Ki ültette ezeket a virágokat
a világok szélére?
A felelet erre egy őszinte
üzenet: ahol minden gyerek
mindentől távol játszhat.
Ha mersz gyerek lenni,
ott a helyed!

 

(Illusztráció: Guigen Zha: One Blossom One World. Peony & Deer I, 2020)

 

álmomban hagytalak

álmomban visszatértünk a műanyag kertiszékekbe
nem beszéltünk Tarkovszkijról sem a művészetről
nem meséltem a szorongásaimról nem dicsértelek
nem volt előttünk műanyag asztal sem alkohol
de újra tavasz volt és talán április azt hiszem

álmomban a föld visszafordult háromszor
és mi megint sétálni indultunk hajnalban
a házkulcsok mellé csúsztattad a gyűrűdet
minthogyha nem látnám és nem létezne
odahaza a feleséged meg a gyereked

látod megígértem azon a tavaszi hajnalon
hogy a fejbemozimban majd műsorra tűzlek
te már másnap sem emlékeztél rám
engem azóta emészt ami nem történt meg

álmomban hagytalak megcsókolni
mégis ébren ég rajtam sivárságod íze
a fejbenmozim szalagja azóta is
üresen jár a képed körül körbe-körbe

 

dzsonzonszbébi

a kisbabás reklámoktól kifordul a gyomrom
mintha mosolyogva azt üvöltenék az arcomba
idenézz nem vagy igazi nő amíg nem leszel anya
de csak most csak ma akciósan vehetsz babaolajat
szagolgathatod és a képzeletedben születő
vízkék szemű lányodra kenheted
érezd a bársonyosságát puha és nem létezik
vagy fecskendezd a méhedbe hátha csodát tesz
nagyobb baj úgysem történhet az eleve pechnél
neked holnap se jön el az első nap

 

elefánt

ne gondolj rá
mondták teljes jóindulattal
de nehéz nem arra gondolni
ha éppen arra gondolok
hogy nem kellene rágondolni
és ismét rajta agyalok

ő az én rózsaszín elefántom
aki beletrappolt a törékeny
lelkivilágom porcelánboltjába
egy perc alatt csinált akkora
felfordulást amit majd utána
hónapokig takaríthatok

 

kilátás

a szép kilátásról beszélt
miközben miniszoknyában
hajoltam ki egy ablakból
az embereket fotóztam
a kis régi gépemmel
ő pedig engem a szemével
legalább kapta volna el a fejét
hogy ne lássam meg
láttam ahogy néz és ő is látta
mégis csak engem zavart

 

(Illusztráció: David Lloyd Glover: Secret Garden Chair)

 

ÁRNYALATOK

…………………………………..Kezed tárod, hogy átölelj,
…………………………………..de látom a keresztet,
…………………………………..amelyre csókjaiddal fölfeszítesz.
…………………………………..(Parus Parusev, Bolgár apró írások)

Túlzás ez a több tételes dicsőítő
ária, amit nekem énekelsz, ebben
az üledékkel szennyezett valóságban,
nem marad sokáig a réteg tetején,
az üzenet-hártya elszakad, s a
bizonytalanság zavaros kékjében
nem találom azt az árnyalatot, mely
önmagába visszatérve szelíd
megadásba merül, s elviselhetővé
teszi, ahogy a hallgatag fák illatán
végleg megpihenve… lángod
bársonyán csillaggá születek.

 

MONOLÓG A FÉLELEMHEZ

Rengeteg sötét van a szívedben,
talán már szégyelled is magad,
hogy csak egy karnyújtásnyira
van az a fénygerenda, amit tegnap
színültig töltöttél – hiába,
s most az esélytelenek próbálkozásával
vagy bekötött szemű isten,
nem tudod önnön lángoszlopodhoz
kötni magad, nem tudsz fárosz lenni,
legyengített száz meg száz őrület,
s néha már úgy érzed, nincs jogod
ülni saját emlékműveden, csak egy
fogyó villanás lehetsz az őserdők
lombos árnyain, ott lebegsz
a nemlét fölött, a pusztítás
fáradhatatlan mértéktelenségében.

 

ÉGBŐL NYÍLÓ VIRÁGLÉTRA

A legfelső szirmokból már
nem ér le az égi kék fény,
a kóstolót odaátról már nem
kapod meg, csak néhány
magányos, romlás-szagú
vízcsepp érkezik a távoli
légtérből, de nem tud a porral
elvegyülni, csak a nedves szél
jelzi arcodon, hogy az éteri
lét tócsáiból küldemény
érkezett… de hiába hagyta
el az égi szekeret, nem tudta
átélni a szabadságot és a
könnyű lebegés örömét, nem
küldött jótékony biztatást, s te is
hiába kínálod fel magad,
nem tudod prezentálni
a megújuláshoz szükséges,
teremtés-kompatibilis gyökeret

 

(Illusztráció: Csodák Palotája)

 

irodalmi félreolvasások 80.

mától tilos Csurkát fogni
(csukát a magyar vizeken)
*

csendháborítás miatt bukott le Csepelen egy körözött író
(trió)
*

izzik a legelő a sztáríró körül
(levegő)
*

felfedezték hogy a sumér szintén ragadozó nyelv
(ragozó)
*

mérgelődő: meddig kell még nézni az erdőben hagyott szerelmet?
(szemetet)
*

negyvenedik születésnapjára szobrot kapott Cicero a Times Square-en
(Cristiano Ronaldo)
*

a kötet kiadása jelentős hosszúlépés a hazai irodalomtörténeti kutatás számára
(lépés)
*

nálunk általános jelenség a színházban az energiaválság
(enerváltság)
*

trendi gyűlés
(rendi)
*

a gabona csókja
(csonkja)
*

hét tonna dollárt csempészett egy banda Olaszországból Svájcba
(hét tonna aranyat)
*

Hyundai Mátyás uralkodása
(Hunyadi)

 

irodalmi félreolvasások 81.

Kot-kot kot-kot kotkodács! Minden napra egy lopás!
(tojás)
*

hosszú költeményt adott ki a szaktárca a témában
(közleményt)
*

a teret a csillagok porának finom felhője lopta el
(lepte el)
*

látványos képeken az Antarktisz olvasó jégtakarója
(olvadó)
*

illedelmek és hiedelmek
(ijedelmek)
*

Halloween Miniszterek és Halottak napja a naptárban egymást követik
(mindenszentek)
*

a szerző inasai egyszerre személyesek és egyetemesek
(írásai)
*

lélektani piarista próza
(realista)
*

nézőként krisztusi szemmel
(kritikus)
*

válassz nyerő tragédiát
(stratégiát)
*

ezek a tavasz első könyvújdonságai amiket érdemes kihagyni
(nem érdemes)
*

korábbi cikkünkben bemutattuk a kirgiz származású de hazánkban alkotó Kormos Pista virágkötőt
(Kormos Polina)

 

(Illusztráció: Linda Mackey Lang: Watching the Iceberg Calve – Antarctica (2012))

 

változott

Kétezer év, vagy inkább pár milliárd
óta minden megváltozott.
Maradt csak néhány dolog
talmi holmi
mert ezekbe nem tudtunk beleszólni
mint a Föld keringési pályája,
dőlésszöge, a világűr és benne a csillagok
*

 

 

intuíció

olyan kék rácsozott erezet az egész
mint egy női harisnya egy szandál
vagy egy xvii századi krinolin tafotaselymének mintái
ritkásba passzírozva
enyhe értelmi csíkok folydogálnak ablaküvegen
….ez egy más hang
….más dal játszik más zenét
….de mitől idegen?
*

 

 

Közhely

Mindennap kaptak húst a macskák
mégis megették a rozsdafarkút.
*

 

 

Otthonból

ujjakból feltör az erdő
föld nehéz gombaillatok
tej fűszagok a testből
és amit itthagyott
elnehezülő pilóták
keresztbe repülő képzetét
kövek keménységére
egyensúlyozó kezét

 

 

mintás

kék piros takaró makrokozmosz világegyetem szőnyegén
vajon csak álmodom a másikat?
vagy egyszer jön?
minél inkább semmi a semmi
annál inkább túlhalad
köszön mint ismerős egyén
és elborít
a végtelen mint lángözön

 

kiegyenesítenél

Felhők fellegek
párák jönnek
kezed integet
nekik
az ég a szemedben
nem merek
feltekinteni
az egekig.
Lehajolsz, kérlelsz
csak ezt még!
Félek, hogy
belevesznék.

 

 

Szem

Kerek nap
sötét sugarak
karok
futnak össze
kék vizek
zöld mérgek
és tükör
színeit
csak másban
látja
de mindent
megmutat
vesztőhely
amelyből
nem talalsz ki
fogva tarthat
vagy akár
elnyeled
ha hatalmas vagy
sima tükrén
táncol a világ
báli ruhában
szürke gyászban
korcsolyázik
a lélek
a karok
és sugarak
jeleket
intenek
neked
hogy értsd
ami végbemegy
nem kell szó
anélkül is
érthető
és közöl
végtelen térben
és időben
a másikba
ütközöl

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Patakos Hegy; Színes ablaküvegek 2021; Lopakodó macska 2011; Tisztáson hátradőlve  2013; A Kút 2021; Fenyőlombban 2021; Patakos Hegy, fehér fenyők)

 

Agapé

Eleanának

Mindent elkövettem, hogy ezt az őrült
szenvedélyt elássam keblemnek mélyére;
emlékeztem jól rád, a Guidecca negyedi
kollégiumra s a tarka, lagúnás Velencére,
mégis éveken át tagadtam, hogy olyan
előfordulhat még egy rövid időre
is akár, hogy csak mi ketten –
a zsenge kis növényt hát,
mit belém ültettél, cserepestül
hiú reményeim polcára tettem.

Egy-egy titokcsöpp megcsillant
olykor létem horpadt serlegében,
mint az Olümposz édes nektárja,
szívem pedig a kellő pillanatot
ábrandozva és sóvárogva várta,
hisz’ ott volt a puszta vágy mellett
az a különös kapocs, a rokoni
szikra, amit szimpátiám érzett,
mígnem egymás mellé sodort
minket, mint két elveszett, tépett,
bolyongó gályát, a játékos végzet.

Már-már lemondtam az álomról,
mégis feléd terelt egy hirtelen,
kósza, zabolátlan szökőárhullám,
holott rettegtem, hogy csak távoli
barát maradtam neked, félreértem,
és te biztos nem gondolsz úgy rám,
mert annyi éven át kerülgettük egymást,
végül viszont be kellett az igazat látnom,
hogy nem szabadulhat tőled elmém,
amíg bűvös lényed ébren s kábán,
mindig, minden ízében kívánom.

Most is olyan az egész, mint egy ókori amforára
rajzolt mítoszjelenet, ami az örökkévalóságé lett;
ez a néhány felhőtlen nap, amit kaptunk, is
épp így egy halhatatlan másodpercbe égett,
habár a végsőkig állítottam: ilyen mesés,
mámoros átváltozásban részem nem lehet
és, hogy helyettem másokban fedeztél fel
már mindenféle csábító és különb érdemet,

majd egyszer csak, amikor ott sétáltunk
az olajfák és sziklák közt: megsejtettem
benned dalaim kegyes és buja istennőjét,
miközben együtt figyeltük, a lemenő nap
hogy festi rózsaszínre, aranyra, majd
tűzvörösre a messzi Pireusz kikötőjét,
ám hiába úszott a horizonton ifjúkorom
annyi forrón vágyott és tündöklő varázsa:
lelkem a teljes teremtett világot, inkább
nyájas hangodban és szavadban csodálta

s nem számított, hogy ott volt az Agora,
az Akropolisz és Zeusz temploma, még
ha nyilván mindezekért hálás is voltam,
ha pedig nem fértem közelebb hozzád,
hogy mit szeretnél igazán, gyötrődve
és balgán érte önmagamat okoltam,
mígnem rádöbbentem: melletted
nem kell színlelnem, hanem csak
egyszerűen és önfeledten élnem –
éppen, ahogy a nyárfa és a pitypang
virága röppen gondtalanul szóródva
szét a párás hajnali szélben.

Ki hitte volna, hogy megmutatod Návplióban
az olasz fagyizók közt a legjobb kézműves boltot,
és, hogy rá is veszel (ami nem túl könnyű), hogy
kóstoljam meg az almürát és egy-két gombócot
meg, hogy érteni fogod talán: nem csak
azért utaztam ennyit, hogy mint bamba
turista pásztázzam és fotózzam végig
mindezt a paradicsomi gyönyörűséget,
hanem azért, hogy melletted lehessek,
és úgy, ahogy mindig is szerettelek
volna: igazán megismerjelek téged?

Ki hitte volna, hogy (ha egyszer eljutok
oda) Epidaurosz romjai közt lépegetve
majd épp veled együtt nevetgélhetek;
hogy a Peloponnészoszon, Mükéné mellett
és a Korinthoszi-csatornán át kocsikázva
kedvenc slágereimből veled
majd tucatnyit énekelgetek,
vagy azt, hogy elmondhatom neked,
hogy legbelül mindvégig szurkoltam
neki, hogy ismét egymásra találjunk,
vagy azt, hogy a félholdnak fényében,
az athéni éjszakában a többi táncossal
együtt tangózni összebújva próbálunk?

Ki hitte volna, hogy beavatsz féltett kincseidbe
és fürödni a legtisztább tengeröblökbe viszel;
hogy lesz valaki, akit őszintén meghallgatok;
aki rám ennyire gondosan s kíváncsian figyel,
mintha azonos vér: mintha Artemisz és Apollón
lennénk – bár mi ikrek és testvérek nem vagyunk,
de azt tudtam, s talán te is érezted, hogy valahogyan
eredendően és ösztönösen mégiscsak összetartozunk?

Megosztottál velem mindent,
mi csak neked otthonodban volt:
beengedtél múltadba és életedbe,
úgy ahogy nem sokan tették velem,
de még akkor is homályos délibábnak
tetszett csupán, hogy mennyei testedet,
amiért úgy epedtem, egy estére
végre magamhoz ölelhetem,
pedig végül nem csak jóságos
házigazdám és megértő társam,
hanem önzetlen szeretőm is voltál,
hiszen az agapé mellett nekem az erószból
is egy nagy szelencével útravalómul adtál.

Azt mondtad, van az a furcsa, kerek szem
és az nálatok ősi, védelmező amulett, ami
a békéhez és mindenféle örömhöz elvezet,
de nekem a legnagyobb óvó hatalom
azóta is egyedül a te puha érintést
ígérő, meleg, olajzöld tekinteted
s ha nem is tudhatom, hogy bennem
vigaszt, egyszeri kéjt vagy feltétlen
és megváltó boldogságot kerestél:
köszönöm neked, hogy bármi is az igazság,
legalább mindeddig hűséges múzsám lehettél.

Talán egy romantikus epizód volt mindez,
mondaná más, mit meg kell őrizni ilyennek,
én mégis új erőt, új esélyt nyertem el általad
s hinném most már, hogy az égiek valahogy
minket ismét, mintha mindig is így kellett
volna lennie: egymás közelébe vetnek,
noha nem vagyok bohó és tudom,
hogy téged oda, Pallasz városába,
amíg engem a Duna habjaihoz
láncol le ezernyi gyarló kötelék.
Ó, ha csak lehetne, hogy érted vállamra
minden éjjel sólyomszárnyakat öltenék…

Van-e nékünk jövő, regény, remény vagy
tegyem el a sok szépet, mint sosemvolt
nászajándékodat, az emlékek albumába?
Ha most a könnyebb utat választjuk,
ha elengedjük egymást, mint eddig:
nem fogjuk-e halálunkig bánni utána?
Elrejtettem, de el nem temetem többé
szívemben nimfavonásaidat, göndör
fürtjeidet, ruganyos, kreol bőrödet,
sem a mindenre magyarázatot jelentő
ajkad s rabságomból felszabadító öled,

mert hiányozni fog Athén, igaz, de közel
sem annyira, amennyire te hagytad itt ezt
a lángoló s káoszban tajtékzó űrt bennem,
amelyet most a cikkcakkos meanderekkel
és a cifra díszekkel sem sikerül felednem,
mert azt én tudtam, hogy nyolc külön szó
is van görögül arra, hogy mi a szerelem,
de te mindössze egyetlen csókoddal mind
a nyolcat egyszerre tanítottad meg nekem.

 

Lengyel Kirké

Édes és tiltott nyári szerelmünk volt,
mégis falni tudtuk volna mindennap:
olyan volt, mint egy megírásra váró,
még üres, tiszta és hófehér könyvlap,
és nem is hittük el talán a legelején,
hogy bármi közünk lehet egymáshoz –
úgy alakult mégis, hogy találkoztunk,
és ezúttal a múzsa érkezett a bárdhoz.

Finoman karomba akaszkodtál
s idegenvezetődnek felfogadtál,
én pedig az egész zsidónegyeden
és népes belvároson végigvittelek;
meséltem neked a híres tűzijátékról
s a turulról, de közben téged néztelek
egész idő alatt, és volt bennem valami
halvány sejtelem, hogy szavaim mellett
más oka is volt, hogy olyan vágyakozva
lestél és felkeltettem benned a figyelmet.

Ott ültünk a sarkon, amíg kerek, északi
szemeiddel méregettél, mint egy prédát:
percenként váltogattunk vígan csevegve
mindenféle történelmi s társadalmi témát,
mígnem megtörtént, aminek meg kellett,
hisz’ a tekintetedben égő, türkizkék szikra
szenvedélyt lobbantott szomjas testünkben
az egész rongy világot fenekestül felborítva.

Elkábított selymes kéjvarázslatod,
és teljesen kifordultam magamból;
sertés voltam, kinek ösztönein kívül
semmi más törvény nem parancsol,
majd a kalandor Odüsszeusz lettem
egy pillanatra s te a bűbájos istennő –
ágyunk volt a sziget (még ha nem is
a Tirrén-tengeren), hiszen úgy táncoltál
kígyózó alakoddal, mint egy Wartában
lakó, nádasok között rejtőzködő sellő.

Úgy nyúltál hozzám, mint aki mindig is
ismert; aki tudta, hogy mi kell épp nekem,
és melyik lesz az a mozdulat vagy csábítás,
amelyiket disznóaggyal legjobban élvezem,
de téged nem csak a mámor vett le lábadról,
amelyet eddig is annyi más nőtől megkaptam –
az embert is megláttad bennem, nem csak a férfit,
míg tanítványként csüngtél mondataimon akkor is,
mikor a gondolat fonalát valahol félúton elhagytam.

Mutogattam neked az esti Hősök terén
mindenféle lenyűgöző művészi csodákat;
Lászlót és Lajost, akik egyaránt ismerték
jól a magyar atyákat és a lengyel anyákat,
meg a hét vezért, az erdélyi fejedelmeket
és Mátyást, aki Drakulát is fogságba ejtette,
majd a Néprajzi Múzeum teraszára másztunk
a budai hegyeket fürkészve, lázasan reszketve.

Mint két szökésben lévő szerető, sétáltunk
Vajdahunyad váránál, ahol nem volt tanúnk
más, csak Anonymus és Lugosi Béla szobra.
A fák árnyékában s a fűben csókolózgattunk
és úgy tapogattam körtealakú, kacér melledet,
mintha görög nimfa vagy szláv ruszalka lennél,
én pedig a faun, akit gyorsan megbabonáztál
s karcsú, puha ágyékodhoz mohón követeltél.

Együtt fürödtünk, ám ölelésed minden
termálvíznél s hőforrásnál forróbb volt,
amíg lágy érintésedtől élő lett bennem
az eleven és elpusztult az elsápadt holt,
majd éjjel, amikor kettesben boroztunk,
a fülembe súgtad, hogy csak azt kívánod,
bárcsak mindennap így szeretkezhetnénk
és öntözhetném véremmel drága virágod.

Tudtuk, hogy nem adatott, csak három nap,
mint a mesékben, de három évnek tetszett –
nem értettük, miért nem születtél te Pestre
vagy én Poznańba és egyúttal a vég is a kezdet
miért lett, így az utolsó morzsáig úgy szerettük
egymást, mintha nem lett volna többé holnap.
Mintha homokóránk lenne, úgy gyűlöltük
a fogyatkozó, hajnalban lenyugvó holdat.

Legalább ha tudnám, hogy még láthatlak
valaha, ahogyan suttogva ígértem neked;
ha reménykedhetnék benne, hogy egymás
mellett fekszünk és tagjaimat becézgeted,
de félek, túl sok mérföld s egy egész világ
választ el minket és még lángoló hatalmad
sem ér el ide távoli országodból visszaadni
nekem a veled együtt elvesztett nyugalmat…

 

(Illusztráció: Sxizas Ioannis: Olive Tree)