A Kineret-tó mellett, Izrael, 1991

Micsoda elképzelés, németeket hozni zsidók közé? Ilyet is csak zsidó képes kitalálni. Valaki okos a parlamentből. Akik a füvet akarják legalizálni a seregben. Katonáknak marihuána, soát túlélő zsidóknak németek. Kábítószer minden mennyiségben. Cipi egy pillanatra beletép saját hajába, hogy jelezze, őrültségnek tartja a fiatal németek idehozatalát. Vastagon rúzsozott szája nevet, nem igazán mérges. Élvezi, hogy ugráltatja a német személyzetet, de örömet nem okoz neki.

Az étkező törtfehér, világoskék árnyalatai kifakult izraeli zászló színeit idézik. A furnér lap asztalok, a könnyű, műanyag székek kizárják az intimitást. Közössági és racionális, mint minden az országban, amit maguknak teremtettek ötven év alatt.

Az elmúlt napokban már érezhető volt a közeledő nyár. Még jólesik a melegedő nap, de néhány hét múlva elegük lesz a forróságból. Évről évre hamarabb unnak rá az új esztendőre, mintha az egyre sűrűbben ismételné a megelőzőket. Talán csak azért érdemes újra belefogni, hogy minél hosszabb idő kerüljön fel a sírkövükre. Talán ez is a verseny része, mint egész addigi életük. A túlélésért. Akkor, ha majd szokás szerint, csak a kibírhatatlan hőségtől lehűtött szobájukban érzik elviselhetőnek az életet, elkerülhetetlen, hogy az évekre gondoljanak. Azokra, amelyek elmúltak, és azokra, amelyek még előttük állnak. Ha állnak?

Dehogyis, éppen ez kell ezeknek, és a német fajtájuknak. Dora komolyan beszél. Érezzék ők is azt a megalázottságot, amit mi éreztünk. Mindkét nő arcát mély barázdák vésték keményre, és az izraeli nap festette sötétre. Sokkal sötétebbre, mint ahogyan születtek. A ráncokat holt tengeri krémekkel töltötték fel, és azzal próbálták visszavilágosítani a bőrüket is eredeti árnyalatukra.

Nekik semmi közük ahhoz, ami velünk történt. Azért vannak itt, mert jóvá akarják tenni azt, amit a nagyszülőik elkövettek. Shay megengedőbb a nőknél. Nem az ő bűnük a vilniusi gettó, folytatja. Nem ők ölték meg a szüleimet. A húgomat sem, teszi hozzá, amint egy pillanatra maga előtt látja a szép, örökké tizenhat éves arcot. A húga hiánya mindig jobban fájt, mint a szüleié.

De, éppen nekik van közük hozzá, akik azt hiszik, hogy ezzel jóvá tehetnek bármit is. Azért vagyok, hogy gyűlöljem őket, azért léteznek, hogy gyűlölhessem őket. Figyelmeztessenek arra, meggyilkolták azokat, akiket szerettem. Rajtuk vezetik le a felelősségüket a Németországban maradt többiek. Őket küldték villámhárítónak. Az ő pofájukon a legvastagabb a bőr. Azt hiszik, a gyűlöletünket ők vezetik el, valahová a föld alá, a mi halálunkkal, ha majd eltemetnek.

Ne olyan hangosan csörömpöljön. Otthon is dobálja a tányérokat? Dora az asztal mellett álló lánynak beszél. Gerda úgy néz ki, ahogyan német iskolákban, német tankönyvekben, a népi németeket ábrázolták a két világháború között. Szőke, kékszemű, két copfba font, vállig érő hajjal. Erős, kisportolt vállakkal és gömbölyű csípőkkel, ami könnyedén képes kihordani a magzatot. Szándékosan néz ki így. A vezeklés része ez is. Az ő vezeklésének. Tudatosítani az öreg zsidókban, hogy ő, a minden porcikájában német lány az, aki kiszolgálja őket. Lehet, hogy annak a szónak, hogy vezeklés semmi jelentése sincs a héber nyelvben?

Dora, te sokkal hangosabb vagy, mint ez a kislány. Shay mosolyog. Régóta ismeri. Dora vad, és szép volt, amikor a háború után megérkeztek Erecbe. Nagyon vad, és nagyon szép. Olyan, amilyennek az izraeli fajtát, az alapítók elképzelték. Dora maga volt a testet öltött izraeli. A példakép, hogy ilyennek teremtette Isten Izrael gyermekét. Nem túl magas, fekete szemű, és fekete hajú. Valamikor lobogott utána a haja, ahogyan a Vilnius melletti dombokon futott, csakhogy mindenki láthassa. A gettóban kopaszra nyírták, és többé nem növesztette meg. Izrael földjén sem.

Ha Shay akarta volna, az ő felesége lehetett volna. Egyébként Shay is lehetett volna az új zsidó megtestesülése. Ereje, alkata, szívóssága és elképzelései valóra váltása szerint. Csak az a vadság hiányzott belőle, ami Doraban volt. És az taszította is. Nem sokáig maradtak együtt Izrael földjén. Jól ismerte Dora férjét. A harcot is, amit egymással vívtak, Dora és a párja.

Shay állt a nő mellett a sírnál, amikor néhány éve eltemette a férjét. Néhányan azt hitték, újra összejönnek, hogy mindketten egyedül maradtak, de, úgy tűnik, egyikük sem változott eleget.

A nők jiddisül beszélnek az ebédlőben, hogy a németek is megértsék, akik a reggeli után a kibuc étkezdéjében az asztalt szedik le az öreg zsidók után. Shay héberül szól közbe. Ő nem szereti az efféle beszédet. Azt különösen nem, hogy a németek még értsék is, hogy mit beszélnek róluk.

Dora, nem az ő feladatuk visszahozni a halottakat. Nézz rájuk, nem ők vitték el a mieinket.

Én is azt mondom, nézz rájuk. Az ő nagyszüleik éppen ilyen szemlesütve teljesítették a parancsot, amikor gettóba tereltek bennünket, mint ahogyan ezek teszik a dolgukat. Mi különbözteti meg a szemlesütött és a nem szemlesütött parancs teljesítést egymástól?

Honnan tudod, hogy ennek, aki itt az evőeszközöket szedi le előtted, a nagyapja nem maga is parancsot adott arra, amire nem akarsz emlékezni.

Én mindenre akarok emlékezni, éppen úgy, ahogyan te. Csak nem hiszem azt, hogy ezek a gyerekek bármiről is tehetnek. A németek, különösen az országuk nyugati felében az elmúlt évtizedekben jól oldották meg azt a feladatot, hogy ne ismétlődhessen meg a múlt.

A múlt mindig megismétlődik. A Tóra meg a többi régi írás, mind teli van azzal, hogy ellenségeink mindig újra és újra az elpusztításunkra törekedtek. Csak az erő nyelvén lehetett velük beszélni. Én nem ismerem annyira azokat a szentnek nevezett írásokat, de azt tudom, mert tanultam, hogy mindig is így volt. Mások vagyunk, és ezt nehezen viselik el mások.

Shay legyint. Annyiszor keveredett már vitába Doraval, meg a többiekkel. Nem mindannyian gyűlölnek annyira, mint Dora, de többé-kevésbé mindannyian egyetértenek abban, hogy a németeknek ez kijár. Csak azt kapják tőlük, öreg zsidóktól, amit megérdemeltek.

*

A Jordán partján, nem messze Yardenittől, ahol a Genezáreti-tóba ömlik, Gerda a víztől feljebb, az út mellett ül. A part itt meredekebb. Németországban is sokfelé ilyen a part. Csak itt nagyobb a felhajtás. Hiába, nagy kincs a víz. A zsidók meg hajlamosak mindenhez legendát szőni.

Nehéz elképzelni, ami itt történt, hogy Keresztelő János megmerítette Jézust, aki keresztvíz alá tartotta a fejét.

Távol-Keleti csoport kászálódik le a buszról és beáll a sorba, hogy a folyóhoz érve a csoportvezető által felkért fürdőmester vízre hajtsa az utasokat kiosztott fehér lebernyegben, és elmondja az evangélista igéit. Amit a part menti csempékre a világ népeinek nyelvén kiírtak. „Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a Galileai Názáretből, és János megkeresztelte Őt, a Jordánban. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. Az égből szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett fiam, Benned kedvem telik.”

Gerda érti azt, miért ez van ide írva, de olyan magától értetődő itt, hogy elveszíti azt a jelentését, amit pedig tulajdonítani szeretne neki. Semmi szentséget nem érez a levegőben. Éppen ellenkezőleg, az is, ami a szívét eltölti, minden alakalommal, amikor az ideje engedi, hogy eljöjjön ide a munkából, itt végképp szertefoszlik. Mégsem adja fel. Talán a fák, talán a víz, talán önmaga miatt. Mert szeret itt ülni. Vérében érzi a történelem lüktetését. Egy olyan történetet, ami, ha nem is végződött szépen, mégiscsak felemelő, ami arról szól, mégiscsak érdemes. Nem tudja, hogy mi az, ami érdemes. Megszületni, élni, létezni, embernek lenni, bízni, a fene sem tudja? De hogy értelme van a dolgoknak. Igen, érdemes arra gondolni, hogy van valami értelme annak, hogy van.

Körbe tekint, az elé táruló képről eltávolítja az embereket, csak kontúrokat hagy nekik, a vonalak között minden átláthatóvá válik. Így hihetőnek tűnik az is, hogy valóban történt itt valami. Nem mintha hívő volna. A hamburgi kikötő környéke, ahol felnőtt, nem a vallási áhítat, és nem a vallási képmutatás földje. A zsidó Marx szocialista képzetei ott hamar követőkre találtak. Családja nem felmenőit tartja nyilván, hanem azt, hogy mindig a szocdemekre szavaztak, mióta szociáldemokrácia létezik Németországban. Ki tudja, meddig lesznek baloldali eszmék német földön?

Hat hónapja él Izraelben, sokfelé megfordult. Legkevésbé a zsidók szent helyein. Rettegéssel tölti el a gondolat, hogy német lába olyan helyekre vezesse, amelyeket zsidók szenteltek meg és történelmük részévé tettek. Pedig emiatt jött. Hogy bőrén érezze a zsidók szentségét. Nem a zsidóktól irtózik, saját germán énjétől retteg. Attól, hogy a maga übermenschnek mondott vére nem való ebbe a környezetbe. Az szentségtelenítené meg a helyet.

Van egy titkos gondolata. Nem mintha ismerne szent szövegeket, de olvasta Ruth könyvét. Szereti a romantikus történeteket és az azokból készült mozit. Az idegen asszony történetét. Még otthon, olyan éjszakákon, amikor nem tudott aludni, magát látta, ahogy gömbölyödik a hasa, benne zsidó férfi fia, aki elhozza a megbékélést. Persze huszonévesen már kinőhetne az álmokból.

Megütközve bámulja a sűrű egymásutánban érkező buszokat, turistákat. Akik hadseregként lepik el a folyóvölgyet, és gázolnak bele a vízbe, mintha valóban megtisztulva léphetnének partra. Új emberként, akiket Jézus valóban megvált. A zsidó Jézusé, ahogyan azt az otthon lakói többször megjegyezték, ha német volt a közelben. De megváltásnak nyomát sem látja. Nem változott semmi, azóta, mióta maga is látja, hogy a Jordán völgye zarándokoknak nevezett turistákkal telik meg nap, mint nap. Pedig így van kétezer éve, és szemernyit sem lett jobb a világ.

Persze a kibuctól, ahol a többi némettel dolgozik, sokat nem várhat. Bűn és vezeklés. Ezt a nevet adta annak a projektnek, amiért idejöttek a huszonéves németek. A néhány éve egyesült, újra nagy és hatalmas Németország polgárai. Mindenki az újra egységes Németország lázában ég. A nagyság úgy hullott az ölükbe, hogy arra senki sem készült. Talán nagyszülőik a leginkább, akik emlékeznek Németország nagyságára. Az egyenruha teremtette magabiztosságra. Amit jobb elfelejteni, de mégiscsak tudják, mit jelentett az. Szüleik a legkevésbé örülnek ennek. Akár keleten, akár nyugaton nőttek fel, mindkét országban az ő agyukat mosták át leginkább. Azzal, hogy a német múlt nem túl dicsőséges dolog. És itt vannak ők, akik természetesnek tekintették a kettéosztott Németországot. És most tessék, egyik pillanatról a másikra minden megváltozott.

Nemzedékének többsége nem tud mit kezdeni ezzel. Úgy találta jónak, ha kivonja magát ebből. Éppen Izraelben, amely germán akaratuk ellenére él és virágzik. Gerda igazából rendkívül közömbös velük szemben. Alig ismert néhány zsidót. Olyanok, mint bármelyik német. Talán kicsit jobb módúak, kicsit távolságtartóbbak. Leginkább a gyűlöletet nem érti, amit Hitler németjei tápláltak velük szemben. Olyan irracionálisnak tűnik, amelyre nem talál semmilyen magyarázatot.

A kibucban holokausztot túlélt, öreg zsidókat gondoznak. Akik a munkaszolgálatból, táborokból ahelyett, hogy hazamentek volna Németországba, a Baltikumba, Lengyelországba, a többi, eldeportált országba, idejöttek, az ígéret földjére. Ezzel semmi baja. Ez természetes. Miért mentek volna oda, ahol nem látták őket szívesen? Megérti, hogy nem szeretik őket, németeket, gyilkosok unokájának tartják, és néha nevezik is őket. Hogy nem rejtik el gondolataikat felőlük. Hogy ezt érzékeltetik velük, azt is elfogadja, bár nehezen viseli.  De nem érti, miért ők a céltáblák, akik idejöttek, akik vezekelnek a bűnökért, amelyeket nem ők követtek el, azt nehezen érti.

Gerda önkéntesnek jött Izraelbe, mint sok német fiatal. Azt hitték, nekik kell jóvá tenniük, amit a nagyszülőik elkövettek. Nem jó szó az, hogy elkövettek. Legkevésbé bűncselekmény az. Egy életforma. A vezér kiszolgálása. Lemondás a gondolkodásról. Az is az, amit Gerda választott. Egyszerűbb Izraelbe utazni, és porig alázkodni a zsidók előtt, mint végig gondolni bármit.

Igazán összejöhetne az a gyerek.

Andor már gyerekként imádott zongorázni. A billentyűk hullámzása közben alámerülhetett saját birodalmába, és kedvenc állatának, a kardszárnyú delfinnek képzelhette magát. Rokonságot érzett egyes cethalakkal, mert csak ők látták úgy a világot testükhöz képest igen apró szemükkel, mint a kis Andor. Gyermekkorát mégsem a veleszületett monokromácia, hanem a bálnales-helyszínek elérhetetlensége miatt érett csalódása árnyékolta be, a szürkék véget nem érő tartománya mintha egyáltalán nem zavarta volna. A szülei szemésztől szemészig hordták, hátha valamelyik előrántja majd az asztal alól a külföldi csodaszert némi paraszolvencia ellenében, de ők csak rendre széttárták a karjukat. Egy disszidens orvos is csupán annyit tudott írni válaszlevelében, hogy bár léteznek speciális szemüveglencsék, melyek Andorka retinájára varázsolnák szivárványt, azok jórészt elérhetetlenek, de legfőképp megfizethetetlenek.

A kisfiút elkeserítette, hogy otthon ferde szemmel és lesajnálón néznek rá, pedig színesfilmet élő ember abban az elkorcsosult országban, ahol egyébként senkit nem érdekelnek a bálnák, még sohasem látott, miért is kellene, hogy zavarjon bárkit is, hogy milyen képet közvetítenek az ő szemei, ha az csupán saját felhasználásra készül? Először arra gondolt, környezetvédelmi aktivista lesz Japánban, vagy talán egy kicsit közelebb, mondjuk Dániában, és felszólal a bálnák védelmében, de végül elhagyta a Magyar Népköztársaságot, és az Államokban találta meg a számítását mozigépészként, és én ekkor ismertem meg. Magas volt, jó vágású, fényérzékenysége miatt folyton napszemüveget viselt, mint valami szökött filmsztár. Mire jegyben jártunk, már valóban bedolgozott a Paramount Filmstúdiónak, a Metro-Goldwyn Mayernek, miközben saját céget alapított Andorra Enterprises néven, és azzal töltötte a napjait, hogy régi filmeket színezett újra. Később komolyabb, történelmileg is jelentős munkákat kapott. Második világháborús felvételeket olyan természetességgel színezett újra, mintha csak színesben vették volna fel. Minden elfogultság nélkül mondom, ő volt szakmájának a legjobbja. Bár, az igazság az, hogy nem is igen volt más a szakmában, hiszen a teljes monokromácia nagyon ritka betegség. Tulajdonképpen ő teremtette meg a szakmát. Egy igazi self-made Magyar man volt, de meg nem mondta volna róla senki, hogy csak egy kicsit amerikai, hogy csak a felesége révén az.

Amikor visszavonult, felvetettem neki, drágám, most, hogy már nyugdíjba mentél, végre teljes valójában láthatnál engem és a gyerekeidet meg az unokáidat is, mire azt mondta, jó, végül is, miért ne. A gyerekekkel összespóroltuk a pénzt a műtétre, és Amerika legjobb szemspecialistájához fordultunk Oregonban. A beavatkozás annyira jól sikerült, hogy az eredményeket az American Association of Ophthalmology szaklapjában is publikálták, Andor látása szakemberek szerint minden várakozást felülmúlt, a színélesség hibátlan, az idegek tökéletesen funcionálnak, a képalkotás éles, és a fényérzékenység miatt sem kell többé aggódni.

Majd hazajöttünk a kórházból, és rájöttünk, egész mást mutat a kép. Azt gondoltam, az a pár nap vakság tette a kötés alatt, talán csak újjászületés utáni depressziója van, ennek tudtam be, hogy így magába fordult. De aztán teljesen kikelt magából, és eltorzult arccal üvöltötte félig magyarul, hogy őt belekényszerítették ebbe a műtétbe, mert mindenkinek olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ő csak ezt akarhatja, látni azt, amit mindenki más. Azok a sarlatánok még csak nem is figyelmeztették, hogy a műtét irreverzibilis, hogy örökre így marad. Pedig az ő színei… mennyi szín a fehér és fekete tartománya között! Acélszürke, ámbraszín, cirmosszürke, csókaszín, az ezüst és a füstszín, a króm, a kvarc, a nickel és az ón színe! És minő tévedés, hogy a fekete szín, mely valójában nem szín, de mostmár azt is csak egynek látja a többi közül. A vállaimnál fogva ragadott meg és ordította az arcomba, hogy undorodik a bőrömtől, annyira rózsaszín, igazán belisztezhetném, vagy valami, mert ő abba a nőbe szeretett bele, akinek olyan fehér volt az arca, mint a porcelán. Hiába bizonygattam, hogy már akkor sem volt olyan, megvetően bámult tovább, és közölte, én csak ne hullassam a krokodilkönnyeim. És hogy különben is, mikor neki, a vaknak színekről beszéltek, jól kiszínezték a történeteket – fele se volt igaz annak, amit összehordtak. A fehérnek mondott emberek bőre minden, csak nem fehér. Mert ugye, itt vagyok például én. Rózsaszínes, vöröses keverék borít, a fehér megcsúfolása, még annál is rosszabb, amit valaha elképzelt. És fekete embert se lát, egy darabot se, a legsötétebb bőrű, feketének hazudott modell az interneten fellelt képek alapján még csak meg sem közelíti az általa ismert, tiszta feketét. Mi meg itthon folyton feketézünk mindenkit, akkor legalább lennénk rendesen PC-k, vagy valami. Majd akkurátusan átválogatta a gardróbját, és csak a fekete, fehér és szürke ruhadarabjait tartotta meg, állítólag a többi színt aljas módon én csempésztem be a szekrényébe, nem hitte el, hogy azokat élete során merő véletlenségből ő maga vásárolta.

Teltek a hetek, és csendes őrjöngését lassanként felülírta a tettvágy, hogy kilépjen a házból, és azt hittük, végre hajlandó lesz érdeklődni az új világ iránt, de csak a festékboltig jutott. Fehérre mázolt minden falat, az ajtókat pedig szürkére festette, miközben végtelenítve hallgatta a Rolling Stones Paint it Black című számát, pedig, mióta csak ismerem, jazzongoristákat hallgatott, s nem különösebben rajongott a rockzenéért. Egyedül Betsyt engedte közel magához, aki valóban tiszta fehér, Betsy ugyanis egy hosszúszőrű szamojéd. Andor kisajátította a kutyát. Leköltözött a vendégszobába, és a kutya is ott aludt mellette.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy egy munkásbrigád dolgozik a háztetőn. A cserepeket ledobálták, és antracitszürke lemezpaneleket szereltek fel. Állítólag Magyarhonban nagyon megy ez a szín, a főtereket is minden megyében letérkövezték bazalttal, az új építésű tetők pedig pont ilyenek, mint amilyen a miénk lesz, ugye milyen modern? Hiába próbáltam megállítani a teljes tébolyt, hiába érveltem a fellelkesült megrendelőnek, hogy talán elfelejtetted, hogy Californiában élünk?! De mintha csak a frissen meszelt hülye falainak beszéltem volna. Talán egy pillanatra felém fordult, mikor közöltem vele, akkor én többet nem főzök neked jázminrizst, ezentúl egyél, amit találsz, és hiába csukod be a szemedet, ha főtt tojást eszel, attól még igenis, sárga a közepe, te idióta sznob.

A terapeutám, akihez a férjem nem volt hajlandó elmenni, azt mondta, Andor mániás szakaszba került, ami idővel majd elmúlik. El is múlt, mire a felismerhetetlenségig újjáépítette a házunkat valamiféle ronda erőddé, ide se feketék se fehérek ne jöjjenek, puffogott a biztoságtechnikai cég szerelő munkatársának, aki kisfurgonjának szélvédőjére ragasztott, black lives matter feiratú matricával közlekedett, még jó, hogy a fickó poénra vette, és visszakérdezett kameraszerelés közben, hogy akkor mi lesz a sárgákkal, mire Andor hónapok óta először nevetett fel.

Ezután azonban regresszív állapot következett, újra bezárkózott a vendégszobába Betsyvel, és hetekig csak tévézett, a készülék színeit ilyenkor teljesen kontrasztosra állította. Néha azon kaptam, hogy a filmes munkáit nézi, és Betsy bundájába temetve az arcát, sír. A színdiétáját már nem tartotta olyan szigorúan, ha csúsztattam a rizséhez egy kis húst, vagy zöldséget, megette. Mintha javult volna az állapota, már nem tiltakozott a sorsa ellen, szoktatta magát a látványomhoz is, de nem tért vissza a szobánkba. Egyre gyakrabban járt el úszni, vagy csak a parton üldögélt, talán többször is követtem ilyenkor, mint kellett volna. A gyerekek a kicsikkel is egyre többet jártak haza, olyankor mintha kicserélték volna, és valamelyest lefoglalta, hogy Madisont és Nicót zongorázni tanította.

A terapeutám azt mondta, mindenképpen jó irányba tart a fejlődése, a sport pedig mérföldkő az ő állapotában. Egyetértettem vele, különösen azután, hogy egyik hétvégén bejelentette, bálnalesre utazunk Santa Barbarára. Különösnek találtam, hogy kettesben szeretne menni, de azzal nyugtatott, hogy az unokák még túl kicsik ehhez, vonuláskor pedig veszélyesebb kimenni a nyílt óceánra. Romantikus lesz, kacsintott rám úgy, ahogy régen, és én ennyi év után is majd’ elolvadtam. Mióta itt élünk, Andornak csak egyszer volt lehetősége kihajózni, de csalódottan tért vissza, mert kedvence, a kardszárnyú delfin nem bukkant fel. Pedig a globális felmelegedés miatt egyre inkább távolodnak az Antarktisztól, magyarázta.  Többször is ellátogattunk az Akváriumba, de ő csak egyszer jött el, ott is csak fanyalgott, szerinte Bilbo, a bálna nagyon leharcolt, különben sem akar fogságban élő állatokat nézegetni, és tapsikolni a fogvatartóiknak.

Amikor felszálltuk a hajóra, mintha újra önmaga lett volna, mintha teljesen megbékélt volna a világ sokszínűségével, vagy legalábbis a nagy kékséggel, ami körülvett minket. És akkor végre megtörtént, amire régóta várt: egy kardszárnyú delfinraj közeledett felénk. Percekig megigézve állt mellettem, majd észrevettem, hogy levált a csoporttól, és megindult a hajó tatja felé, honnét a bálnák érkeztek. Az orkák alapvetően monogám életet élnek, a nőstények egész életükben egy családban maradnak, de a hímek vándorolnak, harsogta a túravezető a hangosbemondóba. Minden nagyon gyorsan történt, Andor már korláton kívülre került, mire a legénység odaért. A parti őrség három napi keresés után sem találta meg a testét. A tengerbiológusok szerint a gyilkos bálna nem támad emberre, mert nem tekinti prédának. Nagyapa bálna lett, állítja Nico. Felkapaszkodott Willy hátúszójára, és az lehúzta őt a mélybe, ahol olyan fekete a tenger, hogy nem látni semmit. De hát a gyilkos bálnák emlősök, nem úsznak le az aljára, levegőt kell venniük odafent, okította Madison.

Apám az esküvő előtt figyelmeztetett, a magyarok, ha kell, képesek az igazukért akár a végsőkig is elmenni. És Andor tényleg ilyen volt, egy megátalkodott Magyar. A műtét előtt még újraszínezte nekem a Római vakációt. Csak én tudom pontosan, milyen színű valójában Audrey Hepburn szoknyája, és ezt a titkot magammal viszem a sírba.