Antikvár újdonság

 

– Hogy érted azt, hogy nem mersz olvasni?

Katinka kikerekedett szemmel bámulta jellegtelen barátnőjét, miközben gondosan manikűrözött keze mögé rejtette elképedését.

– Nyomasztanak a történetek. Akaratosak – felelt Veca az olyan emberek fáradtságával, akik már sokadszor magyarázzák el a dolgot. Feltolta orrán fémkeretes szemüvegét, és folytatta a friss könyvek fotózását és katalogizálását.

Villamos sikított be a körútról, amikor egy ballonkabátos férfi elhagyta az üzletet. Az utca sürgése felkavarta a csenddel bélelt szűk helyiséget, egyedül a levegőben csillogó porszemek hulltak tovább lustán, hogy megtalálják helyüket a könyvek élén. Antikvár újdonság bővebben…

Charles Bukowski: Loccsanás

Illúzió, hogy te egyszerűen
csak egy verset olvasol.
A valóság az, hogy ez
több, mint egy
vers.
Ez a koldus kése.
Ez tulipán.
Ez egy katona masírozása
Madridon keresztül.
Ez te vagy a
halálos ágyadon.
Ez Li Paj a föld alatt
nevetve.
ez nem egy átkozott
vers.
Ez egy alvó ló
Egy pillangó az
agyadban.
Ez az ördög
Cirkusza.
Nem egy lapon olvasod
ezt.
a lap olvas
téged.
Érzed?
Olyan, mint egy kobra.
Egy éhes sas
A szobában körözve.

Mussó Erika fordítása

 

Lapajánló a 2021. áprilisi lapszámokhoz

Bodrogi Csongor szubjektív lapajánlója: 

Áprilisi ajánlómhoz öt lapszámból gyűjtöttem össze a tíz írást, melyet különös figyelemmel ajánlok elolvasásra. Az ESŐ tavaszi száma majd pár hét múlva jelenik meg, és a következő ajánló anyagába kerül bele. Ahogyan az eddigi hónapokban, ezúttal is igyekeztem minél több műfajú szöveget fölvenni a listára.

A TIZEDIK: Csobánka Zsuzsa Emese: Hagyaték [Alföld]

Ez a megrázó vers azzal a leíró mondattal indít, hogy „Álmomban megörököltem a kutyátokat.” Hogy azonban álomleírásról van szó, azt a kevésbé figyelmes olvasó hamar elfelejti, a versanyag ezután ugyanis egyre valóságosabbá és plasztikusabbá válik. A megörökölt kutya lassú haldoklása, és a haldokló kutya melletti részvétteli virrasztás válik a szöveg tárgyává. A záró versszak már az elengedésről szól, egyben pedig ki is tágul a jelentés. Mert talán nem is csak a kutyáról van szó, hanem a „szerelmetekről” is; azokéról, akiknek a vers címeződik.

A KILENCEDIK: Ádám Péter Villon-fordításai [Látó]

Francois Villon az egyetemes költészet egyik klasszikusa; mindig esemény, ha újra megszólalhat magyarul. Ádám Péter kísérlete (kapcsolódva ezzel az utóbbi pár évtized néhány fordítói kísérletéhez, gondolva elsősorban Nádasdy Ádám Dante-fordítására) a formai hűség elvetésére épül a pontosabb, könnyebben és tisztábban érthető jelentés kibontakoztatása érdekében. Kétségtelen, hogy az új szövegek hozzátesznek ahhoz az élményhez, amit Szabó Lőrinc és Mészöly Dezső míves Villon-fordításai adtak. Nyersebben, maibban, lazábban szólnak, jobban megérzékeltetik, hogy a francia szerző a társadalom legalsó rétegéből érkezett a költészeti kánonba. A szövegeket alapos jegyzetanyag kíséri, valamint olvashatunk egy rövid bevezető tanulmányt is, amelyben elveit tisztázza a fordító.

A NYOLCADIK: Patak Márta: Svájci sapka, reverenda (novella) [Székelyföld]

A novella egy felnőtt nő visszaemlékezése a gyerekkorára, amely egy kertvárosi házban telt. A gyermekeket két ember rémisztgette igazán: a szomszéd Böske néni, valamint a reverendás pap, akik a cseperedő kölyköket bűnösségükkel szembesítették. De vajon mi volt a gyerekek bűne? Erről csak homályba vesző részleteket tudunk meg, valami történt fiúk és lányok között a farakás mögött; de nem is az a lényeges, hogy konkrétan mi történt. Sokkal inkább az a kifejlődő bűntudat-élmény, amely az elbeszélőt felnőtt koráig végigkíséri.

A HETEDIK: Kukorelly Endre: 2-hidroxipropánsav [Kalligram]

A Kalligram áprilisi száma a kiadó és folyóirat egyik jeles szerzőjének, Kukorelly Endrének a születésnapját ünnepli. Németh Gábor esszéje mellett olvashatunk pár hamisítatlan Kukorelly-verset is. A szövegek közül expresszív költői ereje folytán a 2-hidroxipropánsavot emelem ki. A vers a bűz, bűzlés, bűzölgés problémáját járja körül, nyilvánvalóan társadalmi kontextusba helyezve, amit egyfajta gondolatritmusként sulykol olvasójába: „Az utcán élők bűzlenek.” „A hajléktalanok bűzlenek.” „A szegények büdösek.” A szegények, a hajléktalanok, az utcán élők számára nincs meg a vízben (a tengerben) való megtisztulás lehetősége; a versszöveg nem egyfajta óceáni életérzésbe torkollik, hanem mintha elzárnák a vízcsapot: dadogásban, hiányos mondatokban, ritmustalan disszonanciában végződik.

A HATODIK: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni? [Tiszatáj]

Az utóbbi hetekben, hónapokban fölhorgadó Jókai-vitához a szerző műveinek egyik legjobb ismerőse is hozzászólt. A Tiszatáj diákmellékletében megjelenő írás nem annyira tanulmány, mint inkább afféle vitairat. Hansági Ágnes lelkesen és meggyőzően érvel amellett, hogy Jókai szövegei kifejezetten modernek, izgalmasak, összetettek, magas irodalmi értékűek. Mi hát az oka annak, hogy a mai diákolvasók számára olyan nehezen megközelíthető ez az író? Hansági Ágnes izgalmas válaszokat ad erre a kérdésre; az esszé vagy vitairat feltétlenül ajánlandó minden középiskolai magyartanárnak vagy egyáltalán mindazoknak, akik Jókai találkozását a XXI. századdal jobban meg szeretnék érteni.

AZ ÖTÖDIK: Borsodi L. László: Amennyi látszik (vers) [Székelyföld]

A vers mottója: Hódolat Babits Mihálynak. Aki valamelyest ismeri a nagy nyugatos költő életművét, azonnal tudja, melyik Babits-szövegre asszociáljon: a Zsoltár férfihangra című versre, amelyik így indít: „Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? / A csillagok örök forgása néked forog / és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog / a te bünös lelkedért.” A Babits-vers zárlatában olvasható: „Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak”. Ez az a pont, amelyikbe Borsodi L. szövege beleakaszkodik, és azt mondja el, mi az, amennyi látszik. A szöveg több, mint puszta versjáték vagy a tisztelet kifejeződése; a „mindennek én vagyok az oka” látszólagos önkritikáját fordítja maga ellen, és mutatja meg, hogy az énnek sokkal kórosabb túlbecsülésén alapul, mint amit a Babits-szöveg sejtetne.

A NEGYEDIK: Beszélgetés az Alföld-díjasokkal [Alföld]

Az idei évi Alföld-díjasok közül hárommal beszélgetett el Herczeg Ákos, három egymástól nagyon különböző, de nagyon markáns hangon megszólaló egyéniséggel. Egyikük Nádasdy Ádám, aki igen sokféle műfajban és műveltségi területen aktivizálta magát, de mintha mindig elsősorban a nyelv határai érdekelnék. A másik Gerevich András, aki hosszú éveket élt külföldön, és tapasztalatait Magyarországra hozva kamatoztatta nem csekély lírikusi tehetségét. A harmadik pedig Balogh Gergő, aki irodalomelméleti és kritikusi munkásságával hívta föl magára – már igen fiatalon – az irodalom iránt érdeklődő emberek figyelmét. A beszélgetések azért is érdekesek, mert olyan személyes mozzanatokra világítanak rá, amelyek a szerzők írásaiból értelemszerűen nem vagy nem úgy derülhettek ki.

A HARMADIK: Jász Attila: Az utolsó koncert előtt (vers) [Tiszatáj]

Jász Attila költeménye egy fiatalon, mellrákban elhunyt énekesnőnek, Lhasa de Selának állít emléket. Alkalmi vers tehát; de az alkalmi versek közül is vannak, amelyek működnek, és vannak, amelyeken érződik, hogy az alkalom fontosabb, mint maga a szöveg. Hogy Jász Attila szövege miért működik, azt nehéz lenne egyszerűen és tömören megfogalmazni. Talán a metafora miatt, amely a melltartó hiányát, a mellrákot és az alatta dobogó szívet hozza finom összefüggésbe egymással? Vagy azért, mert a szöveg a végére kísérteties, metafizikai dimenzióba lép, amikor kiderül, hogy az énekesnő utolsó koncertjén már nem is ő, nem is az ő teste énekelt?

A MÁSODIK: Márton László: Változatok tehetségre (esszé) [Kalligram]

Márton László esszéje négy nagyon különböző alkatú és sorsú emberről szól, akiket voltaképpen csak egyetlen valami köt össze: volt egy területe az életnek, amelyben az átlagosnál jóval tehetségesebbek voltak, és ezt a tehetséget a maguk módján ki is bontakoztatták. A szöveg eredetileg bevezetőnek készült egy fényképésznek, Balla Árpádnak az életművét összegző, bemutató kötetéhez. Az ő sorsán elgondolkodva jutott eszébe Mártonnak három másik, kissé hasonló sors, három másik történet. A tehetség útjai a jelek szerint kifürkészhetetlenek, nagyon sokfélék, és mintha mindenkinél más ritmusban találna utat a benn mocorgó kincs. Az esszé önkéntelenül arra készteti az olvasót, hogy saját tálentumáról merengjen el.

AZ ELSŐ: Rékai Anett: A versmondólány (novella) [Látó]

Laza diáknyelvi regisztereket mozgósítva számol be ez a szöveg arról, ahogyan egy tehetségesnek vélt diáklány kezéből fokozatosan kicsúszik élete fonala. A novella az „egyébként” szóval kezdődik, érzékeltetve, hogy ami történik és történt, az mindig mellékes – ahhoz képest, ami nem történt, bár megtörténhetett volna. A „szivacsagyú” kislánnyal szülei és tanítói elhitetik, hogy nagy színésznő lesz, ám miként az lenni szokott, a beteljesülés útja nem ilyen sima és egyenes. Az első kudarcok után megindul a kortársi zaklatás, majd megkezdődik a pszichológusi segítség igénybevétele, mindez azonban csak tovább mélyíti az árkot a „normális tömeg” és a „versmondólány” között. Manapság, amikor olyan könnyen visszaélnek az „erőszak” vagy a „zaklatás” fogalmával, különösen elgondolkodtató Rékai Anett novellája, amely ezeket az ember-ember közti viszonyokat sokkal finomabban ábrázolja, mint a közéleti, politikai diskurzusok szokták.

Az Új Hang rovat anyagából ezúttal is három darabot emelek ki. Bagó Tünde: A gyász című novellája a meghalt nagymama temetésének másnapján játszódik, és az élet továbbhaladásáról szól; az életéről, amelynek a kegyetlenség éppúgy része, mint a jóízű falatozás. Hegyi Zoltán Imre: Ballada a bűnevésről különösképpen a nyelvi leleményeivel emelkedik ki a szövegek közül, ahogyan a metaforáknak és hasonló alakú szavaknak új jelentéseket ad, miközben megmondja, miért más belebokszolni egyszer a világ képébe, mint folyton nyelni a megaláztatásokat. Feltizi-Veress András: Az ellenségem bátyja című rövid írása kaleidoszkópszerű arckép egy emberről, aki akárki lehetne, de mégse akárki, mert az egyre mélyebbre hatoló ismeretek és az egyre több eltelt idő az ellenségemet (aki az ellenségem bátyja volt) a legjobb barátommá teszik.

(A friss irodalmi lapokra itt tudsz előfizetni: www.szofa.eu)

Kép: Jacek Yerka

Talán álmomban sírtam; Borod keserű egészen; Letakartam tövises növénnyel

 

Talán álmomban sírtam

Amikor tegnap kiléptem a házból, jegenyéket láttam,
hol nincsen útja az énekeknek,
ahol a seregélyek robogva leszállnak a karós hegyre,
előttem hullott le minden, ezt most képzelem,
mintha rozsdűlőt temettek volna szenes bőrömbe,
Császló medrét kémlelő bokrokat, selyem-lépcsőket,
fák kérgére írt nevet, sóhaj nélküli violákat,
egyszer csak egy rigó aludt az árnyékomon,
olyan öreg s oly fáradt,
akár az anyám, aki Gyümölcsoltó Boldogasszonykor
számolatlan kapavágással szedte ki a szőlőt a földből,
hajtotta el kacorral az eleven gyökereket, szakállakat,
és hagyott a gyepű mellett,
ruhám átázott, arcom vizes, talán álmomban sírtam,
talán ébren, nem volt délelőtt, nem volt délután sem,
néztem az öröklét csillagaihoz csapódó lepkéket,
ahogy kövekként zuhogtak,
mégis valahogy más volt minden, a levelek érintése,
fényképek, feketelábú szitakötő potroha,
ahogy a mellemet szívig kirágták csíkos-ruhás méhek.

 

Borod keserű egészen

Délelőtt messze nézel, délután semmit sem kívánsz,
vagy csak nyárfalevelet, hadd remegjen,
szél hordja-viszi át tenger fövenyén, kihaló falukon,
és te fölébe hajolsz, akár egy elhagyott hangya fölé,
próbálod szőlőre szitálni a permetlevet,
égbe röpíteni a kémény füstjét, hódolatra készen,
a kiszebábok szalmaarcát ott, a folyó mellett,
belefájdul az életed a tavaszba, busz röpít át a Rábán,
a városon, a hegyközségen, a lefüggönyözött szobán,
felelni nem tudsz semmit, beléd szorultak a szavak,
emlékezetből járod a Herpenyő csárda helyét,
fordulsz a magány útjára, a nagycsöndű mezőkre,
egyre jobban vonz a szántó, homlokodon gyöngyök,
közeledsz vörös szőlődombhoz, pincékhez, csőszhöz,
aki bokros zsombékban ballagott,
de most kutyájával az ölében Tóth János visszajött,
horkol minden, hallgat minden: prés, kád, butykos tök,
az angyalok megszállják a várost,
borod keserű egészen, mint a mandula, mi lenne,
ha nem mennél haza, csak tengerpartokkal álmodnál,
ha csak a szilva kék mellét zárnád szívedbe,
egy prospektus kínálatát, levelek susogását, a tücsköt,
ahogy a gitárját hangolja, szárnyán dallamot dörzsöl,
nézne egy tükörbe kopott arc, visszatekintene utakra,
akácok lila fürtjeit terítené kezedre,
homokba mosná a nyárt, a rozsdás kaput, a madarakat.

 

Letakartam tövises növénnyel

Részeg voltam s énekeltem, könyörögtem az esőhöz,
enyém a pince, a torkomnak drága otelló,
bor lángol föl hasadozó pohárból.

Az embereknek gyászuk van, vagy búcsút ülnek,
vagy a szekerük kereke törött el,
azt hittem, nem számít, ki lakik a házban,
úgyis eltaszítom magamtól, nem hiszem el, hogy élt.

Itt ez a szerteszakadt szív, hideg, akár a fagy,
letakartam tövises növénnyel,
dombra meg fűre szárad, látja kezem ledőlt falak előtt.

 

(Illusztráció: Alice Saltiel-Marshall: Jewels of Provence)

 

James Francis Leathersock: Legyek vacsorája

 

„A pestis életérzés, tagadás nincs.”

(részlet James Francis Leathersock Földszagú Úristen című eposzából)

Megfáradtan tapadt a gerendára, tüdeje a nagy zihálástól majd’ szétrepesztette potrohát. A rongyos újság és durva szitkok elől való menekülés azonban megérte a fáradságot. Színültig zabálta magát a kutya ürülékével. Hosszú idő után végre újra érezhette az utánozhatatlan zamatot. Manna volt a rothadó húshoz vagy gyümölcshöz képest. Egyetlen étel íze múlta felül a bizsergetően fanyar kutyaürülékét: a legalább három nap óta a tűző nap martalékává vált patkány testében érő salakanyag. Összes szárnyát odaadta volna, ha ismét érezheti gyerekkorának meghatározó ízét. Szentül hitte, hogy az az íz határozta meg fejlődését, repüléseinek útvonalát, meneküléseit, nappalait és éjszakáit. Mintha ő maga egy üres hüvely lenne, s azzal szállta volna meg valamiféle démon. Ez a démon mintha napról napra gyengült volna benne, de mielőtt teljesen eltűnik, még pusztító függést akar kényszeríteni rá. Megszállott lett. Nem tudta, hogy amit keres, az egyszeri csoda rövid életében, s ezt hajszolni a legnagyobb hiba, ami megeshet a világban. James Francis Leathersock: Legyek vacsorája bővebben…

PAUL Celan: MÁSKÉNT VAN MINDEN

MÁSKÉNT VAN MINDEN, mint ahogy azt te elgondolod, mint ahogy azt én elgondolom,
a zászló még lobog a szélben, a láng a fájdalomban,
a törékeny titkok magukban maradnak,
még árnyékot vetnek, ebből
élsz, ebből élek, ebből élünk.

Nyelveden megolvad az ezüstpénz,
íze a reggel, a holnap, a mindig, egy út
Oroszország felé indul, szívedből növekszik,
a fehér nyírfa
hűséggel
várakozott,
az Oszip név feléd tart, neki meséled,
amit már tud, és ő elveszi, leveszi rólad a terhét, kezével érint,
te leoldozod karjait a vállairól: először a jobb karját, aztán a balt is,
és saját karjaidat fűzöd a helyükbe, kezeiddel, ujjaiddal, tenyered vonalaival,

– ami szétszakadt, elhullt, most ismét összenő –
és ott van, a tiéd, vedd hát el, most együtt van a kettő:
névre talál a név, kézért nyúl a kéz,
vedd, fogadd zálogul,
ő is elveszi, magához fogadja, és ismét
a tiéd lesz, ami a tiéd, ami az övé volt,

szélmalmok

ütnek levegőt tüdődbe, vitorlázol és evezel
át a folyókon, csatornákon, lagúnákon
szavak csillámló fényétől kísérve,
hajód tatjánál nincs miért, és orránál nincs hová,
ha ütközöl, ha fordulsz, nem kérdezed,
kosszarv-kürt emel fel téged
– Tkiá gdolá! –,
ahogy a harsona szava átvágja az éjszakát a nappal felé, a jövendőmondók
lenyúzzák egymásról a húst, az embernek
megadatik az ő békéje, az Úrnak
a maga csendje, a szerelem
visszatér a nyoszolyákra, és a nők
haja újra hullámzó hosszúra nő,
mellükön a befelé csavarodó szirmok
megint kinyílnak, élet-
szív-vonalak ébresztenek
tenyeredbe, kibomlanak,
öledbe emelkednek –

Hogy hívják a te országodat
a hegyek mögött, az évek mögött? Tudom, mi a neve. Úgy hívják, mint a téli mesét, úgy hívják,
úgy hívják, mint a nyári regét,
édesanyád háromévnyi járóföldje, az volt,
és most is az,
vándorföld, mindent bejár, mint a nyelv, nincs maradása, mint a szavaknak,
dobd el, szakítsd le magadról,
így lesz újra a tiéd, akár a kovakő
Morvaország mély völgyeiből,
amit gondolataid hátán vittél Prágába,
a sírra, a sírokba, az életbe,

régóta
messze jár már, mint a levelek, mint minden
lámpás, megint
meg kell keresni, ott van,
parányi, fehér,
a sarokba rejtőzött,
a tenger mellé, a folyókba,
ott, ott, ott,
a ház mögött, a ház előtt,
fehér, nagyon fehér, azt mondja:
Ma mindez igaz.
Fehér, nagyon fehér, víz-
sugár üt át rajta, szívsugár,
egy egész folyam,
ismered a nevét, a partok
napvilággal telve függenek fölötted, mint az a név,
amit kitapintasz, kezeddel érintesz:
Alba.

(Die Niemandsrose, 1963)

András Orsolya fordítása

kk

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info