egy képtelen ifjú feljegyzései

Mivel csak Thomas Manni értelemben tartotta magát írónak, e tevékenység ugyanis még inkább nehezére esett, mint mások számára, nagyobb szívfájdalmak nélkül készült megválni a klaviatúrától. Bár nem voltak illúziói afelől, hogy másképp könnyebb volna kifejezni az arra érdemest, látva, miként győz a kép a szöveg felett és a Gutenberg-galaxis betűt is magával rántó összeomlása hogyan idézi vissza a barlangrajzok korát, inkább olyasmire szánta el magát, melynek több értelmét látta.

Egy performansz ötlete fogant meg benne, képpé akart hát lenni, a világ, s vele másokévá, hogy görbe tükröt tartson, majd pedig… előbb viszont még írnia kellett, ha nem is egy művet, csupán e műről, soha meg nem valósult számának részleteit kidolgozandó. Igen, végül sosem állt vele közönség elé, elvégre hamar rájött, hogy egyéb talentumok híján a puszta szóval tud csak bánni, legalább is mással még annyira sem. A hozzá közelállókat mindig arra kérte, ha vele bármi történne, ne hagyják kiadatlanul hátramaradott írásait, hátha így élete utólag is nyerhet némi értelmet. Arról nem is beszélve, hogy holtában, mint mondta, a zsengén vagy tán sértőre sikerülteket sem szégyellheti. Mindazonáltal a nagyérdemű tetszésében reménykedve adom közre feljegyzéseit…

Kezdetben a homo digitalis-t karikíroznám, kiből, ha egy fülhallgató elegáns zsinórjai helyett csövek lógnának ki, akár egy intenzív osztály gyógyulófélben lévő ápoltjának is tűnhetne. Kábelekre lesz tehát szükségem és mindenféle gépekre, fizikai valómhoz képest aránytalanul sokra, ami még csak túlzásnak sem tűnhet, hiszen globális mifelénk számuk rég meghaladta az emberi lényekét. A legkomolyabbnak mutató masináról egy jól látható i-sten-felirat sem hiányozhat, kezdeti mimikám és testbeszédem pedig épp arra kellene utaljon, hogy komolyabb fenntartások nélkül kiszolgáltatom magam nekik.

Bár efféle művészek főként testükkel dolgoznak, a kifejezés lehetőségeinek tágítása végett alkotásom mégsem korlátozódhat képi valómra. Hogyha e csupán önnön destruktív hajlamát igenlő posztmodern kér rajtam számon egy szűkebb formát, az ő kedvéért biztos nem fogom gúzsba kötni magam. Én tágabb formát adok, melyet azonban sosem bontanék le, a rend megtartó erejéről szóló mondást ugyanis rá is érvényesnek találom

Mihez kezdhetnék azonban e korunkéit megcsúfoló díszletekkel ellátva? Feszengenék nézőim előtt, egyik lábamról a másikra állva… de várjunk csak, erről eszembe jut valami! Hangokra volna szükségem, hogy amit e kábeldzsungel Mauglija fiktív szereplőként fülében hall, külső hangszórókból közönségem számára is hallhatóvá tegyem. Mint afféle hangoskönyv szólalna meg, például ez: „reggel iszonyatosan leteremtettem a személyzetet; egyik lábukról álltak a másikra, míg turkáltam az obligát tüktojt.” Ilyen és ehhez hasonló szövegeket játszanék le, míg mimikám és testbeszédem immár végképp olyasvalaki benyomását nem keltené, ki belekeseredett abba, hogy életünk vélt értelmetlensége tort ül a kozmosz sugallta rend felett.

Ekkor azonban bort kezdenék inni talpas pohárból, ahogy illik, az elegáns formához való hűségem jegyében. Sokan azt hihetnék, az általam megformált figurát a lecsúszás fenyegeti, holott nem is tévedhetnének nagyobbat: Hamvas szerint egy pohár bor az ateizmus halálugrása, ennek az italnak mámorában ugyanis magasabb józanságra tenni szert. Hatására kitépném a zsinórokat fülemből és dalra fakadnék közönségem előtt.

Bizony magam énekelnék, még ha hamisan is szólna, azt is sejtetve, lelkünkön kívül szinte semmi sem szükséges ahhoz, hogy egy dal azt megérintve kibillentsen anyagi valónkból. Míg gazdag sosem akartam lenni, mindig is sárgállva irigyeltem azokat, akik voltak elég tehetségesek ahhoz, hogy mások előtt énekeljenek. Ám mivel nekem nem jutott osztályrészemül efféle talentum, talán mégsem ártana felfrissítenem magamban a Varázshegyet: amint azt érezném, bárki fülét sérti hangom, további dalolás helyett egyszerűen csak idézném utolsó sorainak egyikét, ahol magát a háború forgatagában találó Hans Castorp – Spoiler Alert! – botorkál a sárban s bármily furcsa: énekel.

Noha magamat ismerve jóval korábban megakadna szemem a közönség legalább egyik hölgytagján, bízva benne, hogy nem somfordált el közben, csak e ponton, számom vége felé hozakodnék elő ezzel, hívnám magamhoz a nekem leginkább tetszőt, szigorúan a dramaturgia jegyében. Így talán nem érezné magát túl sokáig zavarban, sőt én is hamar eltűnhetnék azok szeme elől, akik már ennyi tárgyiasításért megorrolnak rám, ahelyett, hogy eszükbe jutna, ha ismerik egyáltalán a mondást: ki bort, dalt, nőt nem szereti, bolond marad egész életében. Ám, hogy véletlenül se jusson eszükbe kiállni féligazukért, elmondanám, milyen igazságtalannak is érzem a többi nővel szemben szépek társaságát keresni. Elkotyognám, mennyire szégyellem magam érte, majd sietnék hozzátenni, hogy ennek ellenére is kell ám legyen igazság, különben kétszerkettő sem négy. Egyesek továbbra is azt hihetnék, a bor beszél belőlem, pedig most józanul írom, amit e nőnek, sőt bármelyiknek végszó gyanánt mondanék, hacsak nem rímbe szedve, már-már dalként jönne számra, valahogy így:

„Minden egy.”, hát még mi
lennénk
meztelen ránk ruházott
erőnkkel!
Teremt az, mint rendet illik.

Meghajolni nem érzem idevalónak, bár, hogy őszinte legyek magamhoz, nem is nagyon mernék. Az utolsó hangokat követő röpke másodpercek után taps vagy füttyszó helyett inkább egy feszült, néma csend beálltára számítok, mialatt fogalmam sincs hogyan vonulhatnánk le a színről a nővel, kivel alighanem zavarban leszünk, hiába mutattuk be felforgatott világunk mégiscsak biztos rendjét.

 

A borítókép forrása: Link.