Hoppál-Kovács Edit egy sorsfordító esemény hatására kezdett írni, melynek eredménye Prágai Tamás-díjas novelláskötet lett 2019-ben a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából. A kiadó gondozásában a szerző most új kötettel jelentkezik, mely egyedi szerkesztésű, mozaikos felépítésű családregény, ahol a szerző nagyszerűen ötvözi az önéletrajzírás eszközeit: emlékezés, öntükrözés, gondolatok szabad áramlása, idősíkok egymásba mosása.
Természetesen egy ilyen regénynél sohasem lehetünk biztosak abban, hogy a szerző saját életútját miként írja meg, s milyen történeteket fűz bele személyiségfejlődésének feltárására.
A kötet szerkesztése, mint említettem, egészen különleges, az események feldolgozása sem szokványos módon történik. Nincsenek valódi fejezetcímek, nincs tartalomjegyzék sem, mintha a szerző arra inspirálná az olvasót, hogy a regény végén található két üres oldalra kommentálhatja saját megjegyzéseit, észrevételeit.
Hoppál-Kovács Edit szervezetfejlesztő, egyénre szabott terápiás tanácsadó, modern kifejezéssel élve a coaching módszerével dolgozik, így a személyiségfejlesztés új eszközeivel tud iránymutatást adni, amikor életviteli nehézségekkel küzdünk. Erre pedig azért van szükség, mert ki kell hogy alakuljon bennünk egy kezdeményezőkészség, mely segít a félelmek feldolgozásában, s beláttatja velünk; az idő nem gyógyít ugyan, de segít átértékelni életeseményeink szerepét, jelentőségét ahhoz, hogy új, a korábbiaknál jobb döntéseket tudjunk hozni.
A Ha tudnál repülni részekre, történet-szeletekre van osztva, pontosan 19 egység alkotja a regény egészét, színekkel, nevekkel és időpontokkal jelölve. A színek, mint tudjuk, hangulatokat, lélekállapotokat is jelentenek, szerepük lehet abban, hogy segítségükkel elrugaszkodhassunk a mélypontokról, s megpróbáljuk magunkat újra egyensúlyba hozni. A színek energiája pedig nyilvánvalóan meghatározó az egyes részekben felidézett tragikus vagy örömteli események szempontjából. Hoppál-Kovács Edit nagyon különleges színeket választ a címekhez, csak néhányat idézek: indigó, égetett umbra (ez a timföld színe), titánfehér (szakmai berkekben fedőfehérnek hívják), cián ( alapszíne kék), Van Dyck barna, caput mortuum (vasoxid, színe sötét barna és mélylila között) stb.
Hoppál-Kovács Edit univerzumában régi emléknyomok sokaságát reaktiválja, a különféle forrásokból származó gondolattöredékeket új kombinációkban illeszti össze. Mindezt teszi olyan szakértelemmel és talentummal, hogy regényének olvasása Gustave Flaubert egy gondolatát is eszembe juttatja. Az írás felséges dolog, az ember többé nem önmaga, mégis egy saját maga alkotta univerzumban mozog.
A regényben a visszaemlékezés folyamata nem más, mint a megélt és megtapasztalt élmények tükrözésének és állandó átalakításának folyamata. A regény vezérfonala valójában Rubi, András és Dávid édesapjának temetése, az azt követő hagyatéki tárgyalás majd az apa kívánságának megfelelően Rubi zarándokútja köré fonódik, s menet közben a szereplőknek számtalan csomót kell kibogozniuk, hogy a vezérfonal ismét egyenes és jól követhető legyen. Az apa, Feri bácsi; a tanár, a természetjáró és a filozófus ’létjelenléte’ halálát követően is folyamatos érezhető’, betegségének részletezése, a temetés megszervezése majd lebonyolítása kapcsán ismerjük meg a három testvér és baráti körének veszteségélményeit, emberi kapcsolatait szépségeit és buktatóit. Nélkülözhetetlen a jelenlét teljessége – idézzük az apa egy gondolatát a naplórészletekéből, és valóban, hogy a fonalat tovább tekerjük, a túléléshez a világ nagylelkűségébe vetett bizalom tölti meg a lelkeket.
A három testvér baráti kapcsolataiban is végigéljük az individum és a közösség együttélése során felmerülő gondokat, így néhány jelentős alakot kiemelek a történés menetéből; Dima (az ukrán fiú), Lilu (Rubi testi-lelki barátnője), Judit (apa testvére), Marcello ( az olasz, akivel Rubi az olvasó reményei szerint majd új életet kezdhet). Együtt élő, egymásba kapaszkodó hétköznapi hősök ők, de velük lesz teljes az élet, személyiségfejlődésük során tudjuk meg, hogyan lehet traumatapasztalatokat feldolgozni. A tragédiák megélése pedig megköveteli a megbomlott lelki egyensúly helyreállítását, elég, ha Rubira gondolunk, aki egy férje által okozott baleset miatt elveszíti ikerterhessége magzatjait, de felidézhetjük a hegymászótragédiát is. Valóban, a bajban, mintha valami védőháló összetartaná az érintett feleket. Úgy teszünk, mintha emlékeznénk az előző találkozáskor elhangzott mondatokra, azután mindenki rohan tovább. A sebezhetetlenség illúziója az akadályok leigázásának pökhendi víziója azonban nem tart sokáig.
Az egységet jelölő színek pedig, a felidézett emléknek megfelelően sugározhatnak felénk vitalitást éppúgy, mint a harmóniát vagy a békét megteremtő csend jelenlétét.
A szerző az emlékképek retrospektív módon történő felidézése során az előhívott emléknyomokat érzelmi-logikai-emocionális szférákban aktivizálja. A múltra való emlékezés során az agy rejtett bugyraiból az agy asszociációs rendszere felidézi és összeállítja a részleteket, megőrzésükkel sértetlenül tudjuk énünket megőrizni. Érdemes felidézni, mit mond erről Milan Kundera. Hogy az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, úgy kell ápolni, mint egy cserepes növényt. Ezt a feladatot nagyszerűen hajtja végre Hoppál-Kovács Edit. Íráskészsége, nyelvezete, stílusa lenyűgöző, szépírói eszközeivel folyamatosan ébren tartja az olvasó figyelmét.
Olvasás közben eszembe jutott, a regénybe beépülhetnek álemlékek is, melyek hozzájárulnak a történetek hitelességének fokozásához. A történetek üzenetközvetítő ereje vitathatatlan, segítségükkel mi is jobban megértjük, kik is vagyunk valójában. Nem az az igazán fontos, hogy mi valós az író fejében, hanem az, hogy mi válik valóssá az olvasó fejében. És a végző következtetést Albert Camus egy mondata közvetíti felénk: A regény világa világunk korrekciója az ember szíve vágya szerint.
Egy regény nyilvánvalóan szétfeszíti a kereteket, magába olvaszt, ahogy az írói szenvedély diktálja, és ne felejtsük el, a való élet sokkal rosszabbul van felépítve, mint egy jó regény. Hogy az élet miért nem lehet olyan, mint egy jó regény,, idézzük fel az apa naplójegyzetének néhány sorát. Az élet különös misztérium. Amikor azt hisszük, hogy megtaláltuk az egyensúlyt, vagy éppen nyerésre állunk, az univerzum a képünkbe röhög, elragadja tőlünk a pillanatot és kezdhetünk mindent elölről.
Az utolsó rész, az Arany című, a megpróbáltatásokat feloldó katarzis ’fejezete’, ahol apa kívánsága végül teljesül ,és Rubi elindul Marcelloval a zarándokútra Santiago de Compostaleba. Ez a híres Szent Jakab út, az El Camino de Santiago, mely a világ harmadik leghosszabb keresztény zarándokútja. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták ide Jeruzsálemből és eltemették ott, ahol a Santiago de Compostela van.
A zarándokút feszültségoldó hatása pedig kétségtelen, aktív meditációs gyakorlatnak tekinthető, testi és lelki értelemben is magában hordozza a megtisztulás lehetőségét. A végén pedig az is kiderül, hogy Rubi megtudja, édesapja házasságon kívüli kapcsolatából született, s most, 39 év után alkalma van igazi anyjával, Eszterrel is találkozni.
Hoppál-Kovács Edit regénye különleges ötvözet: lélektani és családregény, de egyidejűleg fejlődésregény is, hiszen nyomon kíséri folyamatosan a szereplők személyiségfejlődésének alakulását. Valóságmozzanatok és kifejezésmozzanatok sűrítése történik a regényben, a sokszínűség felett azonban a szerző uralkodik, a történetek összekapcsolódását és egymást kiegészítő történésszeletetek változásait nem érezzük kaotikusnak. Valójában a valóságot gazdagabbnak, színesebbnek látjuk, mint amilyen maga a valóság.
Az írói teremtő energia a nyelvezet, a gördülékeny, olvasmányos stílus segítségével egy titokzatos, de megismerhető belső univerzumba visz bennünket, az egyes opuszokban a szerző a feszültséget egy magasabb feszültségre képes transzformálni. Itt nemcsak jó és rossz szembenállásáról van szó, hanem gyönyör és fájdalom kettősségének folyamatos együttéléséről. Ennek szellemében Hankiss Elemér, Széchenyi-díjas magyar filozófus, értékkutató és irodalomtörténész egy korábbi, az irodalmi kifejezésformákkal foglalkozó könyvéből vett idézettel zárom gondolataimat; egy jó regény továbbsugárzó-rendszerek bonyolult struktúrája. Hoppál-Kovács Edit pedig ott sugárzik önnön személyisége varázsával ebben a struktúrában, és tisztában van vele, a sors nem mindig azt adja meg, amit kérünk, hanem amire szükségünk van.
