Rózsát enni

A fiúra néz. Már egy ideje az esküvőjükről beszél. Ő kérdezte, még érdekli is. Nagyon drága a ceremóniamester, az eskü (eskünek hívják, amit a menyasszony elmond a vőlegénynek és fordítva is?) végén kötelezően el kell hangozzon a „Jó étvágyat kívánok!”.

A lány elneveti magát és elmondja, ő azt tanulta, az emelkedett szerelem ellentéte az evés. Ha egy író profánná akar tenni egy szerelmet vagy a konkrét aktust, csak beleír valami ételről szólót a részbe: említést tesz róla, vagy étkezés idejére helyezi a jelenetet, a nő testrészeit ételekhez hasonlítja, vagy egyszerűen ételeket kever a mozdulatok és szavak közé.

A fiú nem érti, talán sértésnek vette. A lány pedig megérzi a szakadékot maguk között.

Sokszor érzi ezt. Egyszer egyként tekint magukra, a humoruk, a tekintetük találkozásakor érzi az egy ritmust a gondolatok mögött, aztán a fiú megáll, mintha abbahagyná a gondolatdobolást és kilöki őt. Erősen (érzi a lendületét, mintha mellbe vágná és ő hátrafelé esik), messzire, onnan kell visszamásszon. Nagyon munkás, a lány kezd fáradni tőle. Dühös is, amiért hagyja a fiúnak, hogy dobálózzon vele, mégis mindig visszamászik.

Talán tényleg sértésnek szánta. Talán mégsem beszéltek el egymás mellett.

Jobbat akar a fiúnak. Többet. Szebbet. Igazibbat.

Annyiszor érzi, hogy hasonlóak. Szinte majdnem ugyanazok. Ha a fiúnak kell kimondani, hogy „Jó étvágyat kívánok!” az majdnem olyan, mintha neki kéne kimondania.

Fulladjon bele az összes vendég az első kanál húslevesbe!

Még az is lehet, hogy a házasság intézményétől fél, attól viszolyog és a fiúnak (kollégája) semmi köze az egészhez, csak jó projekciós felület, rajta keresztül saját magát sajnálja. Irigy is rá, a fiúnak van bátorsága meglépni a nagy dolgokat. Nem is érzi kihívásnak, nem is tudja, neki mennyire nehéz lenne. Lány, persze neki csak egy igent kéne mondania a lánykéréskor, de… Olyan kiszolgáltatott. Utálja magát, amiért kezdeményezni nem merne (a társadalmi szabályok amúgy se nagyon engedik, de ez nem nyugtatja meg), igent mondani meg olyan, mint bárd alá hajtani a fejedet, hogy aztán azt mondassák veled az esküd végén az esküvődön, hogy „Jó étvágyat kívánok!”.

Ha lehetne, soha többé nem enne, csak rózsaszirmokat meg gardéniát, mint Florentino Ariza, a Szerelem a kolera idejénben, hogy megtudja, milyen a szerelem íze.

A magyar szerelemnek biztos másabb, mint a kolumbiainak. Biztos, hogy semmi köze a jó magyar húsleveshez.

Vagy talán pont olyan, és ő tévedett?

A szakadék megint tágul közöttük.

Vajon a fiú most belöki oda?

A lány minden alkalommal attól fél, hogy most tényleg beleesik.

És a legszomorúbb a félelmében ráadásul nem is az, hogy ki tudja meddig, de zuhanni fog, hanem hogy valójában attól fél, lehet sosem fog tudni visszamászni, hogy beszélgethessen vele.

A kapcsolatuk olyan, mint egy rózsa.

És ő attól fél, hogy a fiú megeszi.

 

Illusztráció

Sophia de Mello Breyner Andresen költeményei II.

Újjászületünk

 

Újjászületünk még a knósszoszi falak alatt
A világ közepén Delphoiban
Újjászületünk még Kréta robusztus fényében

Újjászületünk ott ahol a dolgokat
Megnevezik a szavak
És ahol élők és biztosak a körvonalak
Kréta átható fényében

Újjászületünk ahol a kő a csillag
És az idő emberi
Újjászületünk hogy rábámuljunk a földre egyenesen
Kréta tiszta fényében

Hisz ideje az ember szívét felderíteni
És oldani a kereszt sötét egzaktságát
Kréta fehér fényében

(1962.)

 

 Egy ismeretlen hercegnő arcképe

 

Ahhoz hogy neki ilyen hosszú és vékony nyaka legyen
Ahhoz hogy a csuklója kecsesen mozduljon mint a fűszál
Ahhoz hogy tiszta legyen a tekintete és szembenéző
Ahhoz hogy ilyen szálegyenes legyen a dereka
Hogy a fejét ilyen büszkén felemelve hordja
Ilyen kivételes fényt sugározzon a homloka
Az kellett hogy meggörbített testű és nehéz türelmes kezű
Rabszolgák egymást sorban követő nemzedékei
Szolgálják a még némiképp darabos és köznapi
Vadul kapzsi és csaló hercegek sorát
Egymást követő nemzedékeken át

Ez a beláthatatlan emberpazarlás
Pusztán azért volt hogy ő ez a számkivetett
Lezárt céltalan tökéletesség legyen

1947.

 

 

Lipp Márta fordításai

 

Sophia de Mello Breyner Andresen (1919. Porto – 2004. Lisszabon).

Thomas Bernhard: Ein Kind

A fickók fogtak, a vállukra kaptak és hazavittek Traunsteinba. Mikor aztán a Taubenmarktra értünk gyorsan le is dobtak az ajtónk elé és alighogy földet értem már el is tűntek anélkül, hogy jólnevelten köszönetet mondhattam volna nekik. Fölpillantottam sötét falú házunk második emeletére. Semmi mozgás. Hajnali három óra körül lehetett. A legkétségbeejtőbb látványt a gyámom Steyr-féle fegyverbiciklije nyújtotta, amit a pasik távoztukkor a házfalnak támasztottak. Kétség sem fért hozzá, hogy mielőtt hazamennék anyámhoz, muszáj nagyapám felé vennem az irányt, aki egy öreg parasztházban lakott nagyanyámmal Ettendorfban, alig száz lépésnyi távolságra a híres zarándoktemplomtól, ahol minden év húsvét hétfőjén az úgynevezett „György-lovaglást” rendezik. Anyám és én, mi egyszerűen nem lettünk volna abban a helyzetben, hogy megakadályozhassuk a közelgő katasztrófa kirobbanását. Nagyapa volt az a tekintély, aki előtt mindenki meghajtotta magát, aki elsimította, az elsimítandót és akinek szava az első és az egyetlen volt. Ő volt a bíra. Az ítélet felkent kimondója. Pontosan tudtam, mivel járna csöngőnk óvatlan megnyomása. Ezért bölcsen megtartóztattam magam ettől. Fogtam az eltorzult fegyverbiciklit, beszorítottam a házfal és az évek óta mellette álló, minden estleges célnak kitett talicskánk közé és elindultam a három-négy kilométerre lévő Ettendorfba. Tetszett a város csöndje és kihaltsága. A pékeknél már égtek a fények. Továbbfutottam ki a Traubenmarktról, le az úgynevezett „Fogorvoslépcsőn”, ahol amíg csak az emberi emlékezet elér egy fogorvos rendelt, aztán el a kereskedőink, a cipész, a szabó és a temetkezési vállalkozó mellett, minden mesterségnek, ami csak elképzelhető, meg volt itt a saját székhelye, aztán el a gázgyár mellett, majd egy fadeszkán át a Traunon. A Traun felett száz méter magasan a technológia csodája húzódott keletről nyugatra, zseniálisan, merészen, így hallom nagyapámat: „ez a szerkezet: a viadukt!” Emlékszem, hogy a délutánok unalmában sokszor raktam kavicsokat a sínekre, kétségtelenül túl kicsiket a gigantikus mozdonyokhoz képest, amiket én és iskolatársaim is annyira szívesen láttunk volna kisiklani és a mélybe zuhanni. Hat- Nyolcéves anarchisták gyakorlatoztak órákon át minden siker vagy eredmény nélkül az úgynevezett „Borlejtő” lankáinak hőségében. Köveket és faágakat hordtak a vágányokra és lesben guggolva vártak. De az érkező vonatok nem is gondoltak azzal, hogy letérjenek pályájukról és a vagonjaikkal együtt a mélybe zuhanjanak. Szétzúzták a kavicsokat és a levegőbe perdítették a faágakat, miközben mi fejünket behúzva lapultunk a bokrok között. Anarchista szándékaink beteljesítéséhez nem szellemi képességeink, hanem csupán testi adottságaink bizonyultak elégteleneknek. Néhanapján viszont renyhe hangulatunkban voltunk és kőmorzsák vagy fabotok helyett csak pénzérméket raktunk a sínekre és örvendeztünk minden sikeres Expressz-présetnek. Az érméket egy nagyon precíz és kifinomult szisztéma szerint kellett a vágányokra helyezni, hogy az ember különösen jól sikerült lenyomatokat érhessen el, a dilettánsoknak viszont elugrott a pénzük és nem találták meg újból a Borlejtő bozótjai és kavicsrakásai között. Sokszor képzeltem el magamban ahogy a viadukt összeomlik, az álmaim közül sokban még ma is megvan ez a kép: az összeomló vasúti hídnak, gyermekkorom elementáris fantázia-katasztrófájának a képe. A hömpölygő folyó felett cérnaszálként függő első osztályú kocsik, tele holttesttel és a katasztrófa szelében visítva vonagló túlélőkkel. Már legkorábbi gyermekkoromtól kezdve, az álmaim mindig lerombolt városokban, összeomlott hidakban és leszakítva a mélységbe lógó vonatokban érték el csúcspontjukat. Ez a vasúti híd volt a legmonumentálisabb építmény, amit az odáig láttam. Ha elhelyezünk akár csak egy egészen kicsi dinamitnyalábot az egyik pilléren és robbanást idézünk elő, akkor az egész híd feltartóztathatatlanul összeomlik, mondogatta sokszor nagyapám. Ma már tudom, hogy igaza volt, elegendő hozzá fél kilogramm robbanóanyag és a híd összeomlik. A tudat, hogy egy tasak robbanószer ami nem nagyobb a családi Bibliánknál elég, hogy a messze több mint száz méter hosszú hidat összedöntse úgy nyűgözött le, mint semmi más. De távol a hídtól kell egy gyújtószerkezet is, mondta nagyapám, hogy az ember ne repüljön a híddal együtt a levegőbe. Az anarchisták a föld sója, ez volt a szavajárása. Engem ez a mondat is lenyűgözött, egy volt ez az ő visszatérő aranyköpései közül, melynek teljes és pontos jelentését természetesen csak később és apránként érthettem meg. A viaduktra a Traun felett mindig úgy pillantottam fel, mint valami mindennél nagyobb, félelmes mindenhatóságra, természetszerűleg egy sokkal nagyobb mindenhatóságra, mint Isten, akivel egész életem során sem tudtam mit kezdeni, a híd volt nekem a magasságosság. Éppen ezért én mindig azon spekuláltam, hogyan lehetne ezt a magasságosságot rangjáról letaszítani. Nagyapám pedig minden, a híd összeomlásához vezető lehetőséget fölmutatott nekem. Robbanóanyaggal az ember mindent meg tud semmisíteni, amit csak akar. Elméletben minden nap, mindent elpusztítok, érted, mondta. Elméletben lehetséges, hogy minden nap és minden kívánt pillanatban mindent elpusztítsunk, megsemmisítsünk és eltöröljünk. Ezeket az eszméket érezte a legnagyszerűbbeknek. Én pedig elsajátítottam ezeket a sajátos gondolatokat és egész életemet játékszabályaiknak megfelelően éltem. Gyilkolok, amikor akarok, összeomlásokat okozok, amikor akarok. Rombolok és pusztítok, amikor csak akarok. De a teória csak teória marad, mondta nagyapám s azzal pipára gyújtott. A viadukt éjszakai árnyékában, ahol a legnagyobb kedvel gyújtottam rá anarchista gondolataimra, úton voltam nagyapámhoz. A nagyapák az igazi tanárok, minden ember voltaképpeni filozófusai, mindig ők rántják félre a függönyt, amit mások csak folyton összehúznak. Ha velük vagyunk, megláthatjuk mindazt, ami valódi, nem csak a nézőteret, de a színpadot is, sőt azt is ami a mögött van. Évezredek óta a nagyapák teremtik meg az ördögöt ott, ahol nélkülük csak a féltőn szerető, jóságos Isten létezne. Általuk tapasztalhatjuk meg a körülöttünk folyó színjátékot teljes valójában, nem pedig csupán szegényes és hazug, bohózatszerű maradékként. A nagyapák irányítják unokájuk tekintetét oda, ahol, ha nem is mindig valami elementárisat, de legalább valami érdekeset lehet látni, és az ő állandóan a lényegre irányuló figyelmük által szabadítanak meg minket abból a sivár és vigasztalan ínségből, amelybe nagyapáink nélkül kétségkívül hamarost bele kéne fulladnunk.

Koltai Bojtor fordítása

 

Testvér? Vagy…? (Szöllősi Mátyás regényéről)

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.
Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.
És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.
Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.

 

 

 

Arthur Conan Doyle: A pöttyös szalag

 I. Helen története 

Éppen a barátom, Sherlock Holmes lakásán időztem, a Baker Streeten, amikor ez a történet megesett. Egyik kora reggel, egy feketébe öltözött fiatal asszony látogatott meg minket. Fáradtnak és szomorúnak tűnt, az arca fehérben játszott.
– Félek! Mr. Holmes, félek a haláltól! – mondta zokogva a nő. –Kérem segítsen nekem! Még harminc se vagyok, és nézze az ősz hajamat! Úgy félek!
– Csak üljön le és mondja el a történetét – kérte kedvesen Holmes.
– A nevem Helen Stoner – kezdte el történetét a kisasszony – és a mostohaapámmal élek, Dr. Grimesby Roylottal, közel a városhoz. A családja régebben gazdag volt, de akkora már elszegényedtek, mire a mostohaapám megszületett. Ezért később orvosnak tanult, és Indiába utazott. Ott találkozott és kelt egybe az édesanyánkkal, amikor még én és az ikernővérem, Julia, kicsik voltunk. Ahogy látja, az édesapám meghalt.
– Az anyjának esetleg volt pénze? – kérdezte Sherlock.
– Ó, igen, az anyámnak sok pénze volt, és így a mostohaapám sem volt többé szegény.
– Meséljen még róla Stoner kisasszony – kérte Holmes. –Nos, ő egy elég agresszív ember. Indiában egyszer megharagudott az egyik szolgájára, és megölte. Emiatt börtönbe zárták, és miután kiszabadult mindannyian Angliába költöztünk. Az anyám 8 évvel ezelőtt halt meg balesetben. A mostohaapám örökölte meg minden pénzünket, de ha én, vagy Julia férjhez megyünk, akkor 250 font évi járadékot kell fizetnie utánunk.
– És most vele élnek – állapította meg Holmes.
– Igen. Egész nap csak otthon van, és sosem fogad vendégeket, Mr. Holmes – válaszolta Helen. – Idővel egyre erőszakosabb lett és sűrűn összebalhézott a környékbeli lakosokkal. Már mindenki fél tőle, és elfutnak előle ha meglátják. Az egzotikus vadállataitól is félnek, amiket szabadon eresztett az udvarban. Egy barátja küldte őket neki Indiából. És nem az állatok az egyetlen vadak a kertben, hanem még a vándorcigányok is ott laknak. A mostohaapám szereti ezeket a vadembereket, arra járkálhatnak nálunk fel és le, amerre csak a kedvük tartja. Én és szegény Julia nagyon boldogtalanul éltünk. Szolgáink sincsenek. Mindig elmenekültek tőlünk a mostohánk miatti félelemtől, ezért minden munkát magunknak kell elvégezni a ház körül. Julia alig volt harminc, amikor elhunyt, és olyan ősz volt a haja, mint most nekem.
– Mikor halt meg? – kérdezte Sherlock Holmes.
– Két évvel ezelőtt hagyott el, és éppen ezért vagyok most itt. Nem tartottuk senkivel sem a kapcsolatot a környékről, de néha meglátogattuk pár családtagunkat, akik London környékén élnek. Julia ott ismerkedett meg egy fiatal férfival, aki feleségül kérte őt. A mostohaapám beleegyezett, de ezután a testvérem kis időn belül meghalt.
Stone kisasszony a kezébe temette az arcát és ömlöttek a könnyei egy percig. Sherlock Holmes eddig csukott szemmel hallgatta a történetet, de most felnyitotta a szemeit, és Helenre szegezte őket.
– Mondjon el mindent Julia haláláról! – kérte.
– Mindenre élénken emlékszem. Borzalmas időszak volt a számomra – válaszolta –. Mind a három hálószoba a földszinten található. A mostohaapánké a sorban az első. Rögtön utána következik Julia szobája, majd legutoljára jön az enyém. Mindegyiknek az ablaka a kertre néz, az ajtaja pedig a folyosóra nyílik. Egyik este az apánk a szobájában szívta az erős indiai cigarettáját. Julia nem tudott aludni az erős szagától, ami átszivárgott a hálójába, így átjött hozzám beszélgetni. Mielőtt visszatért volna megkérdezte tőlem „Helen, te hallottál valaha füttyszót az éjszaka közepén?” Meglepődtem a kérdésén. „Nem” – válaszoltam. „Érdekes” -állapította meg. „Néha hallani szoktam egy hangot, de nem tudom honnan jöhet. Te miért nem hallod?”  Felnevettem. „En mélyebben alszom, mint te.” Julia ezután visszament a szobájába és magára zárta az ajtaját.
– Miért zárkóztak be? – tudakolta Sherlock Holmes.
– Féltünk a vadállatoktól és a vándorcigányoktól – válaszolta a kisasszony.
– Folytassa – kérte Holmes.
– Nem tudtam elaludni aznap éjjel. Vihar tombolt odakint, esett az eső és fújt a szél. Hirtelen egy női sikolyt hallottam, a testvérem hangja volt az. Kifutottam a folyosóra, és akkor meghallottam azt a fütyülést is, majd valami fém koppanását a földön. Nem tudom, mi lehetett, ami kiadta ezt a hangot. Odafutottam a nővérem ajtajához. Kinyitotta azt, de rögtön utána összeesett a földön. Falfehér volt az arca és hullottak a könnyei. „Segíts, segíts nekem Helen! Beteg vagyok, haldoklom!” Köré vontam a karomat és szörnyű hangon felzokogott „Helen! Ó Istenem Helen! A szalag volt! A pöttyös szalag!” Szeretett volna többet is mondani, de már nem tudott. Odahívtam a mostohaapámat aki megpróbált segíteni rajta, de már nem tehettünk érte semmit. Az én édes, drága nővérem meghalt.
– Biztosan hallott füttyszót és fémes koppanást? – kérdezte Holmes.
– Azt hiszem – mondta Helen –, De nagyon viharos volt az az éjszaka. Talán rosszul hallottam. A rendőrség sem értette, hogy mitől halt meg a testvérem. Az ajtaja zárva volt, és senki sem juthatott be a szobájába. Nem találtak mérget sem a szervezetében. És mi az a „pöttyös szalag”? A cigányok hordanak valami hasonlót a nyakukban. Szerintem a félelembe halhatott bele, de nem tudom mitől félhetett annyira. Talán a cigányoktól. Ön mit gondol Mr. Holmes?
Holmes elgondolkodott ezen egy percig. – Hmm –mondta. – Ez nehéz kérdés. Folytassa, kérem.
– Ennek már lassan két éve – mesélte tovább Helen Stoner. – A nővérem nélkül nagyon magányosnak éreztem magam, de egy hónapja az egyik kedves barátom feleségül kért. A mostohám beleegyezett, így hamarosan egybe kelhetünk. De két napja át kellett költöznöm a nővérem hálójába, mert az enyémnek felújítják a falát, és tegnap éjjel újra hallottam azt a fütyülést! Azonnal elmenekültem otthonról, egyenesen ide Londonba, hogy a segítségét kérjem. Kérem segítsen nekem Mr. Holmes! Nem akarok meghalni, mint ahogy Julia.
– Gyorsan kell cselekednünk – mondta Holmes. – Ha ma elmegyünk az otthonába, meg tudjuk nézni ezeket a szobákat a mostohaapja tudta nélkül? – Ma Londonban van, így nem futhatunk vele össze. Oh, annyira köszönöm Mr. Holmes, máris jobban érzem magam.

II. Holmes és Watson megnézik a házat 

Holmes még reggel elment valahova, de ebédidőre már vissza is tért. Ezután levonatoztunk vidékre, majd taxit hívtunk Dr. Roylott házáig.
– Nézd – fordult felém Holmes – a mi veszélyes Roylott barátunknak szüksége van a lányai pénzére, mert csak évi 750 pengő üti a markát a halott felesége után. Ennek néztem utána ma reggel. De a cigányok, a füttyszó és a szalag… ezek sokkal bonyolultabb kérdésnek tűnnek, de azt hiszem megvan rájuk is a magyarázat.
Amikor megérkeztünk, Helen Stoner megmutatta nekünk mindhárom hálószobát. A sajátjával kezdte.
Miért kell felújítani a szobájának a falát? – kérdezte Holmes. – Nem látom szükségét, semmi baja.
– Igaza van – értett egyet az asszony. – Szerintem ez csak egy ürügy arra, hogy át kelljen költöznöm a nővérem szobájába.
–  Igen  – erősítette meg Holmes.
Ezután átmentünk Julia szobájába, és Holmes nagyon alaposan megvizsgálta az ablakokat.
– Senki sem tudna kintről bejönni ezeken keresztül – mondta. Ezután alaposan körbenézett a szobában is.
–  Miért lóg itt ez a csengőzsinór az ágy fölött?
– A mostohám szerelte fel ide két éve azért, hogy ezzel hívhassuk a cselédeket, de sosem vettük hasznát, mert nem volt cselédünk. Ekkor építette be ezt a szellőzőt is a falba a saját szobája és e szoba közé.
Holmes meghúzta a zsinórt.
– De ez nem is működik – mondta. – Milyen érdekfeszítő. És éppen a szellőző mellett lóg. Ez is furcsa. És miért pont a belső falon van az a szellőző? A szellőzőket logikusan egy külső falon szokás elhelyezni.
Ezután átmentünk Dr. Roylott szobájába is. Holmes észrevett egy nagy fémládát a fal mellett.
– A mostohaapám üzleti papírokat tart benne – magyarázta Helen.
– És esetleg macskát is tart benne? – érdeklődött Holmes. – Nézzék! A láda tetején van egy tálkányi tej. Nos , Stoner kisasszony, úgy gondolom, hogy veszélyben forog az élete -figyelmeztette. – Ma este én és Watson barátom a nővére szobájában fogjuk tölteni az éjszakát, ahol magának kellene aludnia.
Helen és én meglepődve bámultunk rá.
– Igen, ezt most muszáj. Kiveszünk egy szobát valamelyik vidéki fogadóban. Amikor az apja elmegy aludni, tegyen ki egy gyertyát a nővére szobájának az ablakába, és hagyja nekünk nyitva. Aztán menjen vissza éjszakára a saját, régi szobájába, mi pedig ketten bemászunk a nyitott ablakon a testvéréébe. Ezután nincs más dolgunk, mint megvárni a fütyülő és a koppanó fémes hangot.
– Hogyan halt meg a nővérem, Mr. Holmes? Már tudja? Kérem mondja el nekem is! – kérlelte Helen, miközben gyengéden megérintette Sherlock Holmes karját.
– Még utána kell járnom pár kérdésnek, mielőtt elmondom magának, kisasszony. Most a viszontlátásra, és ne féljen – válaszolt.
Miközben a városka felé sétáltunk, Holmes figyelmeztetett, hogy a mai este veszélyes lesz.
– Roylott egy nagyon romlott ember.
–  Ha tudok segíteni Holmes, akkor mindenképp magával tartok – mondtam.
– Köszönöm Watson! Szükségem is lesz a segítségére. Látta azt a csengőzsinórt és azt a szellőzőt? Már tudtam a szellőzőről mielőtt ide jöttünk volna. Egyértelmű, hogy így van egy lyuk a két szoba között. Ez megmagyarázza miért érezhette Helen nővére Roylott cigarettájának a szagát.
– Holmes, drága barátom! Hogy lehet ennyire eszes? – csodálkoztam.
– És látta azt az ágyat? Oda volt rögzítve a padlóhoz. Így nem lehet áthelyezni. Valamiért ott kell maradnia a kötél alatt, ami pedig a szellőző mellett van.
– Holmes! – felhördültem. – Már kezdem érteni! Micsoda szörnyű bűntény.– Igen, ez az orvos egy nagyon okos ember. De azt hiszem mi meg tudjuk állítani, Watson.

III. Az éji halál 

Még aznap este visszamentünk a házhoz. Amikor megláttuk Helen Stoner gyertyáját az ablakban, óvatosan bemásztunk rajta, és csendben várakoztunk sötét hálóban. Három órán keresztül vártunk mozdulatlanul. Egyszer csak fény gyúlt Mr. Roylott szobájában és hangokat hallottunk kiszűrődni felőle. De semmi sem történt, így tovább várakoztunk a sötétben. Aztán újabb hangot hallottunk, egy másik, nagyon halk hangot… Holmes hirtelen felugrott és teljes erővel megütötte a csengőzsinórt.
– Látja Watson? – kiáltotta.
De nem láttam semmit, csak egy halk sziszegést hallottam. Mindketten felnéztünk a szellőzőre, és hirtelen egy szörnyű sikolyt hallottunk kiszűrődni a mellettünk lévő szobából. Aztán újra csöndbe borult az egész ház.
– Ez mit jelentsen? – kérdeztem remegő hangon.
– Vége van – nyugtatott meg Holmes. – Menjünk és nézzük meg!Bementünk Dr. Roylott szobájába. A fémláda nyitva állt. Roylott egy széken ült és a szemeit a szellőzőre szegezte. A nyaka körül egy furcsa pöttyös szalag tekeredett. Halott volt.
– A szalag. A pöttyös szalag – mondta Holmes nagyon halkan. A szalag megmozdult és felénk fordította a fejét. – Legyen óvatos Watson! Ez egy kígyó, egy indiai kígyó, és a mérge rögtön végzetes. Roylott azonnal meghalt. Vissza kell tennünk a kígyót a ládába.
Holmes nagyon-nagyon óvatosan megfogta a kígyót és visszatette a ládába.
– De honnan tudott a kígyóról Holmes? – kérdeztem.
–Először Watson, azt gondoltam, hogy a cigányok tették. Aztán megértettem. Rájöttem, hogy valaminek talán le kell jönnie a szellőzőn át, a zsinórón keresztül, egészen az ágyig. És ott volt a tej is – tudniillik a kígyók is isznak tejet. Aztán Roylott könnyedén be tudott szerezni indiai állatokat. És mivel orvos volt, így tudhatta, hogy ennek a kígyónak nehéz kimutatni a mérgét egy halott testben. Így minden este beletehette a kígyót a szellőzőbe, ami lemászott a zsinóron át az ágyhoz. Mivel természetesen senki sem szerezhetett tudomást a kígyóról, így minden éjjel füttyszóval hívta vissza a helyére. A koppanó fémes hang pedig a fémláda ajtajának a hangja volt, amit bezárt. Talán a kígyó többször is leereszkedhetett a zsinórón az ágyba mielőtt végleg megölte Juliát. És Helen is majdnem áldozatául esett a bestiának. De ma este, amikor megütöttem a zsinóron mászva, feldühödhetett, visszamászott a szellőzőn keresztül és lecsapott a doktorra. Egyáltalán nem érzek szánalmat iránta.
Nem sokkal ezek után Helen Stoner hozzáment a fiatal kérőjéhez, és megpróbálta elfelejteni a nővérének és mostohájának szörnyű halálát. De sosem tudta igazán elfelejteni a pöttyös szalagot.

 

Fordította: Rózsa Lilla

 

Eredeti szöveg:

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes Short Stories: The Speckled Band

http://www.lemauff.fr/short_stories/Sherlock_Holmes_Speckled_Band.pdf

(utoljára megtekintve: 2019. 02. 10.)

 

Irodalmi és Társadalmi Portál