Mások között (Rojik Tamás: A csillagos égig)

Gábor vagyok, 25 éves, nem tudom, mit akarok, nem láttam eleget a világból, nem fejeztem be az egyetemet, nincs saját lakásom, nem értek igazán semmihez, nem vagyok őszinte.

Rojik Tamás regényének főhőse így jellemzi magát egy netes társkereső oldalán. De még ez a jellemzés sem teljesen hiteles, hisz nincs bátorsága ezt elküldeni a neten kiválasztott lányoknak (bár ezt utólag sajnálja). De akkor milyen ember is Gábor, Rojik Tamás A  csillagos égig című  (fejlődés)regényének főhőse?
A nagy európai elbeszélések többnyire fiatal férfiakat állítanak a középpontba, nincs ebben semmi újszerű, mondhatnánk. Ám annál izgalmasabb a Rojik Tamás által bemutatott társadalmi közeg, a Pesten gyökeret verni próbáló also-középosztálybeli fiatalok világa. Gábor nem követi édesapja életútját, nem veszi át a “műhelyt”, nem lesz belőle megbecsült, kisvárosi szakmunkás. De nem képes befejezni az egyetemet sem, huszonöt évesen a lomtalanításból élő bácsikája mellett segédkezik. Mások életének maradványaival foglalkozik, hol egy kényszeresen gyűjtögető, pedáns öregúr, hol egy szakácsnak álló, kiégett kémiatanár sorsát próbálja maga elé képzelni – rendet rak, újrahasznosít, lomtalanít. Ő is és a nagybácsi is idegen életek törmelékei között élik a mindennapjaikat, mások herendi étkészletéből fogyasztják el a vacsorájukat, mások kanapéján pihenik ki magukat éjszaka. Mások halálából élnek. Olvasás közben térdig járunk mások életének maradványaiban. Igen meglepő és tanulságos, hogy közben a szerző mégis a csillagot és az eget emeli ki a regény címében.
Egy lomtalanító számos életút emlékével, kudarcával szembesül. Nemcsak a könyveiket, a tévéjüket adhatja el, hanem akár a történetüket is megelevenítheti a saját blogján. Nem is olyan rossz felkészülés ez egy fiatal írónak.
Mert Gábor és szerelme nem tehetségtelen emberek, az önművelés és a művészi kifejezés tölti ki a mindennapjaikat, és a közösségi háló révén szép sikereket is elkönyvelhetnek. Ami különös az ő lépésről lépésre kibomló útkeresésükben, hogy szinte semmi kapcsolatuk nincs az intézményes művelődéssel: Gábor menő vállalkozó, akinek esze ágában sincs visszatérni az egyetemre, vagy a műveit könyvkiadókkal terjesztetni. Ahogy a cím is sugallja, el lehet jutni (akár a “bevett” utat megkerülve) a csillagos égig.
Egy alternatív életút, egy, a hivatalos művelődéssel nem is érintkező alternatív művészpálya. De lehet-e alternatívnak nevezni, ami a nagy többség  szemében teljesen bevett és elfogadott, és semmi meglepőt nem látnak benne? A regényben bemutatott életpálya-modell (Gáboré) a mi kulturális és társadalmi fogalmaink korlátaival szembesít. A boldogság, mint a pályát elhagyó kémiatanár esete is bizonyítja igen sokszor a társadalmilag értékesnek tartott karrier sáncai mögött van.
A Csillagos égig lehetne lázadó regény. De nem az. Inkább egy nagyon visszafogottan, már-már hűvösen elmesélt, happy enddel záruló történet. Egy különös karrierregény. Az elegáns visszafogottság Rojik Tamás egyik írói erénye, és nemcsak finom stílusérzék, hanem bölcsesség is lapul mögötte. Nem éri meg lázadni: a dölyfösek, az erőszakosok, a hatalmasok “kincsei” pont oda jutnak, mint a szegények billegő asztalkái, éjjeli lámpái, rissz-rossz apróságai – a lomtalanítók kezébe. És Gábor blogjára természetesen. Mivel a hatalmasok semmi halhatatlant nem képesek létrehozni, ezért nem is kell bántani őket, csak a “cuccaikat” szép csendesen  elszállítani.
És a történeteiket újramesélni, újrahasznosítani.
A tudományos-kulturális intézményrendszer, az azt képviselő hatalmasok nem jelentenek megkerülhetetlen akadályt. Szelídséggel, türelemmel többre megyünk.
A regény csúcspontja nem a szerelmesek egymásra találása, hanem Gábor nagybátyjának, a “halál vámszedőjének”, a lomtalanításért felelős vállalkozónak, Bazsi bácsinak a haldoklása. Bazsi bácsi “cuccai” ugyanoda jutnak, mint a professzorok, az igazgatók javai. De Bazsi bácsi haldoklása mégsem méltóság nélküli. Ha úgy vesszük, a végén neki is kijut a “halhatatlanságból”. Ő lesz Gábor elbeszélésének, a kezünkben tartott regénynek egyik főhőse.

A többkötetes, ígéretes prózaíró, Rojik Tamás egy, a magas irodalomban kevéssé ismert világot, a vidéki gyökerű alsó-középosztály viszonyait, karrierlehetőségeit járja körbe. Visszafogott stílusa, szolíd iróniája jelképteremtő erővel és komoly társadalmi tapasztalatokkal párosul. Felemelő regény – minden értelemben.

Rojik Tamás: A csillagos égig.
Napkút, Budapest, 2017.

 

Bimbó

Meztelen nőkkel álmodtam. Egyedül az utolsóra emlékszem, pedig tudom, hogy több is megkörnyékezett az éjszaka. Szőke volt, és egy üres úszómedence mellett szárítkozott falatnyi törülközőjével. Ruhátlansága cseppet sem feszélyezte, lehunyt szemmel nyújtotta arcát a nap utolsó sugaraiba, mellbimbója peckesen dacolt a csípős áprilissal. Nem Gabrielle volt, ez biztos. Neki kisebb a cicije. Az övé is gyönyörű persze, de ez felért egy mélyütéssel. Nem vagyok vallásos, de úgy tartom, az ilyen álmokat illik megköszönni a főnöknek. Mégsem a hála volt, amit ébredés után éreztem – a farkam a legteljesebb közönnyel, álomtalanul aludt tovább. Hát igen. Egy ideje már csak én nyújtózkodom reggelente. Azt mondják, ez a dolgok rendje. A kávémat azóta mindenesetre nem az erkélyen iszom, nincs dudor a pizsamámon, amit büszkén meglevegőztetnék. Meg egyébként is hideg van. Öröm az ürömben, hogy legalább Gabrielle sem láthatja az ötvenegy éves, kókadt virslimet, mialatt elcsoszogok a fürdőszobába.

Rohannom kellett a hévhez az óntól síkos járdán. Épp hogy elértem, leültem az legközelebbi ülésre, valamivel közelebb egy szuszogó hajléktalanhoz, mint szerettem volna. Negyven méternyi futás után máris égett a tüdőm, résnyire nyitott szájjal igyekeztem minél diszkrétebben fulladozni. Mégse járja, hogy csatalóként fújtassak, mindenki előtt. Mielőtt magam is beálltam volna a mobiljukat babrálók táborába, szétnéztem: minden olyan, mint szokott, csak egy újabb reggel a Fekete Vonaton. Nincs ebben semmi rasszizmus; reggel egyszerűen sötétebb az összkép. Kint még nem virrad, az utasok zöme sötét dzsekit visel, néhányan egyenruhát. Ilyenkor mennek a bolti alkalmazottak, gyári melósok és az online szerkesztők munkába. Gyűrött arcunk beissza a fényt, a szemek csupán pislákolnak, ha egyáltalán nyitva vannak. Délután, hazafelé már egy teljesen más világ. Azon töprengtem, hogy megrögzött éjféli bagolyként miért vállaltam ilyen korai munkát, és miért éppen egy bulvármagazinnál. Moshatom a celebek szennyesét, a nagy átfogó társadalmi riportok helyett, amiről régen álmodoztam. A munkáltatómat persze se az ízlésem se a cirkadián ritmusom nem érdekli, ahogy az utastársaim főnökeit sem. Ilyenkor azok egyébként is alszanak még.  Sebaj, talán száz év múlva az alváshoz való jog is olyan egyértelmű lesz, mint manapság a heti két szabadnap.

Untam a témát, úgy döntöttem, inkább pihentetem a szemem, eleget fogja kínozni a monitor. Inkább Gabrielle-re gondoltam, hiába volt lerágott csont már ez is. Merre jársz, kiskifli? Olyan hirtelen tűntél el. Azt azért nem gondoltam volna, hogy az ösztöndíj végeztével egyből visszamész Franciaországba. Ugye tudtad már előbb is, hogy csak addig maradsz? Olyan előzménytelenül lett vége. Vagy voltak jelek, csak nem vettem észre. Talán épp akkor, amikor már kezdtem hinni, hogy nem számít az a huszonnyolc év, ami köztünk van – akkor vakultam meg? Pedig még bungee-jumpingozni is elmentem veled. Ha el merem engedni a híd korlátját, velem maradsz, Gabrielle?

Állva elszunyókálhattam, mert volt kedvesem alakja hirtelen megszabadult minden jelentéstől, és lassan átalakult az álombéli lánnyá. Tisztán láttam, ahogy fölényes mosollyal szétnyitja a törülközőt, mellbimbója merev a hidegtől, ajkai szétnyílnak, hallottam szapora légzését, pedig még hozzá sem értem. Félálomban is elpirultam, ahogy a lány egyre erősebben sóhajtozott, úgy, mintha máris izomból dolgoztam volna rajta.

Prüszkölő nevetésre riadtam fel. Az ablakokon túl sötét volt, a nyögések azonban nem haltak el. Egy pillanatig elképzelhetőnek tartottam, hogy hallhatóvá váltak a gondolataim, aztán észrevettem egy huszonéves rasztahajú srácot, ahogy kikerekedett szemekkel bámul a kocsi túlsó végébe, ahonnan a zajok eredtek.

A kocsi túlsó szélén, a falnak néző ülésen egy megtermett fickó ült, háttal a többi utasnak. Válla csaknem olyan széles volt, mint a dupla ülés. Tar koponyáján fejhallgató, ami telefonba vagy tabletbe volt bedugva. Valami csatlakozási hiba folytán azonban a készüléke hangszórója is működött, minek következtében vidáman visszhangzott a női szereplő sikolya, amit olykor egy-egy maszkulin hörgés kísért. Először arra gondoltam, hogy a férfi valami játékfilmet vagy sorozatot néz, ami történetesen korhatáros, de hamar szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a tag kemény pornót néz. Reggel fél hétkor, a szentendrei héven, valahol az Aquincumnál.

A srác még mindig ugyanúgy bámulta, nyitott szájjal, mint akiben benne rekedt a röhögés. Eszembe ötlött, hogy talán spanglival indított ma a fiú. Egyszerre kacagás robbant a kettővel előttem lévő ülésen is, két gimnazista lány vihogva sugdolózott egymás fülébe. Aggódni kezdtem, nem-e túl korai ez még nekik, de beláttam, hogy túl szigorú vagyok.  A lányoknak valószínűleg nulladik órája volt, egy ilyen sztorival legalább átvészelhetik anélkül, hogy elaludnának a padban. Egyébként is, minden bizonnyal láttak ők már ilyesmit, talán nem is csupán filmen. Vajon szüzek még?

Magamra kellett szóljak. Barátocskám, a huszonéves nem volt elég, most már a tinik jönnek? Hol lesz ennek a vége? A lányok mögött a középső ajtó előtt egy tarka ruhás, testesebb asszonyság állt, szatyraiból ítélve a piacra ment. Hang nélkül kuncogott, a száját eltakarta a kezével. Olyan tündéri jelenség volt, ahogy rotyogtatta a vidámság, hogy nyomban meg is feledkeztem a két csitriről. Megláttam benne a fiatalasszonyt, aki egykor hasonlóan szenvedélyes hangokat hallathatott. Olyan joviális derűvel kezelte a helyzetet, hogy egy egészen picit bele is szerettem. A vele szemben lévő ajtónál egy hórihorgas, a nővel közel egykorú férfi állt, olyan ruhában, amilyet az árufeltöltők szoktak hordani. Az asszony jókedve rá is átragadt.

– Na, ezért má’ megérte felkelni – mormogta elnézően, és rávigyorgott a kövérkés asszonyra, aki ki is pirult egy kicsit. Hátha lesz köztük valami – találgattam, ám a férfi a következő megállónál leszállt. Összenéztünk a raszta sráccal, tudtam, ő is arra kíváncsi, hogy mit szólnak majd az új felszállók a helyzethez?

Nagyjából hét–nyolc jövevénnyel lettünk gazdagabbak; köztük egy nagydarab, borostás alakkal, aki állva maradt, és a korai időpont ellenére fennhangon beszélt a telefonján valakivel, aki alighanem jóval szerényebb hangnemben válaszolgatott. Egy vékony, tizenhat év körüli srác, hatalmas fejhallgatóval leült a diáklányokkal szemben, és kibámult az ablakon. Középütt egy egészen váratlan jelenés csimpaszkodott a bőr fogantyúkba: kék miniruhás, fején hatalmas ezüst tiarát, arcán aranyszeplőket viselő fiatal lány. A sminkjéből arra következtettem, hogy nem magyar, öltözéke alapján egy leánybúcsúból szabadulhatott frissen, azaz neki még tegnap volt. Annyira kirítt a környezetéből, hogy a maradék felszállót észre sem vettem.

A telefonjába mennydörgő fazonról hamarosan megtudhattuk, hogy hívják, miután többször is figyelmeztette beszélgetőpartnerét, hogy őt csak ne Gáborozza. Úgy süvöltött, hogy még a lankadatlanul zajló aktus hangjait is elnyomta. Ezzel kicsit le is lohasztotta a jókedvünket. Ismertem a típust, ő az, akitől legalább egyvalakinek egész biztosan rosszabb napja lesz. Amennyire tudja, elszívja a levegőt mások elől, aztán tovább áll. Ebből a pasasból bőven kinéztem, hogy jelenetet rendez, ha verekedést nem is – ahhoz a kopasz túl nagy darab. Már aggódtam, mi lesz, ha abbahagyja a csevegést és észreveszi, hogy ebben a kocsiban nem ő a fő attrakció.

A miniruhás lány zavarodottnak tűnt, nyilván egy szót sem értett a nagy kiabálásból. Talán meghallotta a nyögéseket, meglehet, a nők füle érzékenyebb az ilyesmire. Végigmértem mély dekoltázsát, vastag combjait. Nem volt nehéz elképzelnem abban a filmben, aminek abban a percben a hallgatósága voltunk. Az ablakon át bámészkodó srác belemerült a zenéjébe, azt se vette észre, hogy a két bakfis őt stíröli és három másodpercenként összesúg az orra előtt.  Micsoda pancser. Itt lenne a remek alkalom, még a beszédtémáért sem kéne megizzadni. De ahogy elnéztem, ez a srác még nem volt nővel, talán még csak nem is csókolózott. Lehet, hogy valami vájt fülűeknek való muzsikát hallgatott, ami dicséretes ebben a korban, csakhogy közben lemaradt a lényegről. Pedig az ilyen percekért éri meg a jelenben tartózkodni. 

A Gábor nevű befejezte a telefonálást. Minden eshetőségre készen vártam, hogy mi fog történni. Ő és a tiarás lány egyszerre fordították a fejüket az illetlen zajok forrása felé. Három másodpercig nem mozdultak, nem vették észre azt sem, hogy az egész kocsi őket lesi. Aztán egymásra néztek és kirobbant belőlük a nevetés. Mi tagadás, megkönnyebbültem és aligha voltam ezzel egyedül. 

Ettől a pillanattól fogva leplezetlen vigyorgás, suttogás és kacaj hallatszott mindenfelől. A kövérkés asszony sikítva viháncolt, ahogy azt a rádiókabarékban szokták egyesek, nagyokat szólózva a közönségben. Ott bosszantó, e helyzetben viszont imádnivaló volt, otthonosabbá tette a szituációt, mintha csak egy régi jó kabaréjelenet lenne, mondjuk Bodrogival és Hernádi Judittal. Még rám is mosolygott, mire én is megadtam magam az össznépi vígságnak és a magam tartózkodó, száraz heherészésemmel beszálltam a buliba. 

A diáklányok már a kopaszt filmezték, de észrevettem, hogy olykor a srác felé fordítják a telefont. Végre kezdett derengeni a bambulának, hogy valami történik körülötte. Levette a fülest a fejéről és ijedten fordult a hangok irányába. Úgy nézett ki, mint aki menten el is bőgi magát, segítségkérőn nézett végig a társaságon, de mivel csupa nevető arc vette körbe, egy sóhajjal távozott belőle a feszültség. A lányok ekkor hangosan röhögni kezdtek és a srác végre észrevette őket. Belőle is kiszakadt egy kamaszosan mutáló kacaj, orrából buborék pattant elő, amit gyorsan letörölt a zsebkendőjével. Hallottam, hogy az egyik lány fújol, de öt másodperc múlva megint úgy nevettek egymásra, mintha régi barátok lennének.

Az általános hangulatot csak fokozta, mikor a tiarás lány rekedten felkiáltott: –Oh! My! God! – tehát angol, vagy amerikai – I fuckin’ love this country! – Az a sejtelmem is beigazolódott, hogy már nem igazán szomjas. A filmbéli páros időközben rákapcsolt, egyre szenvedélyesebben párzottak, miközben valami divatos diszkózene úszott be alájuk.

– Oh, yes, baby, come on! – villogtatta angol tudását Gábor, majd közelebb lépett a lányhoz, és olyan jól nevelten, amit ki se néztem belőle, felkérte táncolni. Ennyit az emberismeretemről. A szám elé kaptam a kezemet, alig hittem el, amit látok. Azon az egy szűkös négyzetméteren úgy pörögtek-forogtak, hogy öröm volt nézni. Miközben a kopasz csávó mit sem sejtve nézte mögöttük tovább a szexet. Talán bealudt rajta, vagy épp ellenkezőleg, olyan diszkréten verte ki éppen, hogy azt tanítani lehetne.

A szemüveges siheder hirtelen felugrott, a lányokra pislogott, de nem merte felkérni őket, helyettük a kövér asszonynak nyújtotta a kezét. Amaz pedig tündéri természetességgel hagyta magát bálba vinni, egyből át is vette a vezetést, a srác egészen meggörbült a hatalmas keblek mentén. Hihetetlen látvány volt a két puskalábú páros, a lábammal ösztönösen vertem a ritmust. Kicsit irigyeltem a srácot, tudtam, hogy jól áll a szénája a kiscsajoknál, kedvére válogathat közülük. Nagy ugrás ez neki, nem vitás. 

Füstöt szimatoltam a hátam mögül. A raszta srác egy e-cigit tartott az ujjai közt, ami megengedett volt a Héven. Alaposan megbuherálhatta a szerkentyűt, mert egyből felismertem a marihuána illatát. Ahogy a jókedvtől kipirultan egymásra néztünk, felém nyújtotta a cigit. Vigyorogva intettem nemet, a füstje is bőven elég volt, hogy megszédítsen egy kicsit. Nem vette zokon, pacsira emelte a kezét. Ekkor megláttam mögötte az alvó hajléktalant. Sajnáltam, amiért kimarad ebből a pár percből. Ha valamikor megérthettem felfoghatatlan kirekesztettségét, úgy ez volt az a pillanat.   

Éreztem, hogy valaki néz. A csövessel szemközt egy fiatal göndör hajú lány ült. Akkor sem kapta el a tekintetét, mikor ránéztem. Cinkosan mosolygott rám. Mindaddig észre sem vettem a nagy kavarodásban. Végül sikerült visszamosolyognom. Nem volt feltűnő szépség, de mágnesként vonzotta a tekintetem. Korai harmincas, állapítottam meg. Erre szoktam azt mondani: pont jó, noha tisztában voltam vele, hogy már hozzá is túl öreg vagyok. A mosolya viszont olyan érettségről tanúskodott, hogy szinte kamasznak éreztem magam tőle. Egy pillanatra lesütöttem a szememet, remélve, hogy nem vette észre, mire elfordította a fejét, és megnyalta az ajkát. Ettől egészen kimelegedtem, nagy kortyokban vettem a levegőt, mintha megint futnom kellett volna, és láttam, hogy az ő mellkasa is hullámzik. 

A pornó két szereplője tökéletes összhangban nyöszörgött, érezhetően felvették egymás ritmusát. A göndör lány szája résnyire nyílt, és hirtelen nem akartam mást, csak a leheletét lélegezni, úgy éreztem, elolvadnék a szájában, hívogatott az a sötét kicsi lyuk, habzó tejként fortyogtam, le akartam csúszni a torkán, hogy aztán addig csiklandozzam belül, amíg ő is rám nem olvad, mint eperfagyi a tölcsérre.

A gondolataimba belevörösödve kaptam el a fejem. A táncolók összeelegyedtek egymással,  Gábor kidagadt nyaki erekkel imitálta, hogy hátulról meghágja a kölyköt, amaz sírva röhögött alatta. A leánybúcsú-szökevény és a tarka ruhás nő egymásra borulva rázkódott a nevetéstől. Lépnem kellett. Hiszen épp így van jól, hogy én meg ezzel a lánnyal ülök szemben, mint a mesében. Megint őt figyeltem és ő is visszatalált hozzám. Úgy vigyorogtunk egymásra, mint két zsenge tizenéves, mindketten nagy levegőt vettünk, mintha egyszerre akarnánk megszólalni, de ő csendben maradt. Végülis én lennék a férfi. Megköszörültem a torkom.

– Nem semmi – mondtam, aztán zavaromban, amiért nem tudtam ennél jobbat kiötleni, megint lefelé pislogtam. Mosolyogva vállat vont és nagyot sóhajtott.

Magamra parancsoltam, hogy szedjem végre össze magam, mikor – rejtély, hogy honnan – ellibegett köztünk egy szőke nő és a göndör lány melletti ajtóhoz állt. Észveszejtően gyönyörű volt, nem lehetett nem ránézni. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Kabátját a karján tartotta, elegáns, hosszú ruhája ellenére tökéletesen látszódtak pompás idomai, mellbimbói átlyukasztották a szövetet és a retinámat egyaránt – már csak egy törülköző hiányzott a kezéből. A férfi szereplő a filmben ekkor jutott el a csúcsra, miközben a nő bátorítóan nyögött tovább. 

A feltűnő jelenés se a hangokra, se kitartó bámészkodásomra nem reagált, és tudtam, hogy máris túl sokáig kukkoltam. Visszafordultam a göndör hajúhoz, de már ő is másfelé nézelődött. Egyértelmű volt, hogy ezt elszúrtam – gondoltam az ajtónál álló lányt szuggerálva megint, egészen addig, amíg meg nem álltunk. Eszmélni sem volt időm –mindkét lány leszállt. Szidtam a hülye fejemet, míg meg láttam a göndör hajút, amint épp csókot nyom egy hátizsákos fiú szájára, majd a hátát megnyomva noszogatja arrébb. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a suhanc nem méltó hozzá, és valószínűleg csak azért van vele, mert nem jelent felesleges kockázatot.

Nem bánkódtam sokáig. Kintről friss levegő és virágillat jutott be a párás ablakú kocsiba. Lezuhantam egy ülésre, pedig már csak egy megálló volt hátra nekem is. A mulatság túl volt a zenitjén, de hangulat még kitartott. A vékony srác leült a lányokhoz, a nagydarab a külföldi lánynak magyarázott valamit kézzel-lábbal. A tarka ruhás nő mosolyogva merengett valamin a régi szép időkből. Olyan elégedettség töltött el, mint utoljára talán nyolcadikos koromban, azokon az ártalmatlan klubdélutánokon, miután sikerült táncolnom néhány percet a nekem tetsző lánnyal. Nem gondoltam se Gabrielle-re, se korosodó önmagamra – nem hiányzott egyikünk sem.

Lassítottunk, feltápászkodtam. Nehezen akaródzott leszállnom. Alighogy kiléptem a hűvösbe, már csukódott is az ajtó. Sokáig néztem a járat után, ahogy pislákoló fényeivel tovarobog az acélszürke égbolt alatt. Visszavágytam, közéjük. Kedves, árva lepkék, akik oly mohón gyűlnek a fényre. Én voltam az egyikük. Mégis kénytelen voltam a sötét, kihalt utcákon bandukolni, úgy, hogy sose tudom meg, mi lett velük, és a kopasszal, aki a disc-jokey-a volt ennek a néhány percnek. De sem ez, sem az ostoba munkám nem tudta elrontani a kedvem. Tudtam, hogy ezen a napon el fogom viselni. Virágágyások közt haladtam el, ibolyák, árvácskák, jázminok bimbóztak mindenfelé. A horizont vörösben játszott, mikor gondolatban megbocsájtottam ennek a sokat szidott városnak és csak remélhettem, hogy ő is elnézi nekem, hogy a hosszú ballonkabátom alatt merevedésem van.

2019.07.08

(Illusztráció: Last Tram – Ara Shahkhatuni  )

Az ellopott szív

Hajnalodik. A Rogers Street 21 szám alatt nőtlen férfi alszik, már 10 éve, egyfolytában. Mélyen veszi a levegőt, úgy, mint aki sose tudja melyik lesz az utolsó.

Se éjszakák, se nappalok, se évszakok, se illatok, csak álmok, többnyire nyárszagúak és puha foszlós kalács tapintásúak, mint a múltban a kedves bőre. De ezen a napon rémálom gyötri, dobálja a testét, vicsorít, állkapcsát kattogtatja.
Az álomban tél van. A férfi egy befagyott tó közepén meztelenül fekszik, arccal a jégnek. A tó alján kedvese áll, kezét hátrakulcsolva figyeli. Farkasszemet néznek, nem szólnak. A lány karja megnyúlik, kitöri a jeget és berántja magához a férfit. Együtt lebegnek, nézik egymást,mint két emlék az idő tükrében.
Fekete ajtók úsznak el mellettük. Valamennyit megpróbálják kinyitni, de a kilincs elfolyik a kezük között. Az utolsó ajtónál a lány elengedi a férfit,belép és eltűnik.
A férfi kinyitja a szemét, időbe telik mire rájön,hogy már nem álmodik. Szemének fáj a napvilág, hunyorog. Fertőtlenítő szaga csapja meg az orrát, belőle árad a bűz. Utoljára ezt a szagot akkor érezte,mikor- de nem emlékszik az időre és a térre, csak az érzésre.

Pizsamafelsőjének bal felső oldalát barna folyadék itatja át. Idegesen tépi szét magán a ruhát,kezét a mellkasára teszi, de nincs dobbanás.

Anyja telefonszámát tárcsázza.
– Édesanya, valaki ellopta a szívem!
A vonal túlsó végén az öregasszony szívrohamban esik össze. A fia hangját hallotta, valaki más szájából.

Illusztráció: Guy Billout

Diószegi Szabó Pál Carmina Hungaricana című kötetéből

 

 

Szent Ivánnak tér-felén

at midnight moment of midlife crisis

Holdfényes este,
Isten egén,
Szent Ivánnak
éjjelén.

Kurtább a nappal,
hosszabb az Éj,
nyárközépi
ünnepély.

Fellobban máglyám,
szórja a Fényt,
elolt régi,
új Reményt.

Játszunk ma ketten,
Isten, meg én.
Szent Ivánnak
tér-felén.

„Életem múló,
melyik felén,
ugrottam át?”
– kérdem én.

Válaszod várva,
lángod tüzén,
Szent Ivánnak
éj-felén…

„Ne lássak málnát,
epret, meggyet? –
Ősszel csak szőlőt
szedjek?”

„Jövőre hányszor
lesz még Napom?”
Égboltodat
faggatom…

„Hová vetődtem,
most hol vagyok?”
Mosolyognak a
csillagok…

Megbotlik itt már
az Értelem.
„Játszmánk: véges?
Végtelen?”

 

Prológ

a 33. Petőfi szavalóversenyre

Harmincharmadik alkalom,
felcsendülhet az ajkakon:
…….Előre!
Versek csatáznak, színpadon,
nézőtéren az izgalom.
…….Előre!

Petőfi itt van, névadó,
már verseivel vér-adó,
…….előre!
Vezérként szólít lépni fel,
reflektorokra néz a fej,
…….előre!

Célozz, mosoly, lőjj, szívverés,
lyukasszon át, ha még kevés,
…….előre!
Tekintet öljön, szavat szegezz,
támadjon költő-hadsereg,
…….előre!

Nemes-Nagy, Reményik átnevel,
Tóth Árpád, Kányádi rá felel:
…….előre!
Karinthy kérdi: Hát verseny ez?
Petőfi magával versenyez!
…….Előre?

Húzná a Vén Cigány dalunkat,
Adynak megadjuk magunkat?
…….Előre!
Zsűriként díjakat – merészen –
nem adunk „Semmiért egészen”
…….előre…

 

 

Mosolyod ma Tél…

Mosolyod ma Tél, a tájon.
Fázom… én is, ha nem látom.

Fagyott levélként hull szavam,
rálépek ma minduntalan!

Zsebemben érzem most kezed,
pedig ma sem vagyok veled…

Sálamként pihensz vállamon,
selymes hiányod álma nyom…

hajad köré bújna szemem,
mosolyodhoz heveredem…

és szobádban zöld az ég is…
ránk mosolyog szívünk, mégis:

Szemed most felhő a Napban,
nélküled, magam maradtam!

 

Gauguin Paradicsoma

Piros gyümölcsöd a tálon…
lángvörös vágy nekem nyakad.
Fekete vízesés – álom!–
a hátgerinceden: hajad!

Kezedben virág a pálma,
előlem bújik Nap-szemed…
Tehura – Tahitim álma –
mellettem nyugszik most fejed…

Szóltam volna még elégszer,
füled hívott büszke csókra;
csended fénylik, mint az ékszer,
s mint csónak siklok a szóra…

Míg alszol, festelek, magam.
Velünk szuszog csak az erdő.
Vásznunk az Ég. Sárga arany
a Nap, a zöld, a kék: felhő…

Szoknyádon élnek a színek!
Ujjammal szívet rajzolok;
veled Múzsáim irígyek,
veled Világot alkotok!

 

Szitakötő a szárítókötélen

Ma sem jön, de egyre érzem:
ott van a szárítókötélen.
Ruhákon túl, a Napfényben,
magamat is kifeszítem…

Ma sem jön… szememre álom,
a Holdban… csak szemed látom;
a csendben is… téged hallak,
mert fület te adsz e dalnak!

Szó-mezőm lettél, Te, zöld rét;
rímeim kíváncsi lepkék…
hozzád vagy hajadra szállnak,
most én is sziromnak látlak…

Versben, néha, velük tartok.
Mint sor, párban a galambok,
ablakodnál, ágon ülnék,
szólítlak, veled repülnék…

Erkélyemen: égi húron,
úgy pengünk, mint a Tejúton.
Távol… mégis látod, érzed,
nálam feszül másik véged,

óriás szárítókötélen:
Szitakötőt küldesz értem,
ki táncol, mint húrra ének,
s röppen, ha szívedhez érek!

 

Diószegi Szabó Pál: Carmina Hungaricana, borítószöveg:

„Ha megkérdeznénk valakit, hogy hogyan függ össze a mai élő magyar költészet, mondjuk, a saját múltjával, a saját klasszikusaival, a saját hajdani hol sikeres, hol elfeledett alkotóival, akkor nyugodtan el lehetne vele vitatkozni órákig a megértés minden reménye nélkül, de legalább abban a kölcsönös hitben, hogy megpróbáltunk valamiről beszélgetni. Ha viszont azt kérdeznénk meg, hogy szerinte hogyan viszonyul a mai élő magyar költészet a bizantinológiához, a neolatin költészethez, a sámánokhoz, az olasz és magyar humanistákhoz vagy Gauguin tahiti festészetéhez, akkor rövidebben végezhetnénk, mert az illető udvariasan berekesztené a beszélgetést, és elmenekülne. Pedig csak azt teszi ez a magyar költő, akinek tematikájából felvillantottam néhány mozaikkockát, mint, mondjuk, Arany János, aki keservesen kifakad egy levelében, hogy ő sosem látta a tengert, legföljebb a Korhány-ér partján álmodozhatott róla.

Diószegi Szabó Pál versei olvashatók úgy is, mint egy komoly szaktudós kirándulása a költészet terra incognitájába, de úgy is, mint egy költészetországi őslakos jóindulatú nyelvöltögetései a magát mindenhatónak és mindent felülbírálónak tekintő tudományra. Arany is így volt egyszerre földije Homérosznak és Senki Pálnak.”

(Szörényi László)

 

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál