Címke: vers

NOSZTALGIA; Kánikula; Nyár

 

NOSZTALGIA

Szeretném megmutatni
az anyai hatalmú tájat, hol
fáik emlékét sosem
heverik ki a dombok.

Nézd a nagy ellenállót
falum határának Krisztusszobrát;
kezét hiába törték le
s fosztogatták gaz vándorok.

Esteledvén hogy rajzolódik ki
gótikus tornya, ha úszó
bárka testével megjelenik
messzi földön híres templomom.

Hallgasd a vihar utáni csendet,
a falu fáradt csendjét, s tudd
milyen érzés belélegezni
az eső utáni makacs földszagot!

 

Kánikula

Szomjazó, serdülő kukoricás,
SOS jeleket ringó búzatábla,
sorsukat vezeklő varangyok
a kiszáradt Nagy-árok partján,
regős ének madarak csőrébe zárva.

 

Nyár

Micsoda színkavalkád
micsoda látvány ezen
a határaink közé ékelt mezsgyén:
ágaskodó, eleven zöldben
dülöngélő részeg pipacsok,
mintha vért ivott volna mind…

 

(Illusztráció: Melissa McKinnon Art: Wild Poppies Of Tuscany II)

Tájkép csata után 2024; Szökik a nyár… szökik az élet?

 

Tájkép csata után 2024

A derű zománca megrepedt az égen,
nem tudni, mi vár ránk az idő fala mögött,
meddő bimbókat kavar a szél,
szörnyeteg bombákat rejt az avar.
A hegyeken égnek az erdők,
már csak árnyéka maradt a teljességnek,
az élet erőtlen, szárnyavesztett nimfa,
kezéből kihullott a tettvágy csatabárdja,
G. A. úr bandukol az üszkös faforgácsban,
menetel elszántan egy új X. város irányába,
itt a holnap lendülete már belehalt a mába,
gazdátlan katonasapkát pörget a szél,
távolabb gödörbe dobált testek,
az úton kövekre száradt fekete vér.
Többé már nem áll mögöttünk az Isten,
a béke pora ott kavarog a domboldalon,
s lerakodik, mint a guano, keményen, vastagon.
Nincs már lelkes lény a kiégett pusztán,
a remény, az újrakezdés elgyengült teste
felkúszik az égbe egy magányos fénygerendán.

 

Szökik a nyár… szökik az élet?

A halál kilopakodott így nyár végén
sötétkamrájából, átsuhant az agonizáló
kerten, s a szirmokba köpött.
Megvárta, míg a romlás műhelyében
elindul a fonnyadás, megfakulnak
a szivárvány-erezetek, s visszahúzódik
a csönd bölcsőjébe a suttogás.
Az aszott növényi csonkokon
kopogott a fájdalom, a hangyák befejezték
a mindennapi seregszemlét, ők már
látták, rövidül a fény lánca
A kopott díszletek között még néhány
rózsabogár próbálkozott egy
szabadtéri tragikomédiában, de a függöny
lassan legördült még a harmadik felvonás előtt.
A mező-őrök visszavonultak
a lomb-vesztett ágak között, a nimfák
megborzongtak az alkonyatban, felszúrt
csillagok vére csöppent Ariadné homlokára.
A maradék élet lassan elpihent
a látszat tenyerén.
Közeleg a megszépítő álom.
Most a halál is álmodik, arcán elsimul a grimasz.
A szemgödrében ülő boszorkány-ruhás varjak
ledobják fekete köntösüket,
rekedt torkukba dallam szökik,
s felhangzik a hálaadás örömódája.

 

(Illusztráció: Puzzle Fantázia)

EGY ELMARADT TALÁLKOZÁSRA

 

néha eltűnődök magamban
két holt költő képzelt találkozásáról
hogyan hányták-vetették volna meg a világ dolgait
egy kocsmaasztal felett Ladányi és Berda Jóska
a tündér bokák dolgában bízvást tudom
hamar meglett volna a baráti egyetértés
az izmusokat sem hibázták el ők soha
a mindenből kimaradtak pártját fogva
lett légyen az szegény, gyötört nő, vagy árva
végül a pohár körüli disputát sem bíznák másra
– Eperpálinkát, és jó somlait ide! –
kiáltaná ma is Berda Jóska

 

(Illusztráció: Geoffrey Howard: Abstract: Old Pond)

Az ember fia; Örökség; Az utolsó dolgok

 

Az ember fia

Nem ismertem.
Csak egyszer találkoztunk
egy barátom esküvőjén.
Már nem emlékszem
a nevére.

Néhány nappal a halála után
álmomban
az ágyam szélén ült.
Csak zokogott. Nem tudtam
megvigasztalni.

 

Örökség

Már olvashatatlanok
a jelek
a homlokunkon
és a tenyerünkben,

sorban
elhullanak mind
az ég madarai:
hiába hát az áldozat.

Egymást nézzük
szótlanul
a pecsétvörös
derengésben.

 

Az utolsó dolgok

Vonatra szállsz,
ami soha nem hagyja el
az állomást.
Az ablakon át látod,
a szürkületben riadt madarak
köröznek. Nem lelnek
irányt.

 

(Illusztráció: Eric Ravilious: Train Landscape, 1939)

Április; Májusi éjszaka; Júniusi délelőtt; Novemberi Hold

 

Április

Késő délutánra egyedül maradtam. Azok,
akik körülvettek azon a napon, elmentek
elintézni mindazt, ami még rájuk várt,
és én dologtalanul ücsörgök most
egy hintán. Egy lomb árnyéka játszik
arcomon, érzem a levelek
simogatását. Hagyom egy darabig,
majd viszketek, és nem bírom ki,
hogy ne nézzek körül, a téren
feltorlódott autóbuszok szuszognak,
az emberek, mint azok, akik ma körülvettek,
mennek dolgukra, és én hagyom,
hogy a lomb simogassa arcom.

 

Májusi éjszaka

Már csak a hideg esték az enyémek. Ilyenkor
közelebb húzódnak egymáshoz a házak,
amiket napközben magukra hagytak. Most
visszatérnek magukba, hogy folytassák
titkos életük.

Közelebb húzódom én is. Mintha egy átfázott
állatot melengetnék. Hozzám dörgöli loncsos fejét,
és én ölelem. Mellemen vacog a bundás test.

 

Júniusi délelőtt

Másnapossággal és izomlázzal
a testünkben hevertünk a réten.
Fűszálak borzolták csatakos hajunkat,
fölöttünk a felhők játszottak valamit.
Nem a bor, hanem a borozás volt jó,
mondta egyikünk, és sajgó hasunkat fogva
nevettünk a meztelen Napra.

 

Novemberi Hold

A gangon dohányzok, egyedül,
és szeretném, ha lenne itt valaki,
és ugyan nem lennék boldog
akkor sem, és valószínűleg
itt dohányoznék akkor is,
de legalább nem kellene felfedeznem,
hogy a Hold
erős vonalú árnyékot vet a tűzfalra,
fehér árnyékot, mi több,
amin csodálkozom,
hogyan lehet, hogy ilyet,
pedig a Hold sokféle dologra képes,
de csodálkozom, hogy ilyet is tud.

 

(Illusztráció: John Lautermilch: Parallel Universes)

Október hercege

 

Október hercege[1]

Galambdúcodban,
mint kísértettanyádon
ó, szegény fiú!

/A Gazda

A Pokolban most úgy kezelnének, mint
egy rabszolgát, mert azt idomítani
ugye meritum, érdem aszerint,
hogy a lázadását le kell e törni,
vagy szelíd szóval engedelmességre
tanítható. Mint itthon te, Gazdám.
A gyárban viszont nincs ellenkezésre,
de szófogadásra is csak ritkán
alkalom. Elmondják, mi a feladat,
de nem utasítanak. Bukóra
álló ablakokon dől már be a nap.
Mikor hajnalban jöttem, az ég lila
…………volt még, a fény mögött nyíltak a kertek,
…………rózsa, varjúháj, boglárkák – testvérek:

Azael, Botis, Mephistophilis,
Camuel, Carnesiel, Vassago,
Gamigin, Ose, Bathin, Antquelis,
Eligos, Uzza, Ukobach, Camio,
Paimon, Rasiel, Dantalion,
Sabnack, Naberius, Leraikha,
Zagan, Volac, Kairoxanondalon,
Gaap, Balam, Alloces, Vapula,
Andromalius, Vine, Andras, Beleth,
Malphas, Gemory, Raum, Lix Tetrax,
Sitri, Phocalor, Vepar, Aleureth,
Ashtaroth, Rhüx Fthenlót, Orobas, Marax,
…………Sallos, Asmoday, Shax, Aim, Ariel,
…………Amon, Belial, Seir, Samael,

Salatheel, Wych, Rheibet, Dai,
Athorebalo, Hemochon, Ka, Sothu,
Diathanna Thorun, Anlala Lai,
Abraxas, Sabraim, Isak, Ebeu,
Uvula, Yah, Arogorobrao,
Pethasa, Athor, Saphatoraél,
Kotha, Assalonai, Dan, Sabao,
Iae, Ieó, Ege, Leroél,
Balbnabaoth, Hem, Soleviel, Ma,
Yager, Yagat, Yammat, Tuwahel, Amym,
Veishak, Hael, Thammy, Oseny, Aha,
Damamiach, Sanul, Daniel, Ehym,
…………Horro, Meo, Dy, Jeha, Zywolech
…………Lavaterium, Lepaca, Melech …[2]

Vékony szirmuk az új bőr a hátamon,
de ők úgy rebbennek mint kísértetek,
az alkóvba bújok éjszakáidon,
a szégyen elől, hogy megidézhettek.
Mikor hazaérek, mégis magányos
vagy, elrontott engedelmesség, panasz
az arcom. A dühöm, mint te, másnapos,
mondd, hogy lehetnék számodra vigasz?
Tétlen rettenet, ahogy leveszem
esténként a bőröd és fel az enyém.
A fény mögé kúszó másikat nem
látja senki, hogy ki vagy te, ki én.
…………Gyűrötten, mint az útszélre dobott
…………csikket, ejts le úgy, mint lélekdarabod.

Ahogy a köztéri szobor ámultan
legelteti rajtunk szemét az úton,
a portára érve olyan szokatlan,
hogy a magányunkat be-/ lecsekkolom.
Lekozmált árnyékok a köszönések,
visszhangzik, mint templomban, a helló,
csá, meg belül az összetört mindened,
mert senki nem fog fegyelmezni. Alvó
szerszámokkal feleselek, közben én
akarnék már fenemód aludni.
Még fogalmam sincs, hogy a nehezén
hogy jutok túl, mivel egy ébredezni
…………kezdő jószág az ölem. Menjek hát el
…………úgy, Gazdám, mint az eszed? Hideg fejjel

próbálok dolgozni másfél óránként
gondolva egyet, mindig valamit
a galambdúcainkról[3], úgy, hogy az ént,
annak színes mozaikdarabjait
szorgosan órák alatt összelopom
kirakva őket, mint pár tűszúrásnyi
rajzszöget a bimbó-holdudvaron.
Fejedelmi rangod el kell rejteni –
hogy szárnyal a szárnyal az ideg. Csillan
ezer szálon, mint kint a levelek
amiket nem hallok, csak nyugalomban
két motorzúgás közt. Emlékeztetnek
…………ránk, nem fogva fel, hogyhogy néha be kell
…………törni arcunk a színes repedéssel?

 

[1]Barbiel (más néven: Barakiel, Barbuel, Baruel) egy bukott angyal, akit leírnak jó angyalként is. Bukott angyalként Barbiel az erények és az angyalok rendjének egykori hercege. A Pokolban Zaphiel alatt szolgál a hét választófejedelem egyikeként. Jó angyalként Barbiel október uralkodója, amikor viszont Barakiellel azonosítják, február uralkodója.” GUILEY, Rosemary Ellen, The Encyclopedia of Demons and Demonology, (a szerző fordítása) Visionary Living Inc. 2009, 42(24). o.

[2] Forrás: 1 LÉVI, Eliphas, Lemegeton avagy Salamon kis kulcsai, (ford.: Nádassy László) Hermit Kiadó, 2010 2 Mózes VI.-VII. könyve – Salamon Testamentuma, (ford.: Szebényi Árpád – Dr. Horváth Endre), Hermit Kiadó, 2017 3 GUILEY, Rosemary Ellen, The Encyclopedia of Demons and Demonology, Visionary Living Inc. 2009

[3] A démon megidézéséhez a pecsétet fiatal galamb vérével, (vagy pillangó vérével) rajzoljuk fel a pergamenre, in: Mózes VI.-VII. könyve – Salamon Testamentuma, (ford.: Szebényi Árpád – Dr. Horváth Endre), Hermit Kiadó, 2017, 80–85. o.

(Illusztráció: Andy Nash: Purple Sky)