Dr. Turai G. Kamil 1952-ben született Gyulán. A szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsész karán kezdett tanulni magyar-olasz szakon, majd a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémián beiratkozott a teológiára. Diplomát az ókeresztény irodalomtörténeti tanszéken kapott. 1987-ben védte meg doktori disszertációját.

(Fotó: Nagy Krisztián)

1981-től Kecskeméten előbb könyvtárosként, majd újságíróként, 1991-től pedig óraadóként a Tanítóképző Főiskolán dolgozott, ahol 1993-ban kapta meg a kinevezését.

Kecskeméti képzőművészeti tárlatok és galériák szervezője, nevéhez számos kecskeméti és vidéki festőművész felfedezése és bemutatása fűződik. Teológiai és filozófiai témájú publicisztikái közül kiemelkedő a Magyar metafizika (Antológia Kiadó, Lakitelek, 1996) c. könyve. Költőként 1990-ben mutatkozott be az Alföldi gyászpompa című kötetével, majd 2016-ban a Boldogasszony ódákkal. (forrás: http://www.bacstudastar.hu/turai-gabor-kamil)

A sokoldalú, Pilinszky-díjas gondolkodóval Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

 

Kovács katáng Ferenc: Olvastam, hogy Turai ükapád ”Festő Hegedűs György igric és boszorkánymester is.” S nagyapád ”a 48/49-es forradalom szívós katonája.” Szólnál néhány szót a felmenőidről?

Turai Kamil: Apai őseim, a Betyók besenyő vonalon kapcsolódtak valamiképpen a nagyszentmiklósi kincs Boilau-Beatu rovásirásos olvasatához. György nagybátyám, aki világhírű földijéhez hasonlóan abszolút zenei hallással rendelkezett, 24 évesen jómódú nemesi mátkájával, Molnár Rózsával összekötözötten lett öngyilkos. Festő Hegedűs György anyai ükapám – ha nem is ”boszorkánymester” – de mélyen vallásos tudós-táltosként élte életét a kecskeméti Mária-városban, a róla elnevezett domb, tó, tanya ölelésében. Igaz, egyszerre több helyen is látták, parancsolt a természeti jelenségeknek, s animisztikusan állattá bucskázott. Természetszerűen vesztette el fél lábát a 48-as szabadságharc forgatagában. Úgyhogy unokái kacagták, ahogy falába megperzselődött aludtán a pásztortűz parazsán. Apukám maszek szabómesterként küszködött a külvárosban a Rákosi-pribékek sintérhadával, anyukám hathold-rozsföldes kuláklányként útálta a kommunistákat. 

KkF: Nekem egy szovjet katona kötötte meg az úttörőnyakkendőmet. Rá három évre őrsvezető lettem, s ma ebből csak arra lehetek büszke, hogy a zászlóvivőm elnök-püspökségig vitte. Neked hogy sikerült átvészelned a mozgalmasdit?

TK: Édesanyám, hála Istennek, beiratott hittanra, az egzisztenciális fenyegetések dacára. Az Erkel-gimnáziumban a ”magyar költők Leninről” országos középiskolai tanulmányi versenyen Füst Milán ”Jelenés” cimű remekművével jutottam be a döntőbe. Merthogy a nagymester az ”ó, hát ilyen nagy az eszme, Jézus Krisztus?” lelkes ovációt a felszaba-dúlás után ekként szimpatizálta: ”ó, hát ilyen nagy az eszme, Vlagyimir Iljics.” Ez legalább olyan gusztusosan hangzott. Amikor később egy villámcsapásszerű Isten-jelenés nyomán – elhagyván a szegedi bölcsészkar magyar-olasz szakát – átjelentkeztem a teológiára, természetszerűleg felkerestek a kócos-vereshajú III/3-as belsőelháritási aktivisták, hogy súgói munkakörbe alkalmazzanak, ám jóizlésem tiltakozott. Mégpedig mindvégig, noha végigkísértek az orv próbálkozások (katonaságnál, munkahelyen).

KkF: Ha jól sejtem, komoly irodalomelméleti tudással felvértezett, érett fiatalember lehettél már a középiskolában is. Mik voltak a kedvenc tárgyaid? S önszorgalomból mivel foglalkoztál?

TK: Időm jó részét a versenyszerű atlétika (középtávfutás) töltötte ki. Igyekeztem megfelelni: ”jó tanuló, jó sportoló” címet érdemeltem ki, sorra nyertem a területi versenyeket szakosztályomban. Másodikban irodalomtanárunk, Aradszky Pali bácsi felfedezett egy hosszabb lírai eposz-dolgozatom révén (úgy járt, mint aki ”horgász, csali-giliszta-ásás közben kincses ládikára akad”). Attól kezdve – Juhász Ferenc-i, Nagy László-i mintára – folyamatosan verseltem. Egy időben napi két szonettet: ”villan a lába a kannak / s elfeketedve rohannak / holdagyarú elefántok/ vad tüzek üszke a fákon”. Éjszaka a fürdőszobában Kierkegaardot, Spinozát fedeztem fel.

KkF: A gimnázium választóvonal az ifjak életében. A koedukált osztályok kezdetét éltük. Szülővárosod fura figurája, Simonyi Imre bátyánk épp akkortájt vethette papírra: ”Hát mondd, nem sírnivaló, / hogy még mindig ilyen avas, / ásatag módon, / – mint a dürgő fajdkakas – / tollammal bűvölöm a nőstényt?” (Negyven-ötven évvel később valami hasonlót magad is papírra vetettél: ”hajdanta 1500 métert versenyszerűen futottam a pályán / most tollammal karikázok s kerítem be a zsákmányt” (Az éjszaka áhítatából). Te sem maradtál érintetlen? Gimis hódításaidra lennék kíváncsi.

TK: Tizenhat éves koromtól tíz éven át önkéntesen vállalt, elszánt és nemsejtett szigorú cölibátusban éltem. Százkilóméteres futóedzéseim kontójára osztálytársaim a ”remete” csúfnevet próbálták rám. Majd, megtérésem után katolikus főiskolai-akadémiai-teológiai stúdiumaim (ferences noviciusként, pázmányos-civil ókeresztény irodalomtörténészként, újplatonikus filozófusként) normálmenetben tartottak nőtlen keretekben. Ha kitartok, még talán Szűzmáriás szentté is kenődhettem volna. Egész életemben hajtott az abszolút szerelem illúziója.

A Boldogasszony ódák misztérium-kötetem ebből a heroikus re-paradicsomozódási (Ádám-Éva egységes) hadjáratról szolgáltat egy szeletet, csupa-csupa színes kudarccal fűszerezetten. Majd talán ezután, ha nagy leszek, sikerül!

KkF: A szegedi egyetemről átiratkoztál a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára. Tudomány és hit és élet. Szerteágazó tanulmányok. Mellette mire futotta még az idődből?

TK: Miután kicsúszott alólam a kolostori ellátás, éveken át magamnak kellett gondoskodnom fennmaradásomról, a jövendő megélhetés legcsekélyebb reménye nélkül. Az az igazság, hogy nem kellettem én se az egyházamnak, se a hazámnak. Egyéves betanított kertészi jövedelmemből próbáltam az albérletet és tanulmányaimat finanszírozni, hiszen – főállású egyetemistaként – hivatalosan munkaviszonyt se létesíthettem. Mígnem megszánt egy – a teológiát levelezőn végző – operaházi osztályvezető-helyettes, s alkalmazott illegális órabéresként. Vizsgajegyzeteivel sokat segitett akkoriban egyebekben a későbbi egri érsek, Ternyák Csaba is. Kezdetben Heidegger-szeminarista voltam a mélyen empatikus Nyíri Tamásnál, de félrehívott, hogy nála nem lehet doktorálnom, mert a szakfilozófiát a marxista ELTE tartja fenn magának hatalmi szóval. Így aztán diplomamunkámat ókeresztény irodalomtörténetből védtem meg Vanyó Lászlónál. Életreszólóan kitartó monográfiámat a harmadik századi egyiptomi újplatonikus Plotinosz biztositotta. Kétkötetes Plotinosz-disszertációmat már ismétcsak Nyíri Tamás filozófiai tanszékére küldtem el postai úton. Elfogadta, postafordultával.

KkF: Alföldi gyászpompa (Maecenas Kiadó, 1990) az első köteted. Stanczik-Starecz Ervin nem takarékoskodik a dícsérő szavakkal: ”…meglepő képzettársítások […]elementáris erővel szómag-hasító fényt, energiát, nyelvi lökéshullámokat zúdítanak a versekbe mélyedőkre.”.
Hány év verstermését tártad az olvasók elé a 200 oldalas kötetben?

TK: Hát igen, örökösen példaértékű-példamutató barátom, Stanczik-Starecz Ervin, akit nem kell bemutatnom, vesékbe látó misztikus bölcs. Huszadik évemre addigi versgyakorlataim rávezettek a krisztusi ősszó keresésére. Anélkül, hogy hallhattam volna a tibeti budhista “tumo” mágikus hatalmáról, egy hetes lelkigyakorlaton égettem magam a “láng” fenomenonját, hogy aztán a “mágnes” hasonlóan végzetes végtelenével szembesitsem, s orgiasztikus originalitással egyesitsem “lángmágnessé”. Hasonlóan a “cseresznyeboglyát”, “ólomóceánt” stb. Ezekből aztán sorokat, strófákat formáltam, amíg csak bírtam. E darabokat ítélte Vasadi Péter “zseniálisnak” s osztotta oda Pilinszky Jánosnak. A továbbiakban a szkíta-trák görögritmusú strófák kerítettek hatalmukba, s mantra-ismeretek nélkül hagyatkoztam rá a Magyar sillabák sibillai karakterére, a hang-elemekig energetizálva a Logosz-nyelvet. A Maecenas Kiadó egyébként – terveink szerint – az általam lefordított összes Nietzsche-verssel közösen, társbérletben adta volna ki az Alföldi gyászpompát. Ámde akkorára, 1990-re megorrontván, megelőzött minket a “Lyra mundi” szerkesztősége.

KkF: A kecskeméti Tanítóképző Főiskolán tanítottál. Néhány évvel korábban, a Duna túlpartján, én egy műszakin. Akkor még létezett egyfajta osztályfőnöki rendszer. Sok kulturális eseménybe, aktivitásba sikerült beleszédítenem a diákokat. Neked milyen tapasztalataid voltak, milyen hatásod lehetett a rádbízottakra?

TK: Feltehetőleg kellően mély benyomást gyakoroltam, hiszen ifjú tanitványom feleségemként fiúgyerekekkel ajándékozott meg. Négy fő tárgyam a húsz esztendő során (mivel előtte rendszerváltó-tényfeltáró újságiróként harcoltam 3 évig, annak előtte pedig 9 esztendeig munkásszállói mentőangyalként): vallásfilozófia- és történet, kultúrantropológia, művészetfilozófia, magyarságtan. Hálás vagyok, hogy Istenemnek, Hazámnak, zseniknek és átlagembereknek a szolgálatára lehettem. Tanítva tanultam magam is: a létmegértés imbolygó territóriumán. Sokezer hallgatóm közül, szerencsére, sohase kellett senkit se megbuktatnom. Sőt, a Metafizika kötetem jóvoltából éveken át a pesti Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarán is taníthattam, mégpedig a szakralitás bűvöletében.

KkF: Általában új kötete megjelenésekor keresik fel, faggatják az írót. Ez most rendhagyó eset, egy negyed századdal korábban megjelent műved kapcsán kérdezlek részletesebben. A Magyar metafizika Stanczik-Starecz Ervin szerint: ”…nyelvi-filozófiai napkitörés. […]Ajánlatos és segíti a Turai-művek megértését a Magyar metafizika boncolgatása. A mű igen egyszerű nyelvezetű, de hasonlóan az apályhoz: a visszahúzódó hatalmas víztömeg /pl.: őstörténetünk, vallás, az ember ontológiája, világegyetem, Isten, semmi és valami, nyelvünk stb/, mely meg van mozgatva a könyvben, neutroncsillag tömörségű, de korántsem semleges kisugárzású; a parton milliárdnyi fölszikrázó kérdés marad, mint a föveny csillogó homokszemei.”
Hogy látod, értő olvasók kezébe került, befogadást nyert e műved?

TK: Tapasztalataim és csak a három Varga (Zsigmond, Csaba, Géza) kutatásai alapján leszögezhetjük: a hunmagyar-szkíta ősnyelv. S minden nagy filozófus nemzet (ógörög-német) a nyelvből (a Christos-Logoszból) közelítette a Létet (Platon, Böhme, Heidegger). Negyedik x-emig kínlódtam – miután monográfiát szenteltem a görög Plotinosznak, a latin Scotus Eriugenának, a német Nietzschének – gyötrődtem kutyául, hogy nincs igazi magyar filozófiai szisztéma (hacsaknem a vörösfasiszta tömeggyilkos Lukács Györgyé). Végre 1992 év végén másfél hónap alatt kiszakadt belőlem a Magyar metafizika, az első tőről-metszett magyar mantra-filozófia-rendszer. Azt vártam, immár negedszázada az első kiadást követően, hogy írástudó-gondolatbiztos fiatalemberek tucatjai fogják bővíteni-javítani ezt a mintát. Sajnos, a bölcs-jelöltek – hozzánk hasonlóan – bedolgozók és szalagmunkások a nihilista-analitikus gender-multiknál. Egyelőre még telecsövön tart a sumér-szkíta (Torma Zsófia által feltárt) világkultúra elpackázása, lepöccintése. Míg az átkozott Trianon-fasizmus dühöng Európában, nem is várhatom, hogy a Szentkorona evangéliuma érvényesüljön.

KkF: Pap Gábor művészettörténész kötetbeli ajánlása szerint ”…tipikus értelmiségi olvasmány: csak úgy árasztja magából a továbbgondolásra alkalmas nyelvi – és nem csak nyelvi! – ötletsziporkákat.” Szorult-e általad kiegészítésre a 2003-as új kiadás?

És várható-e, hogy a 100. tétel után (Tökéletesség és tömörség) újabbak következzenek?

TK: A filozófiai életművemet, boldogan jelenthetem, 30 esztendeje lezártam.

Szembesültem, szembesítettem ”olvasótáboromat” az ógörög, skolasztikus latin és német ontológiai bölcsletekkel. Sőt, megalkottam az első magyar lételméleti szisztémát. Kell ennél több? Ennyi se. Mindebből semmi! Van idő. Csak idő van. Telik az örökkévalóságból. Eláll! Egyébként bölcselet a személyes, személyiséges hitelesítő energiaháttér nélkül semmit se ér, vallja Hamvas. Nos, én lobbantottam ily gondolatos sziporkát. Bízvást, elharapódzik a tűzvész! Megvillant horgászásóm alatt Attila aranykoporsójának a sarka. Mások kiemelik majd ezt a becses ereklyét.

 

Források:

http://www.naputonline.hu/2019/05/03/stanczik-starecz-ervin-a-turai-jelenseg/

http://www.bacstudastar.hu/turai-gabor-kamil

https://hiros.hu/kultura/kepzomuveszet/taj-impressziok-az-iparkamaraban–videoval

http://www.naputonline.hu/2021/01/16/turai-kamil-hunbolgar-vilaglatomasok-szondi-gyorgy-ket-muforditas-gyujtemenye/

https://terebess.hu/haiku/magyar/turai.html

“KECSKEMÉT FELSŐOKTATÁSÁÉRT ÉS TUDOMÁNYOS ÉLETÉÉRT” – díjat kapott Turai G. Kamil

https://www.7torony.hu/2021/01/petrozsenyi-nagy-pal/nyugodj-meg-bogaram/

 

Címlapkép:  Sal Antal

 

 

Kapitány Gábor mindenekelőtt jeles társadalomkutató, Széchenyi-díjas szociológus, akadémiai doktor, tárgyak, mítoszok és közlésmódok szimbólumkutatója, feleségével együtt több tucatnyi szakkönyv szerzője vagy összeállítója, egyetemi tanár, újabb időkben a korábbi verseken túl regényekkel is meglepi híveit. A nagy-nagy háború kötete,[1] melyben egy ideje ülök már, ilyen kísérlet. Értelmes beszéd, folton-folt szerkezet, krimibe illően kifundált események, világhálóba tagolódó végenincs összeesküvés, gyermekrablás és politikai terror, érzelmek és alakok, szerepek és funkciók. Kulturálisan roppant sokrétegűen építkező, nyelvileg is sokféle árnyaltságot tükröző könyv. Kapitány komolyan vette, hogy a kortárs regénynek értelmesen kell megszólalnia, értelmezhető esemény-készletet kell tálalnia, s itt egyben van ebből minden, öreges historizálástól a fiatalos érvényesülésig, Dél-Amerikától olasz faluig, Egertől a hunokig, network-analízistől a médiamogulok vészterhes eszmélkedéséig, molekuláris biológiától szovjet gyermekátnevelőig, magyar jobboldaltól Guevara-hívekig, fogyatékosoktól banktisztviselőig egy sor szakma és hivatás, szerep és modell. S főleg – ami regénynél nem szükségképpeni ártalom – szövegre szöveg, csillaggal elválasztott apró-hosszabb „fejezetek”, kevert dramaturgiai eszköztár, végtelen sok színhely, textuális poénok, szentenciák, tanmesék, istenek csevegései és civakodásai, óceániai halászesemény és lombikbébi szuperprogram is. A kötet hátoldali ajánlójában még egy ráadás is szerepel: „Egyes ismerői szerint A nagy-nagy háború az elmúlt évek egyik legjobb, legeredetibb magyar epikai teljesítménye”.

Kritikai nézetet felvéve, talán mindig is fontosnak tartottam kimondani: mint kicsoda beszélek én a műről, mi közöm hozzá az olvasáson túl, s mit vélek Mások számára is fontosnak belőle. Így fogok tenni most is – erősítvén egyúttal a zavaromat, tétovaságomat is, s talán a legjobban akkor oldhatnám meg feladatom, ha Kapitányhoz hasonlóan egyetlen főcím alatt a csillaggal elválasztott megfigyelési tapasztalatok lenyomatait adnám közre. Ettől azonban tartok. A regény ilyen téren szabadabb műfaj, Kapitány is él vele, hogy megengedődik írói szabadsága, stiláris kedve, tematikus eszközeinek alkalmazott eszköztára. De indulok a „ki beszél itt a sarokból” helyzetből, így a továbbiak talán jobban érthetők majd. Vagyis nem irodalomkritikus vagyok, hanem társadalomkutató és -olvasó.

Mint társadalomkutató közel fél évszázada úgy tanultam, úgy tudtam, sőt úgy tanítottam is, hogy ha meghalad egy probléma megértése, kezelése, pontosítása vagy talánya, akkor ne félrebeszélj, ne hantázz vagy cselezz, hanem oszd meg a gondot a befogadó érdeklődővel, …hátha együtt mégis többre juttok…! Így vagyok immár ezzel a kötettel: adott egy kolléga, szakterületén kiváló, élete párjával együtt könyvek több tucatját megalkotó, rendszerező szemléletű, a kultúra kutatásában jól megformált struktúrákat megalkotó…, s itt van egy eltérő műfajú kötet, melyen a „regény” minősítés áll. Hetente mondjuk három regényen megyek át, láttam már megannyi formakísérletet, regénypoétikát, új regényt és klasszikusat, modern magyart és konvencionális polgárit, meseregényt és szabadversbe komponáltat, nyelvi cselekbe öltöztetettet és liturgikusan szabatosat eleget. Saját érdeklődésemben egykor az olvasásbefogadás, a megértés határainak keresgélése volt kitüntetett szerepű, s a tudományos irodalomban is azt kedvelem, ami „eltér”, ami kihívóan más, speciálisan megoldott, szabványtól elrugaszkodó. E kötetnél mindezeknek együttes szerepe van, talán mindezekre szüksége is lehet bárki olvasónak, hisz (olykor oldalanként hármat is) egyszerre talál hétköznapi cseverészést, vagabund kiszólásokat, öreges motyogást, gyermeki margójegyzetet, médiaguru-hantázást, titkosszolgálati zizegést, magánnyomozói sztori-mesélést, belső monológot, külső dialógot, médiatitkot és politikai pamfletet, idilli szerelmet és aggodalmas szeretetet, világmegváltást és futurisztikai rémtörténetet is.

Első nekifutásra úgy fest, a szövegbe ékelt rejtett (tan?)mese vagy dramatikus publicisztikai megoldások sora talán azt tükrözi, hogy a nagyon sokszereplős nagy-nagy háború mindenekelőtt a textuális térben zajlik, a folyó szöveggel vagyunk harcban, hol megfigyelő-leskelő távolságban, hol főbekólintottan, megint máskor érzékelve a beiktatott dramaturgiai bombákat, de végül is azt a „világot” kapjuk, amelynek részei vagyunk. Ebben pedig a közlésmódok és szövegrétegek (2016-ban megjelent, Ágnessel közös tanulmányuk) „szocioszemiotikai” szempontú értelmezése kapja a főszerepet, vagyis a „minden társadalmi jelenséget mintegy ’szövegnek’ tekintve… a vizsgált társadalom sajátosságaira, összefüggéseire lehet következtetni, a szövegeket tehát többek között társadalmi sajátosságok és összefüggések jeleinek fogja fel”.[2] Ide sorolják a szűk értelemben vett szöveget, a vizuális vagy mozgásnyelvi elemeket, a szövegszerű elvont eszméket, a képi közlés rítusait, a beszélt és vizuális nyelv közlendőit, stb. A nagy-nagy háború textuális fegyvertárában mindezen eszközökkel szövegszerűen él Kapitány, vagyis köznyelvi kiszólásokkal éppúgy gazdálkodik, mint rejtett („befelé”) monológgal, sajtó- és média-közleményi tónussal és mesei tantörténettel, ábrándképekkel és dialógussal, leíró textusokkal és „elhallgatással”, filmképekkel és verssorokkal, eposzi magaslatokkal és abszurdba kacsintó szatirikus jelekkel, tévéképekkel és rejtett kameraképekkel, idegen nyelvű betéttel és régi ismerőssé tett isteni vagy nemzeti-irodalmi figuralitással (a Kőszívű ember fiaitól az Egri csillagokig, Madáchtól és József Attilától a konyhai falvédő-szövegig, kolumbiai szappanoperásditól csillagháborús utalásokig) – mindennel, ami szöveg. A kötet hátoldali üzenete szerint „A könyv műfaja a mese és a szatíra, az eposz és a regény között egyensúlyozva állítja görbe tükör elé a különféle elvakultságokat, a békében, a mindennapi életben is folytatott kíméletlen háborút és az embereket hol emberfeletti képességekkel felruházó, hol a képességeket elsorvasztó ’nyomorító (háttér)hatalmakat’, a modern világ ’isteneit’, no és persze az ’emberi természetet’. A hagyományos értelemben cselekményes elbeszélés olvasható egy nyomozás történeteként, sajátos összeesküvés-elméletként, de az emberek életét meghatározó erők valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítésként is”.

Mármost…, jussunk tovább a megértésben. Közösen. Én ugyanis elakadtam. Abban akadtam el, hogy az állítólag „lépten-nyomon ráismerhet arra a világra, amelyben élünk” ajánlószöveg sehogy sem áll meg. Lépten-nyomon olyasmire ismerünk, amiről a Szerző felteszi, hogy adott olvasó számára evidens képekről-képletekről-textusokról van szó, melyhez a kontextust, az összefüggések rendjét is maga-maga társítja az olvasó. Ez pedig messze nem valódi történés, avagy legalábbis nem egynemű – leginkább valami választékos „értelmiségi üzenet” formáját ölti, kacsintós kivitelben, ironikus felhangokkal. De sok tucatnyi szövegszerű részt jegyzeteltem ki, melyeknek sem a helye, sem a funkciója, sem a dramaturgiai szerepe, sem a közlendője, sem a szerzői „üzenet”-szerepe nem nyilvánvaló. Cseppet sem vonakodom elismerni, hogy a „cselekményes elbeszélés” olvasatai között a krimi-elemek, a filmszerű poénok (pl. „a Vízverő” óceániai poénjának négyszeri diszfunkcionális beemelése a regény egészébe) nem átlátható dramaturgia mentén alakulnak, s nem egy esetben a folton-folt építkezés egyértelmű kimutatása sem jár egy remélhető „befejezés-közeli” összefüggés-rend formálódásával, valamely mátrix-hatás felfedezhetőségével. Magam kedvelem a „széttartó” szövegváltozatot, az asszociatív értelmező lehetőség benne-létét egy szövegben, s még talán az értelmezés kísérletének „valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítés” lehetőségét is – de ez már nekem is sok lett. Sok pedig abban a textuális értelemben, ahogyan minimum fél tucatnyi, de inkább több helyen a sokféle kompozicionális elem közé szinte provokációként be-becsúszik valaminő „ébresztő” másság, oda nem illő folytatás, meghökkentő fordulat a regényszöveg építkezésében. Mintha kissé túl személyesre hangolt, intuitívan impresszionista, szabadosan spontán, rögtönzötten esetleges, strukturálisan dekomponált, véletlenszerűen fölskiccelt megoldások együttese lenne. Mert bár a történő világban és a szeszélyesen szabados eseménysorok folytonos „újratervezésének” korában cseppet sem meglepő a sokpólusú jelentés-tér szabad asszociációs kezelése (s ennyiben mintha a képernyő-figyelésre beállított „gyerekek” huszonöt monitorát egyszerre látnánk mi is a regény-bekezdések együttesében…!) – de amikor ezek „belső rendjének” megváltozása már zavaróvá válik, akkor lehangolóvá és dekompozíció helyett destruálóvá is lesz. Ha nem értem, minek oda az a konkrét szöveg, akkor lebeghetek a szövegtenger felszínén, de éppen a valahonnan valahová eljutás öröme marad el, csupán elsüllyedek a hullámverésben. Ha elindul egy szöveg (pl. a 143-145. oldalon, „Azt hittük, hogy együtt maradhatunk”…), s nem derül ki, ki mondja…, akkor megzavar, mert korábban ez nem így volt. A kontextusból mintha egy (elrabolt) gyermek szövege lenne – de a szóbanforgó gyerekek közt (vélem én a regény szereplőiből kiindulva) hét évestől tizenhétig bárki lehetne, a szöveganyag azonban egy fölötte értelmes értelmiségi felnőtt monológja…! A későbbi részekben (pl. 252.) is több dramaturgiailag helyénvaló textus kerül elő, de ki sem derül, ki beszéli el és miért éppen ott olvashatjuk (pl. 315 old. a Niebelungok tellurikus energiáiról, 322. Cervantesről, 280. a madarak veszélyességéről). Az ily módon kétessé tett közlési szándék mintha megidézné az istenek gyülekezetének szertartásos vitáit és „emberi” vagy eposzi csalafintaságait meghaladó agresszivitását, ami jó jele a világmindenség kezdetei óta dúló harmónia-hiánynak, de kíméletlenül zavarja az olvasót. Avagy hát csak épp annyira, mint egy játékfilmben a reklám, egy festményben a papírból ráragasztott répa-orr, a „szövegromlás” értelmében vett „szennyeződés” sokféle példája, amit (fennebb utalt tanulmányukban érzékenyen kifejtenek) mint a „sűrű leírással” pontosítható megjelenítés-módot. Éppen a közlési stílusok, értelmezési módok és jelentésterek optimális harmóniáit emelik ki értelmező írásukban, ahol jelzik is: a mindenkori megjelenítésben „az attitűd beazonosítása történik, ha azonban valaki nem rendelkezik ennek a feltételeivel, a közlői attitűd ismeretének hiánya szövegértés-rontó tényező lehet”, s utalnak Mary Douglasre is „a szövegromlással fogalmi rokonságba hozható ’szennyeződés’ kapcsán”, hogy ugyanis „a szennyezéshez kötött veszélyek és büntetések (a hozzá fűződő negativitás) egyszerűen a konformitás elmélyítésére szolgáló eszközökként működnek”, s ezért „a szöveg romlása az emberiség szempontjából egyszerre negatív jelenség, mert fontos információk elveszítésével járhat, ugyanakkor magában hordja a lehetőségét a dolgok új szempontból való megközelítésének, a koncepcionális megújulásnak…”.

Nos igen…, a „szövegromlás” épp a szövegépítés ellenpontjaként itt szerintem végbemegy, például amíg az istenek párbeszédei (160-161., 180-182., 345-346., stb.) vagy mindennapi emberek közötti alkalmi megjelenései számos ponton murissá teszik az eposzi jelentéstartalmak hétköznapi kommunikációba és életvitelbe tagolódását, addig az még jelentőségét tekintve hertzig megoldása a mindennapi mitológiákká váló antik vagy perszonalizált eseménytörténeteknek, viszont a modern „istenekké” lett politikai-médiapiaci-militáris-gazdasági hatalmasságok cselekvéstörténete itt folyamatosan packázik a valóságosság és a képzeltség kettősségével, átláthatatlanságával és manipulálhatóságával. Ez azonban csak egy olvasat olvasata, viszont szövegromlás-élmény a regény egészében! S ha ehhez a szerzői „kacsintást/tikkelést” meg is kapjuk olykor (pl. csekély számú hullát ígértünk, de egyre halmozódnak immár…!), attól végképp patchwork-élménnyé válik maga a mű, hogyha ezek túltengése átbillen a cikizősség határain. Társulnak ehhez olyan elemek is, amelyek az „elvarratlan szálak” alakjában semmihez és semmiképpen nem kapcsolódnak a regény fővonalát, történésrendjét illetően – ilyenek a Cecco környezetében zajló események, a Vízverő blazírt visszatérése, a párizsi telefonáló szerepe, Abdul kettős ügynök-szerepe, stb. –, vagy olyan utalások, melyek egyetlen szereplő textusaiban sem kaphatnának létjogot (pl. 242. „a szinkretikus politeizmus természete szerint”), s így együtt és külön is azt a benyomást erősítik, hogy mintha nem lenne „rendszere”, hanem alkalmi szövegpasziánsz alapján állna össze a textus és kontextus. Érdekes, érdemes, figyelemre méltó, kísérletként talán kivételes is, de egészében mindez zavaróan hibrid – mintha a kötet báziskritikai szemléletét, a média-uralom és a gaztevők világának túlméreteződése nyomán előállt háborús állapotokat és kiszolgáltatottsági alaphelyzeteket az emberi elviselhetetlenség határain túljutva adagolná szöveg-mivoltában is… Vagy, hogy impresszió-közelibb formulával éljek: mintha a jobbára gyűlölt videoklippek gyors vágási és asszociatív közlési dömpingje valahogyan beletolakodott volna Kapitány regényébe, s máris szétvetné a szobafal-méretű led-képernyős világ még átfogható kontextusait, amikor elromlott távkapcsoló helyett egyszerre önti ránk ötvenhárom csatorna minden közlendőjét, mielőtt még a regény végére jutnánk.

A nagy-nagy háborúnak eszement végtelenné tobzódása mindenesetre csalafintán elmismásolt a regényben. Sem a gyermekrablásra nem derül tiszta fény, sem a kortárs hatalmasok kárvallásaira, terroristák méltó pusztulására, Nobel-díj-esélyes tudósok erkölcsi ébredésére, hétköznapi szerelmek beteljesülésére nem kerül sor. Benne ülünk, mint egy valódi dúlásban, akár egy olasz falucska menekültjeinek lemészárolásakor, akár a Gárda kiképzési szertartásának megidézésekor, akár a hibernált gazdag öregek pince-mélyi kiállításának utalásakor vagy a halhatatlanság elixírjének sürgetett megkomponálását erőszakoló akaratosság esetében. Kárvallott lesz kelekótya ifjú szerelmes (Csabi esete), méltatlan szenvedővé válik a talán jobbra érdemes (Béla esete), reményteljes presztízs-sikerre fut megint más (András esete), reménytelen jövőbe vetheti pillantását az ifjú sport-tehetség és az Öreg is (Artemisz esete és az Öreg háború-kutatásának állapota), s áldozattá lesznek jócskán többen is, mint azt a bevezető részben Szerzőnk szilárdan megígérte volt… Talán még az istenek között dúló agresszió és promiszkuitás egyetemes érvényének szól, talán csak valami jól hangolt zárótétel bonyolult akkordja szólal meg ekképpen, de megejtően hangzik az alábbi szövegrész a kötet alaptónusaként is: „Szóval javában folyt az istenek háborúja, rengett a föld, villámok cikáztak az égen, az emberek pedig, mint évezredek óta mindig, keresték az igazukat vagy csak a nyugalmukat, hajszolták a sikert, a tetszést, próbáltak bölcsen föléemelkedni a dolgoknak, vagy megszerezni és megőrizni a hatalmat, mindent tagadni, és pusztítani is – isteneik intenciói szerint” (243.).

A lehetséges olvasati szentenciák alapján talán még érdemes figyelembe venni, amit a regény egyik világhíresen titkos szereplője fogalmaz meg: „Minden – nyomta meg a szót Charlotte de Boismortier –, minden marketing. A háború marketingje annak elhitetése, hogy a háború nem is háború”. Talán a nagy-nagy háború marketingje is legfőképpen az, hogy szavak titkos háborúját toljuk a szöveg fölé…

Amúgy, a fentiek alapján elsősorban is az látszik, mit véltem olvasni én, ha „úgy” olvastam, ahogy érzékenységem erre képessé tett. De ne higgyék egy szavamat sem! A kicsiny szóháborúk és jelentős értelmezési csatamezők ott nyílnak, ahol kinek-kinek saját győzelmei, értelmező olvasatai is megvannak. Olvassák inkább Kapitány Gábor új kötetét – de mielőbb, mert rögtön írja a következőt…!

[1] Gondolat Kiadó, Budapest, 2019., 353 oldal

[2] A SZÖVEGROMLÁS/JELROMLÁS A SZOCIOSZEMIOTIKA SZEMPONTJÁBÓL. VASI SZEMLE 70. (2016) / 5. http://epa.oszk.hu/03300/03366/00091/kapitany.htm

 

 

Tettamanti Ádám festményének részlete

Jó volna nem érezni. Pusztán sodródni az eseményekkel, múlni az idővel és elillanni a szél fuvallatával bármiféle gondolat nélkül. Jó lenne nem vágyakozni. Képessé válni az ingertúltengéses világban kizárni mindent, ami lényegtelen. Mellőzni azokat a körülményeket, amelyek nem segítik a létfenntartást, vagy csak olyan vastag kérget növeszteni a testünkre, amelyen semmi nem hatolhat át.

Jó volna nem létezni. Csak egy időre, csak átmenetileg. Hiszen a nem-létezés ijesztő. Hiába a vallásos tanok, hiába bármi, nem létezni is csak tudatosan lenne jó. Logikusan. Érzelmek nélkül. Kizárólag saját akaratunkkal irányítva, és amikor már a nem-létezés unalmassá vált, visszatérni múltunk teljes tudatában.

Jó volna megállítani az időt egy-egy szép pillanatnál, hogy örökké tartson. Vagy legalább addig, hogy minden szépség kiégjen belőle. Képessé válni visszafordítani életünk óráját, és az elrontott mozzanatokat kijavítani, hogy soha ne jusson eszünkbe, mi lett volna, ha másképp döntünk. Mi lett volna, ha belátjuk a hibánkat. Mi lett volna, ha jobbak, megértőbbek, kitartóbbak vagyunk. Mi lett volna, ha nem érzünk semmit.

Jó volna erősnek lenni. Nem révedni a veszteségeinkbe és nem törődni az újra felfakadó sebekkel. Kibírni bármely csapást jajszó nélkül. Soha el nem fáradni, fel nem adni. Kitartani a végsőkig és elfogadni a vereséget. Nem roppanni össze a gondok terhe alatt, nem menekülni, nem félni. Nem dideregni. Jó volna embernek lenni. Nem szégyenkezni. Nem sérülni. Nem bánkódni. Pusztán elfogadni mindent, ami adott és nem akarni többet annál, ami van.

Jó volna felejteni. Elfogadni. Elengedni. Nem érezni csalódottságot, nem szeretni. Nem akarni szeretve lenni. Hogy az életünk ne legyen több, mint a megtett lépéseink összessége. Nem ámulni mások boldogságán. Nem bánkódni az összetört kapcsolatokon: sem egyen, sem százon. Megérteni behatárolt világunkat. A testünkbe zárt vágyakat. Hogy az egyes tudatok sosem érnek össze, és a lelkek sosem találkoznak. Hogy minden közös terv törékeny és mulandó, csupán az érzelmek játéka. Az illúziókra majd a valóság ad választ.

Mindannyian vetkőzünk. Ki látványosabban, ki magánérdekűen, kevesebb vagy több gönccel, selymesebb vagy surlósabb anyagokkal, ki egész testében, ki csak képletesen. A vetkőzés, és maga a kínálkozás még lehet közvetlen és őszinte – egyfajta konvencionálisabb értékrendben tehát „természetes” –, meg lehet üzleti is. A zűr abban áll, ha keveredik vagy túlhatalomra tesz szert egyik a másik ellenében.

A nyilvános és látványos vetkőzéshez még csak szituáció sem kell, ott kínálja magát pornó-pózban a FBook, ahol a „minden eladó” fogyasztói ideálja tetszeleg. A tárgyak rendszerének kritikai elemzésével a magyar esszéirodalomba is bekerült Jean Baudrillard nyomán a kilencvenes évektől már átláthatóvá vált a keresett átláthatóság, majd a média-uralom, mellette a kortárs fogyasztói kultúra és a technokommunikáció elemzőjeként már ugyanő megismertette velünk a szimuláció és a hiperrealitás koncepciójának számos változatát. Talán az sem véletlen, hogy az 1976-ban megjelent alapkönyve, A szimbolikus csere és a halál, majd későbbi munkái is oly szélsőségekig viszik el a posztmodern jelenségek (főképp persze amerikai) hatásegyüttesét, mint utóbb átláthattuk a vírusoknak kitettség, az AIDS, a terrorizmus féktelen térnyerése vagy a másolatok világuralma kérdéseit sorra vevő műveiben – merthogy ezekhez képest valóban minden különbség vagy radikális egzotizmus része a másságnak, vagy vállalni való ellenbeszédnek.[1]

Baudrillard nem egyetlen ebben az esetben, csupán kiindulópontként szolgáló (immár klasszikus hivatkozás), minthogy a korszemlélet kitermelte fogyasztói kiégettség, élhetetlen tudás-sivatag, lakatlan törzsiség immár a látszatok elleni harcban kap főszerepet. A látszólag végtelen perspektíva a jelentés-hiányos vagy inkább jelentés-fosztott állapotok előidézőjévé válik. Ezzel viszont a konvencionális hierarchiájú, számos szorongató feltételtől évszázadok óta szenvedő „természetes” entitásokhoz viszonyítva olyan helyzet állt elő, hogy a merev struktúrájú (törzsi társadalmak esetében erőteljes klán- vagy kasztszerkezetbe tagolódott) személyközi viszonyrendszerbe tramplizott bele most a fogyasztás rendjének mindent felülíró hatása. Nem túlzás egy újgyarmatosítás jó esélye, a migrációk új értéktörvénye, a konvencionális érték- és érdekrendszert napi és alkalmi szcénák szerint átíró dramaturgiák tömege, vagyis mintegy „globlocal” hatásegység (Baudrillard kifejezését használva) a polgári értékrend normarendjének kényszerképzete alatt végrehajtott „földi demiurgia” megvalósulásaként. Vagyis föltehetjük még egyfajta illuzionista költőiséggel a kérdést: miként mutatkozik az általános politikai és szellemi hegemónia, strukturális megszállás, újgyarmatosítás abban a kortárs világban, amely hivatott magát az egyöntetűségben tetszelegni látni, s ennek ellenoldalán mintegy „traumatársadalommá” válik. Az alábbiakban ezt az átalakulás-folyamot, a rend rendtelenséggé változását, a látszatok látványosodását és a trauma-folyamatok nélkülözhetetlenné válását próbálom „körüljárni” néhány mű alapján. S azért „körül”, mert egyfelől a kérdéskör érdemi kitárgyalása nemcsak nagy tudományos művek feladataként is megerőltető lenne, de mert a mindennapi szócséplés oltára előtt biztosan lehet attól tartani, hogy egy elméleti homálykodás oly mértékben lesz érvénytelen közlés, amilyen léptékben durvul a látványosságok színpadra vagy virtuális/képzeleti valósághelyszínre kerülésének drámája. A cím pedig nem csalafintaság, hisz a művek ezt a spektákulumot, a látványtársadalom látszatélménybe fordulását jósolják – ennek pedig épp az egyénítés okán megy ellenében az efféle közléstartalom…

 

Részlet ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festményéből

Baudrillard még kihívásként írhatta: „A Másik az, aki lehetővé teszi számomra, hogy ne ismételjem magam a végtelenségig”. E reprodukciós eljárást nem csupán a xeroxra, fénymásolatra, műtárgy-sokszorosításra, képminőségek javulására és iparágának felgyorsulására értette, hanem a valódi Én és a valódi Másik közötti lehetséges kommunikációra éppúgy. Ő, aki egyszemélyben szociológus, filozófus, politika- és kultúraelméleti gondolkodó, fotográfus, médiaelemző és a technológiai kommunikáció kritikusa egyszemélyben, a szimuláció elméletével és a hiperrealitás koncepciójának megalkotásával harsány bírálója lett a konzumizmust, az eldurvuló szerepeket, a haszonelvű közgazdaságtant, a kortárs társadalomtörténetet, s nem mellesleg a művészeteket, a nyugati külpolitikát (pl. az Öböl-háborút) és a pop-kultúrát is magába foglaló elméletek elfogadó, kiszolgáló funkciójának. Életművében a posztmodernizmus és a poszt-strukturalizmus kap hangsúlyos szerepet, de kész örömmel elemzi a szélsőséges jelenségek következményeit is, ide értve az akaratok elhajlását, a tárgyak révén ránk ható vonzerő idegenként azonosítását és hasonló frászokat.[2]

Ilyen frászok körül, de a dél-amerikai létmódok és divatok globális kritikájával megtoldva érvel Mario Vargas Llosa A látványcivilizáció című kötetében,[3] ahol a Nobel-díjas perui író lehangoltan, olykor dühösen és cikizően sorolja elő a kortárs kulturális hanyatlás megcáfolhatatlan jegyeit, vagy legalább az ezekre utaló kivitelezést. Úgy véli, létezik valaminő „igazi kultúra” is, amely még mer a lét legfontosabb kérdéseivel foglalkozni, s mellette nem elandalítani, hanem inkább felrázni akarja a kortárs gondolkodó embert, viszont mindez egyre látványosabban meghal, miközben mindet elönt a felszínes látványosságok látható hatása, a sarlatánok ideje a light kultúrának kedvez, a szórakozás mindenekelőttiségét szolgálja a politikai hatalom, a magán- és a közszféra, a piacivá tett szexualitás, az eladónak minősülő vallás és hitvilág, a még kereskedelmibb tájékoztatás és közlésvilág, stb. Lehangoltsága valódi kultúraelméleti drámát sugall, s jóval pusztítóbbat, mint amit még A beszélő című regényében megjelenített esőerdői indián közösség elűzésére vetemedő vállalkozók kimódoltak egykor. Önálló fejezetet szentel (szándékoltan hangzatos címmel: Dinoszauruszok nehéz időkben) a túlélés csekélyke esélyeinek, s retorikai összegzést is kínál arról, mivel és hogyan lehet agyonbeszélni a fogyasztói társadalmat az informáltság oldaláról nézve (Több információ, kevesebb tudás).

Részlet ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festményéből

Utóbbi kérdéskörre és a fogyasztássá vált „informáltságra” még érdemes lesz visszatérni, de idetolakszik még egy munka, melyben az életközösségek feldúlása, a kulturális autonómiák letaposása, sőt egész népességek kiirtása válik kulcskérdéssé. De nemcsak kihívássá, próbatétellé, értékrendeket szabályozó aspektussá lesz, hanem magát a társadalom-egész lehetséges önképét, önérzetét, a múlttal való elszámolás teljes mértékét és örökségét lényegében egyetlen momentum befolyásolja, s ez közel esik a politikai színtereken egymás ellen küzdő szereplők elismerésért indított végtelen küzdelméhez, a versengő aktorok és áldozatul eső politikai tömegek alulmaradásához. Zombory Máté (immár nem első könyvében és számos tanulmányában is) a politikai képviselet romjain feltörekvő szereptudatos cselekvők számára érdektelenné váló, vagy éppen hivatkozásként aktuálisan megfelelő traumatizált csoportok megbékélés-látszataival sikerre futó cselekvőket írja meg kötetnyi elemzésében Traumatársadalom. Az emlékezetpolitikai történeti-szociológiai kritikája címen.[4] Vargas Llosa „látványcivilizációjában” még a „tilos tiltani” fejezet ontotta az érveket arról, miként lesz szükségletté a tiltásokat bevezető régebbi autoriter rendszerek modernizált jelenképében a tiltásoktól visszahúzódó állami stratégia. Zombory azzal kezdi kötetének első fejezetét, hogy „Az emlékezetpolitika mind az emlékezést, mind a politikát ellehetetleníti”, mert „az elismerés politikájaként értelmeződik, amelyben a politikai küzdelem az identitás elismertetését célozza, így az azt kifejező saját emlékezetét is”, vagyis az aktuális társadalmi térben szélsőségesen egyenlőtlenné válik az emlékezet sokféleségének elismertetése, így az egyénítés bármely szuverén módja is (7. old.). A megbékélést esetleg szolgáló „történeti párbeszéd” vagy „közös történeti narratíva kialakítása” ugyan mindkét résztvevő fél számára a kiegyezés tere lehetne, de az egyeduralmi rálátás szükségképpen hiányát szenvedi e megengedő gesztusnak még látszat szerinti, álságos érvényesítésével is. A belátás és rálátás különbsége, a megértés és megbocsátás mássága, a „bűnös történelemtől” a „dicső történelemig” vezető út szélsebes bejárása ugyanakkor elemi érdeke a regnáló hatalomnak, s ebbe éppen az időfüggő, a relativizáló, a viszonyítási alapokra épülő, a máskéntgondolást is megengedő értelmezések nem férhetnek bele.

Érdemes (ha itt most nem többet, legalább) a tartalomjegyzék néhány címét megidézni Zombory munkájából: Az áldozatok versengésétől a traumatársadalomig; Tér-idő történelem. Holokauszt-emlékezet és transznacionális politika; Globalizálódó emlékezet. Normák, aktorok, gyakorlatok; A tanú elhallgattatása és a történelem visszatérése – A kulturális traumaelmélet kudarca; Mimetikus áldozati versengés: Gulag vs. Auschwitz; A revizionizmus vizualizálása. Civilizált antikommunizmus a Terror Háza Múzeumban; Hallgatás, kultiváció, kulturális örökség. Identifikációs stratégiák a „német múltról” szóló diskurzusban 1945 után… Így persze néhány fejezetcímmel ez nem kíván alapos könyvismertetés lenni, de annyi utalást megkíván, hogy a versengő politikai aktorok történetformáló szerepét, avagy egy „objektívnak” tetsző történeti folyamat kezelésmódját a traumák elszenvedői oldaláról, a szubjektív vallomás felől igazolja. Ugyanakkor szöveghűen megidézi azt a jellegzetes kortárs gondolkodásmódot, amelyben a múltnak és jelennek az a pusztító típusú átírása megtörténik, ami után már velejáróan nem marad emlékezet (ami nem tehető hasznossá egy érdek függvényében), nem marad gondolkodási idő, nem lesz igény elszámolásra és egyáltalán beszámolásra sem, amelyben tehát már senki nem fog érdekelni a „valóság”, csak az, ami ehelyett és az után megmaradt valamelyest. Szimuláció, elvont képzet, reálisként értelmezett mimézis, színjáték játék nélkül, spektákulum pusztán, melyre vagy van fogyasztói igény (addig, ameddig), vagy nincs, és utóbbi esetben törölhető, mint egy időleges fájl az alkönyvtárból. Ez pedig már nem a 2.0 társadalma, hanem a Big Data újraválogatott alkönyvtárának rendszerszerű működtetése – emlékek és szubjektivitás nélkül, puszta adathalmazként, kép nélküli információként, amely a „több információ, kevesebb tudás” elve alapján a szűrés gyakorlatát is intézményesíti – mégpedig nemcsak megnevezhető politikai aktorok jóváhagyó gesztusától függően, hanem a rendszerlogika kíméletlen hatékonysága „érdekében”.

Ez érdek néha hajlamos értékké válni. Márpedig ott, ahol az érték költséggel és hatékonysággal mérhető, az érdek is megtérülés-függő. A nem hatékony érdekek köre a selejt-minőség gyanújával terhelt. E rendszerlogika eredményességével szemben azonban néhol – és kiszolgáltatottan ugyan, de mégis – ott maradnak az ellenérvek, az elgondolkodó elmék, a hatékonyságot hatékonyan leíró szemléletmódok. Ezek egyik példája Byung-Chul Han könyve, A transzparencia társadalma.[5] Ennek már bevezető fejezeteiben rögzíti Han, mennyire kitettek és számkivetettek vagyunk mindazon személyes és elidegenített képzeteknek, melyekkel mindennaposan élünk – ha még élni tudunk. De arra is fölhívja a figyelmet ezzel, hogy az információra éhessé tett társadalmak nem a mélységi, elemző, vitatkozó, árnyalatokat kereső, eltérésekben örömet lelő befogadóra hangoltak, hanem éppen a piaci rendszerek hatékonysági mutatói alapján a szimulákrumokra, a csinálmányokra, a formálisan megfelelni látszó (központilag egyénített, de ezzel egységesített) látszatokra épülnek, melyek a gyorsuló info-áradatnak mindent alávetnek, így az egyénítés bármely módját, az egyet nem értés legcsekélyebb esélyét, a különbözés legsajátosabb változatait is. Han mint dél-koreai születésű, németül író filozófus korunk kulcskérdéseire keresi válaszait, sőt provokál könyveivel és tanulmányaival,[6] melyekben kemény kritikával illeti a kapitalizmus szellemét, az iparszerű logika kíméletlenségét, a kizsákmányolás résztvevőinek önkéntes behódolását abba az önkéntes gyarmatosításba, amelyben a külsőleg meghatározott ember a belsőleg érvényesülő embertelenség védtelen áldozatává lesz. A kiégés társadalma kötete például a teljesítmény társadalmának elfojtott lázadások helyetti, önkizsákmányoló eredményességi és hatékonysági mutatóit vezeti vissza az ember testére erőltetett kényszerességek okozataira, az önkizsákmányolásban megjelenő önkéntes hajszoltságban a teljes kiégésig eljutó személy kiúttalanságait mutatva meg. Ezek kritikai értékelésével mintegy bizonyságát is adja annak, hogy a társadalomtudományok rendszerszerű működésmódja csúfosan beszorult ugyanebbe a kívülről meghatározott teljesítménykényszerbe, ettől pedig szaknyelve szűk körök mániákus mormogásává vált, a szociológia, filozófia (s olykor még a szakantropológiák is) éppúgy elidegenedtek választott tárgyuktól, mint a politikai szereplők a szavazóiktól. A tudás- és beruházási tőke pedig éppen ezek haszonvételi kulcsai segítségével szabadon áramlik tova a még gazdagabb megtérülés, a tudáspiac eredményeit felmutató sikerek felé. Az áldozatok immár mellékesek. Részükre „nem maradt emlékezet, merthogy a spektákulum társadalmában a tudnivaló is csak néznivaló, az élmény sem személyes” (hanem lájkolt, és ha a dislike gombot nyomod, azt letiltja a rendszer!), továbbá a „minden más” választása is ezerszer könnyebb, mint az egyedi saját bevitele – mert ez lassítja a rendszer hatékonyságát, amely a forgalom mércéjére van beállítva, s nem a tétovázás léptékére.

Mindemellett érdemes néhány figyelmező szót szánni arra, amit Han a fentebb említett szerzők mellett (Baudrillard, Debord, Bauman, Vargas Llosa, Zombory Máté – és a lista még napestig bővíthető) a posztmodern jelenségek olyan tüneményeivel illusztrál, amelyeknek része vagy tartalma is a szimbolikus cserék folyamata, ide értve a hírek cseréjét és a szexuális partnerekét, a privát fotókét és a bérelhető filmekét, a munkavállalókét vagy a telefon-előfizetőkét, a könyvvásárlókét vagy a múzeum-látogatókét, stb. Vagyis a gazdasági, politikai, kulturális, szellemi, fogyasztási, ízlésbeli, életviteli, trendváltoztatási és más hegemóniák olyan szerteágazó rendszerének alárendelt, kizsákmányolt, meghamisított, átlagossá tett vagy szokványossá nevelt egyedeiről van (és lehet kizárólag) szó, akik az újgyarmatosításban nem az elutasítani való gaztéteményt látják meg, hanem örömmel csatlakoznak partnerként, elfogadják feltételként, tudomásul veszik átalakulási célként és egyöntetűvé válás esélyeként azt, ami mindaddig éppen másságával együtt volt kitüntetett érték, eszmény vagy létforma. A kívülről definiált értékrendben zajló közös és kölcsönös cserék így a globális piacnak elkeresztelt szervezett káosz részeivé, sőt formálóivá, alkalmasint alapjaivá is válnak. A bennük rejlő traumák, az emlékezet öröksége, a hangzatos vagy megtévesztettségre alapozott befolyásolási módok szinte nélkülözhetetlen kellékei immár ennek a színpadnak. Sőt, színpad helyett más fogalmakat kell keresnünk, ahogyan Han teszi is.

ELLINIDHA (Lepsényi Piros)

Han korábbi köteteiben is meghatározó elem a kapitalizmus sikerképessége a nemkapitalizmusokkal szemben. Ez nem világnézeti, ideológiai vagy politikai tónus, csupán másfajta racionalitás. Han szerint a transzparencia követelése mindenütt megjelenik a minket körülvevő világokban, sőt egészen addig fokozódik, hogy mindennek elsődleges eszköze vagy mércéje lesz, vagyis fetisizálják és totalizálják (9. old.). Fétisként éppen úgy lehet gondolni rá, mint a rítuselemzések kulcsfogalmainál, a dramaturgiák sarkpontjainál vagy a társadalmi mozgások késztetéseinél tesszük. Mindez arra a paradigmaváltásra nyúlik vissza, amelyben a piaci logika követelése a haszonkulcs megteremtése, de mindez nem korlátozandó a politika vagy a gazdaság közös és kölcsönös területeire. Mert a transzparenciának nem pusztán jogi vagy gazdaságossági elvárás, nem csupán a korrupció vagy az információszabadság a színtere, hanem olyan rendszerszintű kényszer, mely kihat minden társadalmi folyamatra, sőt a láthatóság mértékével és az átláthatóság erőszakos uralmának érvényesítésével több is, mint egyedi társadalmi jelenség.

Több elsősorban azért, mert a piaci logika szerint az a transzparens, ami belesimul a tőkeképződés folyamatába, operacionalizálható, kiszámítható, vezérelhető és ellenőrizhető is. De „a transzparencia társadalma az egyformaság pokla” (10.). Ugyanis a kommunikáció feltétele az egyforma jelek gyors folyamata, így a társadalom fölszeletelésének valójában legtisztább megoldása, ha minden másságot és idegenséget mint rendszeridegent kiiktatunk belőle. Ráadásul a bármely egyedi akadályozza az egyformák láncreakcióját, sőt, mint ilyen, a mindenre pozitív választ adó rendszerben fennakadást is okoz a maga egyéni, eltérő gondolatiságával, tehát a pozitív alaptételre cáfolattal, ellenkező vagy más gondolattal, a saját rendszere szerinti reakciókkal keres (keres, azaz tétovázik, alternatívákban gondolkodik, időt szán rá, eltérőt formál, kérdez, visszakérdez, aggályoskodik, átalakít, „negatívan” viselkedik, stb.!), s mindez ellene hat annak, hogy „a transzparencia kényszere az embert nivellálja a rendszer funkcionális elemévé” (12.). Mert hát a gépies működésnek éppen az eseményszerűség, az egyediség, a személyek közötti különbségek és másságok, a kapcsolatoktól függő egyén részválaszai, tévedései, tanakodásai okozzák a legfőbb akadályt, amit a „kérdezés jogának” kiutalása nélkül veszélyesnek kell minősíteni. Mert a transzparencia a titok társadalma, de a közös titoké, a distancia pátoszát levetkőző, a másságtól idegenkedő együttes létélmény engedélyezett, integrálható változatáé. S mert az egyes ember autonómiája a megértés egyenlőségén áll vagy bukik, az is része az autonómiának, hogy a másik másságát, a benne érthetetlent is ugyanúgy elfogadjuk. Ha ez lelemény, intuíció, gondolatiság, erkölcsi példázat, tehetség, eltérés, adaptációs készség vagy akarnokság akár, akkor sem fogja elsorvasztani a magasabb rendű szimpátia vagy együttérző nyitottság eszköztárát. De erre már az „információs hézagra”, mint valaminő vakfoltra érzékeny átlátórendszer  vészesen reagál, akkor is, ha „a hézagmentes tudás a gondolkodást zülleszti számítással” (16.), így a személyesség bármely jegye (érzékenység, szenvedés, fájdalom, dekoncentráció, szerencsétlenség, irigység, lelketlenség, érzelmesség, stb.) csak akadálya lehet az optimalizált működésnek: a pozitivitásra berendezett társadalom nem adhat formát a negativitás (vagyis a kérdezés, kétkedés, tanakodás, eltérés, mérlegelés, belátás, ellenvélemény, stb.) megjelenési formáinak. „A pozitivitás társadalma arra készül, hogy teljesen újjászervezze a lelket” – emiatt nem lehet szó szerelemről, mert az nem optimalizálható; viszont lehet szó a mutatkozás olyan sokféle módjáról, melyek a maguk kivetkőzöttségében a pornográfiára emlékeztetnek inkább. A pornó társadalma (44-57.) eszközértékű spektákulummá üresedik, továbbá körülötte a felgyorsulás igénye is pusztítja a rítusok és ceremóniák narratíváit, ezek saját ritmusa és ideje viszont akadálya az optimalizált működésmódnak, így a számító gondolkodással teljességgel ellentétessé válnak, újabb gondolkodási pályákat nyitnak, elvonják a hatékony információ-tőke és eredményességi mutatók meglévő teljesítményeit – vagyis a gyorsulás ellenségei. A felgyorsulás társadalma (58-65.) így hat vissza az evidencia társadalmára (34-43.), ez pedig a kultuszok szolgálatában álló jelenségek esetében éppen ellenkezőleg hat: ezek „fontosabb, hogy léteznek, mint az, hogy látni lehet őket” (ahogyan Walter Benjamin a kultikus értékekről megfogalmazta)…, vagyis a láthatóság csupán ellene hat a kultusznak, a rejtettség fokozza értékét mindannak, ami a rejtekezésben egyedi, kiteljesedett, vagyis nem csereszabatos. Az evidencia társadalma épp ezért a kiállítás társadalma formájában ölt arculatot (24-33.), de a transzparencia el-távolít (pl. a képek, fotók, színpadok, kiállítási tárgyak, ikonikus kompozíciók esetében), így „gyanúba kever mindent, ami nem veti alá magát a láthatóságnak. Ebben áll az erőszakja” (31.).

Han e jól követhető felosztásban még a felgyorsuláson túl fölvázolja „az intimitás társadalma” jelenségét (66-71.), az információs társadalom (72-79.) mellett a leleplezés társadalmát és az ellenőrzés társadalmát is (80-95.), majd így zárja esszékötete utolsó bekezdését: „A digitális panoptikum lakója egyszerre áldozat és tettes. Ebben áll a szabadság dialektikája. A szabadság ellenőrzésnek bizonyul” (95.). A kötet hivatkozott szakirodalma (s így az egész terjedelem egytizede, lényegében lábjegyzet és forrásjelzés) fennkölten bizonyítja, mennyi invenció, egyediség, méltányos és megértő szó, filozófiai példázat, elrugaszkodás és landolás, kihívó érvek és csatarendbe állított rendszerlogika van Han készletében, s ez miképpen illeszkedhet egy jól olvasható, inspiratív, elbűvölően leleményes és átlátható szerzői műbe. Mindemellett nem „transzparens” – ennek örömét talán meghagyja a nagytudományos munkáknak. De amit feltár, megnevez, végigvezet, felmutat és körülrajzol, az éppen elegendő ahhoz, hogy ne várjuk a hatékonysági mutatóját vagy piacnyerési mutatóit előbbre valónak tekinteni, mint szerzői dilemmáit megosztani olvasóival. Kulcsár Szabó Zoltán utószava azonban még azokat is beljebb csábítja Han világának megértésébe, akik a transzparenciának ezt az aspektusát eddig kihagyták világképükből. Az „adatalapú tudományból” ugyanis éppen az hiányzik, ami miatt a pornó társadalmai a FBook közhelyes magánfotó-gyűjteményévé válnak, ami miatt a numerikus tudások törölhetők is egyetlen szempillantás alatt, ami miatt az értékek rendszere mindig is ellenállt az értéktelenség társadalmainak totálissá válásával szemben…

Egyszóval, mint fennebb jeleztem, a múltnak és jelennek az a pusztító típusú átírása szándékaink és akaratunk ellenére is megtörténik, ami után már velejáróan nem marad emlékezet (mert ez nem tehető hasznossá egy piaci érdek függvényében), nem marad gondolkodási idő sem a méltóbb problémákra, nem lesz igény elszámolásra és egyáltalán beszámolásra sem – amelyben tehát már senkit nem fog érdekelni a „valóság”, csak az, ami ehelyett megmaradt valamelyest. Ez azonban meglehet, elsősorban már nem a transzparencia társadalmának problematikája, hanem a másra, egyébre emlékező, hezitáló, traumákat kezelni próbáló, az olcsó spektákulum világát elutasító válaszadók belátása szerinti létforma. S lehet, a „leleplezés társadalmának” leleplezése a „rejtett belsőt”, az álarcok nélküli világot, „a szív transzparenciájának” rousseau-i világát teszi főbb helyre a totális zsarnokságok elleni cselekvés perspektívájában…

Byung-Chul Han: A transzparencia társadalma, Ráció kiadó. 2020.

(Illusztrációk ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festőművész hozzájárulásával)

 

[1] lásd ehhez Jean Baudrillard: A különbség melodrámája; A radikális egzotizmus. In: A Rossz transzparenciája. Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám–Intermédia, Budapest, 1997:107-118.; 125-132; vagy Baudrillard: Az utolsó előtti pillanat. Magvető, Budapest, 2000; vagy ugyanő: Amerika. Magvető, Budapest, 1996; vagy Zygmunt Bauman: Globalizáció. A társadalmi következmények. Szukits, Szeged, 2005.

[2] Baudrillard, Pierre 1997 Az akaratok elhajlása. In A Rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest; valamint ugyanő A Tárgy mint idegen vonzerő. In A Rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest; Guy Debord 2006 A spektákulum társadalma. „Tartóshullám sorozat”, Balassi Kiadó, Budapest.

[3] Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014.

[4] Kijárat Kiadó, Budapest, 2019., 348 oldal

[5] Ráció Kiadó, Budapest, 2020., 136 oldal

[6] lásd még további műveit magyarul: Byung-Chul Han 2019 A kiégés társadalma. Typotex, Budapest, 111 oldal; 2020 Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák. Typotex, Budapest, 116 oldal; 2021 A szép megmentése. Typotex, Budapest, 108 oldal; 2021 Csillapító társadalom. A fájdalom ma. Typotex, Budapest, 92 oldal

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.
(Emily Brontë: Üvöltő szelek)

Az m5 csatornán késő éjjel adták az Üvöltő szelek című filmet, egy 2011-es, Andrea Arnold rendezte feldolgozását Emily Brontë csodálatos regényének. A film kongeniális volt, a tőle telhető módon visszaadta a regény különös, vad, kegyetlen hangulatát. Szélfútta magaslatok, ködös, esős, szeles, minden ízében barátságtalan és kellemetlen táj, nyers emberek, mégis valami megejtő szépség a részletekben, csodálatosan fényképezve.

Mit is mondhatok az Üvöltő szelekről, erről a kivételesen zseniális remekműről? Pár hónapja eljátszottam a gondolattal, hogy készítek egy listát magamnak a “top 10” regényről, amit valaha olvastam. A magamfajta, aránylag sokat olvasó ember az élete során több száz remek regényt elolvas, szóval egy ilyen lista készítésekor kegyetlenül kell szűrni, csak a leg-legek maradhatnak benn. Angol nyelvű irodalmi szövegek közül csak egynek kegyelmeztem. Igaz, sok könyv van, ami alapműnek számít, és nem olvastam (boldog tartalék a jövőre); de azok közül, amiket igen, az Üvöltő szeleken kívül talán csak Faulkner munkássága mérhető az etalonhoz, Dosztojevszkij és Tolsztoj regényművészetéhez. Szerb Antal írta róla: “Ilyen vihar Shakespeare óta nem tombolt az angol irodalomban.” És azóta sem.

Kerestem volna mondatot a filmből, amely megragadott, és amely méltó lehet az értelmezésre; de ahogy visszagondoltam, rájöttem, hogy ebben a filmben jóformán nincsenek is mondatok.

Akinek nem volt épp harmonikus gyerekkorának családi környezete (az enyém nem volt az), az tudja, milyen az, amikor nyersen törnek elő az indulatok az emberekből, és üvöltözésbe, verekedésbe, tébolyult ordításba csapnak át az érzelmek. Na, ilyen ez a film és a mű is; vad indulatok fűtik az alakokat, a lélek legmélyéről törnek föl (vulkánszerűen) a reakciók; mindenki mintha meg lenne tébolyulva; Dosztojevszkij előtt senki sem írt ennyire modern regényt. Tényleg a lélek legmélye, artikulálatlan gomolygása szólal meg, és olyan érzelmeket ismerünk meg (mindenekelőtt persze olyan szerelmet), hogy a szavunk is elakad a döbbenettől.

 

De amiért a regény mégis felülmúlja a filmet, az Emily Brontë zseniális narrációs technikája. Az ember nem is érti, hogy ez a 30 éves korában meghalt, emberekkel szinte egyáltalán nem találkozó, a nagy angol puszta kellős közepén élő, világtól elzárt paplány hogyan is lehetett képes megírni egy ilyen monstrumot. Otthon írogatva létrehozott egy szerkezetet, amellyel legalább száz évvel megelőzte a korát. A történetet ugyanis az a szereplő meséli el, forró tea és befűtött kandalló mellett a regény férfi narrátorának, aki az egész nagy vidéken egyedül nevezhető normálisnak: a tébolyodott család bölcs, szeretetreméltó, megnyugtató, már évtizedek óta ott dolgozó nevelőnője, Nelly. Az őrületes érzelmek és a szenvtelen mesélő kontrasztja bizarr, varázslatos hatást vált ki, amit aligha felejt el, aki egyszer is végigolvasta a könyvet.

Szóval próbáltam keresni mondatot, mint ami kifejezhetné ezt a világot, de csak ezek a nyers verekedések, hatalmas bóklászások és hisztérikus érzelemkitörések jutottak eszembe. Elsőre. Mert aztán mégis csak eszembe jutott egy mondat. Catherine mondja Heathcliffnek:

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.

Ez a mondat talán minden szerelem kvintesszenciája.

Aki nem ismeri a történetet, csak három mondatban a lényeg: Heatchcliff egy színesbőrű (cigány? néger? félvér?) árva gyerek, akit egy yorkshire-i farmer elvisz a birtokára. A farmer fia azonnal lenézi, gúnyolja és meggyűlöli őt; a lánya (ez Catherine) azonban azonnal kíváncsi lesz rá, és megszereti. Ennek a szerelemnek (és gyűlöletnek) a története a regény, melynek végén mindenki elpusztul.

Mielőtt értelmezni próbálnám a mondatot, nagyon gyorsan egy megjegyzés. Catherine-ék szomszédja (persze a szomszéd azon a tájon azt jelenti, hogy több kilométernyire) a Linton család. Mindenben ellentéte Earnshaw-éknak: kifinomult, gazdag, békés, nyájas, meleg hangulatot áraszt. Amikor 16 évesen először olvastam a regényt, nem értettem, hogy Catherine miért szereti jobban Heathcliffet, mint Edgar Lintont. Miért szeret jobban egy vadembert, aki egyáltalán nem tud viselkedni, koszos és ápolatlan, mint a tiszta és kifinomult Edgart. Jellemző. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi a szerelem.

Heathcliff egy “vadember”, igen, de éppen ezért hatol olyan mélyre, éppen ezért dúlja úgy föl az ember lelkét. A szerelem valami olyan ősi, tényleg atavisztikus borzongást ébreszt föl az emberi pszichében, mint alighanem semmi más a világon. Mindannyiunkban él egy ősember. És ez az ősember valódibb énünk, mint a civilizált maszkot magára erőltetni igyekvő külső ember.

A szerelem egyébként valóban szótalan is. Mit csinál egymással Catherine és Heathcliff? Mit? Semmit. Együtt szaladják körbe “Szelesdomb” erotikus kanyarulatait, bóklásznak, henteregnek a sárban, összemocskolják magukat, virágokat szednek, hagyják, hogy rájuk zúduljon az eső, fújja őket a szél. Nem beszélnek: együtt vannak. Ez az együttlét, ez a vadállati, civilizáció előtti létmód: ez a szerelem. Aki ezt megismerteti velünk, az önmagunkra ébreszt. És ha ez a valaki meghal, vagy mi is együtt halunk vele, vagy föltámasztjuk a halottat is. Az Üvöltő szelekben az utóbbi történik.

Nem Freud “találta föl” azt, hogy az ember énjének nagyobbik és meghatározóbb része mélyen elmerül az öntudatlanság és vadállatiasság mocsarában. És ez az elmerült, öntudatlanságba merült, hatalmasabbik rész, éppen mert az én tudatos elkülönítése előtti, valójában nem is feltétlenül nevezhető énnek. Könnyen lehet, hogy mások sokkal jobban kifejezik és előhívják saját tudattalanunkat, mint a mi tudatos énünk valaha is képes volna. Így kell érteni Catherine mondatát. Heathcliff inkább ő, “jobban” ő, mert többet hordoz saját valóságából. Abból a vad, felejthetetlen, gyermekkori borzongásokkal és csodákkal terhes világból, amelyet a legtöbb tudatos ember emlékei mélyére süllyeszt, és végül teljesen el is felejt. A nagy irodalom azonban (mint a szerelem) képes rá, hogy belevilágítson ebbe a termékeny mocsárba. És fölkavarja, amit ott talál. Igen, a nagy irodalom mindig fölkavaró.

Forrás: https://mondataink.blog.hu/2017/10/02/az_osember_eletre_kel

 

Ajánljuk még Ureczky Eszter remek dolgozatét: https://metropolis.org.hu/az-idegen-sebe

 

Ha viszonylag későn döbbentem is rá, de már csak a koromnál fogva is elég régóta tudom, hogy az életben mindent nem lehet. Sem megkapni, sem elérni, sem megnézni, úgyhogy amióta megbékéltem vele, hogy bármennyire szerettem volna is, már sosem fogom látni Ushuaiát, Tenochtitlánt vagy Santa Fét, azóta nem is bánt annyira a dolog. Mondom, már nem is bánt, sőt, ez a megnyugtató érzés kísér mindig, valahányszor kimarad valami, amit pedig megnézhettem volna, mert utamba esett, csak nem vettem észre, vagy éppen valamilyen más ok folytán nem tettem meg azt a néhány száz méteres vagy éppen kilométeres kitérőt, ami elvezetett volna odáig.

Bódvaszilasi házigazdánk szombaton este legalább háromszor elmondta, hogy másnapi túránkon okvetlenül nézzük meg a Vecsembükki zsombolyt. Bólogattunk, hogyne, persze, aztán magunkban azt gondoltuk, mi elsősorban a Szabó-pallagot nézzük meg, az erdészházzal, ahol a pecsét van, utána pedig az alsó-hegyi fennsík pereméről csodáljuk majd a kilátást. Ennyiben maradtunk, magunkkal, a házigazdánkkal, és másnap viszonylag korán, már reggel nyolckor elindultunk. Kilencig állítólag tilos az erdőben túrázni, a szarvasbőgés miatt, a kiírás szerint délután négykor is ugyanígy el kellene már hagyni a területet, de láttuk, hallottuk, hogy ezt azért senki nem veszi komolyan.

Útközben hol hangosabban, hol elhalóban, de szinte végig a szarvasbőgés hangja kísért bennünket, főleg a Szabó-pallag környékén hallottuk, láttuk is a szarvasokat. Onnan továbbindulva aztán rátértünk a kék kereszt, majd a tanösvény jelzésre. Nem vagyunk ortodox kéktúrások, ez meg is látszik az útvonalunkon, de nekünk így jó.

Ha utólag visszagondolok, nem lett volna túl nagy áldozat útba ejteni azt a 246 méter mély aknabarlangot, amelyik házigazdánk szerint az összes közül a leglátványosabb. Ki is van építve, sőt a gyerekeknek még ajándékot is rejtettek el, amit a tanösvényi leírás szerint megkereshetnek. Kár, hogy ezt utólag mesélte el, bár érthető, hiszen számára teljesen nyilvánvaló volt. Akkor, ott, a helyszínen kicsit talán már untam a zsombolyokat, az ördögszántásokkal tarkított fennsíkot, és abban a hitben, hogy úgysem lehet megközelíteni, én dönthettem, és inkább a sárga jelzést választottam. 2,3 km kitérő lett volna, igaz, házigazdánk szerint kétszáz méter, éppen csak annyi, mint ide a házhoz a benzinkút.

A tévedés joga őt is megilleti, hiszen helyi ember fejében, emlékezetében másképp élnek a távolságok, mindenesetre mi pillanatnyi habozás után továbbindultunk a fennsík pereme felé. Még azon is vacilláltam, hogy egyáltalán menjek-e tovább, ér-e annyit ez az egyhangú táj, hogy csak menjünk, menjünk, azt sem tudjuk, mi vár ránk. Nem tudom, milyen apátia lett úrrá rajtam ott útközben, talán a Vecsembükki zsomboly hiánya művelte velem, mindenesetre a kilátás kárpótolt mindenért. Az Eresztgető-szikla tövében ott hevert lábunk előtt a világ, Komjáti, Bódvaszilas, az Esztramos, mellette-mögötte Bódvaszilas. Ha kicsit lejjebb megyek, belátom az egész Bódva-völgyet, de én kevesebbel is beértem.

Az Eresztgetőtől egy kis kitérővel még megnéztük egy zsomboly mélyén a hajdani erdészház romjait, aztán a visszaúton már csak lefelé kellett mennünk. Útközben nemcsak hallottuk a szarvasbőgést, sok helyen láttuk a szarvasokat is, ünőket, teheneket, sőt még bikákat is. Ritka szép élmény, kárpótlás talán a Vecsembükki zsombolyért.

A zöld jelzés legszebb szakasza nekem a márványbánya volt, hatalmas köveivel, bár az egész útra jellemző ezen a karsztos vidéken, apróbb-nagyobb fehér kövek, rajtuk élénk zölden virító mohával. Nem is tudom, hogy mondhattam én egyhangúnak ezt a tájat, de talán a bőség zavara művelte velem. Vagy  titkon talán a Vecsembükki zsombolyért fájt a szívem? Mondhatnám erre, hiszen láttam már elég ilyet, Spanyolországban, ahol Griselnél az olajfák között egyszer csak beszakad a terep, mert a mór fiú és a keresztény lány nászát nem bírta volna el föld. Vagy a Simona és a Similla, azaz a Kis- és a Nagyzsomboly. Igen ám, de a Vecsembükki… Mondhatná erre a szilasi házigazdánk.

Lehet még megoldás, ha annyira kiált a zsombolynézhetnék. Ha visszamegyünk, hogy folytassuk a túrát, ahol abbahagytuk, senki nem akadályoz meg bennünket, még egyszer megmászhatjuk az Alsó-hegyet, egy másik évszakban talán, és akkor nem a sárgán, hanem a tanösvényen megyünk majd tovább egész a határig, ahol a Vecsembükki zsomboly hatalmas ürege tátong. Vagy idővel ez is olyan lesz majd nekem örökre, mint Ushuaia vagy mint a Vadálló-kövek, ahová ugyan más okból, de én már soha föl nem megyek.