Ki ne játszott volna már el a gondolattal, hogy minden, amit látunk, csupán hallucináció, mi pedig eközben intelligens robotok vagy őrült tudósok fogságában senyvedünk, akik testünket energiaforrásként használva és agyunkat manipulálva csak a valóság délibábjait vetítik elénk? A filozófusokat és agykutatókat már évezredek óta nyugtalanítja az a probléma, hogy vajon amit a minket körülvevő világból érzékeinkkel felfoghatunk, az ugyanaz-e, ami ténylegesen van, vagy elménk csupán gonosz tréfát űz velünk. A gondolkodástörténet során elméletek és cáfolatok tucatjai születtek már a szkepticizmus témakörében, ami a Mátrix 1999-es bemutatója után a popkultúrában is szép karriert futott be.

A Wachowski testvérek nyomasztó cyberpunk világába helyezett régi filozófiai probléma lényege, hogy a szkeptikus egyszerűen vesz egy olyan világot, amely attól a világtól, amiben élünk, számunkra megkülönböztethetetlen, de amiben a mi világunkra vonatkozó tudásunk hamis. Mikor tudunk valamit? Ha olyan hittel vagy vélekedéssel rendelkezünk valamiről, ami igazoltan igaz. Vagyis, ha hitünk, vélekedésünk (kijelentéseink) igazsága mellett rendelkezünk valamilyen igazolással vagy bizonyítékkal. Fontos persze, hogy itt propozicionális tudásról, és nem képességtudásról van szó; tehát a kijelentések tudásáról, és nem arról, hogy valaki tud-e úszni vagy zongorázni. Így igazoltan igaz hittel rendelkezhetünk például arról, hogy Magyarország fővárosa Budapest, vagy hogy 2+2=4. Ehhez persze az is kell, hogy aki rendelkezik ilyen tudással, higgye is ezeket a kijelentéseket. Mit csinál ezzel szemben a szkeptikus? Ahogy már mondtuk, vesz egy olyan lehetséges világot, amely a megtévesztésig hasonlít az általunk ismert világra, kivéve, hogy ebben a lehetséges világban valamennyi, a mi világunkra vonatkozó vélekedésünk hamis. Márpedig ha az általunk ismert aktuális világ és a szkeptikus érvben szereplő lehetséges világ számunkra megkülönböztethetetlen egymástól, akkor ugyan honnan tudhatjuk, hogy a mi világunkkal kapcsolatos hitek igazoltan igaz kijelentések? Hogyan tudjuk akkor igazolni, hogy miközben hitünk szerint most az újsággal a kezünkben éppen ezt a cikket olvassuk, valójában nem a Mátrix világából ismert intelligens gépek tenyésztőkapszuláinak egyikében fekszünk a tarkónkból tekergő kibernetikus csatlakozóval, amivel elménket a tudatunkat befolyásoló szuperszámítógéphez kapcsolták?

Sokan már Platón híres barlanghasonlatát is egyfajta antik Mátrix-elméletként értelmezik. Az Állam VII. könyvében Szókratész arról beszél, hogy mi, emberek olyanok vagyunk, mint akiket születésünktől kezdve egy barlang fala elé láncoltak, ezért semmi mást nem látunk, csak a valóságnak a falon felvillanó árnyképeit, és elképzelni sem tudjuk, hogy a barlangon kívül ott az igazi világ. Gondoljunk bele, hogy mi történne, ha egy szép napon valamelyik őr levenné a minket fogva tartó láncokat, és felvezetne bennünket a barlangon kívüli világba! Valószínűleg elég kellemetlen élményben lenne részünk: a fény bántaná szemünket, és az eddigi sejtelmes félhomályban derengő dolgok képei hirtelen valódi élességükben tárulnának elénk. Felteszem, legtöbbünk fejvesztve menekülne vissza a már ismert, és a biztonság illúziójával kecsegtető barlangvilágba. Pedig a görög mester ezzel pont azt akarja mondani, hogy a lélek soha nem láthatja meg a dolgok valódi lényegét, ha tekintetét nem képes elfordítani a falon táncoló árnyékokról, és nem emelkedik fel az egyedül létező örök és változatlan ideák birodalmába, melyeknek a földi dolgok csupán képmásai. A Mátrixszal való analógiát tovább erősíti, ha hozzátesszük, hogy Szókratész szerint azoknak, akik már valóban látnak, vissza kell térniük a barlangba, hogy a többieknek is segítsenek megmutatni az utat, és feljutni a fényre. Csábító a filmmel való párhuzam, ugye? Csak egy a baj: az antik görögökben még fel sem merül a külvilág realitásának kétségbevonása, csupán a valóság és a látszat kettőssége. Vagyis az egy és változatlan valóság árnyképeit mi, emberek Platón szerint csak a látszatok folyton változó sokféleségén keresztül tudjuk megtapasztalni, hacsak „lelki szemeinket” nem fordítjuk az örök és állandó lényegek, az ideák felé.

Gonosz démonok, őrült tudósok

A későbbi korok filozófusainak, így például Descartes-nak a szkepticizmusában viszont már pont a külvilág realitása fog megkérdőjeleződni. A francia mester módszeres kételyen alapuló filozófiájában a megismerés alapelvének azt az azóta elhíresült, és mindenki által úton-útfélen idézett mondatot teszi meg, miszerint „gondolkodom, tehát vagyok”. Vagyis, mondja Descartes, hogyha elmémmel meg tudom ragadni saját létezésemet, akkor szükségszerűen lennem kell. Szerinte ugyanis az érzékszerveink becsaphatnak minket, hiszen például hányszor gondoltuk már azt alvás közben, hogy amit álmodunk, az a valóság, és igaz. Mi lenne az a biztos módszer tehát, amivel az álmot meg tudnánk különböztetni az ébrenléttől? Ugyanígy mindannyiunk számára ismertek azok az optikai illúziók, amikor két egyenlő hosszúságú egyenes közül az egyiket hosszabbnak látjuk, vagy amikor a hitünk szerint egymással párhuzamosan futó sínek között állva úgy érzékeljük, hogy azok a horizonton túl összeérnek. Ez alapján pedig nyilvánvaló, hogy mindaz, amit a külvilágból érzékeinkkel felfogunk, nem lehet a valóságról alkotott hiteink igazságának egyértelmű igazolása. Sőt, mondja Descartes, még az is előfordulhat, hogy egy gonosz démon űzi ördögi játékát velünk, és így minden, amit látunk, hallunk, érzünk és tapintunk, hallucináció, az elménkbe ültetett ködkép csupán. Viszont egy dolog biztos: hogyha én mindezt el tudom gondolni, vagyis gondolkodva létezem, akkor nekem lennem kell! Descartes célja tehát az emberi megismerés kikezdhetetlen fundamentumának, vagyis minden filozófia alapjának a felállítása. Tézisét a vele kortárs francia Pierre Gassenditől kezdve a múlt századi logikai pozitivistákig és posztmodern filozófusokig rengetegen kritizálták, vagy próbálták megcáfolni.

Akárhogy is, a descartesi szkepszis a 20. században a szemantikai externalizmus egyik atyjának, Hilary Putnamnak egyik híressé vált tanulmányában éled újjá, aminek már a címe is elég beszédes: Agyak a tartályban. A gonosz démon helyét Putnamnél egy őrült tudós veszi át, aki születésünktől fogva szuperszámítógépéhez kötött elektródákkal ingerli a laborja mélyén egy tartályban lebegő agyunkat, azt hitetve el velünk, hogy mi eközben boldogan andalgunk szerelmünkkel a kora tavaszi napsütésben. Putnam kérdése egyszerű: tudhatjuk-e, hogy létezik külvilág, tehát amikor mi éljük az életünket, és tesszük mindennapi dolgainkat, vajon nem pusztán csak manipulált agyak vagyunk egy tartósítófolyadékkal teli tartályban? A válasz első hallásra megdöbbentőnek tűnhet, de elég nehéz érvelni ellene. Putnam szerint tudhatjuk, mégpedig onnan, hogy el tudjuk gondolni, és ki tudjuk mondani, hogy agyak vagyunk egy tartályban. Szerinte ugyanis szavaink jelentései, bár az elménkben képződnek meg, de rajtunk kívül álló dolgoktól függenek. Putnam saját tézise igazolására több szellemes példát is felhoz. Tegyük fel mondjuk, hogy egy hangya addig szaladgál a homokban, míg lábai nyomán ki nem rajzolódik Churchill arcképe. Még ha ez meg is történne, akkor sem hihetnénk komolyan, hogy a hangya valóban Churchillt akarta lerajzolni, mint ahogy nyilvánvalóan maga a hangya lába nyomán kirajzolódó kép sem Churchill portréja lenne, csak valami, ami úgy néz ki, mintha Churchillt ábrázolná. Ahhoz ugyanis, hogy a homokba taposott kép valóban Churchill képmása legyen, az kellene, hogy a kép és Churchill között megfelelő oksági viszony álljon fent – ami a homokban esetlegesen ide-oda szaladgáló hangya esetében nyilvánvalóan nincs így. Ugyanígy tartályban lebegő agyakként mi sem tehetnénk olyan igazoltan igaz kijelentést, hogy „agyak vagyunk egy tartályban”, mert akkor ennek a mondatnak egyszerűen nem lenne jelentése, sőt, önmagát cáfolná meg. Ha a tudat lényegileg nem fizikai természetű lenne, ahogyan azt számos filozófus gondolta a múltban, akkor nem csak arra tudnánk referálni, amivel oksági kölcsönhatásban állunk, hanem valami másra is. Viszont azt már az elején tisztáztuk, hogy ez nincs így, hiszen szavaink jelentései rajtunk kívül álló dolgoktól függenek! Vagyis hibás az a teória, mondja Putnam, hogy az elgondolt szavak és a tudati képek belső lényegüknél fogva reprezentálnák azt, amire vonatkoznak. Ha egy idegen űrhajóból véletlenül elénk pottyanó képen egy fára hasonlító pacát látnánk, akkor sem gondolhatnánk azt, hogy a rajz egy fát ábrázol, hiszen annak készítése közben egy marslakó nem „gondolhatott” az általa ismeretlen, földi fára. Így annak a mondatnak, hogy „agyak vagyunk egy tartályban” csak akkor van jelentése, ha nem vagyunk agyak a tartályban. Tartályban lebegő agyként ugyanis semmilyen külső dologra nem lennénk képesek referálni, csupán a tudós által az elménkbe ültetett hallucinációkra: valódi fák helyett például csak a fának az agyunkban megszülető ködképére. Tegyük persze rögtön hozzá, hogy ezen a logikai úton visszafelé haladva mindez csak akkor lenne igaz, ha az adott mondat magyarul, angolul stb., és nem tartály-nyelven hangoznék el, hiszen ebben az esetben ez a nyelv pontosan a tartály-világ káprázataira referálna.

Bostrom szimulációs trilemmája

A kétezres évek elejének Mátrix-őrületét jó érzékkel lovagolta meg a svéd származású filozófus, Nick Bostrom 2003-ban megjelent Are you living in a computer simulation? című esszéjével.  Az azóta eltelt időben olyan ismert üzletemberek és tech-guruk tettek hitet a szimulációs hipotézis mellett, mint a Tesla-vezér Elon Musk, vagy az MIT számítógéptudósa, Rizwan Virk. Ami egyébként semmi mást nem bizonyít, mint, hogy kevesen olvasták, és még kevesebben értették meg Bostrom gondolatkísérletét. Bostrom ugyanis három állítást tesz, amelyek bár kizárják egymást, de szerinte az egyiknek feltétlenül igaznak kell lennie: (1) az emberi faj még azelőtt kihal, hogy az emberiség eljutna egy poszthumán állapotba, (2) ha az emberiség el is éri ezt az állapotot, nem akar majd olyan szimulációkat futtatni, amik saját evolúciós történetét rekonstruálják, (3) mi magunk is egy ilyen szimulációban élünk. Bostrom szerint annak, hogy (3) igaz legyen, meglehetősen kicsi a valószínűsége. Hogy miért? Vegyük az (1) propozíciót! Az emberiség kihalása számos dologtól függ, amelyek egy része számunkra irányíthatatlan, bár az tény, hogy a környezetszennyezés, az újonnan felbukkanó ismeretlen vírusok és a molekuláris nanotechnológia által kifejlesztett futurisztikus biológiai fegyverek mind komoly veszélyt jelentenek.  Bostrom maga is említi J. Richard Gott világvége-argumentumát, aki a „kezdet” és „vég” által határolt intervallumot 40 egységre osztva 95%-os konfidenciaszinten – olyan változókkal, mint az Univerzum kora, vagy a Homo sapiens megjelenése a Földön – legalább 5100, de legfeljebb 7 millió 800 ezer évet jósol még a ma ismert embernek, mielőtt az végleg kihalna. Vagyis nyugodtan le lehet menni tartós tejért a boltba, de Gott számításait a kedves Olvasó helyében én egyébként sem venném készpénznek. Ugyanakkor ha az emberi faj ki is hal majd egyszer, valamikor, azt megelőzően Bostrom szerint még sokáig ezen a technológiai fejlettségi szinten fog maradni, hacsak a technikai civilizáció addigra össze nem omlik, ahogyan azt a Mad Max című filmben, vagy számos más disztópiában láthattuk és olvashattuk már. Térjünk át a (2) propozícióra! Még ha el is jutnánk egyfajta poszthumán állapotba (mondjuk úgy, hogy az addigra már egy távoli bolygón lakó kései leszármazottaink a kapcsolattartás nehézsége miatt teljesen elszakadnak tőlünk, és saját evolúciós útjukat kezdik el járni), akkor sem valószínű, hogy az adott technikai feltételek között bárkinek is megérne elindítani egy ilyen ősszimulációt. Nem csak azért, mert ez azt jelentené, hogy az általunk ismert világot a legmodernebb műszerek által is még feltárható mikroszintig le kellene szimulálni. Ez a probléma ugyanis alkalmi szimulációk indításával bármikor áthidalható, arról nem is beszélve, hogy a programozókon múlik, mennyire engedik meg saját, szimulált világuk lakóinak személyes környezetük tudományos igényű megfigyelését. Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen nem találnánk akkora teljesítményű számítógépet, amin egy ilyen szimulációs program biztonsággal lefuthatna. Bostrom számításai szerint ugyanis ehhez minimum egy  művelet/ másodperc kapacitású gépre lenne szükségünk. Egy bolygó-tömegű gép kapacitása nagyjából  művelet/ másodperc lenne, energiaigénye azonban ellentmondana minden észszerű gazdaságossági szempontnak, hacsak nem állna rendelkezésünkre egy olyan, Freeman Dyson fizikus után Dyson-gömbnek, vagy Dyson-rajnak nevezett, csillagokat körülvevő megastruktúra, vagy a Nap fényében vitorlázó műholdraj, ami képes a begyűjtött energiát számítási teljesítménnyé alakítani. Erre azonban már a technikai civilizáció fejlődésének előbb tárgyalt korlátoltsága miatt is kicsi az esély. Vitatható továbbá, hogy morális szempontból mennyire lenne helyes egy ilyen szimuláció elindítása. Bostrom szerint feltételezhetjük, hogy a fejlett civilizációk mindegyike olyan fejlődési pályán halad, amelyik felismeri az ősszimulációk futtatásának etikai tilalmát, bár kérdés, hogy a miénktől eltérő kultúrájú és fizikai felépítésű poszthumán utódaink mennyiben lesznek a mi fogalmaink szerint „erkölcsi lények”, vagy mennyiben tekintik a szimulált humánokat érző lényeknek. Nem kizárt, hogy csupán annyira, mint mi Super Mariot, vagy bármelyik számítógépes játékunk programozott karakterét. Ugyanakkor még ha fel is tesszük, hogy (3) igaz, akkor egyben feltételeznünk kell, hogy nem csak egy, hanem több ilyen szimuláció is fut egymás mellett, magyarul lehet, hogy a mi szimulációnkat futtató lények maguk is szimuláltak, akik egy olyan szimulációban élnek, amit más szimulált poszthumánok futtatnak, és így tovább. Vagyis ebben az esetben nem csak a végtelen regresszió problémájával kerülnénk szembe, de számos teológiai kérdést is újra kellene gondolnunk. Hogy mást ne mondjunk, a túlvilág létezése így valódi lehetőséggé válna, hiszen amit mi mennyországnak hiszünk, pusztán egy olyan szimuláció lefuttatását jelentené, amiből már kihagyják a fájdalmat és a szenvedést – hacsak a szimulátorok nem döntenek úgy, hogy egyszer csak megszakítják a programot.

Na de mit mondanak a természettudósok?

A biológusok, agykutatók és fizikusok között régóta egyetértés van abban, hogy amit látunk és érzékelünk, az a minket körülvevő világnak csupán egy számunkra is dekódolható szelete. Annak pedig, hogy ez így alakult, evolúciós okai vannak. Michael Graziano idegkutató szerint például az emberi tudat fejlődésében az egyes élőlények idegrendszerét próbára tevő túl sok beáramló információ feldolgozását megkönnyítő mechanizmusoknak volt kitüntetett szerepe. Például a tectumnak, ami a gerincesekben 520 millió évvel ezelőtt, a kambriumban alakult ki, szerepe pedig az volt, hogy egy olyan „szimulációt” hozzon létre, amely nem csak a mozgáskoordinációt teszi lehetővé, de az események lehetséges kimenetelét is meg tudja már jósolni. Az evolúció folyamán egyre fejlődött a szelektív jelfeldolgozás és a centralizált figyelem képessége, míg végül a hüllők megjelenésével kialakult új agyi struktúra, a hyperpallium, majd az ebből kifejlődő cortex segítségével az élőlények már egy olyan absztrakt belső modellt alakíthattak ki, amely a közvetlen jelforráson túltekintve azt a kontextustól függően vagy negligálta, vagy elraktározta a memóriában. Magyarul ezek az élőlények azért nem haltak ki, mert az őket körülvevő környezetből már ki tudták szűrni azokat az információkat, amelyek a túlélés szempontjából érdektelennek bizonyultak, míg a többi cselekvőt tudatos entitásként elgondolva próbálták megjósolni azok lehetséges viselkedését.

Valami hasonlóról beszél Henry Markram és Donald Hoffman is. Markram a kutatásai alapján arra jutott, hogy az agy alkotja meg, és építi fel az univerzum egyik változatát, és, mint egy buborékot, ezt a verziót vetíti körénk, hogy a minket körülvevő valóság eseményeit és jelenségeit értelmezni tudjuk. Annak például, hogy a Holdat olyan óriásinak érzékeljük a horizonton, egyszerű az oka: észlelő-buborékunk nem jut el olyan messzire, ahol a Hold valójában van, így aztán a sokkal közelebbi épületek arányaihoz viszonyítja az égitest nagyságát, és mi ez alapján döntünk magunkban a Hold méretét illetően. Vegyünk egy másik hétköznapi példát! Számtalan választási lehetőség áll előttünk, ha egy ismeretlen szobába benyitunk. Fel kell mérnünk a szoba nagyságát, a falak magasságát és színét, a bútorok és egyéb tárgyak elhelyezkedését, anyagát stb. Markram szerint az információk 99 százaléka ilyenkor nem az alapján jut el hozzánk, amit látunk, hanem amit a szobáról mindeközben magunkban kikövetkeztetünk, és ezek szerint fogjuk meghozni a döntéseinket is.  Tegyük fel, hogy a padlót valamilyen erezett, sötétebb vagy világosabb barna lap fedi. Saját észlelő-buborékomban a burkolat anyagaként rögtön egy fa fog megjelenni, és feltételezésemet egészen addig igaznak fogadom majd el, míg vendéglátóm el nem dicsekszik azzal, hogy amin járok, az valójában a valódi fánál jóval olcsóbb, fahatású műanyag. Az elmúlt évtizedekben az agykéreg módszeres feltérképezésével a tudósok megfigyelték, hogy az agyi neuronok „ágacskái” az agykéregi oszlopban több millió helyen metszik, és keresztezik egymást. Minden egyes ilyen kereszteződés szinapszisokat hoz létre, amik hálózatot alkotnak, vagyis az agy áramköreit. Ezeknek a hálózatoknak a mintázatából fog kikerekedni aztán az a világ, amit mi valóságként érzékelünk és fogadunk el. De mivel a neuronok mennyiségüket, elhelyezkedésüket és felépítésüket tekintve a hópelyhekhez hasonló változatosságot mutatnak, vagyis nem, hogy két különböző élőlényben, de egy adott élőlény agykérgén belül sincsen két azonos „mintázatú” neuron, ezért a szinapszishálózatok által létrehozott kvázi „valóság” is ugyanilyen sokszínű lesz. A kérdés ezek után nyilvánvalóan az, hogy hogyan tudunk olyan valóságot teremteni, amiben egyáltalán megértjük egymást? Markram szerint úgy, hogy bármekkora is az agyunk térfogata, bármilyen idegsejtekből, vagy bármilyen alakú neuronokból is épül fel, az anyaga és a mintázata nem változik, ez pedig fajtaspecifikus. Vagyis ez lenne a magyarázata annak, hogy bár mi emberek megértjük egymást, de más fajokkal (akik ugyanilyen „privát” valósággal rendelkeznek, mint mi) már nem tudunk saját valóságértelmezésükről elbeszélgetni – és így soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen lehet például denevérnek lenni.

Hoffman az agytevékenység és a tudatos élmények összefüggésének rejtélyéből indul ki. Kérdés, hogy valóban olyannak érzékeljük-e a minket körülvevő világot, amilyen az a valóságban. Például ha látok tőlem egy méterre egy piros paradicsomot, és utána lehunyom a szemem, akkor az a piros paradicsom még továbbra is egy méterre lesz tőlem, vagy csak az érzékeim űznek gonosz tréfát velem? (A filozófiában járatosabb Olvasónak most valószínűleg George Berkeley gondolatai ugranak be, aki szerint a materiális külvilág egyáltalán nem létezik, csupán Isten, az isteni ideák és a véges lelkek.) Hoffmann abból indul ki, hogy érzékeink a történelem folyamán már számos alkalommal becsaptak minket: a Földet például évszázadokon keresztül laposnak hittük, míg az empirikus tudomány módszerei és a számunkra már evidenciának számító fizikai törvények felismerése alapján sikerült igazolni, hogy geoid alakú. Mindez pedig azért lehetett így, mert a régi korok ítészei a látszat és az érzéki benyomások alapján adottnak vették azt, hogy Földünk lapos, és az Univerzum központja. De mi történik akkor, ha mindennapi hiteink és ítéleteink is ilyen hamis előfeltevéseken alapulnak? Konkrétabban: azok a tulajdonságok, amiket mi érzéki benyomásaink alapján a dolgoknak tulajdonítunk (a paradicsom pirossága, a virágok illata, az ég ragyogása) megmaradnának-e akkor is, ha mi, mint érzékelő lények, egyszer csak eltűnnénk? Természetes hitünk, hogy szemünk ugyanúgy működik, akár a kamera objektívje, vagyis, hogy a valóságot olyannak „fényképezi” le, amilyen az ténylegesen. Csakhogy ez nem igaz!  Mégpedig azért nem, mert bár az agyban található neuronok jelenítik meg az általunk látott színeket, mozgásokat és eseményeket, de azt a pillanatnyi valóságot, amiben mindezt értelmezni tudjuk, már mi magunk hozzuk létre. Természetesen nem azonnal, és nem az egész világot, mindösszesen csak annyit, amennyire az adott pillanatban szükségünk van. Így amikor az élményeimet egy piros paradicsomként írom le, az valójában az én érzékelésemtől függetlenül létező piros paradicsom tulajdonságainak pontos újraalkotása. Adódik most már a kérdés: vajon a jobban látók evolúciósan előnyösebb helyzetben vannak a kevésbé látókkal szemben? Hoffmann szerint nem. Sőt, a természetes kiválasztódás szempontjából pont, hogy hátrány, ha a valóságot olyannak látjuk, amilyen. Az alkalmazkodás ugyanis nem csak a tényleges valóságtól függ, hanem a szervezettől, a szervezet állapotától és tevékenységétől is. Így a legtöbb esetben nem a tényleges valóságot látó, hanem az alkalmazkodásra berendezkedő élőlények élnek túl. Vagyis elménk a túlélés érdekében, és hogy a saját maga számára megkönnyítse a bejövő információk feldolgozását, jótékonyan elrejti előlünk az oksági viszonyok bonyolult láncolatát – pont úgy, ahogy a számítógépünk kezelői felületén lévő ikonok rejtik el a szoftver megabájtjait, ellenállásait és diódáit. Az evolúció tehát nem kedvez a vertikális érzékelésnek, helyette a jelképek értelmezhető rendjével ajándékoz meg minket, amit mi valóságként fogadunk el. Ez persze, teszi hozzá Hoffman, messze nem azt jelenti, hogy ne létezne külvilág. Vagyis jobban tesszük, ha továbbra is elugrunk a felénk robogó vonat elől, és holnap reggelre is beállítjuk az ébresztőt, ha időben be akarunk érni a munkahelyünkre.

Köszönöm Tőzsér Jánosnak a kézirat véglegesítéséhez nyújtott, nélkülözhetetlen segítségét!