Rimóczi László recenziója Gulisio Tímea “Filozoofia” c. verseskötetéről
Hát, ez meredek menet volt – gondoltam, amikor befejeztem Gulisio Tímea verseskötetét, és nem azért, mert lenyűgöztek, nem is azért, mert meghatódtam, hanem inkább azért, mert a szerző teljesen egyedi munkamódszerrel közelít a vershez. Ünnepiesen kivilágított szonettkoszorúk és virágos giccskalodák helyett masszív stílus-állványozással dolgozik. Eredeti, őszinte és friss hang. A kötet egy sajátos, játékos „állatvilágot” épít fel: rendszertani nevekkel, terráriumi tapasztalatokkal és gyermeki képzelettel keveri a groteszk humort, miközben az állatokon keresztül nagyon is emberi dolgokról beszél: szeretetről, bezártságról, szabadságról, halálról és arról, hogy vajon ki is nézi valójában a másikat.
Van-e filozófiája a csótánynak? És ha van, vajon mennyivel különb a miénknél? A kérdés első hallásra talán komolytalannak tűnik, de Gulisio Tímea új kötetének, a Filozoofiának éppen az az egyik vezérmotívuma, hogy következetesen nem hajlandó komolyan venni azt, amit az emberiség évszázadokon át komoly dolognak nevezett. A költő ugyanis fogja a filozófiát, beleteszi egy terráriumba, mellé helyez egy csótányt, egy madárpókot, egy békát, egy kígyót, és vár. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a filozófia nem a csótányról szól, hanem rólunk. Sőt, talán a csótányról még pontosabban lehet beszélni, mint az emberről, mert a csótány legalább nem ír filozófiai tanulmányokat arról, hogy miért csótány.
Gulisio Tímea könyvének címe már önmagában pompás nyelvi csúsztatás: a filozófia és a zoológia házasságából születik meg a „filozoofia”, azaz valamiféle szeretetteljes tudomány az élővilág iránt. A latin fajnevek ott sorakoznak a versek fölött, mintha egy komoly természettudományos albumot lapoznánk, alattuk viszont rendszerint olyan képzeletbeli univerzum nyílik meg, amelyben a madárpók rokona a Golden Retrievernek, a béka lehet bankrablási segédeszköz, a kaméleon pedig azért váltogatja a színét, mert véleménye van a világról. A rendszertan így lassan átváltozik bohózattá, a bohózat pedig – és ez a könyv egyik finomabb paradoxona – költészetté.
A kötet szerkezete maga is ezt a kettősséget követi. Az „Ízeltlábúak birodalma” után a „Puhatestűek”, majd a „Kétéltűek”, „Pókszabásúak”, „Hüllők” és „Emlősök” világa következik. A tudományos osztályozás tehát rendet akar teremteni, a versek azonban minden egyes alkalommal felrobbantják ezt a rendet. A fajnév még azt ígéri, hogy most megtudunk valami fontosat a Gromphadorhina portentosa természetéről, mire a következő sorban már egy ókori római fürdőben találjuk magunkat egy sziszegő csótány társaságában. A természetrajzi lexikonból így lesz családi anekdota, a családi anekdotából abszurd helyzetjelentés, ami végül egy olyan lírai pillanatban kulminálódik, amelyben egyszer csak ott állunk a lét nagy kérdései előtt.
Hogy lettem bogaras?
Meleg volt,
izzadtak a falak.
Megindították a szülést,
mondván a doktor holnap nyaralni megy.
Jó volt nekem a puha melegben,
nem akartam kijönni.
Mégis kiszedtek.
Amit Mama felébredve meglátott:
egy nagy, szelvényes csótány.
Szaftosan roppant a nővérke papucsa alatt.
A szerző egyik legfontosabb költői kelléke a perspektívacsere: nem az ember nézi az állatot, hanem az állat néz vissza az emberre. Sőt, olykor mintha az állat volna a józanabb lény. Az ezerlábú például mit sem törődik azzal, hogy odakint országok esnek egymásnak, hogy Budapestet elönti a Duna, hogy az emberek szakítanak és kibékülnek: ő eszi a banánt, majd összegömbölyödik. Az ember viszont, aki mindezeket tudja, közben ugyanúgy él, mint az állat: eszik, dolgozik, alszik, újra dolgozik, és közben azt hiszi, hogy ez valami különösen magas rendű életforma. A kötet egyik visszatérő, nagyon is mai felismerése, hogy az ember nagyképűsége valójában meglehetősen törékeny konstrukció. A Filozoofia ezért nem egyszerűen antropomorfizál, hanem inkább zoologizálja az embert. A csótányból ember lesz, a békából ember lesz, a pókból ember lesz, de közben az ember is egyre inkább bogárrá (Helló, Gregor Samsa!), békává, pókká változik. A különbség köztük végül nem olyan hatalmas, mint szeretnénk hinni. (Aki találkozott már az ágyi poloska költészetével, az többé nem tekinthet teljes nyugalommal a házasság intézményére sem: a poloska itt „rossz szerető”, vért szív, mégsem lehet tőle megszabadulni. A biológiai tényből egyszer csak párkapcsolati metafora lesz, s a humor mögött ott vigyorog a kellemetlen felismerés: némelyik emberi kapcsolat valóban kevésbé civilizált, mint egy rovarkolónia.)
Madagaszkári bütykös csótány (Gromphadorhina portentosa)
Madagaszkári sziszegő csótány.
Hat lába van, mégis kígyónyelven beszél.
Fél tenyérnyi rovaregyéniség.
Hangosan csámcsog az uborkán.
Szőrös csápját lógatva szendereg
a rothadás biztonságában.
Mint egy ókori római fürdőben,
gőz, testek, gyümölcsöstál.
Unalomig jóllakatva.
Gulisio humora ráadásul nem steril, nem irodalmi szalonhumor, nem akarja a nagy ősök szellemi örökségét restaurálni: testi, szagos, nyálas, szőrös, kitines humor ez, amely nem fél attól, hogy a szépet azonnal össze is maszatolja. A gyászbogárnak például almaillata van, a ragadozó bogár karamellszagú, a béka hideg és puha, mint egy májdarab, a madárpók pedig egyszerre lesz állat, házi kedvenc, családtag és abszurd lakótárs. A költői kép nála nem fölemeli a tárgyat, hanem közelebb húzza a testhez. Ezért lehet egy pók potroha kiwi, egy béka puding, egy kígyó pedig locsolócső és kísérleti patkány szerelmének gyermeke. A metafora itt nem díszítés, hanem szemléletmód: úgy láttatni a világot, ahogy addig nem láttuk – és mivel így kellő mértékben takarékoskodik a költő a poétikai energiáival, a vers nem is használja el önmagát.
És itt kezd igazán érdekessé válni a kötet. Mert első pillantásra könnyű volna gyerekverseknek nevezni ezeket a szövegeket. Valóban jelen van bennük a gyermeki képzelet fékezhetetlensége, a meghökkentő hasonlat, a játékos túlzás, a családi szereplők – Anya, Apa, Nagyi, Keresztapa –, a rajzfilmszerű átváltozás és az a boldog kegyetlenség, amellyel a gyermek még képes mindenből mindent csinálni. A béka lehet szuperhős, a békakirályfi lovagolhat antilop szőrszálán, a Frogzilla pedig egyszerűen beköltözik a városba, hogy végre a brókerek is megtapasztalják a természet erejét. Mégse marad meg a gyermeki játék szintjén: a játék mögött folyamatosan ott áll a halál. Nem véletlenül szerepelnek olyan állatok, amelyek mérgeznek, ölnek, ragadoznak, vért szívnak vagy éppen elpusztulnak. A halál azonban itt nem tragikus kulissza, hanem a természet mindennapi működésének része. Az egyik lény megeszi a másikat, az egyik állat megszökik, a másik meghal, egy harmadik újranöveszti a végtagját. Az élet nem erkölcsi rendszer, csak megtörténik. És talán éppen ez az, amit az ember képtelen elfogadni: hogy a természet nem azért van, hogy nekünk legyen róla véleményünk.
A kötet egyik legszebb vonulata ezért az állatok és az ember közötti szeretet paradoxona. A szerző láthatóan kötődik ezekhez a lényekhez, gondozza őket, nevet rajtuk, neveket ad nekik, félti őket, ugyanakkor tudja, hogy ezek az állatok fogságban élnek. A terrárium egyszerre otthon és börtön. A gondoskodás egyszerre szeretet és birtoklás. Az ember pedig, miközben megmenti az állatot a külvilágtól, egyben el is választja attól. Ez a kettősség különösen erősen jelenik meg a gőte, az axolotl, a teknős vagy a madárpókok történeteiben. A „háziállat” így lassan filozófiai kategóriává válik: mit jelent az, hogy valaki velünk él, miközben nem hozzánk tartozik?
Vándorsáska (Schistocerca gregaria)
A bibliai Tízcsapás egyike a sáskajárás.
A vándorsáskák hatalmas rajba verődnek,
és fekete fellegként éjszakába borítják az eget.
Jönnek, mint egy átok,
csupasz ágakat hagyva maguk után.
Megeszik a termést, az emberek éhen halnak.
Kecskepofájukban úgy tűnik el a fűszál,
mint iratmegsemmisítőben a dolgozatok.
A sáskán nem sok harapnivaló van,
combja hosszú, száraz, feje, tora kemény,
potroha vékonyka.
A béka is meghagyja ínségesebb időkre.
Fején ül és akrobatikus mozdulatokat végez.
Vedlik, és még nagyobb sáska lesz belőle,
pár nap múlva pedig egy még nagyobb, szárnyas
szörnyeteggé fejlődik.
Ekkor kinyitom az ablakot.
Hagyom, hogy kimenjen,
majd gyorsan becsukom,
be ne jöjjön a természet.
A kötet nyelvében mindehhez sajátos, játékos pontosság társul. Gulisio nem akarja a verset fölöslegesen ünnepélyessé tenni, inkább lerántja róla a költői fátylat, így előbukkanhat alóla egy sáska. A sorok gyakran egyszerűek, beszélt nyelviek, s éppen ezért tudnak váratlanul nagyot ütni. A humor ritmusa sokszor a csattanóra épül, de a jobb darabokban a csattanó mögött ott marad egy második, komorabb jelentésréteg. Az olvasó előbb nevet, aztán észreveszi, hogy amin nevetett, valójában róla szólt. És ebben rejlik a Filozoofia valódi izomereje (csáprágója?). Nem azt akarja, hogy tudományosan pontos zoológiai kézikönyv legyen, és nem is azt, hogy mindenáron „mély” verseket tartalmazzon állatokról. A kötet sokkal ravaszabb ennél: a komolyságot a humorban rejti el. Miközben a szerző azt kérdezi, milyen állat ez vagy az, valójában azt kérdezi: milyen állat az ember? Miért félünk a póktól, miközben a pók talán csak élni akar? Miért irtjuk a csótányt, miközben egy másik csótányt megvásárolunk házi kedvencnek? Miért nevezzük magunkat civilizáltnak, miközben ugyanúgy területet védünk, zsákmányt keresünk, szaporodunk, menekülünk és kapaszkodunk?
A kötet végére érve a cím már egészen másképp hangzik. A Filozoofia nem valamiféle állatokról szóló filozófia, hanem az emberi filozófia állati változata. Egy terrárium méretű metafizikai labor, ahol a világ nagy kérdései néha nyolc lábon másznak, néha nyálkásan csúsznak, néha pedig egy béka szemével néznek ránk. És talán ez a legszebb ebben a különös atmoszférájú világban: Gulisio Tímea nem akarja megszelídíteni a természetet. Inkább beköltözteti a nappaliba, ráülteti az íróasztalra, megeteti, megnevezi, néha megijed tőle, …aztán egyszer csak észreveszi, hogy miközben az állatot figyeli, az visszanéz rá. És a költészet éppen ebben a pillanatban kezdődik: amikor már nem tudjuk egészen biztosan, melyik oldalon van a terrárium üvege.
Vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans) /részlet/
Büdös a szád, moss fogat.
Nincs fogam, felelné a teknős,
de már teli a szája szárított hallal.
Ropog a kagyló, köhög a héjától,
ejnye, a diót is előbb fel szokás törni.
Garnélarák, tarisznyarák, kecskerák,
olyan vagy, mint a thai emberek,
akik még a marhapörit is rákszósszal eszik.
A Vörösfülű ékszerteknős egy növőbajnok,
ötforintos nagyságúról pár év alatt két tenyérnyire nő,
nagy akvárium kell, sok kaja, gyakori vízcsere.
A nagy medence pedig sok helyet foglal,
így marad a fürdőkád, amiben nem tudom
kinyújtani a lábam miatta.
Felzabálja a karácsonyi halászlébe valót
és telepisili a vizet.
/…/
Ruzics Csilla: Ősz Krumlowban