A kötél

A kötél lapos. A párhuzamosságok kora lejárt. Az intézkedés azoknak szól, akik osztoznak a feladatokon. Megváltozik a tevékenység. A készítmény minden része célirányos. Száraz fűből csavarták. Nem avatkoznának bele, ha támadásra kerülne sor. Szép és nem könnyű korabeli feljegyzések. Támogatásukról biztosították, ez a legközvetlenebb. Nem kell tanácsolni, igazolják a mérések. Az orrától délre fekvő, a szájától északkeletre, a szemétől nyugatra, az égtájak  hálásak. A településen már ők diktálnak, egy állományba kerül azzal, aki. Elmegy bárhová abban a városban, bár lehet, hogy másfelé jobban járna. A legnagyobb titokban a szemébe néznek. Ki az aki nem kapcsolódott be, aki nem rohan ujjongva, a nagy felelősségérzettől. Az elsők között ébredt, azok között, akiken megfigyeléseket végeztek.  A kötél bővebben…

“Az aranyra először a lelket és a könyvet festették… “

KITEKINTÉS
Érdekes, összetett kérdés a lírikusok vallási indíttatásait mérlegelni. Kosztolányi Dezső annak ellenére a legnagyobb elismeréssel írt a kereszténységről, hogy maga sosem volt hitvalló. Pilinszky János hitvalló volt, ám versei inkább a misztika fonák oldalát tükrözik, bár nem minden esetben. Heidegger megfogalmazása szerint a metafizika állítása vagy tagadása egyaránt metafizikai tény. Ebben a megközelítésben Pilinszky már-már negatív misztikája is a misztika sajátos fénytörésben színre kerülő változata. Érdekes még, és indokolt megemlítenünk Pierre Emmanuelt. Az ő költeményeit nem szövi át a hívő lélek megtapasztalt bizonyossága a szeretet időbe inkarnált jelenlétéről. Inkább a létezés agóniáját formálja verssé, a történelmen végig megtapasztalt, és folyamatos tapasztalással bíró golgotai eseményt Pünkösd nélkül. Emmanuel számára a fenti világ pusztán rögzített, kanonizált jellegű szövegekből írható le, ábrázolható, akár a térképek realitása. “Maga a világosság teljes száműzetésben”. A megbocsátás érdek fölötti áhítata nincs jelen az alkotói magatartásában. Igaz, Isten jelenvalóságát tapasztalati tényleírásban rögzítette, de ez önmagában még nem az önátadó szeretet megvalósultságából fakad. Az átértelmezett misztérium  a szürrealista Reverdinél fel-felbukkan mint öntudatlan, ám megkérdőjelezhetetlen színvallás. Az imákhoz közelítő versbeszéd pedig ismert bármely korszak lírikusai közül a transzcendens által érintettek életművéből, Dantétól Ady Endréig és  másokig, hosszasan sorolhatók a nevek. A macedon lírában kiemelkedő Ivan Csapovszki “Máté evangélista” című versének egyszerre mágikus és metafizikai szemlélete. ” Vajon arra az erdőre amelyből a te gyökered van/  csontvázzal vagy csillagképekkel fogok sújtani Máté evangélista?/ Féltésből hogy csak kéreg leszel/ adtam izzásomat világosságomat/ és így született… és így ütötte a sziklát/ ütötte a hullámot és elvette a világosságot./ Az aranyra először a lelket és a könyvet/ festették… “
A közeli múlt hazai lírikusait szemlélve elengedhetetlen Gyurkovics Tibort, Vidor Miklóst emlékezetünkben tartanunk,  a jelen időszak két figyelmet érdemlő lírikusának, Bánki Évának, Kulin Borbálának alkotói attitűdjét hangsúlyosan kezelnünk. Fejeződjön be az áttekintés verseik teljes szövegével, az Isten felé nyitott költészetről írott gondolatok zárszavaként az emberi lélek küzdelméről, szorongásáról, az árulás dermesztő hideget vonzó esélytelenségéről, és arról, ami kimondatlanul benne rejlik az utolsó alkotásban. A hit Istene és a filozófiáé ellentmondásos viszonyban van. Kirkegaard bölcseleti megvilágításában Jézus magatartása racionálisan nézve őrültség, bolondság, ám szenvedéstörténete meghaladja a dráma fogalmi körét, egyszeri, megismételhetetlen misztérium.
Gyurkovics Tibor:
PÉNTEK
1.
Elvétem már a tárgyakat. A lényeg 
elsikkad már a télből és a nyárból, 
az azelőtt okosra nézett képek 
hada most semlegesen vádol.
Az azelőtt fölépített varázshegy 
most egycsapásra össze-vissza omlik, 
s én így maradok véglegesen már egy 
betört világban és sorsom csomóit
ki nem bogozva, ostobán, hanyatt, 
csak azt érzem, arcomra folyik lényed, 
akár a nap, a viasz és a lényeg, 
s csak bámulom az üres tárgyakat.
2.
A látványt ölte meg bennem szemed. 
Nem tudok látni, mióta rámnéztél, 
csak azt, ami testedből föllebeg, 
izgalmas fákkal lett tele a légtér,
de belső fákkal, mik úgy nőnek egy 
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik, 
zsúfolásig tele vagyok veled 
és nézlek, nézlek a megvakulásig.
Tapogatom az arcod. Ez az arc. 
A végtelen. A minden arcok arca. 
Nem látom már, csak amit te akarsz, 
az ölelés zsákjába vagyok varrva,
ezer öltéssel a húsomba szúr 
minden kis izmod, mint a tű. 
Mi szorít össze veled ily vadul? 
Szeretlek. Olyan egyszerű.
3.
Olyan közel vagy, hogy tested szöge 
egész a szemgolyómat éri, 
fordulnék, törnék kifele, 
de arcod elől nem tudok kitérni,
el nem fordíthatom a fejemet, 
a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet, 
az arcomat szorítja a kezed, 
hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.
Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted, 
elhagytam árnyait és szögeit. 
A boldogságot. Holnap jön a péntek 
és testemet testedre szögezik.
Már lélegezni sem tudok. Merev 
pupillámat az egekre szögeztem, 
belémfúródtál, mint hegyes üveg, 
s én csüngök csak ezen az egy kereszten.
Következik a végső Golgota. 
A kicsike, a helyi, az egyéni, 
mert kinek-kinek meg kell halnia 
ahhoz, hogy e világon tudjon élni
Következik az önfeláldozás. 
A látványtalan és őrült alázat, 
míg fölhasítja bőrödet a nyárs, 
a test pedig vergődik, mint az állat.
És megreped a hegy. Csorog a vérünk, 
az üres éjben elhasad karunk. 
Csak az válthat meg, aki meghal értünk, 
s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.
Vidor Miklós:
GETSEMÁNÉ
Immár a teljesülés felé sietnek a percek
e borzongó olajliget mélyén minden lélegzetemmel
közelítek az éjszaka legmélyebb pillanatához
és szédülök akár a kútkáva fölé hajoló
mert odalenn a víztükörben a tulajdon arcom néz reám
s többé nem ismerem meg
Uram megtanítasz tehát mielőtt ama végső lehellet
arcomba csap ( nem barmoké többé s jámbor szamáré
amint anyám elmondta annyiszor) megtanítasz tehát
hogy ilyen éjszakák teremnek csillagaid alatt
s e föld mikor az iszonyat reánkszakad
az ősi rend jegyében forog akkor is 
Itt várakozom hát könyörgőn s engedelmesen
hogy betölthessem a törvényt
Növekszik a veszély
csak ők a mit sem sejtők takaróznak
mind mélyebben az álom pokrócaiba
Aludjanak is – mindaz mi jön értem jön el
rájuk csak akkor tartozik majd midőn múlttá cöveklett
Rám szabtad s én itt várakozom pihenve még csillagaid alatt
melyek lámpások lesznek hogy megvilágítsák az utat
s idevezessék őket kiknek kezébe adatom
Jaj csak időt még! 
Feszítsd szét méhét másodperceimnek
hogy beleférjen a rémület légűrébe az élet a mögöttem maradó
s megnyíljék odabenn hogy befogadjon a kút
A veríték elönt Ó nem gyávaság ez Atyám
de egyetlen életet adtál nékem is és a próba iszonyú
megállom-é? 
Te már tudod csak nékem kell a bizonyosság
nékem aki elvégzem mi rámbízatott s aztán semmit sem tehet többé
Kezedben minden
enyém a vágy csupán
s e gyönge akarat
hogy méltó maradhassak akkor is
Most is midőn föltűnnek a szövétnekek
s fényüknél az alakok kirajzolódnak
a fegyver megkoccan csörrenve hűvösen
Bánki Éva:
HÚSVÉT, HIDEG
Kutya hideg. 
Ilyenkor minden százszor jobban fáj. 
A gyulladt fog, a feltört sarok, a beütött térd, 
az éles szél, ami megvágja az arcod
(oda is kapsz, vérzik-e). 
De van ennél is rosszabb. 
A csonthideg, 
mikor már dideregni sem érdemes. 
De milyen a szégyen, 
a hideg rettegés, 
ami szívedből tör fel? 
Húsvét táján szerelemillatú, 
langy szelek szálldosnak. És ez a virágillat! 
Megostromolja egész Jeruzsálemet! 
A kamráik mélyén csak a  betegek dideregnek. 
A halottak és a morc öregek. 
És fáznak az árulók is. A szívük hidege, 
a dac megdermeszti őket. Fáznak
a palota sokat látott, mohos kövei, 
melyek közt halálra ítélik az Egyetlent. 
Dideregnek a Getsemáne-kert
halhatatlan olajfái, a tavaszi szélben
reszketnek
a friss rügyek. 
És fázik az eleven tűz is
ahova Péter, az áruló húzódik. 
Csak, csak, csak. 
(Ha én elveszek, 
vesszen mindenki.) 
Ó Jeruzsálem! 
Nem találok örökifjú fénylő
palotáid között meleget. 
Kulin Borbála:
VALAMIT A SZERETETRŐL
Azt tanulod éppen, hogy nem lesz jutalom
a lemondásért cserébe.
Tartod a tempót és futsz, kitartóan, céltalanul. 
Kilégzés. 
Most segíts meg, Mester!
 –  hogy is volt, mikor eszedbe jutott a vacsoráról 
a reggel, a reggelről 
a kakasszó, a kakasszóról
az árulás,
és hirtelen emlékeztél mindenre, ami azután következik?
Mondd, te meddig bíztál?
Hol volt az a pont, mikor végleg veszni hagytad magad?
S ha addig futnál, hogy már nem érted,
mit sző ellened a világ? 
Mint célszalagot szakítod át
a hálókat, miket megannyi keresztes feszít eléd
az ösvény fölé behajló ágakon.
Visszanézel: útszélen kosárnyi őzláb,
elsírhatod magad, hogy sose nősz nagyobbra,
verjen bár az eső, te csak, mint a gomba,
minden ősszel gyönyörűen megbolondulsz.

Kimaradás TD-vel; Apokrif kulcs; Hanggúla

 

Kimaradás TD-vel

Eltávozásra megy az én

Az érkezési oldalon: unikális Indulás.
Önmagunk számára, az identitás
Mind-mind kimondja most magát,
Több alkat egyesül, mint mellény,
Bebújtatott nyakkendő, ing, tavaszi kabát.
Gombok, a csikófejű cipőhúzó, zsebben a Solenard
Pipadohány. Szűz szomorúfűz illatú zsák.
Mind előjön, mint kő, mint házak, mint fények,
Mint ágak! Van arisztokratikus alázat.
Azután a test, a korpusz, az arc, az emlék.
Csipetnyi bánat.
A Szpéró-lepkék. Zsebtükör. Hónalj-stift.
A mítosz persze korlátokat állít az idillnek.
S a pökhendi utókor, a túlélők rendre mellélőnek.
Csak a tomus marad. Az áll meg, ami meg van írva.
A fürdőkád szélén tartott, citromsárga szappantartót
Gondoltam a kiállítás első, élő tárgyává emelni.
Amiben az én-mintás mackó nyaklánca pihent olykor.
Mondta a kurátor, a jól értesült Magritte.
Egy krupié. S az álom egy hajón folytatódott.
Majd a lóversenypálya, Hamletre fogad, nagy tételben,
A Joe Lopicollo nevű nyomozó.
Berendezkedett a könyvkuckóban. (Maradj halott!)
Ebből ne engedj! Chiazmus, deixis. Testvérünk voltál és apánkká lettél.
(Petőfi) A klasszikus retorika egyszerre és transzmutációs
(Felcserélő) felfröccsenő mondatalakzat.
Majd jön a rámutatás terminusa. Szép, míves, irodalmi kaptafa.
Hardvererotika. Bocs, retorika, két fülbevalóval
Egy rózsaszínű, pici borítékban. Két piciny csiga, medúza vagy bodobács?
Föld, erdő, Isten. Szabó Lőrinc morzéja.
Majd Szép Ernő jázminja. Ottlik-bridzs Proust álmában.
Majd a becsomagolt vízpart.
Így élt TD. Így halt.

 

Apokrif kulcs

Megesett velük

Aki szeretetben marad, Istenben marad.
Mondta a javítások tamburmajorja. TD.
A díva és a koncertmester a büfé kocsiban
Pezsgőztek. A szerző kabátjába voltak
Belevarrva a meta-poétikus citátumok,
Hallani lehetett, hogy fickándoznak egy táskában,
S ahogy zúgnak a metonímiák. A zeugmák.
Oszcilláltak és felfénylettek. A szóközökből
Áradtak a fahéj-, és bodza illatok.
A szeretet kiűzi a félelmet. Minden általa lett.
A pillangó-mintás atlétatrikó meg egyenesen
Patinásnak tűnt. Ódon gránátalma-parfüm
Delejezte. A nagylábujja kinézett a zokni ablakán.
Na és? Megírja majd az És?
Nem találtak se tiltott gondolatokat,
Se rejtett mannát. Köszönés nélkül váltak
Köddé a drón-fejű harcsák. A kalauztáskáról
Lelógott egy szőke hajszál. Amikor a vonatfülkében
Az olvasók szemében kitágultak a pupillák,
Egy selymes, lágy paradigma ereszkedett
A lelkekre. Trillák. Az éden víziója Az élőbeszédet
Szinte teljesen elnyelte a hóhullás.
Haydn zenéje hallatszott. Erre ébredt a bőröndön
Elaludt korrektor. Eszter. Ölbe tett kezekkel tüsszentett.
Majd Mallarmét fogyasztott Rilkével és Baudelaire-rel.
A vonat megállt. Az idő leszállt. A pillanat ünnep lett.

 

Hanggúla

Kortyolás, pohár és ujjak

A vonó hegyével játszik
S a gyantaporfelhők hurrikánját
A szellem géniusza lélegzi ki.
Kiszabadítja magát, még reggel,
A konfigurációk végtelenéből.
A napsütés egy tökéletes szonett.
Kompendium, mondja a papagáj.
Az íróasztalon a bárány és a zsiráf
Bámulják a többi nippet.
A kanapé redői kibeszélik
Az ellenállhatatlan vágyat.
Inspiráció. Lánykori nevén: ihlet.
A szeretetben nincsen félelem.
Belépni a versbe. Nincs test.
Aranyló cérnán lóg a kilincsen
Egy elkékült tejfog.
Az ügyeletes angyal végre elfog.

 

(Illusztráció: Bric-a-Brac. 250 Large piece jigsaw by House of Puzzles)

Esti beszélgetés; Helyeslések könyve; Fehér türkiz

 

Esti beszélgetés

Beszéljünk azokról, akik a nyár
felén a hattyút már tanítják őszre,
kik szélkakast és zászlót stilizált
józanság partján teremtenek össze;

beszélnünk kell ciszterci druidák
esélyeiről, körükben ki fér el,
s mennyei erdőben mennyi driád
vet számot föld mívelte lelkiséggel.

Kikosarazva mámoros lidércek,
elbabitsoltak melankóliák;
esti beszélgetésre, aki vérzett,

most idegyógyul, szavai leheljék
örökdeden a csend mondattanát:
a fű is Isten embere, s a lepkék.

 

Helyeslések könyve

A kövek titkos életét titoknak
hagyd meg. Elég, ha a nyelvet teremtőt
teremti nyelv. A többiség eltikkad
csodától, csillagokat nem igénylők;

de őket is mélyűr szomjazza önként.
Isten elnézi, ha a szent tan: lózung.
És megírjuk a Helyeslések könyvét.
Odád érek. Összehatárolódunk.

Létben az ember anomália,
de ha már így, muszáj lesz tudati,
magasabb renddé alakulnia.

Nem én mondom, hogy nem az én molyol.
Halhatatlanságból kisiklani
elég egy élet. Vissza: egy mosoly.

 

Fehér türkiz

Egyszerre volna részecske és hullám?
Varázstermészetű a valóság itt –
s másutt ugyancsak. Az anyag világít,
láthass végig az energia hosszán.

Összehatárolódni végtelennel
eszme segít, és eszmény biztat vágynod,
a teljességet miféle hiányok
töltsék ki. Földi test is égi hangszer;

a vox humana nemcsak orgonák
jussa: új élet szól hangokon át,
míg sötétben tapogatóznak fények.

Világtalan a csillag, ha csak űrt hisz?
Az ember ritka, mint a fehér türkiz,
de mindenek a semmiben elférnek.

 

(Illusztráció: Janelle Patterson: Autumn Swan)

Isze no Taifu versei

 

 Eisó ötödik évének[1] hatodik hó ötödik napján a Júsi hercegnő udvarában rendezett dalversenyen költötte.                                                        Isze no Taifu

 

Hallottalak is,
és mégsem hallottalak,
oh, kakukkmadár!
Összezavarja szívem
éjjeli rikkantásod![2]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Nyári dalok, 188.)

 

Egy férfi helyett[3] költötte, aki egy hölgyhöz járt.                    Isze no Taifu

Hisz csak kivárni,
amíg ma bealkonyul,
oly hosszú nekem!
Mint lehetett, hogy eddig
végig csak gondoltam rád?

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Szerelmes dalok
második kötete, 670.)

 

Akkor költötte, amikor Takasina no Narinobu[4] Isijamába[5] zarándokolt, és régóta nem adott hírt magáról.                                                                      Isze no Taifu

 

Egy szem algát is
Találkozás tavában
alig lelni tán!
Fújjon hozzám legalább
Siga-öbölből a szél![6]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Szerelmes dalok
harmadik kötete, 717.)

 

Fittler Áron fordításai

Isze no Taifu (伊勢大輔)

A XI. század jelentős udvarhölgyköltője. Költő családból származott: nagyapja Ónakatomi no Josinobu (大中臣能宣), Jaszuszuke herceg anyja (Jaszuszuke-ó no haha, 康資王母) néven ismert lánya pedig ugyancsak ismert költőnő. Isze no Taifu feltehetően 1007 körül állt Icsidzsó császár felesége, Sósi császárné szolgálatába. Később több császár idején volt aktív tagja az udvar irodalmi életének, 1032-től több költői versenyen is részt vett. 1060 után buddhista szerzetesnőként visszavonult az udvartól.

[1] 1050 a japán időszámítás szerint.

[2] Az itt szereplő kakukk a kis kakukk (Cuculus poliocephalus) nevű éles hangú madár, amely a nyári vakák egyik meghatározó tájeleme. Mindig késő éjjel hallható, ám igen ritkán, mivel többnyire nem marad meg egy helyen, hanem nagy területeket repül be. Erre utal a költőnő jelen versében.

[3] Gyakran előfordult, hogy valaki megkért egy tehetséges költőt, komponálja meg helyette a szerelmének elküldeni kívánt vakát.

[4] 高階成順. Isze no Taifu férje.

[5] Az akkori főváros, Heiankjó keleti szomszédságában, Ómi tartományban (ma Siga prefektúra) lévő buddhista Isijama templom (Isijamadera, 石山寺).

[6] A versben többértelmű kifejezések segítségével fest le a költőnő egy tájképet és ad hangot elégedetlenségének, amiért nem találkozhat férjével. A Találkozás tava (Ómi no umi, 近江の湖) mai nevén Biva-tó (Japán legnagyobb tava, ld. a borítóképen), az Isijama templom ennek közelében található. Az Ómi név magában foglalja a találkozik jelentésű „au” igét, az első egységben (sorban) pedig a mirume nevű algaféle neve jelenti azt is, hogy lehetőség a találkozásra. A Siga-öböl a Biva-tó egyik öble a Heiankjóból az Isijama templomba vezető zarándokút közelében.

(A borítókép a fordító felvétele)

holt nyelvek; kozmosznesz; lombhullatók; doomer wave

 

holt nyelvek

létezik egy kritikusan veszélyeztetett nyelv
amelyet jobb napokon
az egész világon
egyedül mi ketten
a rosszabbakon pedig
csak egyikünk beszél

 

kozmosznesz

a mindenség az fog és letegez (Parti Nagy Lajos)

viharfelhő vattapamacs
hajnalonta kell elázni
csak ne volnék ilyen makacs
tudnék még elégiázni
várni amint az ősz a tájra ismét
ráborítja véres ingét
az ég megterít jó hosztesz
míg figyelem a kozmoszneszt

 

lombhullatók

ismertem egyszer
egy szociálisan érzékeny tölgyet
reggeltől estig folyton csak
hullatta leveleit
ezzel vállalva szolidaritást
a disszidáló vadludakkal

 

doomer wave

beköltözni egy felhőbe

 

(Illusztráció: Ana Maria Edulescu: Crimson Tree Branches and Clouds)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info