Falovak

Kis lovakat küldözget fadobozban. Maga csavarta cigarettára gyújt. Hamarosan indulniuk kell, mondja. Mintha bezörgetnének az ajtón, és amikor kinyitják, nem áll ott senki. Jövendő háborúk kezdődnek a dobozokban. Iszonyú lehet faló hátán lovagolni. Az ember visszazavarja a lovait a városba, és bevezeti a szólásszabadságot. A szeme sötét, képes szikrákat hányni. Fél tucat ilyen külsejű álldogál, ül, vagy fekszik. Rejtekhelyük csinos, bosszankodnak, tréfálkoznak. Utalványokat égetnek a büdös, zsírszagú petróleumlámpában. Titkolódzva, felemelt fejjel, szemüvegvillanással. Kószálni akar, és megbámulni a járókelőket. Hímzés díszíti a derekukat, egy villanymotor brummog, alig lehet érteni, rezeg, mutatja az odavezető utat.  Merevsége ellenére a fadobozon lévő miniatúra, mint a kígyó, finom és éles. Egy ló kanyarodik a házak között. Lovak bóklásznak, összekapják, szétfésülik a hegyoldalt. Szilvia kenyeret darabol, bort oszt, gyertyát tart, magasra emeli, megtáncoltatja a műveltségét. A lovak nem őrültek, magyarázza, megőrzik józan eszüket, elárasztanak kérdésekkel. A ló magasztos, mondja, nem köleskása. Fiatal csikó áll az ablak előtt, zsineggel átkötött doboz a nyakában. Olyan, mint egy összemázolt zöld konyhaszekrény. Háromszor olyan, nem lehet elmenni mellette, az ablakot nyitva hagyom. Zöld a háta, flanell takarókkal takarták be kihűlt nyakát, csengettyűit, ahogy tisztán és fegyelmezetten csengetnek. Megtekinti a levegőt, beleszagol az ásót tartó kézbe, bőrkesztyűs lábával dobol. A széles, mosolygós lovasszobornak nem mer a szemébe nézni. Kocogva lépked, minden lépésre akad egy közért, zöldséges, vagy dohánybolt. Kénytelenek leszünk elfogadni, hogy ilyen sokat mutogatnak. Nem volt és nem lesz istenkáromlás. A lovakra gondoltam, akiket néha meg lehet enni, és olyanok az ember szájában, mint az atombomba. Fáj a rágás. Felszállnak, rigó lesz belőlük, odatelepednek a kályha mellé, homály lesz belőlük, meleg fény.  Falovak bővebben…

Micsoda dolog; Ázsiából szalasztott vadbarom; Rablás; Mostanában

 

Micsoda dolog

Kívülről ismerik a falut, a jelen lakásaiba
rég nem látott szellemeiket emlegetik.
Szűkszavúan megjegyzik olykor, hogy valakinek
a fia ügyes, derék ember lett, a lányokról
csak panaszkodnak.
Asszonynak nevelte őket szigorú anyjuk,
ki mezőt látott, háborúkat és két szerelmet.
Szénakazal sötétségét, pajták árvaságát.
Ők az éjszakában fogantak meg,
lúdfos színű udvarokon tanultak járni,
és egy életre elszöktek a legfineszesebb udvarlóval.
Gyermeket szültek, dolguk végezték,
és a falut járták, mint most.
Épp Kovácsné lányát emlegetik,
aki megkurvult, hisz új ruhában ment özvegyként
legkisebb fia temetésére.
Micsoda dolog…

 

Ázsiából szalasztott vadbarom

Mintha minden szó után köhögni akarna,
persze folyamatosan ott lóg a cigaretta az egyik kezében,
amelyikkel épp nem magyaráz. Ahogy nézem, eszembe
jutnak a tibeti homokmandalák, és hogy mennyire múlandó
a szépség. Láttam róla egy képet fiatal korából, biztosan
nagy lator volt. Hirtelen azt gondolná az ember, hogy
sokat tudna tanítani, de egy alkalommal, amikor a japán
irodalmat becsmérelte, rájöttem, pusztán a hangja erős.
Talpraesett a maga világában, de nem képes máshová
elindulni. Egyszer Kínában megismert egy afroamerikai
taxist, akivel állítása szerint szoros barátságot kötöttek,
és az elvitte a helyi maffiafőnökhöz. Miközben ezt
mesélte, rájöttem, nagymamámnak volt igaza, aki
onnan tudta biztosra, hogy mi magyarok Keletről jöttünk,
hogy gyermekkorában egy szigorú tanár Ázsiából
szalasztott vadbarmoknak nevezte az egész osztályt.
És lám, egy pont itt legel előttem.

 

Rablás

Belépsz, becsukod az ajtót. Állsz egy keveset,
mint akkor az első alkalomkor. Most ez itt, mint
ősz előtt egy örök nyári nap, még jól esik.

Szemben ül veled és téged néz, mint minden
egyes érkezés során, de ez még mindig a köszönés
előtti pillanat.

Arra gondolsz, milyen lenne, ha minden így maradna,
és nem mozdulna meg tovább semmi. Nem lépsz
közelebb, ő nem köszön, és csak álltok az előszobában.
Csupán ennyi.

Majd hirtelen kirohansz a házból, így fosztva ki
egy tekintettel a másikat önmagából.

 

Mostanában

Mostanában csak kettétört fák szétnyílt
üregében fészkelhet a falu szélén álló,
az erdőre honvággyal gondoló pásztorok tekintete.
Ugyanaz a mestersége, mint az Istené, mondják.
Ha neki juhszaga van, hát az angyalok is lenézhetik
a teremtőt, hisz halandóktól bűzlik.
Hű társai segítik, eb-papok, ugatók és betanítottak,
akiknek szaporodása teher a gazda számára, de létezésük
a nyáj vesztét tartja távol. Így halad az erdő felé,
és hogy a sötétség előtte ne szakítsa ketté,
mint a fát, feláldozza magának őrzött jószágait,
s majd hosszú tanakodás után, miután
kutyái eleget rágódtak rajta,
kijelentik az ő nevében, hogy
példa életű egy birka volt.

 

(Illusztráció: Samuel Alvarez: Fallen Tree)

Közelítések Carlos Williamshez

 

 

Szabolcsi Alexander fordításai:

 Danse Russe

Ha feleségem alszik
és a gyerek és Kathleen
alszik
és a Nap tűzkorong fehéren,
selyemködbe burkolózva
úszik fénylő fák felett –
Ha az északi szobámban
meztelen táncolok, esetlen,
tükröm előtt,
ingemet fejem körül pörgetve,
és magamnak dúdolom:
„Magányos vagyok, magányos,
magányosnak születtem,
és nekem a legjobb”
Ha megszeretem kezeim, arcom
vállaim, lágyékom, seggem
a függöny sárga fényében –

Ki mondja meg, hogy
nem én vagyok a legboldogabb ember itthon?

 

Elpusztulás (Complete Destruction)

Egy fagyos nap volt.
A macskát temettük,
majd az ágyát is kivittük
a hátsó kertbe
meggyújtani.
A bolhák akik túléltek
nyomást és hőt,
megfagytak a hidegben.

 

Tengervirág (Flowers by the Sea)

A virágos, szirtél alatt
látatlan, a sós tenger

emeli testét – cikória és százszorszép
kifordult gyökerei között, egyedül már csak

árnyak és áramlat – vagy talán
a forma – örök mozgása, ahogy

a tenger körülöleli és simogatja
a növényszerű szárakat.

 

Fazekas Gyöngyvér fordítása:

A ház (The House)

A ház tiéd,
kedvedre bejárhatod.
Reggelid megvár majd,
amíg csak nem akarsz

felkelni ágyadból!
Ez itt a nappali,
hol fillértelen álltunk
a ládányi csetreszünkkel.

Ez itt a konyha.
Új bojlerünk
van, és új a gázsütő
a te kedvedért.

És itt a lépcsősor
nemrégen lett lefestve
a foka hófehér
s a járólap mahagóni.
Gyere fel
a hálóba –
vár ágyad –
és komódod –

az egész ház
várakozik, rád vár
hogy kedved szerint járj benne:
a tiéd.

 

Csütörtök (Thursday)

Megálmodtam az álmom – mint mások is –
és semmivé vált, így aztán
nemtörődöm maradok
a lábam földbe gyökerezve
és én az égre meredve.
Érzem, ahogy ruháim körbeölelnek,
testem súlyát mindkét cipőmben,
kalapom szélét is, és a levegőt ki-be
járni orromban. És elhatározom, hogy nem álmodom többé.

 

Az Úriember (The Gentleman)

Érzem, ahogy az ujjbegyem
meginti nyakamat, amint begombolom a gallérom
és sajnálkozva gondolok
a kedves nőkre, akiket ismertem.

Csak azért mondom (This is Just to Say)

Megettem
a szilvát
ami ott volt
a hűtőben

és amit
lehet, hogy te
a reggelihez
tettél félre

Bocsánat, de
olyan finom volt,
olyan édes
és olyan jó hűs

 

Krasznai Kármen fordítása: 

Totális pusztulás (Complete Destruction)

Hideg nap volt.
Eltemettük a macskát
és a koporsót felgyújtottuk
a hátsó kertben.
A megszökött bolhák
földben és tűzben
fagytak meg.

 

Weisz Balázs átirata:

 Danse Russe

ha végre nőm alszik
s zabigyerek vele
füléből az earpod,
mint fogkefe nyele

stadion reflektora
kivakítja szemem
lakásom fekvése
sem segít ezen

nyúlnék a cigiért
előbb talpam talál üveget
groteszk táncot járok
a szilánkjai felett

magányos sokáig
nem-igen lehetek
rekedt-kappanhangom
felveri a telepet

csodálhatják testem
sörhasamat, seggemet
teliholdként világlik:
avantgárd csendélet

ki mondhatná, hogy nem a magyar valóságot élem?!

(Fazekas Gyöngyvér összeállítása)

Olajfa elégia; Stádium-töredékek; (Zárójel voltál…)

 

Olajfa elégia

Ezüstös pormilliárdok vibrálnak a rekkenő hőség-kékség univerzumban
Hatalmas, roskatagon erős, hullámos-fényesre csiszolt élő kandeláber-lények
Szoborcsoport-csodái, mint megannyi megszelídült pantokrátor-tekintet
Veti ki vészesen békés, ártatlanságtól megszentelt csend-csóváit
Felrántva megszentségtelenített lelkek, rozsdás hisztéria-, és önsajnálat-koporsó fedeleit
Szanaszét szalajtva a létgyilkos egomán-sarjtelepek ribanc-hadoszlopait

Egy nagy ütés a gyomorban, egy váratlan extrasystole, kitáguló szembogarak
Amott kecskék szaladgálnak lombok alatt karcsú szökkenésekkel egymással játszadozva
„Kri-kri, kri-kri, kri-kri” – szavalják hangosan porlepte köveket gurgatva patáik alatt
A hétrét gyűrt olajfa levélkék meg, mint szélfútta lazára tupírozott hajkoronák
Réges-régen elfeledett szent énekek rigmusaira észrevétlen ringanak
Mintha hallanád a pásztor-, és a hős-dalok csendességben újjászülető szimfóniáját

Pedig csak a hőség-hullámok hátán elhalkuló szellő-maradvány simogat észrevétlen
Kétkedésben edzett arcokat, a bámuló szemekkel megáldott nem látókét
Miközben gátlástalan életvidámsággal sivítva csivitel a kabóca-katonazenekar
Ha akarom nem is hallom nevezetű jelentéktelenségben tengődő fákhoz ragadt csapata
Valahol a messzeségben boldogságában az egeket ostromolva az Égei-tenger zaja
Nyit a lelakatolt, titkosított lélek-ajtók számára további végtelenség-érzet áradatot

Olajfák, fák, fák, olajfák – göndörhajú öröklét-mementók göcsört-ércsomóiban futó
Életvonal labirintus-csatornák Miért is élek én? Mivégre ez a világ? Mi is a halál?
Tán azért, hogy csiszolt munkadarab légy/legyek valahol egy robot-világ imbolygó tornácán?
Nem, nem, nem – az tényleg az élve-halál, inkább üljél a törzsek közé és igyál
Bor-, és asszonyvágyó, porból, légből álló szálló kozmoszcsírákat itt a végtelen mostban
Tengerköd cseppekkel keresztelt pusztaság-csendességbe költöző éledő önvalóddal

Támadj fel magadban – magadnak légy olyan, mint a fák, fák, fák, olajfák
A kri-kri kiáltó szava maga az igazság. csak hallgasd, hallgasd és ráébredsz
Mit is üzennek a fák, fák, olajfák, feltárva önmagad majd’ elhamvadt életerő-mámorát
Ebben az igaz-igazi porból, kőből nőtt szentély-csoda egyszerre ős-új áramán
Fürdik meg, tisztul és kel időtlenség-táncra gyermek, asszony, férfi és lány
Az ember-idők kezdetétől a folyvást mostban, és tovább a halhatatlanságon át…

Fák, fák, fák, olajfák…

 

Stádium-töredékek

Félbeszakadt mondat, szétszakadt szó
Nyitva maradt ajtó, leesett lakat, visszatartott lélegzet.
Stádiumok.
Valahogy, valahol, valami mindig töredék marad.

Néma csend volt, s most feltámadt a szél.
Nem ő zörög, csak a fák, sikátorok süvítik, hogy itt van, megjött.
Aztán félbeszakad.

Háttérzenéből madárcsicsergés lett, de jöttek az emberi zajok
És megtörtek a madárdalok, macskajajok, kutyaköhögések.

Arcom egykor sima volt.
De eltört, ezer ráncra tépődött.
Évek szilánkjai karmolták lelkemen át a bőrt.
Stádiumok, melyek elmúltak, de láthatóak maradtak.
Velem vannak.
Az idővel tovább sokasodnak, új stádiumokba jutnak,
majd elenyészve széthullanak.

Ránc-töredékek kihunyt tánca lesz az öröklét,
mint végső állomás.
Soha meg nem hallott harangzúgás.

Mindörökre nyitva felejtődnek a gondolat-kapuk is,
mert az a sorsuk…
És továbbra is elakad a lélegzet,
ha valaki nagyon nagy érzésekbe téved.

A madarak pedig egyre csak zörgetik
a barnává halt avart a kihalt parkokban
őszökön és fagyos teleken át
Miközben utcákon, sikátorokon át futnak haza az esőcseppek által űzött
és a lélek szilánkjaitól rettegő lábak.

Nyughatatlan stádiumok ők mind:
élettánc-remegésekkel elhulló töredékek.

 

(Zárójel voltál…)

(Zárójel voltál, zárójelben élve szóltál – ahogyan hagyták.
És zárójellel vetted magad körül, hogy rejtőzködni tudjál,
hogy jelentéktelen senki-semmi-zárójel maradhassál.
Féltél, hogy mi lesz, ha nem bírod tovább,
és felszabod magadon éned, zárójeled beton-falát,
mert akkor jön majd érted valaki, vagy kivág,
otthonodból, életedből,
és testedből-lelkedből rongyokat csinál.)
Ilyen voltál: () () () () () …sok zárójel-világ,
és még a csend is titkos volt, amihez szóltál.
Jellemedet nyelették le veled, nem a „békát”,
hogy majd egy szörnyű hajnalon,
elhaló üvöltés – vérpacnivá váljál egy utcán…
„Pedig milyen becsületes, rendes ember volt”, – vagy elvtárs…
Megnyugodhatsz: most is ők mondják meg, hogy
miféle ember voltál…
Halálodban is () () () () () …zárójel-halmaz maradtál…

 

(Illusztráció: Anil Yadav: Bells)

A Szófa januári lapajánlója ( Enesey Diána, Bodrogi Csongor)

Enesey Diána (Látó, Székelyföld, Tiszatáj) és Bodrogi Csongor (Alföld, Eső, Kalligram) válogattak ki tíz “ezt muszáj elolvasni” írást a legújabb lapszámokból.

A TIZEDIK: Sztaskó Richard: Mindig hozzád érkezem (novella) [Látó]

Sztaskó Richard novellája gyönyörű képekkel teletűzdelt szembenézés a múlandósággal. Az egyéni veszteségek és a saját élet majdani lezárulásának gondolatán túl megjelenik egy átfogó perspektíva is. A kezdőkép az elbeszélőt ábrázolja, amint a busz csuklójának dől, s Virginia Woolf halálát idézi fel, próbálva összekötni egy útmenti fára helyezett, nőt ábrázoló képpel. Aztán ismét visszatérünk a személyes nézőponthoz, a szorongásokhoz, az emlékekhez, a vágyakozáshoz. A vágyakozás Istenre irányul, arra, hogy az elbeszélő békére lelhessen nála. Az utolsó bekezdésben a központozás hiánya erősíti a gondolati áramlását. A zárókép ismét egy buszút, s úgy tűnik, ez a végső, amely a vágyott békés ,,helyre” visz. [E.D.]

 

A KILENCEDIK: Erdősi Martin Zsolt: *Nekem szánt napjaid* (vers) [Tiszatáj]

Erdősi Martin Zsolt Tiszatájban megjelent verseiben elevenen rezonál a hiány, sejtjük, hogy mi vagy ki hiányzik. Vagy mégsem? A hiány mindig valamivel több, mint ami kimondható. A kiemelt versben a gyermekkor kápolnája, ez a szép napoknak szánt szent hely visszataszítónak tűnik, az enyészeté lett. A csodavárásé és Istenre várakozásé volt az a kápolna, de az Isten nem jött el, a várakozó is egyedül maradt, és felnőtt ,,inkább”. Pedig mennyivel jobb várakozni, csodát várni, hinni. Talán — ha csak az álmokban is — vissza kell oda térni.

Ha már versek, muszáj megemlítenem, hogy a Szófa szempontjából is különleges a Tiszatáj januári száma, ugyanis az olvasókat Bodrogi Csongor kollégánk A bogár című verse is várja. A vers, amely egy álomból ébredésről szóló novella foglalata, meg az alkotási folyamaté, a gondolati áramlásoké és a pontos leírásoké. [E.D.]

 A NYOLCADIK: Cseh Katalin: Idő (vers) [Székelyföld]

Az Idő című vers beszélője farkasszemet néz a végességgel a tükörben. Számot kell vetnie az öregedés apróbb és nagyobb, több testtájat érintő jeleivel. Ám van a tükörben egy-egy pont, amely tudati szinten összeköti a kislányt az érett nővel, a gyermeki önfeledtséget a szégyennel, a régmúltat a jelennel. De meddig tart a fiatalság, s hol kezdődik az öregség, ha a ,,lélek az idő ülőalkalmatossága”? Talán nem is kellene a tükörben figyelni a múló idő testbeszédét. [E.D.]

 A HETEDIK: Ayhan Gökhan: Távozásod tizenhat sora (vers) [Alföld]

Sokféleképpen föl lehet fogni egy szakítást, egy különköltözést. Ayhan Gökhan ebben a versben libikókának, ingának, kétkarú mérlegnek fogja föl. A lakásból kiköltöző másik a távozásával fölbillenti az otthon egyensúlyát. A már-már képzavar határát súroló metaforák (de hát nem minden igazán merész metafora tűnik képzavarnak, amíg meg nem szokjuk?) a szakítás világot földúló energiájának sajátos mechanikájába engednek bepillantást.

mióta elhagytad, kileng a lakás, mint az inga,
mióta kiléptél az ajtón, befelé fordultam, mint egy ajtó,
mióta a karod alkotta völgy ajtaja bezárt, mint a karod,
mióta elhagytad, a lakás nehézsége növekedésnek indult. 
[B. Cs.]

 A HATODIK: Halász Hajnalka: A bocsánat esélyei (tanulmány) [Alföld]

Ez a tanulmány, mely József Attila három, bűnről szóló versével foglalkozik, aligha való mindenkinek. Aki mégis veszi a fáradságot, hogy belemerüljön a rendkívül alaposan és pontosan olvasó tanulmányíró gondolatmenetébe, nemcsak sok tanulságos összefüggésre bukkanhat rá, de minden bizonnyal kissé másképpen is fogja látni, olvasni, érteni ezt az egyébként közismertnek is tekinthető három költeményt (Kész a leltár, A bűn, Tudod, hogy nincs bocsánat). Miről is van szó? Halász Hajnalka – mindenekelőtt Nietzsche és Derrida nyomán – ráeszméltet bűn és bűnösség fogalmainak gazdasági összefüggéseire. A bűnösség azért „eredendő”, mert az adósságok mindig végtelen láncolatot alkotnak, sohasem „egyenlíthetők ki” teljes mértékben – ez az aszimmetrikus viszony megképez azonban egy „többletet” is, egy „fölösleget”, mely megteremti a bűn „feltétlen bocsánatának” is az esélyét egy olyan nyelv által, amely kiszabadít az ökonómiai körforgás logikájából. [B. Cs.]

 AZ ÖTÖDIK: Demény Péter: A tenger akárhonnan (próza) [Látó]

Ez az írás őszinte, nyílt vallomás arról, hogy milyen nehéz is hinni. A szeretet hiánya vezérlő motívumként ível át a teljes szövegen. Az Istent kereső ember útját rajzolja elénk Demény Péter, mind a szellemi térképen, mind konkrét helyek formájában. A szövegben szereplő különféle zeneszerzők, költők, festőművészek és gondolkodók hatásaiban ott mozog a vallási élmény — Rudolf Otto által is kimutatott — kettőssége: a vonzás és a taszítás, a magával ragadó és félelmetes pólusa. Az elbeszélő az örvénylő hitre vágyik, az igazi örvénylés pedig a kettősségek élmény-örvényeiből nő ki. Végül pedig Isten csak ,,elmosolyodék” az ifjúkori vétkeken. Igen, mégis haza lehet találni a szeretetbe, a hitbe. [E.D.]

 

A NEGYEDIK: Bánki Éva: Nyelvek (novella) [Kalligram]

Alapelvünk, hogy nem ajánljuk a folyóiratokban megjelenő „saját” írásainkat, vagyis nem csinálunk külön reklámot nekik (ezért hagyjuk most említetlenül főszerkesztőnk, Mohácsi Árpád nagyszerű vadonatúj Camoes-fordításait is ugyanezen lapszámból). Kivételt most szubjektív okokból teszek; ez a novella különböző okokból érintett meg mélyen. Nyelvtanárként nagyon is jól ismerem azt a helyzetet, amikor valakinek nem megy, avagy legalábbis sokkal nehezebben megy a beszélés és beszédértés, mint más szerencsésebbeknek. Bánki Éva novellájának főhőse egy ilyen fiú, aki azonban mégis Berlinbe kénytelen utazni egy munka miatt. És itt a másik mélyen szubjektív mozzanat: Berlinben magam is megtapasztaltam – ha persze nem is nyelvi okokból – egy város, egy közeg furcsa, kissé taszító idegenségét; a hidegséget, ami éppen olyan, mintha nem lenne mellettünk a kutyánk, vagy mintha nem fűtenének a lakásunkban, és legigazibb barátunknak (Nietzsche figyel a háttérben!) egy károgó varjú tűnne föl. [B. Cs.]

A HARMADIK: Vörös István: Közöttek között (esszé) [Eső]

Lenyűgöző Nemes Nagy Ágnes-blokkal „támad” a téli Eső. Az éppen száz esztendővel ezelőtt született kiváló költőnőnek a talán leghíresebb, legkanonikusabb verséhez, a Közötthöz írt több kortárs költő is egy-egy tisztelgő (de a helyét önmagában is megálló) költeményt. Hogy mégsem közülük választottam, hanem Vörös István bevezető tanulmányát (inkább esszéjét) ajánlom, annak főleg az az oka, hogy csodaszerűnek tartom Vörös írását. Lehetséges-e még valami egészen újat mondani erről a versről; van-e még egyáltalán valami, amit mások nem mondtak el sokkal részletesebben is? Nos, igen, ha egy kissé hátrébb lépünk; és Vörös éppen ezt teszi: tanulmánya nemcsak a Közöttről szól, hanem arról is, vagy mindenekelőtt arról, hogyan alakul bennünk, egyes olvasókban és olvasói közösségekben egy-egy vers megértése; hogyan lesz egy vers „először botrány, aztán klasszikus, majd tananyag, azután unalmas szavalások áldozata”, s hogyan esik ki aztán lassan az olvasott versek közül… – parádés indítása ez az esszé az induló „Nemes Nagy-évnek”. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Fekete Anna: Harmonia Mundi (vers) [Kalligram]

Egy ősrégi párbeszédet kezd újra Fekete Anna verse; visszamegyünk egészen Szókratészig, és az ő daimónjáig. Erről a fogalomról nagyon régóta vitatkoznak nagyon sokat a filozófusok. Fekete Anna szövegében az állam, a mindenkori (politikai, gazdasági, informális) hatalom szemszögéből tekinthetünk a daimónra: ez az a része énünknek, amellyel e hatalom nem tud mit kezdeni. Merthogy nem fizet adót. És így össze is kapcsolódik a történet Jézussal, a jézusi „a császárnak, ami a császáré” mondással, melyről azonban „a legmegbízhatóbb káderek” mit sem látszanak tudni, beteljesítve autonóm lét és ökonómiai lét örök ellentétét. [B. Cs.]

 

AZ ELSŐ: Pénzes Tímea: Összeolvadni és elválni (kispróza/ prózavers?) [Tiszatáj]

Pénzes Tímea írása kontúrelmosódások története, az emberi kapcsolatokban elvesztett vagy épp megtalált önmagunk feltárása. Valami van belőlünk a másikban, valami van a másikból bennünk. Különösen intim képekben jelenik ez meg a szülő-gyermek és a szerelmi viszonyok terén. Ám mégis kell a saját tér, szükségszerű az elválás. De hogyan tanulható ez, tanulható egyáltalán? Milyen az újbóli találkozás, pótolja az elválás veszteségeit, melyik oldal győz: az összeolvadás vagy az elválás? [E.D.]

 

 

 

 

 

Klasszikus japán versek járványok idején

Amikor az egész város jajveszékelt,[1] egy hajnalkát küldött valakinek.

 

Még elillanni
sincs időm, tudom, tudom.
Hajnalkán ülő
harmattal vetekedő
világ felett kesergek!

(Muraszaki Sikibu-kötet, 52.)

Amikor az egész város jajveszékelt.

Folyton bánkódom
e bús mulandóságon,
helyette, aki
e világot, mint álmot
végig nem kísérhette.

Bús mulandóság:
míg engem a sok bánat
gyötört, egyszerre
– sásleveleknek csúcsa –
vége lett világunknak![2]

(Izumi Sikibu-kötet, 638–639.)

 

Amikor az egész város jajveszékelt, a horikavai jobb felőli miniszter egy alkonyon ezt a verset küldte Szadajori középtanácsosnak.

Bús mulandóság:
jobban érzem, mint máskor
ez alkonyaton.
Észreveszem: számolom,
hányan is távoznak el.

 

Így válaszolt.                                                              Szadajori középtanácsos

Ideje sincsen
harmatéltű testemnek
füvekre ülni:
vajon ama számokhoz
mikor adódik hozzá?

 

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1010–1011.)

 

Fittler Áron fordításai

 

 

Muraszaki Sikibu (紫式部)

970 körül–1020 körül

A Heian-kori japán irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első prózai elbeszélésének, a Gendzsi regényének szerzője. Udvarhölgyként Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (csúgú Sósi [中宮彰子], 988–1074) mellett szolgált, udvarának meghatározó alakja volt. Az ott töltött idő egy részéről, csaknem másfél év eseményeiről részletesen beszámol naplójában, a Muraszaki Sikibu-naplóban (Muraszaki Sikibu nikki, 紫式部日記). Értelmiségi családból származott, apja, Fudzsivara no Tametoki (藤原為時) egy időben a Szertartásügyi Hivatal (Sikibusó, 式部省) felső rangú tisztviselőjeként (sikibu no daisó, 式部大丞) tevékenykedett. Innen ered udvarhölgyneve: Tó Sikibu (藤式部, a „Tó” a Fudzsivara név első felének kínai olvasata, azaz jelentése: a Fudzsivara családból származó Sikibu). A Muraszaki név – naplója tanúsága szerint – a kor egyik legjelentősebb költője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) megjegyzése nyomán ragadt rá: egyszer gúnyosan a Gendzsi regénye egyik főhősnője, Muraszaki nevén szólította.

 

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vaka-költészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, amelyekből több mint kétszáz császári antológiákba is bekerült.

 

Fudzsivara no Jorimune (藤原頼宗)

993–1065

A X–XI. század fordulójának politikai vezetője, Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長) fia. 1060-ban jobb felőli miniszterré (udaidzsin, 右大臣) léptették elő, ez volt a legmagasabb tisztsége. Korának jelentős költője. Számos költői versenyen (utaavasze, 歌合) szerepeltek vakái, néhány ilyen rendezvényen bírának is felkérték. Több mint negyven verse császári vaka-antológiákba is bekerült.

 

Fudzsivara no Szadajori (藤原定頼)

995–1045

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) fia. Legmagasabb tisztsége helyettes középtanácsos (gon csúnagon, 権中納言) volt. A XI. század jelentős költője, emellett tehetséges kalligráfus volt, és a buddhista szútrák recitálásában is jeleskedett. Számos költői versenyen szerepeltek vakái, illetve az 1086-ban összeállított Kimaradt dalok későbbi gyűjteményétől (Gosúi vakasú, 後拾遺和歌集) kezdve több mint negyven verse került be császári vaka-antológiákba.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A járványra utaló eufemisztikus kifejezés a korabeli szépirodalomban.

[2] A versben szereplő aszadzsi (浅茅) nevű sásféle gyakran a mulandóságot juttatta a korabeli emberek eszébe. A „sásleveleknek csúcsa” (aszadzsi ga szue, 浅茅が末) kifejezés második fele ezen kívül ‘vég’ jelentéssel is bír, így kapcsolódik az ötödik sor mondanivalójához.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info