorosan és hevesen veszi körül az embereket, amihez ők nincsenek hozzászokva. Az idegen arcokat és gesztusokat fölénnyel kezeli, és gyors megállapításokat tesz, ahogyan azt éveken át gyakorolta: alig nézett oda, az értelmezés már bele van épülve a pillantásba. A sértetlen emberekből éppen olyan keveset ért, mint ők belőle, hibás, gyakran drasztikus következtetéseket von le, amelyeket nem javít ki. Az idegen pillantás rátámad a teljesen szükségtelen védekezésre. Szüksége van a megszokott félelemre, az állandó ingerültségre, amelyek rövid időközönként váltakoznak, véletlenszerűen kiválasztott ellenfeléből merít energiát, olyan személyeket használ erre, akiknek az egészhez semmi közük. Beléjük vetíti ki a rosszindulatot, hogy válaszként küzdhessen ellene: közönnyel, hidegséggel, álnoksággal. És ha a másik ember barátságos, akkor képmutatást feltételez. Az idegen pillantásnak nem lehet a kedvében járni, mivel a kívülállókat összekeveri a magával hozott élettel, sértődött marad, és elfogultságra hajlamos, meg van győződve a saját igazáról. Az is meglehet, hogy az idegen pillantás az ellenségeskedést, amit a kívülállók között szít, állandó – és válogatás nélküli – provokációval részben maga okozza. Kiszolgáltatja magát, mintha valami rejtegetnivalója lenne. A sokatmondó árnyékot vető semmitmondó tárgyak kettőssége rejlik az idegen pillantásban, saját maga lemeztelenítésének és bebábozódásának ellentéte. Egykori megfigyelt világának dolgaira hasonlít.
Egyszer vásároltam egy bajor tájat ábrázoló képeslapot, amire Herbert Achternbusch egy mondata volt írva: „Ez a vidék tönkretett engem. Nem hagyom el addig, amíg ez meg nem látszik rajta.” Ez a szellemes mondat az ő filozófiájában nagyon is komoly. Az elolvasásakor csak egyetlen névmást kellett megváltoztatnom, hogy a politikai menekült legrövidebb, grandiózus portréja legyen belőle: „Ez a vidék tönkretett engem. Nem hagyom el addig, amíg ez meg nem látszik RAJTAM.” Hogy ez valakin meglátszik, ez az idegen pillantás. És sokkal később írtam ezt a mondatot: „Amit az ember egy vidékből kivisz, azt belehordja az arcába.”
Hogy az idegen pillantás részben maga váltja ki a sértetlen emberekre tett hatást, ez csak a dolog egyik oldala. A sértetlenek is felveszik a védekező állást, amire egyáltalán nincs szükség. Ők is belevetítik az idegen pillantásba azokat az okokat, amelyekre szükségük van, hogy a károsodásnak még csak a leheletétől is elmeneküljenek.
Az itteni és az idegen súrlódása ennek a két félnek a játszmája. De hogy mit kell értenünk az idegen pillantás alatt, a fogalom tartalmát csak az itteniek, a sértetlenek határozták meg. Ez az ő vidékük, az ő nyelvük. Nézőpontjaikban, meglátásaikban egyezségre jutottak, amit már valószínűleg nem lehet megingatni: az idegen szemet ingerli az idegen ország. Ez a meggyőződés a sértetleneket szolgálja, így emberségesen lehet távolságot tartani az idegenektől. Ha a károsodott személy másként magyarázza idegen pillantását, akkor csak leintik. Tudják, hogy egy ilyen ember mennyi széttört, tönkrement dolgot hoz magával egy rendesen működő világba, és ez félelmet kelt. A konszenzusban, hogy az idegen szemet ingerli az idegen ország, ott van a remény, hogy ez a pillantás majd elmúlik, ha megszokta az új helyet.
Mivel én még írok is, engem az idegen pillantással kettős félreértésben címkéznek le. Ahhoz a félreértéshez, hogy azóta van idegen pillantásom, mióta Németországban élek, hozzákapcsolódik a profi irodalmárok félreértése is. Ők az idegen pillantást a művészet sajátosságának tekintik, egyfajta mesterségnek, ami megkülönbözteti az írókat a nem-íróktól. Csak idővel vettem észre, hogy az írók erre a félreértésre büszkén igényt tartanak, sőt, részt vesznek a szövögetésében. Saját maguknak és másoknak is elég gyakran bebeszélik, hogy az írás különbözik minden másféle munkától. Hogy a művészre olyan terheket ró, amelyektől a nem-írók meg vannak kímélve. Egyes szerzők a munkájukat a létezés kivételes állapotává stilizálják. Szívesen veszik, ha mások az ő állítólagos különlegességüket úgy csodálják, mint az aranyfüstöt. Az idegen pillantást erényként próbálják eladni.
Az idegen pillantásnak nincs semmi köze az íráshoz, csak az életrajzhoz. Ismerek egy anyát, aki túlélte Buchenwaldot, és soha nem adott a lányára fatalpú cipőt, és soha nem engedi, hogy a jelenlétében húst süssenek. Aki a zöld réten, piknikezés közben hirtelen mosolyogva felnéz az égre, és szinte magán kívül azt mondja: „Itt olyan szép, mint az Ettersberg tetején”, aztán tovább eszik, mintha csak a nyári napot írta volna le. A képei ugyanúgy kapcsolódnak egymáshoz, mint Jorge Semprunnál: a szép nők a párizsi bárok éjszakájában a halált hozzák a szemünk elé. És a sugárutak égő lámpái között a hóesés Buchenwald haláltájaiba tükröződik át. Semprun ír, az anya nem ír, ennyi a különbség. Az idegen pillantás közös bennük.
Még gyerekkoromból, amikor nekem nem volt idegen pillantásom, ismerem édesanyám szenvedélyét a krumpli iránt, az undor és a mohóság keverékét, amikor evés közben összevegyül a félelem és a lázas étvágy. Édesanyám 1945-ben tanulta meg szeretni és gyűlölni a krumplit, tizenkilenc éves korában, amikor öt évre kényszermunkára deportálták a Donyec-medencébe, a mai Ukrajnába. Elátkozta és imádta a krumplit, ami soha nem volt elég, és állandó éhezésbe kergette. Aztán a krumpli táplálta újra kerekre a csonttá és bőrré soványodott lányt. A krumpli volt az alapélelmiszer, az éhhalál vagy a túlélés kulcsa. Édesanyám túlélte, és örök cinkosságban áll a krumplival. Krumplievés közben senki másnak nem lehet ilyen a tekintete, sem a lélegzetvétele; bármennyit keresnénk is a nyelvben, erre a csömör és az ínyencség között nincsen szó. Mintha ma is, tehát ötven évvel később, minden krumpli az élet mellett elhaladva a halálba vinné, vagy fordítva. Ránéz a krumpliszeletre a villáján, amíg egészen közel nem ér a szájához, a szeme félrefordul és könnyes lesz. Még soha nem szúrt olyan mélyre a villával, hogy a szelet szétessen. A mai napig nem hagy egyetlen krumplimorzsát sem a tányéron. Már gyerekként sem ettem vele szívesen, mert meg kellett kérnem a lámpát a konyhában, az asztalt, és a krumplit a tányérján, segítsenek neki, hogy ne kelljen folyton így ennie és nekem így néznem ezt.
Soha nem engedte, hogy kést vegyek a kezembe, azt mondta, még túl kicsi vagyok. Csak a krumplihámozást kellett megtanulnom. És nagyon odafigyelt, hogy a héj mindig egyformán leheletvékony legyen, hogy a kést egyetlen mozdulattal vezessem, és a héj egyetlen ívet alkosson. Akkor már régóta elég krumplija volt, annyi, hogy a tyúkok és a disznók is azt kaptak enni. A hámozás gondos felügyelete azonban megmaradt, mintha az, hogy mi és milyen leszek később, a krumpli héjától függene. Az ő cinkossága miatt a krumplihámozásban meg kellett tanulnom a saját életemet kiszabni. A világon semmit nem magyarázott el és mutatott meg nekem olyan gyakran, mint a krumplihámozás művészetét. De soha egy szóval sem mondta, hogy ez miért olyan fontos. És a lágerről is csak ritka mondatokat. Hogy azért Herta a nevem, mert a munkatáborban így hívták a legjobb barátnőjét, aki éhen halt, ezt nagyanyám mondta el nekem. Édesanyámtól soha nem kérdeztem meg, hogy két személyt lát-e bennem. A lágerről minden részletet más emberektől és könyvekből tudtam meg. Azt hiszem, hogy ő maga ezt csak krumplievéskor idézi fel, hogy ne kelljen beszéd közben erre gondolnia. Vagy akkor is maga elé képzeli a lágert, amikor a nevemen szólít. Ha így van, akkor viszont túlságosan is megbízott magában. Sok évvel később ezt írtam: „Egy meleg krumpli egy meleg ágy.” De mi ez a krumplihoz fűződő cinkossághoz képest. És mi ez egy halott emlékéhez képest, amit annak a gyereknek a neve tart ébren, akit az ember maga szült.
Az idegen pillantást egy idegen környezet következményének tekinteni azért olyan abszurd, mert éppen az ellenkezője igaz: a bizalmasan ismert dolgokból ered, amelyeket megfosztanak attól, hogy valaki számára magától értetődőek maradjanak. Az egyértelműségéről senki nem akar lemondani, mindenki rá van utalva olyan dolgokra, amelyek kezelhetőek és engedelmesek maradnak, és nem lépnek ki saját természetükből. Az olyan dolgokra, amiket úgy lehet tenni-venni, hogy közben az ember ne tükröződjön bennük. Ahol a tükröződés elkezdődik, már csak a zuhanás folyamatai következnek, az ember minden apró gesztuson át a mélybe tekint. A dolgokkal való egyetértés értékes, mert megóv minket. Magától értetődőségnek nevezzük. Csak addig van jelen, amíg az ember nem tudja, hogy ott van. Azt hiszem, minden dolog közül, amink csak van, ehhez az egyértelműséghez kell a legkevesebb erőfeszítés. Tisztes távolban tart minket saját magunktól. A tökéletes védelem, ha az ember nem áll a saját rendelkezésére. És az a legnehezebb az egyértelműség elillanásában, hogy az embereket nem egyes, megszámlálható dolgokban hagyja magukra, elhanyagolva, hanem egyszerre több minden is elveszíti önmagával való azonosságát. Olyan öntudat nő ki ebből, ami szüntelenül verdes és szökell. Önmagunk állandó észlelése a külső világ felé incesztus, önmagunk személyén belül pedig megcsalás. A túlerőltetett idegeket az ember a testében szó szerint úgy érzi, mint a cérnát, és nem tudja őket lerázni magáról. Saját magunktól megcsömörlünk, és szeretnünk kell magunkat. Az évek alatt, amíg ilyen állapotban voltam, gyakran az őrületet kívántam magamnak, hogy megszabadulhassak magamtól anélkül, hogy megölném magam. Az őrülettől egy másfajta egyértelműséget reméltem, egy olyat, aminek rám nincs is szüksége, mert már nem ismerem magam. Akkor nem értettem, hogy miért rótt meg ezért egy barátom, aki az elmegyógyintézetben dolgozott. Azt hittem, azért szólt rám, mert kedvel engem. Pedig azért tette, mégpedig helyesen, mert nem tudtam, miről beszélek. Egy napon magával vitt az elmegyógyintézetbe, a városon kívülre, a szántóföldek közé. Ő rockzenész volt, az elmebetegeknek zenélt. Ebből élt, amióta a rockzenészeknek tilos volt nyilvánosan fellépni. Elvitte a lemezeit a kórházba, és bekapcsolta a lemezjátszót: beat, rock, jazz, chansonok, ahogy jött. És a betegek úgy viselkedtek, ahogy jött. Énekeltek, ringatóztak, vagy továbbra sem voltak jelen, rezzenéstelenek és elérhetetlenek maradtak. Hogy értették-e a dalokat, vagy csak azért volt szükségük az éneklés idejére, hogy ne hallják a varjakat a nyárfák tetején, vagy a zajokat a fejükben, azt nem tudom.
Amit tudok: ott egyetlen politikai üldözésbe beleőrült embert sem láttam, aki a tébolyban újra rátalált volna az egyértelműségre. A „politikaiak” az őrületben szüntelenül azokkal a félelmekkel kínlódtak, amiket a normalitásból hoztak magukkal. Ezek a félelmek egész nap ismétlődtek a testükben reszketés, sírás, kificamodott végtagok formájában. A végletes szenvedés és a jelenlét teljes hiánya kéz a kézben járt. Elég sok látogatás után már tudtuk, hogy ki tört meg a személyes gondok, és ki az állami terror miatt. És ami még jobban meglepett: ismert állapotokat is felfedeztem, amiken néha én magam is keresztülmentem. Csakhogy az őrülteket ezek nem kímélték még egy lélegzetvételnyi félbeszakítás idejére sem. A saját állapotaimat, amelyeket már megszoktam, a tébolyt megelőző lépcsőfoknak láttam:
Hogy néha öt percen keresztül nem tudom leolvasni az órát, aztán ismét le tudom olvasni, és nem értem, hogy pár pillanattal azelőtt hogyan kapcsolt ki az értelmem. Hogy az asztalon álló ébresztőóra néha egy busz motorzúgását hallatja, hogy tudom, ez csak egy vekker, és mégis félek a balesettől. Hogy az ébresztőórát ki kell kapcsolnom, mert busz akar lenni, aztán egy óra múlva ismét beállítom, mert a busz elment.
Azok a napok is eszembe jutottak, amikor a tárgyak formái kínoztak: egy utcai kávézó asztalához lépek, az asztallap kerek. A nap rásüt, és kerek. A pincérnő egy nedves ronggyal odajön, letörli az asztalt. A tálcája kerek, a cipőcsatja, a karperece kerek, az órája is. A blúzgombjai kerekek, barnával kitöltött pupillái is a szeme fehérjében. Félig elszórakozva a nap kerek formáján, fagylaltot rendelek, mert a gombócok kerekek lesznek. De amikor kihozza a fagylaltot, a kehely is kerek, meg a vizespohár, és a nedves körök az asztalon, amikor eltolom őket. Az ujjbegyeim kerekek. És végül a pénzérmék is, amikkel fizetek. Ezek a halmozódások megtörténtek terhes nőkkel, sétapálcákkal, vagy olyan emberekkel is, akiknek hiányzott egy ujjuk.
Az elmegyógyintézetben tett látogatás után soha többet nem vágytam arra, hogy megőrüljek, hanem minden lehetőséget kihasználva azon igyekeztem, hogy megőrizzem a józan eszemet. Már nem akartam az őrületnek ajándékozni a testemet, hogy gyakorlótérnek használja, nem akartam megszabadulni a kínoktól úgy, hogy utána magamra se ismerjek.
Aki azt hiszi, hogy az idegen pillantást maga dolgozta ki stilisztikai gyakorlatokkal és a nyelv alapos ismeretével, nem tudja, milyen szerencsés, hogy megmenekülhetett az idegen pillantástól. Nem tudja, hogy a nem-írókkal szemben lenézően viselkedik, és hiúságát éppen azon a ponton fújja fel, ahol a legtöbb ember nem-írva összetörik. Nem tudja, milyen szemtelenül és felülvizsgálatlanul hat a hozzáállása. Az idegen pillantásnak semmi köze az irodalomhoz. Ott van, ahol nem kell semmit írni, és egyetlen szót sem kell kimondani: a cipő fatalpában, a hússütésben, az égben a piknikezők feje fölött, a krumpliban. Az egyetlen művészet, amihez köze van: együtt élni ezzel.
Néha ezt mondom magamban: „Az élet csak egy fing a lámpásban.” És ha ez nem segít, elmondok magamnak egy viccet:
Egy öregember ül a háza előtt a padon, a szomszéd arra jár, és megkérdezi:
Na, mit csinálsz, ülsz és gondolkozol?
A kérdezett így válaszol: Nem, csak ülök.
Ez a vicc az egyértelműség legrövidebb leírása. Már húsz éve ismerem a viccet, és azóta leülök néha az öregember mellé a padra. De igazán még a mai napig sem tudok hinni neki.
András Orsolya fordítása
Illusztráció: Herta Müller festménye
