Karácsony

Még a nagy kilencvenes esztendőben
a szorgalmi időszak vége felé,
december közepe táján,
gondolom, nyelvszakos hallgatók
Christmas Partyt szerveztek,
egyik első közös programunkat,
angolul adtak elő A kis hercegből,
fölismertem, és nagy vonalakban,
olykor egészen értettem a szöveget
(kamaszkoromban számos részt
szinte szó szerint tudtam fejből),
akkor gyökerezett meg benned
a téves meggyőződés nyelvtudásomról,
s az egykori pártház előterében,
amit már a bölcsész egyesület használt,
saját szépséged tudatától áthatott,
művészi tartással, lassan, mosolyoddal
finom öniróniát is kifejezve
csúsztál lefelé a korlát fa kapaszkodóján
(és ott ereszkedsz most már mindörökre),
én hasonló fellépéssel fogadtalak,
mintha megrendezett jelenet
forgatása folyt volna éppen,
hatalmas erő feszítette
belülről mellkasunkat
az ismerős, mégis váratlan ünnepen,
mely nem mindig szokásos
naptári napján teljesedik be.

Utazás

Az az ígéret, az a bensőségesség:
randevúzni a Keleti pályaudvaron,
belakni egy üres dohányzó fülkét,
és fiatalon, jókedvűen, merészen
órák hosszat utazni északkelet felé
a Nagyalföld és a Felföld határán,
végig a bal oldali hegyek alján,
azon belül magán Hegyalján,
hol közeledve mezőn túli lábukhoz,
hol ismét eltávolodva tőle,
és ahogy életvidám nagybátyjával
a fiú a Sose halunk meg filmben,
mintha a szerelvénynek csak a
demarkációs vonal állná útját,
befutni a határmenti kisvárosba,
ködködmönös, emberi léptékű,
mindig otthonos szülővárosodba,
amely felől országzászló üzen,
de talán soha többé nem fogják
fölhúzni az árboc csúcsáig.

Munkadal

Ebbe a lepelbe szövöm két diák egymásra találását,
ebbe a lepelbe szövöm egy nemrég elhunyt jelenlétét,
ebbe a lepelbe szövöm pókok fáradozását,
ebbe a lepelbe szövöm halhatatlanok viszályát,
ebbe a lepelbe szövöm a leszboszi szerelmet,
ebbe a lepelbe szövöm egy üdülőhely köd-ösvényét,
mely úgy leng telente a hévíz keskeny csatornája fölött,
miként ezt láthattam az Andrej Tarkovszkij-sorozat
egyetemvárosi vetítéseire igyekezőben a buszról,
akár a Solaris zárójelenetében a ház mellett a füst,
a hasonmás apa világosbarna bekecse körül a pára,
a bolygónyi élő óceán felszíntől elszakadó foszlánya.

(Illusztráció: Nick Flook: Railway Forest (2017))

Farkasokkal Futó

(Clarissa Pinkola Estéshez)

Éjszaka fáztam
Éjszaka hófehérré váltam a
fagyhatárokon
Engedtem hogy rázzon a
hideg
Mikor a Vonalvezető
megragadta kezem
Tisztán remegett a Horizont
A fehér lapon
megelevenedtek a betűk
A tisztás szélén
Farkasok vártak
a moccanásnyi csendben
Szaladtam ismét
Szaladtam velük
Vonyítottam torkomszakadtából
Míg ismét verssé lettem
Így jöttem vissza ebbe a
Tartományába a világnak
Kimelegedve rikkantom a farkasok énekét

PONTIFEX

Ugyan!
A pajzs a fejünk felett nem gumiabroncs.
Ózonbuborék sem bírná összetartani
a szférák hagymahéjait.
S több az élet egy lárva vagy ebihal létnél.
Bár megsüpped a tőzegláp és
lilán foszforeszkálnak a zuzmótelepek,
a csillagokat Valaki mégsem hagyja kihunyni.
Sávolt achát teszi meg hangtalan mozdulatát,
a réteglemezek visszaköszönnek
alámaradt embertestében.
Az erdei pajzsika himnusza altban tartja egybe
a tölgyfaerdő aljnövényzetét,
úgy találkoznak buddhikus testeink,
úgy iramodtál hozzám is gömbalakban.
A gömbök kitágulása hanghullámokat zenget,
szférák táncolnak át az Orion mögül.
Arcmásunkért a lelkünk magunknak is örül.
Most kobaltoxid pigmentjei batikolják lilára
a menny boltozatát.
Olyan profán és józan az este.
Egyszerű köpenybe öltözött az, ki már megváltott
mire megteremtett.
A szentek szentje vált létigék epicentrumává.
S a kapu nyitva áll.
A pontonhidaknak nem kell pillér.
Létük azonban ideig-óráig való.

JELÖLŐ

(Hajós Eszternek megismerkedésünk örömére)

Szűrt fényben öltözködik a test.
Tetten éri magát a dúdolásban,
az éjféli nap szemérmes cirógatásában.
A kantele sorra megidézi csöndköpenyéből
a kert mókusait, pemetefüveket, és
a gyöngyvirágok gyűszűjének csilingelését,
ebihalak ficánkolását a gránitba vájt tóbölcsődék
napra feketéllő mélyéről, az ikerlevelek közt gubbasztó
énekeskabócák percegését.
A szakrális csönd tanúságtevői ők, jelölők, hangjegyek.
A geoglifákat ezen a féltekén moha nőtte be,
s ezer tófenék dúdol eklogát.
Gömbölyű itt a tér, mint a pallók menti
fanyar bogyók a lápokon.
Kifehérlik a nyír dereka, fenyőgyanta s tűlevélföveny illatol,
s a faháznak jellegzetes, nyers otthonszaga van.
Ma nem siratóasszonyok énekelnek füstösszaunák oltárzátonyán.
Pirossá válik a nyár itt: s a gyémánt hangú lány bölcsődala karistolja
a hajnal hűvösét.
Ma valahogy Finnország illatú az új troli.
Ne kérdezd miért!
Egy bizonyos troli. Már többször tapasztaltam a fenyőforgács
és mulcs illatot, kora reggel, ha utaztam vele.
S lelkem ismét Suomival van tele.

(Illusztráció: Akseli Gallen-Kallela: Wild Angelica (1889))

becsapódás

kioltottad fényem
itt állok magam
a sötétben

botladozom

rajtam
kék és zöld foltok
nincs ajtó
sem kulcslyuk
csak befalazott ablakok
merednek vakon

dervis táncom
helyhez kötött
nem látja senki
itt nincs trükközött
ismét fal jön
menetrend szerint
belevágok
ő meg legyint

gyertyák fényét
kérem
hadd lássam
az állóképem

(meggyászolnám)

újragondoltam

illúzió minden
külső máz
megjátssza az ember
hogy érdekli
a mások világában
bezárt magány
csapdába kerülsz
feltételezed ami nincs
minden látszat
bűzös mocsárban úszik
süllyedő világod is
nem jó az alap valahol
eltévedt a teremtés
s miért gyötrődünk azon
mi nem is létezett
csak feltételezett
hozzá tapasztunk eleget
mint formázott agyag
alakul
az én
és a tömeg
attól függ hol az a közeg
pont annyi marad

mi is a lényeg
nagy a fájdalomcsavar
túltekeri az élet

felvetések részekre bontva

több gondolat lebeg a felszínen
ha megérinteném
nem marad semmi sem

hagyom lebegni
hagyom hogy legyen

nincs örökkön-örökké
már elhiszem

fátyolt lebbent a hajnali szél
álmokat zúzva magához tér

a teremtés víz alatt
a teremtő fennakadt

az egyÉN kioltja önmagát
más lesz a hangsúly
ha létezik odaát

még nem jött vissza senki
nem biztos ezáltal semmi
hagyd hogy lebegjen

-én most befejeztem-

(Illusztráció: Olga Serebryanskaya: Terracotta Sedona (2023))

Számháború

A parkerdei harmóniát
madárhangok helyett
most elidegeníthetetlen
gyerekzsivaj teszi megkapóvá.
A fények és árnyak sormintájával
szegélyezett látvány szinte
már túlzó aprólékossággal
beállított pillanatkép.
Az erdő ütőere lüktet,
ütemét adja az apró lábak
szapora dobogása.
Számháborúznak.
Lombhullatók közt
gyökeret verő örökzöld báj…
számomra mégis
meghatározóbb
a diszkalkuliások szorongása.

Szeretet

tudni, hogy reggelente
egy csésze finomra őrölt,
közepesen sötét pörkölésű,
bő kanálnyi mézzel, kevés tejjel

17 szótagra tépett jegyzetlapok

a lényeg nem a
részletekben rejlik
hanem a hibákban

***

környezettudatosan
élni egy digitális
világban

***

ahol elektromos
rolleren érkezik már
a hétköznap

***

vajon az iménti
három sort érteni fogják
maholnap

***

patkolt s benzingőz-
lovak dicsőségét is
elmúlni érzem

***

mégis az a gyeplő
mindig ott lesz majd
valaki kezében

(Illusztráció: Donald Towns: Leaning Pine)

szerette az álmait,
az álmai nem szerették őt

hát tényleg elkísértetek ezen az úton,
aminek macskaköveit ti tettétek le elém,

ti löktetek el, ti rúgtatok belém, mégis lehajoltok,
meghajoltok, hogy meghajoljak előttetek

átkoztalak, gyűlöltelek titeket, de már nem teszem,
elaludtam, és ellenem fordulok

vigyázzatok rám, amikor foglyul ejtetek,
sokat érek, vagy keveset, nem tudom,
de érek, már elérlek titeket mindenhol

a harapásnyomok óta

a harapásnyomok óta rejtőző életmódot folytatok,
a szőkék és a barnák miatt, a korán kelés és a későn
fekvés miatt, miattam, mert előled bujkálok,
de az, hogy te ki vagy, és mivé váltam miattad,
csak ő tudhatja, ő pedig halott,
a halottak pedig nem beszélnek akárkihez,
csak azokhoz, akik fénnyel takarják
el magukat az élők elől.

szeretnék, tudnék, akarnék,
de nem tudom, hogy van-e fényem,
ha fényem van, milyen, van-e egyáltalán.
ha csak az élőkre támaszkodhatok,
mi lesz velem? lesz-e velem bármi?
vagy folytatjuk ezt, az elrejtőzést,
megtalálást addig, amíg már nem lesz
kedvem újabb búvóhelyekbe beleharapni?

(Illusztáció: Valery Rybakou: Light, Belarus, 2020)

Lenni vagy nem lenni

Próbáltam mindig is hangja
lenni az elveszetteknek
azoknak akik mindig
csak kettest kaptak matematikából,
azoknak akik sosem találják helyüket
lehettem volna pszichológus
vagy pap, hogy megmondjam
a tutit hogy hogyan kell élni
pedig amúgy egyáltalán nem
kell élni, vagy nem úgy kell
élni ahogy mások kitalálták
ahogy a nagy közmegegyezés
mondja hogy úgy kell élni
és sírsz, hogy szorongsz bazdmeg
vagy nem is sírsz
hiszed hogy élsz pedig nem
mert te azt is megtanultad, hogy
mikor kell sírni, mikor szabad
de te ordítanál és rombolnál
de magadat rombolod ehelyett
a jó ügy érdekében
mert megtanultad
hogy a nagy közmegegyezés
mondja hogy kell élni
a Mindenki tudja mi jó neked
hajtsd le fejed
hajtsd e közös pokolnak malmát
és mosolyogj bazdmeg
de sírj ha a mosoly szemtelen(-nek
minősül a közmegegyezés által
úgy OBJEKTÍVE)

egy tanárom azt mondta,
hogy jó bölcsész lennék
ha lenne még egy-két évem
vagy két-három, nem tudom
de komolyan megijedtem
hogy rákot állapított meg nálam.

Bp. 2025. 05. 26.

Az emberszerep nehézségei

Egy csomó energiát fektetek
az álszenteskedésbe,
az álszerénységbe,
próbálok embert játszani,
de nem jön be senkinek,
nem tudom, hogy kell,
gyerekkorom óta ez van,
nem hisznek nekem,
pedig próbálok olyan lenni, mint ők,
de ők ezt valahogy
mindig jobban csinálják.

Bp. 2025. 05. 26.

(Illusztráció: Olga Sternyk: Pine tree, watercolor, 2024)