Hogy mi az ember? Semmi más:
abszolúttal eljegyzett relativitás,
egyszeriség az elvontban,
absztrakció egy nemvoltban,
angyal fényből és árnyékból,
isteni szikra ágyékból
ösztöne testi, de égi a mérce,
ez léte örök kelepcéje…
(Marton Árpád, Zsoltár)
(Marton Árpád: Zsoltár)
Marton Árpád szegedi művészeti újságíró, költő, kritikus, koncertek és kiállítások szervezője, az idén jelent meg első verseskötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában.
Marton Árpád költészete nem az elmúlt évek nyelvi destrukcióira épülő, manapság nagy népszerűségnek lírai beszédmód vonulatába illeszthető, sokkal inkább a hagyományokat megőrizni és megtartani akaró költői univerzumot jeleníti meg, ahol az olvasó kapcsolódási pontokat talál a zene, a képzőművészet és az irodalom között. A szerző kellő filozófiai érzékenységgel teremt hangulati-érzelmi lírát, verseinek zeneisége, rímelése és erőteljes képisége azonnal magával ragadja az olvasót.
A szerző nem rendezte verseit ciklusokba és a keletkezési dátumokat sem tüntette fel a kötet összeállításakor, de biztos vagyok benne, hogy korai versek is helyet kaptak benne. Ennek ellenére megállapítható, hogy a kötetben nincsenek szárnypróbálgató ’zsengék’, valamennyi vers a maga homogenitásában a lírai én belső világának rezdüléseit hangszerként szólaltatja meg nagyszerű poétikai megoldások segítségével. A homo aestheticus arcéle rajzolódik ki előttünk, írásai szemlélődő, értékelő, meditatív reflexiók, a szerző legtöbbször tartózkodik az erkölcsi ítéletektől, a beletörődés és az elfogadás rezignált hangvételét valamiféle örökéltű vágyakozással itatja át, ahol időkoldusként tisztában van azzal, hogy az ember folyamatosan önmagát keresi egyszemélyes darabjában, de tudja, hogy a teljességet sohasem érheti el. A Teljesség ott zsong tebenned, / …Keresed önmagad körül, / de hasztalan – nem sikerül, /bármint hajszolod és reméled, / önmagad utol sosem éred.
Ez az érzés hullámzik a kötet darabjaiban, legtöbbször a beletörődő, a változást befolyásolni képtelen ember hangja köszön vissza: A lelkek fáznak / de enyhületére egymásnak / mi sehogy sem lehetünk…az ember mindig árva, – panaszolja egy versében. A veszteségeket és a csalódásokat pedig nem felejtjük, de megtanuljuk őket átértékelni. Marton Árpád verseiben a táj a mindenség szerves része, magába foglal minden bánatot, mégis…elégedett a táj. Nem számít, bármi fáj. Úgy érezzük, mintha Nietzsche magány-élménye költözne a sorokba. Valójában a magány költészetének ihlető forrása, s talán a hagyományos transzcendenciatudat megváltozása is szerepet játszhat ebben, inspirálja a vágy, hogy az ember eljuthasson meg nem járt utakra, hogy átérezze a meg nem értettség fájdalmát, a kilátástalannak tűnő élethelyzeteket, az el nem ismertség hiányát, az önmagának feltett kérdésekre adható megnyugtató válaszok hiányát. Olykor a szintén szegedi költő Juhász Gyula sóhaja is ott kering az éterben. (Magam a parton egymagam vagyok / Tiszai hajók, néma társatok)
A tájleírás bűvöletében is érezzük, a nyarat felváltó ősz – ahogy megtapasztaljuk a természet változását – beláttatja velünk, hogy nagyon nehéz igazi önmagunkra rátalálni, hiába szeretnénk olyannak látszani, ahogy mások látnak bennünket. Csak sodródó látszatok vagyunk, hangoztatja Marton Árpád több versében, s ahogy álmodunk, közben nem is vesszük észre, mennyire kegyetlen a valóság.
Marton Árpád tisztában van vele, hogy nincs beteljesedett jó, melynek állapotában minden kívánságunk és akaratunk szerint történne. Az ember nem foghatja fel balsorsát úgy, mintha morális vétségeinek következmény lenne, bár találunk erre is utalást a Tanulságban: Lásd be: nem volt szeplőtlen a kezdet, / A romlás magvai mindig benned tenyésztek …mindig mindenben csak a fonákját / látod valami sohasemvoltnak. A kegyelemből fakadó szabadsággal pedig, ahogy az Oltárkép sorai is erre utalnak, az ember nem igazán tud mit kezdeni. Vacogva mondok vén zsoltárokat. / A láng, mit bennem lobbantottál, éget. / Áldott kezedtől ért e kárhozat.
Pál apostol is beismeri a rosszra való hajlamot, tudja, hogy megigazulást, megváltást csak Isten kegyelmétől nyerhetünk. Ez a felismerés Marton Árpád vívódásainak is mozgatórugója, tudja, hogy az emberi létezés dimenzióit a szakrális és a profán létmód kettőssége határozza meg. Azt hiszem, abszolút profán létmód nincs, az ember nem tudja teljes mértékben deszakralizálni a világot. Marton Árpád is a szent térben találja meg igazán a helyét, itt érzi igazán, hogy a lét és szentség módozatai egyesülnek benne. A kételyeket pedig az ébreszti az emberben, hogy örökre befejezetlen alkotás marad, mintha Isten azt a feladatot adta volna nekünk, hogy önerőből jussunk el a tökéletesség állapotába; ez azonban lehetetlen. Látod: a dolgok boldogok. Ők csak vannak…te mindegyre faggatod őket…Torzó maradsz, s ők csak mind vázlat.
Az ember nem tud önmaga alkotója lenni, a szakrális mindenképpen akadálya a szabadságnak. A szabadság pedig a humanitásból meríti motivációját, hogy önnön tökéletessége és embertársainak boldogsága megvalósuljon. A Teodícia hangvétele mégis meglehetősen szkeptikus: Szívünkben él a vágy, hogy eljutunk / utunk végén valami véglegesbe…Tudásunk semmi. Egyedül hitünk / ad bizonyosságot a zuhanásban…
Talán a belső szabadság birtoklása motiválja végső döntéseinket igazán, amit a cselekvő személy szelleme határozza meg, hiszen külső szabadságunk erősen korlátozott, a külső kényszer legtöbbször ott mozog a háttérben.
Marton Árpád költői univerzumában immanens Isten van jelen, egyszerre személyes és antropomorf, egyszerre elérhető és elérhetetlen, mégis érzi: mind a bűnben, mind az erényben Isten akaratát teljesítjük. És ez a gondolat korántsem újkeletű. Hadd idézzem Eckhart mester egy kijelentését: Isten annyiban van, amennyiben én vagyok. A gondolat azonban mégsem annyira meglepő, hiszen a hívő számára az ’objektív’ Isten szubjektív képe jelenik meg.
Az örök változásban az ember nem más, mint abszolúttal eljegyzett relativitás, hangsúlyozza a szerző, s a kozmosz titkai is megfejthetetlenek maradnak: Opálos fénytörés / Egy üveggolyóban a létezés.
Marton Árpád alkotói folyamatában a homo aestheticus és a homo religiosus szorongásérzése, boldogságkeresési igénye rajzolódik ki. A szövegszubjektum pozíciója szorongástudatának világba-vetettséget interpretálja a létezés hátterében. Talán az Isten látomása / csupán a lét, s te, földi mása / keress bár értelmet, jelentést /mindhiába…
Marton Árpád költészete egy véget nem érő szimfónia, a sorokban hangszerek rejtőznek, a rímek és a belső ritmus pedig csak fokozzák a zenei lüktetést. Mindezt a versekkel közvetített üzenetet létrehozó teremtő erőt vagy feszültséget magasabb feszültségre transzformálja.
A szerző, ahogy a kötet címében is olvashatjuk, ’szemközt a Nappal’ áll, az évszak pedig számára nemcsak az életet biztosító fény jelenléte. A nyár ’kristálykehely’, amit ki nem üríthetünk soha, nem is lehet a mienk, minden csak vágy és illúzió marad: A boldogság nem-emberi állapot / Talán angyalok, talán állatok, / – ezek, mert időt nem ismernek… Az ember valójában nem termett boldogságra, tudomásul kell vennünk, hogy csak ’időkoldusként’ tapogatózunk az útvesztőkben.
Marton Árpád verseiben meghatározó önmaga és a természethez való viszonyrendszer, melyben a ’dolgok lelke’ – fák, virágok, vizek, madarak, égitestek – egzisztenciális szférákba emelkednek…amit nappal elföd / a fény s a dolgok kontúrja/ s most a nyáréj mély azúrja/ engedi néhány percre látnod / e mélységesen-egy világot…
Költészetét Northrop Fry Az Ige hatalma című munkájából kölcsönzött gondolattal így jellemezhetnénk: A vers egység, melynek minden részlete az egységhez való viszonyával magyarázható.
A szerző utolsó verse, a Szófogyatkozás, az emberiség helyzetének kilátástalanságát vetíti elénk, hiszen megtapasztalhattuk már, hogy az ember nem boldogul igazán a maga teremtette világban. De talán mégis eljuthatunk a megvilágosodáshoz! Így látja ezt a József Attila-díjas szegedi költő, Simai Mihály is, akinek egy mondatával szeretném méltatásomat lezárni: Végre egy költő, aki úgy rímel, mint Kosztolányi ! Ezek nekem fénysugarak!
