(Káró és Emi részlet)

A figyelmetlenségének tulajdonított fonákport sörös pamaccsal célszerű törölgetni. Tékozló pillantások, pislogás, behunyt szem vagy merev tekintet következménye, azaz, szerinte, végső soron maga az idő rejtegeti, ahogy növényekre ül. Egyszerre, napról napra, hétről hétre, szemcsénként. Eltelik május, mire rajtakapja: ismét, nem látni át a levélen. A takarítástól számított másnap már előfordul, megkeserítve bármelyikük életét. A színén sem veszi észre, akkor tulajdonképpen mit vár?

   Honnan a rengeteg por?, az ablakot gondosan csukva tartja. Kizárja. Elbarikádozza az aggályos részeket. Különben is, a szálló az, amelyik ilyen magasságba aligha jut. Más kérdés, ha irányított. Mi van, ha eleve bent van? Termeli a konyha; amikor kész – legalábbis annak minősül –, onnan szállingózik. Például éjjel, amint a fotelban elájul.

   Ott a fürdő. Könnyen meglehet: szivacstárnák és -járatok, vagy a törülköző sűrű fonadékai közt lapuló csatornahálózat mint potenciális porforrás. Eláll a pára a tükrön, és nyomás. Begörnyed, éppen azokban a percekben akar vacsorát kirakni a hűtőből, ezért nem látja.

   Fekete vatta a virághegy végére. Csillog-villog.

   Szeret megtelepedni a képernyőn, labdán, játékosok arcán és hajában. Ilyen-olyan reklámokon. Mintha viccelne, tisztítószerekéin. Az esti híradó szereplőin, feliratokon, vágásokban. Mégis, talán a legmegnyugtatóbb, ahogy a természetfilmekhez viszonyul. A tőle hullámzó búzamezőt, erdőt órákig tudja nézni, miután fölriad.

   Szalvéta vagy papír zsebkendő legalább annyira alkalmas, mint száraz konyharuha, úgysem lehet maradéktalanul letörölni egy szerelmeskedő párt alakító párt.

   Szinte hihetetlen az, ahogy, amilyen gyorsan a vörös szabad felszínén két korty közt, bögrén, az ajkai hagyta folton megjelenik.

   Az ormótlan kristály hamutartóban viszont nehéz a tárgy – névadó – tartalmától elkülöníteni, lehet is – rajta, közte, benne –, nem is. Néhány igazolt mélypontjától eltekintve a hamutartó a kinti folyosón púposodik. Mostani helyzete az asztalon a puszta véletlen számlájára írandó. Nem gyújt rá, hiszen egyetlen cigaretta füstje kitöltené a szobát, oda volna a megfigyelést megalapozó látvány.

   A ruhája és a cipője minden gyanú felett áll. Előbbit már az ajtóban leveti, mosógépbe gyűri gyorsan, utóbbit korábban, a folyosón hagyja. Így is állandóan söpör, aztán felmos a félhomályban, mindhiába; olyan, mintha szánt szándékkal akarná őrületbe kergetni magát saját, eltüntethetetlennek ítélt, meztelen nyomaival.

   Belegondolni abba, amíg alszik, mennyit lélegzik, mennyit nyel, elég ijesztő. Ijesztően hangzik: szív; könnyed porösvények tartanak hozzá képzeletbelivel rokon sötétben. Zsákformákban, egyre csak gyűlve benne.

   Másrészről, egy másik teória szerint a már szóba került szivacsból és törülközőből nyert, de még a kés pengéjén, a villán, kanálban és tányéron megbúvó por is belőle van. Ledörzsöli, kikarcolja, kaparja, felköhögi, fújja, köpi, hullajtja, elnyomja, elharapja, horkolja, sóhajtja, csöppenti. Félhangos monológjai és takarítási kísérletei, vacsorái és ivászatai, alvásai közben lassacskán széthordja; így is, úgy is mindegy, ez a Káró csak régmúltja egy szakaszának tisztázására lesz tartogatva.

 

 

 

(Illusztráció: dst)

 

Heten voltak testvérek. Az apa nyomdász volt, az anya szakácsnő. Mindketten komoly gondolkozású, becsületes emberek. Mi tagadás, a becsületes elég közhelynek hangzik ahhoz, hogy manapság ilyen szóval keltsünk érdeklődést valaki iránt. Sőt, egyesek szerint talán gyanús is. De milyen szóval jellemezhető a legtömörebben az, aki valóban becsületes? Hát, hogy becsületes, tehát maradjunk a közhelynél. Ora et labora: imádkozzál és dolgozzál – vallja évszázadok óta a bencés rend. Ugyanezt vallotta a Szabó család is anélkül, hogy tudott volna valamit erről a nevezetes rendről és mondásról. Egyikük sem lázadozott, politizált, irigykedett. A dolgukat legjobb tudásuk szerint végezték el, egyszóval betartották mind a világi, mind a vallási törvényeket és annyi. Egy héten egyszer, vasárnap templomba mentek, és erre szoktatták a gyerekeket is. Félreértés ne essék, azért megvolt a maguk etikai kódexe, csak ennek ritkán adtak hangot, más szóval inkább cselekedtek, mint szövegeltek. Hallgatni arany – tartja egy másik mondás. És ezt már ők is ismerték, ehhez is tartották magukat.

– Nagyon rendes ember ez a Szabó – ismerték el az ismerősök, barátok –, de minek ennyi gyerek egy ilyen koldus országban, mint a mienk?

– A gyerek Isten ajándéka – szokta válaszolni Szabó Ignác ilyenkor –, és egy ajándékot nem illik visszautasítani.

(Még egy közhely! Viszont ezt már Szabóék mondták, és ha én másképp adom vissza, nyilván elferdítem a valóságot. Tanulság? Kemény dió! Törje fel, aki tudja. Én már meg sem próbálkozom vele. Zárójel bezárva, és elnézést, ha a továbbiakban megint csak klisékkel dobálóznék.) Tény, ami tény, Szabóék bizony szaporodtak. Alig született meg az egyik gyerek, már jött is a következő.

A pulyák közül Domi volt a… Legerősebb? Nem. Leggyengébb? Ez sem, inkább mindkettőből egy kevés. Egyben erős volt, másban gyenge, bizonyos dolgokat gyorsan megértett, másokat meg sehogy sem. Ilyen szempontból ugyan nem igen különbözhetett a testvéreitől, utóvégre mindenkit ilyen felemás anyagból gyúrt az Úristen. És mégis! Volt benne valami, amiben mindnyájuktól különbözött. Mintha folyton keresett volna valamit. Önmagát, olyasmit, ami hiányzott az életéből? Senki sem tudta, legfeljebb érezte, beleértve Domit is, ami persze nem csoda, hiszen még csak gyerek volt.

Egyszer, úgy tizenkét éves korában, meglátogatta őket az unokatestvére, egy grazi Knabe. Úgy hívták, Udo. Magas, szépen fésült, illedelmes, szőke srác volt, anyja osztrák, apja magyar. Szerették volna, pontosabban inkább csak az apa, ha a fiú megtanulja, honnan jött, kik a rokonai, és a magyar nyelvet is eredeti környezetben gyakorolja. Júliusban érkezett, szeptemberig maradt. Amint beléptek, Udo kezében máris megvillant a kamera, hadd maradjon már valami emlék is a magyarországi kalandból. Udo anyja, a legutolsó divat szerint öltözött, amúgy elég csúnyácska úriasszony meg az apjánál is öt évvel idősebb, fintorogva, mi több, rémülten mérte fel Szabóék szerény hajlékát. A kétszoba-konyhás lakás egyik szobájában a gyerekek (jóságos ég, heten egy helyen!), a másikban a szülők aludtak. Mindenütt zsúfoltság, szegénység, izzadtságszag – ült ki az undor a gnädige Frau[1] arcára. De mindegy, ha a férjének ez megfelel … ! Annál jobban élvezték a találkozást a férfiak: Ignác és Imike. Két mackós külsejű, jámbor arcú iparos. Ikrek, akiket csak a ruhájukról és hangjukról lehetett meg­különböztetni. Ignác szegényesen öltözködött, szűkszavúan beszélt, Imi kissé idegen akcentussal, és ugyancsak divatos ruhában feszengett.

– Csakhogy végre összejöttünk! – örvendezett Imre, miután kicsomagolta az ajándékokat, és leülhettek beszélgetni is egy picit. – Igaz, ez főleg rajtam múlott, de hát ismered a második feleségem: egy kukkot sem tud magyarul, no és Magyarország sem vonzza annyira, hogy meglátogasson titeket.

– Akkor hogy fogadott el téged meg Udot, aki nem is a fia, ráadásul magyarul akar tanulni?

– Ezt én is többször megkérdeztem magamtól. De a fontos az, hogy elfogadott, és most itt vagyunk – lazított egyet a nyakkendőjén. – A francba ezzel a kravátlival! Mindjárt megfulladok tőle!

– Akkor miért nem veszed le? Máskor sohasem hordtál nyakkendőt.

– Még csak az kéne. Meg is ölne az asszony ezért!

– Na te is szépen beválasztottál, bátyuska!

– Was sagt er?[2] – bosszankodott a grazi nő.

– Dass ich eine sehr hübsche Krawatte habe.[3]

– Schön, aber ich will nach hause. Noch heute, nein, noch jetzt. Das ist aber ein Elends­quartier da!

– Mit mond?

– Hogy azonnal hazamegy. Nem tetszik neki ez a nyomortanya.

– Ezt mondta?

– Kérlek, ne vedd a szívedre! Ő már ilyen… ilyen finnyás nő. De miatta csak nem fogunk összeveszni!

Még beszéltek kb. húsz percet, azzal Frau Szabó már el is búcsúzott, bevágta magát az autóba, és meg sem állt hazáig.

Udo és az apja maradt, de ez érdekelte legkevésbé a gnädiges Frauchent.

– Auf Wiedersehen! Ich fahre euch nächsten Sonntag zurück.[4]

Udo és a gyerekek viszonylag jól kijöttek egymással. A szőke Knabe számára nem volt ismeretlen a Szabó-rezidencia, hiszen járt ő itt már többször is. Egyedül azt furcsállta, valahányszor betoppan, mindig új unokatesó fogadja. Egyebekben finom úrfi létére meglepő hajlékonysággal alkalmazkodott a Szabó-ház rendjéhez. Vagy talán épp azért, mert rend volt itt. A szerelő sok mindent megértett, így meg is bocsátott. Kivéve a rendetlenséget, amit egy gyerekétől sem tűrt el. Szerinte ott, ahol annyi lélek él – jó példa erre a kínaiak –, ráadásul ilyen szűk helyen, csakis renddel, fegyelemmel lehet biztosítani egy normális élet normáit.

A gyerekek tudomásul vették, hogy rend a lelke mindennek, ahogy az apjuk szokta mondani, és pont. Ébresztő hatkor, utána sorbaállás a fürdőszoba előtt. Elöl, akiknek nagydolgozniuk kellett, utána a lányok, végül a fiúk következtek. Étkezés előtt asztali áldás: édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! A mama, kissé molett, hasadt ajkú asszony, egyszer meg is jegyezte.

– Hallgass ide, Náci! Tudom, hogy a dédapád pap volt valamikor, de ez a gyakori áldás már réges-rég nincs szokásban. Mi lenne, ha csak egyszer, délben imádkoznánk?

Szabó beleegyezett. Nem igen vitáztak ők egymással. Amit az egyik akart, a másik is akarta, mi több: ha valami fájt az egyiknek, pl. a feje, háta, szinte fájt a másiknak is. Furcsa, hihetetlen vagy természetes?  Ezt talán attól kéne megkérdezni, akivel szintén megesett ilyesmi.

– Na, hogy tetszik az élet minálunk? – tudakolta Domi pár nap múlva a nyakigláb Knabetól.

– Teccik, hoty ilyen rent van ere, merthoty nálunk is van ám Ordnung. Csak az nem smakol, amikor sorba kel álni a mosdónál – válaszolta az osztrák tesó németes kiejtéssel, amiből hiányoznak a hosszú mássalhangzók, a zöngés hangok zöme pedig zöngétlennek hangzik.

– Nem Ordnung, hanem rend – javította ki Domi mosolyogva. – Hát ez nem sok, vagy más sem „smakkol?”

– Hát hoty én mosom el a vécét, tányért, eszcájkot, a kaporszakálú részantyalát!

– Te! Tudod, te mit jelent a kaporszakállú rézangyalát?

– Nem. Az utcán üvöltötte ki egy Wagenlenker[5] a kocsijából.

Így és ehhez hasonlóan társalogtak szeptemberig. Udo magyarul beszélt, a Szabó-gyerekek felváltva: hol németül, hol magyarul. Már persze csak az, aki a suliban is németül tanult. Ebben állapodtak meg, amit, elsősorban Szabó Udo, be is tartott kegyetlenül. Egy hét múlva újból bedöcögött a naccsága. A két férfi percekig parolázott, ölelkezett. Alig bírtak elválni, úgy fájt a lelkük egymásért. Egy óvatlan pillanatban, amikor a gnädige Frau sem nézett oda, az idősebb Szabó tömött borítékot csúsztatott az öccse zsebébe.

– Viszlát! Isten áldja meg az egész családot, és fel a fejjel, öcskös! Lesz még becsülete, ne félj, Magyarországon is a prolinak! Sei gut, mein lieber Sohn![6]

– Ez meg a tied meg a többi tesódé! – nyomta spórolt pénzét Udo is a Domi kezébe.

Boríték nélkül, hogy a mostohája is láthassa. Tulajdonképp csak a legvégén szándékozta átadni, de hadd egye a kefét a zsugori vénasszony. Igazság szerint ő sem igen bírta már, s csupán a jólneveltsége miatt nem mutatott hátat eddig is a „muternek”. A fiúk éljenezve kapták Udot a vállukra!

– Hoch, Udo, hoch[7]! Sokáig éljen az unokatestvérünk!

Az osztrák nő sértődötten aprózott a kapu előtt parkoló kocsihoz. Bezzeg őt a kutya sem hochozta!

– Hű, mennyi pénz! – számolta meg a magyar testvér az eurókat. – Félévi fizetésem. Látod, mama, ez az én bátyuskám, pedig ő sem milliomos!

– Meg Udo sem – tette hozzá Domi büszkén. – Mégis nézzétek, mit kaptunk a sógortól.

A vakáció végén aztán Udot is elvitték.

– Szia, apa, mama! – csókolt kezet illedelmesen, ahogy drága édesanyja tanította valaha. – Viszlát nálunk! Egy év múlva – ölelte át az unokatestvéreit is.

Emléke hónapokig frissen élt a lelkükben. Méltán, mert a fiú tényleg csupa szív fiú volt, udvarias, nagyvonalú, művelt, és soha senkit sem nézett le. Kívánhat ennél többet egy szegény kis rokon? Legkivált Domi és Vivien imádták, akik alig várták, hogy viszontláthassák Stájerország szívében.

Egy év múlva erre is sor került. A gyerekek ámulva járták végig a tetszetős, modern berendezésű szobákat. Falfűtés, légkondi, amerikai konyha, mágneses függönyök… Csupa olyasmi, amit eddig csak filmekben láthattak.

– De Imre bácsi! Mióta vagy te ilyen jómódú?

– Pár hónapja. Tudod, újra nősültem.

– De csodaszép lakásod van! Nem hiszem, ha felnövök valaha is ilyen palotába költöznék! – sóhajtott fel Domi, szomorúan sejtvén, hogy jelenlegi gazdasági helyzetüket tekintve ő már csak az utcára vagy legjobb esetben egy egérlyukba költözhet.

Az idegenbe szakadt aranyszívű nagybácsi résztvevően simogatta meg a fényes szemű, göndör hajú fiú buksiját.

–Talán igen, talán nem, de ahogy nekem sikerült, neked is sikerülhet, ha isten is akarja. Azért persze nem árt, ha te is besegítesz neki.

– Én? Istennek? – hűlt el a legényke. – Túl kicsi vagyok én ahhoz, édes bácsikám.

– Nono! Isten szemében nincs kicsi és nagy ember. De hogy ezt megértsd, ahhoz tényleg kicsi vagy, így csak egyet véss az agyadba, ami akár a mottód is lehetne: imádkozzál, és dolgozzál!

Imádkozni? Dolgozni? Ha öt-tíz évvel idősebb, Domi ki is neveti a bácsiját, bár még így tizenhárom évesen is érezte, hogy valami erősen sántít ebben a mottóban. Hiszen a szülei is végig ezt tették, mégsem jutnak soha egyről a kettőre. Imre bácsi… na, ő is sokat imádkozhatott, de mi haszna, ha még ebben a palotában is folyton sóhajtozik. Mert sóhajtozott, bármennyire is titkolta. Csupán azt nem értette, mitől lehet bánatos egy ilyen gazdag, egészséges ember is.

– Ja, igen, és még valamit: bármit teszel, úgy tegyed… Figyelsz, kedves fiacskám?

– Hogyne! Tessék! Úgy tegyem…

– Hogy a lelkiismereted tiszta maradjon. Akkor, kedves öcsikém, mindig nyugodtan fogsz aludni – summázta a jóravaló hentesmester, és diszkréten ismét sóhajtott egy nagyot.

– Mi van, lazsálunk, csevegünk? – csapott rájuk németül a gnädige Frau. – Száz munka vár rátok, ti meg itt purparléztok? Megjavítottad már az ingaórát, Emerich?

– Még nem, de, khm – köhögött zavartan a férfi –, mint te is tudod, nem is értek én ehhez.

– A férjem se értett, isten nyugosztalja. Tisztviselő létére mégis mindent megjavított. Domi!

– Jelen!

– Nem jelen, hanem igenis! Elfelejtetted pedikűröshöz vinni a kutyámat.

– Hoppá, csakugyan! Valahogy kiment a fejemből. De holnap elviszem. Becsszóra, ahogy felkelek, már rohanok is Herr Böhmhöz.

– Példátlan hanyagság. Remélem, az utolsó, mert ha megint előfordul…

– Kukoricán térdepelsz a sarokban – heherészett Udo.

– És? Nem tetszik? Ajánlom, ne pimaszkodj, mert megmondalak az apádnak, és amit tőle kapsz, azon aligha fogsz már nevetni.

– Ez mindig ilyen? – vetette magát az ágyra Domi, amint a nő peckesen kivonult a szobából.

– Domi, a cipőd! Ha a boszi meglátja, auf der Stelle, itt helyben elájul.

– Ő tőlem, én meg tőle: ide ne ülj, oda ne feküdj, ezt hagyd itt, azt hagyd ott, ne nyúlj hozzá, viselkedj… ! Eddig tűrtem, hallgattam, de, bocsáss meg, már tele van a hócipőm. Nálunk is rend van, de ez több mint rend, őrület, amiben az a legrosszabb, hogy egyszer sem mondaná: légy szíves, ne haragudj. Ahogy a papa, mama szokta, emlékszel?

– Ländlich, sittlich: ahány ház, annyi szokás. Ő ilyen, verje meg a…

A fiú a szájára csapott. Egy úri fiú sohasem feledkezhet meg az illemről.

– Akkor mondd meg a mostohaanyádnak, hogy még ma hazamegyünk – ült fel Domi hirtelen elhatározással a kanapén.

– Annyira nem bírod? – kenődött el a hosszúra nőtt tinédzser.

– Annyira. És Vivien sem, bármilyen gyönyörű a házatok. Még jó, hogy te másmilyen vagy, különben még a német nyelvet is megutálnánk.

Szabó úr még Udonál is jobban elkedvetlenedett.

– Kérlek, ne haragudj! Ez az én hibám is, mert ha a sarkamra állanék…

Vivien megértően karolta át a nagybátyját.

– Hagyd, nem érdemes! Nehogy összevessz vele miattunk! Küss die Hand, auf Wiederse­hen,[8] és a dolog el van intézve!

– Várjatok, írok egy levelet Nácinak!

A férfi megírta a levelet, majd teletömködte a gyerekek bőröndjét mindenféle ajándékkal. Három óra – nézett a karórájára. Sietnem kell, mert egy óra múlva hazajön a naccsága, és akkor lőttek az ajándéknak, ugyanis még képes rá, és ellenőrzi, miket dugdosok én itt a kofferbe.

– Megvan! Indulhatunk!

– És Helga néni? – kérdezte Vivien. – Tőle még el sem búcsúztunk.

– Nem baj, majd én kimentelek titeket. Domikám, látod ezt a nagy dobozt? Ebben van egy kiszuperált, de még remekül működő számítógép. Mondd meg az apádnak, ezentúl ezen írjatok nekem levelet.

Domi illedelmesen csókolt kezet édesapja bátyjának úgy, ahogy Helga néni szerette.

– Ne, ne! – kapta el a kezét a nagybácsi. – Ilyet többé ne csinálj! Nem vagyunk mi arabok, olaszok. Igaz, hajdan itt is így szokták, de már rég kiment a divatból, mint a gnädige Frau titulus.

– Akkor miért ragaszkodik hozzá mégis a nénikénk? – kívánkozott ki a kérdés azonnal Domiból, aztán tanácsosabbnak látta, ha mégsem kérdezi meg.

– Mi ez a nagy sürgés-forgás, uraim? – lépett be váratlanul a ház úrnője, és tekintete megakadt az útitáskákon.

– Á, semmi, nem érdekes, csak hazaviszem a pulyákat.

A nő arca észrevehetően földerült. Azért úgy tett, mintha roppant sajnálná.

– Ilyen hamar? És csak úgy ripsz-ropsz anélkül, hogy engem is értesíts? Emerich, Eme­rich, hát illik ez?

A férfi annyira zavarba jött, hogy kiejtette kezéből a komputeres csomagot.

– Mi van benne? Nyisd már ki, légy szíves! Nem szeretném, ha mindenféle vacakot erőltetnél reájuk. Nini, egy számítógép!

– Van valami kifogásod ellene?

– Dehogy! Nagyon rendes bátyó vagy. Csak aztán kezelni is tudja a jóember! A többi bőröndbe mit raktál? Remélem, azokért sem kell szégyenkeznem mélyen tisztelt sógornőm előtt.

– Nem hát, de most ne haragudj, mennünk kell. Domi, Vivien, búcsúzzatok el a tántitól!

– Emerich!

– Parancsolsz?

– Kinyitnád a többi táskát is?

Mit volt mit tenni, az idősebb Szabónak azokat is sorba ki kellett nyitnia. Helga asszony arca fokozatosan elborult. Kínai váza, karperec, webkamera, márkás cipő, bőrkesztyű… ! – szorult el benne a lélegzet. De hisz ez rablás! Ez a Fleischer[9] teljesen meghibbant!

– Átjönnél egy percre a másik szobába?

A két gyerek türelmetlenül várta, mikor ülhet már az Opelbe. Hanem a házaspár előbb még jól kikiabálta magát odabent. Olykor ki is hallatszott egy-két hangosabb szó, kifejezés, aminek azonban a felét sem értették.

– Mit mond? – kérdezgették egymást, főleg a kökényszemű, piszeorrú kamaszlány, aki még Dominál is kevesebbet tudott németül.

– Osztrák nyelvjárásban sprechelnek,[10] de hogy nem bókolnak egymásnak, az bizonyos.

A boldogtalan hentes pipacspiros arccal kullogott ki a szobából, és kezdte kiszedni a bőröndökbe pakolt ajándékokat csupa olyan tárgyra cserélvén, mely kizárólag saját személyes tulajdonát képezte.

– Mehetünk!

Útközben szinte végig némán vezetett, és attól a naptól sem Domi, sem Vivien nem látogattak többé a kacsalábon forgó gráci kastélyba. Képzeletükben ugyan ezután is fel-felmerült a város meg a „kastély” is, nyilván ki is ruccantak volna oda időnként, elvégre Sárvár és Grác nem is voltak olyan messze egymástól, de amint a tántira gondoltak, rögtön elment a kedvük a nosztalgiatúráktól.

Miután csak két hétig nyaraltak, Dominak még bőven maradt ideje meglátogatni Dörmi bácsit is. Dörmi bácsi, igazi nevén Fazekas Elek úr volt a család legjobb barátja. Azért becézték Dörminek, mert örökké dirmegett-dörmögött. Domi kezdetben ugyancsak idegenkedett a dörmögő hangú, de csípős nyelvű öregtől, aki a kormánytól az utolsó csövesig mindenkit csak szidott, kritizált.

– Á, ugatós kutya nem harap! – nyugtatta meg Szabó úr a családot. – Jó ember ő, csak amióta nyugdíjas, füstölög, mint a Takáts szomszéd kéménye.

– Így igaz – bizonygatta Domi anyja is. – De hát melyik nyugdíjas elégedett mostanság?

– Egyik sem. Pedig a villanyszereléstől a lakatosságig szinte mindenhez ért a jó öreg. Igazi ezermester, akiből egyet sem találsz már ezer emberből.

– Akkor miért nem gazdag, hiszen akár milliomos is lehetne. Mégis épp csakhogy megél egyik napról a másikra – csodálkoztak a Szabó gyerekek.

– Hosszú. Túl kicsik vagytok ti ahhoz, hogy felfogjátok. De később, ha jobban megismeritek, erre egyedül is rájöttök – jósolta meg szűkszavúan Szabó úr.

Dörmi bácsi jókedvűen fogadta a csillogó szemű kisfiút. Épp egy cipőt talpalt nagy serényen.

– Szia, öcskös! De rég nem láttalak! Hogy van az apád meg a tesóid?

– Jól, köszi, jól vagyunk. Tegnap jöttünk Grazból. Imre bácsi üdvözli.

– Hát ez szép tőle. Már azt hittem, el is felejtett a vén kujon. Ha már itt vagy, gyorsan megkérdem, nem olvasnál fel egy Móricz Zsigmond-novellát?

Fazekas úr imádta a könyveket, Domi meg hibátlanul olvasott, plusz barkácsolni is szeretett, így nem csoda, hogy hamar egymásra találtak. Épp a Hét krajcárt olvasta – isten tudja, hányadszor –, amikor bejelentkezett a kaputelefonon valaki.

– Egy kliens! – nyomott meg egy gombot a sárvári ezermester, s kissé idegesen nézett a műhelybe lépő beesett arcú, kopott ruhás férfira.

– Jó napot kívánok!

– Magának is!

– A csukákért jöttem, drága Fazekas úr.

– Gondoltam. Sajnos holnap is el kell jönnie, mert pont most csinálom.

– Én… én megvárnám, ha nem haragszik.

– Akkor várhat. Nem megy az olyan gyorsan, Kerekes úr. Inkább jöjjön holnap, annyira csak nem lehet olyan sürgős, a csudába!

– Még egy nap… ! Addig nem várhatok – törölte meg izzadt homlokát az ágrólszakadt atyafi. – Ez a hét is túl sok volt nekik is, meg nekem is. Gondolja csak el, kérem: három kölyköt bezárni, mert cipő nélkül, ugyebár, még a sarki boltig sem mehetnek.

– Dehogynem, csak fel kell húzni egy másikat.

– Persze, egyszerű. Ha van egy másik is. De mit csináljunk akkor, ha csak az az egy pár van, mester úr?

– Látja, ez a baj magukkal! – vágott földhöz az öreg egy lábbelit! – Rakásra gyártják a kölyköket, aztán utánuk az özönvíz. Pedig azokat fel is kell ám nevelni, etetni, ruházni, és ezzel még alig mondtam valamit. De bánják is azt maguk, ugyebár? Első a nő, az élvezet. De hogy ez mi a franccal jár, azzal törődjék az állam vagy az Úristen!

A férfi megszeppenve curukkolt. Még egy ilyen rabiátus vénembert! Jobb, ha nem ingerli, különben még holnapra sem talpalja meg a cipőit.

– Maga meg hova megy?

– Azt mondta, ne várjak, így hát nem várok, és holnap ismét eljövök.

– Azt mondtam várhat. Tíz perc múlva megvagyok. De ha annyira siet, felőlem jöhet holnap is.

– Csak tíz? Akkor megvárom – ült vissza a zsámolyra a nyeszlett családfő.

– Olvass tovább, kisfiam! Ugye, nem haragszik, ha végigolvassa a Hét krajcárt? Mire befejezi, az utolsó talpat is felverem. Mit szól hozzá, Kerekes úr? – kérdezte a mester, amikor Domi a novella végére érkezvén, befejezte a talpalást.

– Mihez? A történethez vagy a cipőhöz?

– Mindkettőhöz.

– A cipőhöz semmit. Az rendben van, csak a történet olyan… valótlan. Vagy ha mégis megtörtént, az bizony jó régen volt, mert nálunk nincsenek már ilyen emberek.

– Gondolja?

Fazekas úr levett a polcról egy üveg pálinkát.

– Na, isten isten!

– Köszi szépen! Ez jólesett. Mennyi lesz a taksa, mester úr?

– Tíz, nem, magának ötezer.

Kerekes úr leszámolt eléje apróban kerek négyezer forintot.

– Ez csak négyezer.

– Tényleg? – számolta újra pirosan. – Elnézést, elszámoltam magamat – kutatta át a bukszáját, majd valamennyi zsebét is, de sehogy sem akart összejönni, ami még hibádzott.

– Semmi vész, legközelebb elhozza, addig is olvassa ki ezt a könyvet a kedvemért – nyomta kezébe Móricz novelláit a mester úr. – Gyönyörű írások, majd maga is meglátja, és mindjárt más színben látja a világot.

– Köszönöm a jóságát – meredt a kliens a pálinkás üvegre, onnan meg a mesterre.

Fazekas úr nem mozdult, s úgy tett mintha nem értené, mitől látná szebb színben kliense a világot.

– Viszontlátásra, és további jó munkát!

– Viszontlátásra! – nézett utána fejcsóválva, s csaknem felrobbant, amikor a férfi bevágta a könyvet a kapu melletti kukába. – Hm, lehet, hogy mégis csak neki van igaza, mert a világ már régen nem olyan, amilyennek az írók képzelik?

 

**********************************************************

 

Alkonyodott. Szabó úr az ablak előtt, egy hintaszékben ülve olvasgatott. Hogy melyik Szabó a Szabók közül? A nyomdász fia, Domokos, csupán huszonöt évvel idősebben. Mivel egyre sötétebb lett, félretette a könyvet, és elmélázott. Holnap tölti be harmincnyolcadik életévét. Ilyen szülinapok alkalmával szokott a férfi visszanézni, elemezni, mit tett, kellett vagy lehetett volna másképp tenni. Két év múlva negyven éves. Nem öreg még, de olyan fiatal sem már, hogy most kezdje kiépíteni, amit eddig elszalasztott. Ő… De várjunk csak egy pillanatra! Mi az, amit elszalasztott? Egyetem? Nem volt rá pénzük, nyomdásznak ment, és tegyük hozzá, olyan jól választott, hogy még az apja is büszke volt rá. Maszekolni ugyan nem tud ezzel, de van még egy-két szakma a tarsolyában, amit Kerekestől lesett el valamikor. Így egész szépen eléldegél, még ha nem is olyan vastag, mint a gráci hentesmester. Őszintén szólva akár az is lehetne, ha példáját követve, ő is úgy nősült volna. Szerencsére nem úgy nősült, épp a fent említett példa miatt, melynek tanulságáról maga Helga néni gondoskodott. Feleség, gyerekek? Elvált, egy kislány, akit a bíróság Ellának ítélt oda. Azóta itt él ebben a tízemeletes toronyházban, de ha minden jól alakul, nemsokára ismét elvesz egy egygyermekes özvegyasszonyt. Nem éppen népes család, de hogy is mondta Dörmi bácsi? Rakásra gyártják a kölyköket, aztán utánuk az özönvíz. Pedig azokat fel is kell ám nevelni, etetni, ruházni… . Megtanulta ezt is, és mi mindent még emellé! Kivéve egyet: amit egész életében keresett. Három vendég létezik – mondta egyszer az édesanyja. Az első típus a megszokott, ismert ételeket szereti, s csak nagy ritkán kóstol meg valamilyen új fogást. A második fordítva: folyton különleges ételek után sóvárog. A harmadik ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy sohasem tudja konkrétan, mit akar enni, inni ahhoz, hogy kielégíthesse az étvágyát. Ő, úgy tűnik, a harmadik típushoz tartozik. Oké! De ha nem tudja, akkor fölösleges keresni, mert ami nincs, azt az isten sem találja meg neki.

Felállt, nyújtózkodott egyet, és bekattintotta a tévéjét. Tizenegyig tévézett, majd lefeküdt, és pillanatok alatt elaludt. Álmában kisétált a tetőre. Egy-kettő odaért, mert a tízedik emeleten lakott egy garzonban. Holdvilágos nyári éjszaka volt. A tetőn langyos szellő fújdogált. Lassan, óvatosan odaballagott a lapostető széléhez. Alatta, egy zöldre festett padocskán hajléktalan csavargó szendergett.

–Allez, hop![11] – kiáltotta hirtelen, mint az akrobaták a cirkuszban, azzal levetette magát a magasból.

De hát csak álom volt, bár ő azt hitte ébren van, ezért az egészet világszámnak, fantasztikus képességnek tartotta. Mert hiszen nem halt meg, a haja szála sem görbült meg, holott senki sem élt volna túl ekkora zuhanást. Na, erről muszáj másnak is tudnia!

– Hé, ébredj! Ébredj! – ébresztette fel a csavargót. – Tudod, ki vagyok?

– Tudja az ördög, hagyj békén! – fordult az a másik oldalára dühösen.

– Én vagyok Szabó Domokos, a világhírű repülő ember.

– Örvendek. Én meg a Pókember. Kellemes repülést!

– Köszönöm, éppen abban fáradozom. Nem segítesz összetoborozni ennek a toronyháznak a lakóit, hogy bemutassam a számomat?

A férfi ráállt, úgysem tudott már aludni, és összecsődítettek vagy száz nézőt.

– Köszönöm az érdeklődést. Ígérem, nem fogják megbánni, mert olyasmit mutatok, amit eddig csak filmekben láthattak. Akarják látni, uraim?

– Akarjuk! – zúgta a sokaság.

– Itt áll előttünk ez a tízemeletes toronyház. A legmagasabb ebben a városban. Most szépen felmegyek a tetőre, és onnan, huss, lerepülök ide magukhoz. Elhiszik?

– Csak ha látjuk, pókember!

– Repülő – javította ki finoman, és elkezdett tányérozni a nézők közt, mert szép, szép dolog a tehetség, azért nem árt hozzá némi dohány is.

– Előbb lássuk a repülést – tolták el a kezét az emberek.

– Csaló! Rendőr! Rendőr! – sipítozott egy vénasszony. – Miért nem ott vannak a rendőrök, ahol szükség is lenne reájuk?

– Kérem! Várjanak öt percet! – liftezett fel ismét a magasba, és lenézett a bámészan toporgó tömegre.

Íme, eljött, ez az a pillanat, amikor bebizonyíthatja, hogy negyven éves kora ellenére még nem késett le semmiről. Negyven évig élt röghöz kötve, igazi célok, álmok nélkül. Pedig az ember isten részeként maga is isten, nem por és hamu a sok milliárd porszem közt. Az ember ennél többre hívatott. Ha akar, repül, víz alatt vagy az űrben is sétálhat, de akár a sors, halál szemébe is nevethet. Ezt érezte, de sohasem hitt benne mostanáig. És íme, a csoda mégis megesett: repülni tud. Oké, akkor repüljünk! Nézzetek ide, emberek! – tárta szét a két karját, s már-már leugrott a tetőről, amikor megdördült az ég, és olyan eső zúdult a nyakukba, hogy a tér pillanatok alatt kiürült.

Reggel hat óra. Domi keserűen ébredt öntudatra. Már megint ugyanaz az álom a repülésről! Erről szokta olvasni (nyomdászként elég sokat olvasott), hogy az álom a tudatalatti ént, illetve a génekben tárolt információkat aktivizálja. Talán valamelyik őse feltaláló vagy cirkuszista lehetett. Ő mindenesetre sohasem akart repülni, még kevésbé megmutatni, milyen csodás képességgel rendelkezik. Tulajdonképpen nincs is semmiféle különleges képessége, és minden vágya bizony elég röghöz kötött: kis kulipintyó, picivel nagyobb fizetés és kevesebb rohanás, megértő főnök, feleség, segítőkész szomszédok… Ennyit még elérhet, a többi: pénz, hírnév, erő, hatalom, csupa olyan kívánság, amiről az ő helyzetében csak egy bolond ábrándozik. Erre mit csinál, igaz, csak álmában? Mindegyre nézőket toboroz egy fantasztikus ugráshoz. Hanem ez, micsoda groteszk irónia, még álmában sem mindig sikerül neki. Amikor meg sikerül, valami mindig közbejön, és úgy ugrik le a magasból, hogy a kutya sem láthatja. Márpedig enélkül semmit sem ér egy produkció! És ezt álmodja kerek két éve. Néha felfogja, semmi sem igaz az egészből. Dehogy tud ő repülni, senki sem képes ilyesmire. Máskor, és ez a legrosszabb, egyik percben álomnak, a másikban igaznak hisz minden látomást, és váltig azon rágódik, mit tegyen: ugorjon, vagy röhögjön?

Délután meglátogatta két nyomdász barátja.

– Boldog szülinapot! – mosolyogtak rá a küszöbről.

Hoztak magukkal italt, hideg sültet, süteményt, tudván azt, hogy a barátjuk jelenleg szingliként vegetál. Elbeszélgettek erről-arról, végül kávét ittak, és egyikük megkínálta marihuánás cigarettával.

– Nem, nem! Idáig még nem jutottam – utasította vissza Domi, meg a másik is –, és ha rám hallgatsz, még csak meg sem kóstolod.

– Ugyan, hülyeség! – intette le fölényesen a jóképű, harminc év körüli fiatalember. – Először is ingyen van. A nyomda előtt adta csak úgy, ajándékba valaki. Másodszor is gyenge, éppen csak hogy feldob, szóval ártalmatlan.

– Egészségedre! – emelte rá poharát Szabó úr! – Én már csak a konyak mellett maradok. Ezt szívesen megiszom, de még ezt is csak mértékkel.

– Úgy hallottam, rövidesen felszámolják a nyomdánkat – közölte velük bánatosan az idősebbik, egy táskás szemű kolléga.

– Már a miénket is? – hökkent meg Szabó úr. – Sajna ilyen az élet, gyerekek! Így kezdődött annak idején a mozikkal is. A tévé lett a haláluk. Most meg a PC a könyveknek, újságnak.

– Most mit károgtok! – hurrogta le őket a fiatalember. – Attól még szép az élet, sőt, gyönyörű! Nézzétek – mutatott ki az ablakon –, milyen tündöklően süt a nap odakint!

Igazság szerint épp esteledett. De ilyen apró részletekkel a koma már nem sokat törődött.

– Ennek annyi! – állapította meg Szabó úr! – Fejébe szállt az alkohol. Meg az enyémbe is – tette hozzá szégyenkezve. – Pedig én fele annyit sem ittam.

– A fenét! Ez a marihuána hatása! Eszerint mégsem olyan ártalmatlan.

– Nincs véletlenül egy kis kolbászod a frizsiben? Úgy megéheztem, hogy még a cipőm talpát is megenném. Hehehe, hihihi! – buggyant ki fiúból a nevetés, s csak nevetett, kacagott hasát fogva, görcsösen.

– Ugye, megmondtam! Még egy perc és repülni fog.

Kicsit tévedett a tipográfus, mert fél perc sem kellett hozzá, hogy Ferike karjait kitárva vitorlázzék az ablakhoz.

– Zssssss!

Gyorsan visszahúzták.

– Nyugi, Ferike! Nézd, milyen sötét van! Most már menjünk mi is haza, jó?

– Sötét az eszed, és ne nyúlj hozzám! – vadult meg az előbb még derűsen vihorászó fiatalember. – Én repülni akarok, merthogy én repülni is tudok ám.

– Majd legközelebb, legközelebb. Akkor mi most mennénk, Domikám.

A fiú az ajtóhoz dülöngélt. De nem a lifthez, hanem a tetőajtóhoz kaptatott. A többiek utána, még mielőtt Ferike bemutatná, hogy repül. Domi szédülve pislantott le a magasból. Lent, mélyen alatta egy zöldre festett padon topis alak üldögélt. Langyos szellő fújdogált. Felettük az ég csillagokkal kivarrt palástja. Milyen ismerős kép, jelenet! – simított végig a homlokán. Mintha már látta volna valahol! Egyáltalán ébren van, vagy álmodik?

Mikor a táskás szemű Domi felé tekintett, szinte kővé vált a rémülettől: a férfi éppen akkor ugrott le a tetőről.

 

____________________________________________

[1] Nagyságos asszony (ném.)

[2] Mit mond? (ném.)

[3] Hogy nagyon csinos a nyakkendőm. (ném.)

[4] Viszontlátásra! Jövő vasárnap visszaviszlek bennetek. (ném.)

[5] Gépkocsivezető. (ném.)

[6] Légy jó, kedves fiam! (ném.)

[7] Éljen! (ném.)

[8] Kezét csókolom, viszontlátásra! (ném.)

[9] Hentes. (ném.)

[10] Magyarosított német szó a sie sprechen kifejezésből: beszélnek.

[11] Gyerünk, hopp! (fr.)

 

 

(Illusztráció: rf)

A PUSZTA KÉZ FILOZÓFIÁJA
(Részlet a Levágott fül című regényből)

 

   Na de hova illik egy levágott fül? Egyrészt annak a fejére, akiről levágták, éljen vagy haljon, járjon vagy heverjen bármerre a világban. Fura elgondolni, hogy valaki, valahol most anélkül a fül nélkül közlekedik, amely feleslegesen hever itt az ablakpárkányunkon, hiszen én semmivel sem hallok jobban attól, hogy három fülem van, más nem tudja használni ezt a darab porcot, csak akié valóban, és kérdés, hogy ha visszavarrnák, vajon nem sorvadna-e el, tudná-e használni egyáltalán, vagy felesleges macera lenne az egész műtét.

Dominikék iszonyú gazdagok, a faterja nemzetközi hírű sebész, angol nyelvű lapokban publikál, és folyton a világ körül röpdös, hogy előadásokat tartson. Egy ujjműtétre volt a legbüszkébb, ez lett a mesterműve. Egy nő szerelemféltésből leharapta párocskája mutatóujját. A pasas valamit érvelt, és rábökött az asszonykára, az meg hamm… Vérmesebb fajta lehetett. Marha melós egy leharapott mutatóujjat visszavarrni, alig látható idegeket és inacskákat kell összeöltögetni úgy, hogy működőképes maradjon, meg esztétikája is legyen a dolognak, gusztusos legyen a végeredmény. Ráadásul a pasas visszajárt, és követelte, hogy vágják le megint az ujját, mert így elvesztette a babája ellen indított kártérítési pert. A bíróságon arra hivatkoztak, hogy nem érte maradandó károsodás, pedig dehogynem, csak ez az idióta sebész teljesen eltüntette a nyomokat. Inkább élt volna mutatóujj nélkül egy talicska pénzzel, mint talicska pénz nélkül úgy, hogy az összes ujja hibátlan. Dominik apja végül üvöltve kizavarta, hogy haraptassa le a kedvesével, ebben ő nem tud segíteni.

Szóval a régi háztartások tele voltak veszélyes borotvapengékkel, sarlókkal, kaszákkal, cipész-árral meg hegyes orsóval meg más múzeumi tárgyakkal, de nekem akkor is borsózik a hátam, ha elszabadult háztartási gépek jutnak az eszembe. Egy hajszárító simán agyonráz egy kád vízben, egy botmixer szétturmixolja bárki fejét, vagy üreget váj a hasába, láncfűrésszel sorozatgyilkolni lehet, fúrógéppel agyakat lyukasztani, szóval egyik kor se veszélyesebb a másiknál. Mondjuk, ma már kevés kertben van kút, amibe beleugorhat az ember, és a cselédlányok sem isznak Domestos-t, ha babát csinál nekik valaki. Inkább elvetetik vagy felveszik a családi pótlékot, és tologatják a kicsit az utcákon, elvannak, mint a befőtt. Bár a biosztanár szerint ez szegényellenes kijelentés, próbálnánk egy szál gyesből vidámkodni, gyereket nevelni, miegyéb, és még a kétes pasasokat is elhessegetni, akik úgy rámozdulnak az ilyen leányanyákra, mint gyöngytyúk a takonyra.

Az ablakpárkányra anyám szokta kitenni néha a maradékokat, mert a hűtő megtelik, és olyankor a kinti hideg is jó helyette. Néha kinn is felejtődnek, és csak amikor már rohadtak, erjedtek, szivacsosak és penészesek, akkor jutnak megint eszünkbe. Egyszer egy másfél kilós mélyhűtött kocsonyahús ment így tönkre, tél vége volt, langyos napok jöttek, és szellőztetéskor intenzív dögbűz kúszott a lakásba. Apám velem ásatta el az egész rohadást, szerinte edződnöm kellene, nem úgy, hogy edzőterembe járok, mert az neki úri muri, a parasztok sose jártak fitneszbe, mégis olyan szíjas testük volt, félnapi kaszálás után kidőlne mellőlük az összes proteinen hízott, béna body builder.

Apám gyakran jön nekem a parasztokkal, de hiába hord kalapot meg mellényt, hiába tanítja citerázni a már nem fiatal, népművészetre éhes anyukákat a környéken, azért mégiscsak egy taxisofőr, nem más, hupisárgára matricázott kocsival, megnézném, hogy tartana el bennünket a nyúltenyészésből meg a citera-vakarászásból, ami a bolondériája. Dominik nejlonparasztnak nevezte apámat, amivel jól kiakasztott. Én annak nevezem az ősömet, aminek akarom, őt viszont elküldtem az anyjába, ne higgye, hogy pofázhat összevissza. Persze a Dominik erősebb nálam, ha nem is olyan paraszt Svarcenegger, akikről apám beszél, meg Arany János a Toldiban, az az ipse tiszta superhero-t játszik, ha lett volna film akkoriban, tuti, hogy leforgatják a sztorit, és nem rímekben írják meg. Szóval a Dominik bemosott egyet, zúgott meg zsibbadt meg minden, pár percig fogalmam se volt, hol vagyok. Már akkor elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, meg kell erősödnöm, nem mint a parasztoknak, akikről apám beszélt, mert mire mennék a sok kaszálással, attól még simán belekalapálnak a földbe.

Inkább úgy lennék erős, mint a szamurájok, hiszen az erő nem azt jelenti, hogy ügyesen ölsz, hanem hogy minden körülmények közt megőrzöd szíved legbelső nyugalmát. A kar, a láb, a térd és a könyök használata az erőkifejtés négy alapformája, a puszta kéz filozófiája pedig a legnemesebb minden gondolat közt. Ha két egyformán képzett, gyors és erős ellenfél áll szemközt egymással, az dönt köztük, melyik tudja jobban kihasználni az ellenfél stílusát, érvényesíteni a saját mozdulatait. A harcművészet nem látványosság, hanem gyakorlati fogások összessége, nem színpadi bohóckodás, bár annak is menő, hanem arra szolgál, hogy megvédd magadat, és az ellenfelet megsemmisítsd.

 

 

(Illusztráció: Jankovics Marcell)

 

A folyosó végéről jött a hangzavar. Alíz óvatosan kidugta az orrát az ajtón a gang felé, és elindult a hideg irányába. Néhány lépés után vette észre, hogy nyitva hagyták az emeleti ajtót, azért hallani a negyedikről a papírtrombitákat és a dübörgő zenét. Nem mert tovább sétálni, visszalopakodott inkább a lakásba, és bebugyolálta magát a bolyhos mélylila pokrócba. 2 pulcsit vett fel egymás fölé, az anyja nem engedte magasabbra csavarni a fűtőtestet. Visszahangosította a TV-t, mindjárt kezdődik a szilveszteri kabaréműsor, gondolta, azt biztosan engedné neki nézni az anyja, ha itthon lenne. Alíz nem haragudott rá amiatt, hogy otthon hagyta egyedül december harmincegyedikén. Az előző évben így töltötte a szentestét, előtte pedig a húsvét hétfőt. Csak azt akarta volna tudni, ha az anyja egyszer hajlandó lenne-e elárulni neki, hogy vajon hol lehet ilyenkor, és hogy vajon ő nem fázik-e nagyon? Egyébként is, 3 hét múlva 10 éves lesz, a szülinapján biztosan kárpótolva lesz valahogy.

Mint minden a mait megelőző alkalommal, ennek sem volt semmilyen előzménye. Reggel müzlievés közben Alíz még azt hitte, az anyjával tölti újév estéjét, vagy átmennek az osztálytársnőjéhez, és velük közösen, de az anyja kapott egy sms-t kora délután, és azonnal megváltoztatta a programját.  Csak annyit mondott neki, hogy ne menjen ki a lakásból, éjfél után már nem nézhet TV-t, és hogy reggelre itthon lesz. Pontosan ugyanazok az utasítások, mint amiket tavaly szenteste és előtte húsvét hétfőn kapott. Az evésre vonatkozóan semmit sem szabott meg, de volt pár virsli meg egy kis mustár a hűtőben, a mikrót pedig már szabad volt használnia, így elhatározta, hogy éjfél előtt azt fogja megcsinálni.

Alíz elgondolkozott azon, hogy amikor az anyja ilyen estéken elbúcsúzik tőle, ugyanúgy tikkel a szeme, mint amikor fogadóórára mennek. Ahogy az osztályfőnöknő elkezdi faggatni az anyját arról, hogy hogyan élnek, az anyja szemei pontosan ebben a tempóban kezdenek el rángani.  Közben észrevette a dohányzóasztal alatt a női magazinokat, amiket soha nem enged neki olvasni, és úgy döntött, most eljött az ideje, senki sem köpheti be, egyenként átnézi őket. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a tükrös fürdőszobaszekrényt, egyenként átnézte az anyja összes rúzsát, és egy élénk pink színűvel körültekintően bekente az ajkait, kifésülte hullámos szőke fürtjeit, magára tekerte a nagyanyjáról rájuk maradt narancssárga tollboát, amit az előszobaszekrény mélyén talált, majd hasra feküdt a kanapén, és egyenként elkezdte átlapozni a magazinokat. Leginkább a divatkollekciók és a filmszínésznők képei érdekelték, minden máson könnyedén túllapozott.

A lapok végén található pszichológiai tanácsadó oldalakat mindig kerülte, nem keltették fel különösebben az érdeklődését. Beszélgettek már az anyjával olyan kérdésekről, amiket az olvasók ilyen rovatokba beküldenek, de Alíz elengedte a füle mellett, akkor is, ha az osztálytársai közt került szóba, mert túl éretlennek, túl zsengének érezte magát még a témához. Az ötödik magazinnál kezdte unni magát, a film még mindig nem kezdődött el, úgy döntött, ismét kinéz a ház belső udvarára, hátha lát valamennyit a buliból a negyediken. Felvette a kabátját és a csizmáját, hátha most hosszabb felfedezőtúrára vetemedik. Kikukucskált a belső udvarra, lent az alsó szomszéd gyerekei éppen konfettiket hajigáltak, a zene pedig egyre hangosabb volt. Elindult felfelé, de csak a lépcsőfordulóig mert elmenni, onnan észrevétlenül be tudott lesni a folyosóra, ahol a lakás ajtaja nyitva volt, és néhány dohányzó huszonéves állt kint dideregve az italaikkal. Alíznak megakadt a szeme egy fiatal páron, akik épp egy pezsgősüveg kibontásán fáradoztak, egymásnak adogatták át az üveget, majd hangosan felnevettek, mikor a fiú sikerrel járt, és a pukkanó hangon szórakozva elkezdte tölteni az italt többiek műanyag poharaiba. Elszégyellte magát, amiért így kémkedik, és inkább leosont. Már fél 12 felé járhatott, lassan berakhatta a virsliket a mikróba. Illetve rakhatta volna, ha nem ér éppen haza a szomszédasszonyuk, Dorottya néni, és meg nem látja őt. Ahogy rászólt, hogy menjen csak oda hozzá, Alíz már érezte az asszonyság szálkás, fölé tornyosuló árnyékát magán, a szúrós, sötétbarna szempárjának fúródását az övében.

– Kislányom, hol van az anyukád? – kérdezte Dóra néni.

– Nem tudom. – árulta el az igazat Alíz.

– És az apukád?

– Róla nem szoktunk beszélgetni. Anya szerint nem kell szóba hozni.

– Gyere be hozzám, nem lehetsz felügyelet nélkül! – utasította Dorottya néni.

– Köszönöm, de ott a TV-nk és Anyukám hagyott nekem enni és reggel jön is haza, igazán nem szükséges.

– De csak gyere be, légy szíves, én is egyedül vagyok, nézhetünk együtt is TV-t.

Alíz határozatlanul, de beleegyezett, hogy átmegy Dóra nénihez, csak bezárja az ő ajtajukat. Dóra néni lakásába lépve egy tágas előszobába érkezett, amit régi, dohos bútorok és olcsó rózsavizes pacsuli szaga árasztott el.  Dóra néni felkapcsolta a lámpát, és mutatta az utat Alíznak a nappaliba, hogy üljön le.

– Kölyökpezsgőt? Hozhatok? – kérdezte Dóra néni, mintha valódi pezsgőt kínálna.

– Igen, köszönöm!  Végül is mindjárt éjfél. – állapította meg Alíz.

Dóra néni bekapcsolta a TV-t a nappaliban, és 2 perc múlva visszatért a konyhából a poharakkal és a Kölyökpezsgővel.

– Nem igazi pezsgőt tetszik inni? – kérdezte Alíz.

– Jobban szeretem ennek az ízét. – zárta rövidre a témát Dóra néni.

Koccintottak az olcsó üveg pezsgőspoharakkal, már csak negyed óra volt hátra éjfélig. Alíz szerette felmérni mások környezetét, így végigpásztázott a szobán Dóra néni életének részletei után kutatva. De nem sok mindent talált: a szobában egyetlen fényképet, családi ereklyét sem látott, csak egy hímzett macskás párnát, amiről eszébe jutott, hogy Dóra néninek van egy macskája, talán a konyhából hallotta is a dorombolását. De semmi arra utaló jelet nem szúrt ki, hogy Dóra néninek lett volna valaha férje, gyereke, vagy lennének unokái, csak ez a lakása van.

– Anyukád nagyon fiatal. – állapította meg Dóra néni.

– Huszonhét éves.

– Segít nektek valaki?

– A nagymamám néha igen.

– Nos, ha bármikor ilyen előfordulna, hogy egyedül hagynak, hozzám nyugodtan átjöhetsz. Cilivel szívesen látunk.

– Ő a cica, akit látni szoktam?

– Igen, biztosan csatlakozik hozzánk, csak most vacsorázik.

Percre pontosan az éjféli visszaszámlálásra megérkezett a szobába Dóra néni fekete macskája, Cilike, felugrott hozzájuk a kanapéra, Dóra néni felvette magához és puszit adott a szájára, majd visszatette a párnájára, amíg köszöntötték az éjfelet. Az újév kezdetét jelző táncdalválogatásra Dóra néni Alíz legnagyobb meglepetésére levette a halvány rózsaszín kimonóját, és andalogni kezdett a szoba közepén. Csak egyetlen dalra táncikált és dúdolt közben, majd visszaült.

– Tetszik szeretni ezt a dalt?

– Édesanyámnak volt nagy kedvence, még mikor én voltam gyerek, képzelheted, milyen régi.

– Önnek vannak unokái? – vágott a közepébe Alíz.

– Nem, sajnos nincsenek. Gyerekeim sincsenek.

– Soha nem is szeretett volna?

– Hogy te milyen kíváncsi vagy! Dehogynem. Csak nem lehetett.

– És nem akart megházasodni?

– Nem úgy alakult.

Alíz látta, hogy Dóra néni ujjai elkezdenek remegni a válasza után, úgy érezte, túlzásba vitte a kérdezősködést, hirtelen megsajnálta őt. Ha jobban belegondolt, máskor sem látott nagyon embereket jönni errefelé, egy-két barátnőt talán. Elmenni sem gyakran látta Dóra nénit, általában itthon tett-vett, vagy piacra ment. Abban biztos volt, hogy a macskát nagyon szerethette, mert az első találkozásuk alkalmával Dóra néni becsöngetett hozzájuk egy reggel iskola előtt, hogy Cili eltűnt, az anyja értetlenül fogadta és Alíz még soha nem látott olyan kétségbeesést senkinek az arcán, mint akkor Dóra nénién. Az anyja jóízűt nevetett rajta, mikor becsukta mögötte az ajtót a Cilike rossz minőségű fényképét és adatait tartalmazó szórólappal a kezében.

Ittak még egy kis kölyökpezsgőt, Dóra néni felment pontban egy órakor a negyedik emeletre szólni a fiataloknak, hogy halkítsanak a zenén, majd megágyazott Alíznak a kanapén, és ő is elment lefeküdni a lakás túlsó végében, a nappaliból nyíló szobájába, csak halkan duruzsolt a házibuli kintről. Alíz magára terítette a saját pokrócánál jóval érdesebb és hidegebb takarót, és bámulta a csillárt a plafonon a kívülről beszűrődő fényben, amíg nem szundított el. Reggel hét felé ébredt, Dóra néni motoszkált a konyhában, a fürdőköpenye alja súrolta a padlót, miközben kereste az olvasószemüvegét, hogy elolvassa a hűtőben a sajt lejárati dátumát.

– Boldog Új évet! Csinálok virslit sült sajttal. Kérsz?

– Nem, köszönöm, van otthon reggelim. Köszönöm szépen, hogy itt alhattam.

– Bármikor jöhetsz ide, csak szólnod kell.

Alíz csípősen hűvös újévre eszmélve lépett ki a gangra, és látta, hogy az anyja közben hazaért, és a kulccsal a kezében matat az ajtónál. A köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz, ahogy elhelyezkedtek bent, a nő elaludt a kanapén, Alíz halkan mellélopódzott, hogy betakargassa, és megsimogassa száraz, hidrogénezett haját, akkor vette észre, hogy az anyja vékony fekete öve, amit a farmerjához hordott, nincs rajta a nadrágján, pedig abban indult el otthonról. Megcsinálta a reggelijét, és bement vele a szobájába, hogy biztosan ne zavarja fel az anyját. Alíz anyja, Míra dél után nem sokkal ébredt fel. Alíz nem hallotta, mert épp zenét hallgatott az mp4-es lejátszóján, és a fejhallgató kiválóan elszigetelte minden külső zajtól. Az anyja már majdnem dörömbölt az ajtón, mikor végre meghallotta.

– Igen?

– Megsüketültél?

– Nem, csak nem hallottalak a hangerő miatt.

– Hoztam lencsefőzeléket, nem akarsz ebédelni?

Alíz felugrott az ágyból és indult ki a konyhába, Míra épp tányérokat keresett a konyhaszekrényben. A tegnap felvett farmerét és topját időközben tréningnadrágra és pulcsira cserélte, és a feje tetején kontyba fogta haját. Miután Alíz berakta a ki tudja, honnan szerzett lencsefőzeléket a mikróba melegíteni, majd szalvétákat és evőeszközöket készített elő nekik, leültek a TV elé enni, és közben Míra megkérdezte:

– És hogy telt az estéd, amíg én nem voltam itthon? Nem keveredtél bajba? – kérdezte ironikusan Míra.

– Nem, dehogy, minden rendben ment. A fenti buli elég hangos volt, de a szomszéd néni felment ordítani velük, és halkabbak lettek, vagy elmentek máshová, nem tudom. – felelte Alíz.

– A Dórika? Belőle ki is nézem. Jó, hogy a rendőröket nem hívta.

– Azt én nem hallottam, éjfél után már aludtam.

– Helyes!

Ebéd után elkezdték nézni egymás után a TV-ben leadott filmeket, és Míra kezdett megint elbóbiskolni. Alíznak nem volt kedve több romantikus vígjátékhoz, úgyhogy helyette fogta az anyja ebédhez elfogyasztott hat sörösdobozát, és bevonult a szobájába velük. Ugyan a rajzórai kreatív feladatra még 2 hetük volt, de gondolta, elkezdi most, és mécsestartókat kreál a sörösdobozokból. Összeszedte a sniccer kést és a ragasztót az előszobai fiókból, majd a tanárnője által mutatott formák alapján nekilátott. Vágott, hajtogatott, illesztett és kifestett, mindegyik mécsestartó szélét más alakzatú virágnak formázta meg. Mikor az utolsó tartóhoz is elért, úgy döntött, azt virág helyett macska formájúra készíti el, és nem viszi be az órára, hanem Dóra néninek fogja odaajándékozni. Mikor elkészült, egyenletesen a fehér asztali lámpája köré rendezte a mécsestartókat, kivéve a cica formájút, azt elrakta az asztalfiók mélyére. Nem akarta, hogy az anyja meglássa, mert nem engedné, hogy odaadja Dóra néninek, vagy kidobná a szemetesbe, mint a tavalyi faforgácsokkal díszített rajzát, a szobájában dekorációként felaggatott szivárvány színeiben pompázó origami madarakat is alig akarta megengedni, hogy felakasztgassa. Mikor visszament a nagyszobába, az anyja éppen vasalt, miközben aznap hatodjára nézte végig, hogy két sikeres fiatal mennyi akadályba ütközik ahhoz, hogy egymás mellett öregedjenek meg minden valószínűség szerint. Alíz leült a vasalódeszka mellé a szőnyegre, és látta, hogy az anyja kikészítette az angol szótanuló kártyákat, amiket állásinterjúkhoz írt, az asztalra. Alíz már hetek óta kérdezgette ki néha esténként az anyját a kártyák alapján, amiken olyan szavak szerepeltek, amik egy irodai munkához szükségesek lehetnek.   Neki is jól jött a gyakorlás, az angol tanárnője volt az egyik legszigorúbb az iskolában. Az anyja nagyjából a szavak ötven százalékát tudta helyesen visszamondani, azokat is pirospaprikás magyar akcentussal. Hamar kiábrándult a félsikeréből, a vasalást is befejezte, így Míra jobbnak látta, ha inkább visszaül a kanapéra.

Néhány nap múlva újra kezdődött az iskola, és indulás előtt, amíg az anyja eldöntötte, ma melyik körömcsizmáját veszi föl, Alíz óvatosan odacsempészte a mécsestartót Dóra néni ajtaja elé. Gondosan becsomagolta a karácsonyról maradt csillogós zöld csomagolópapírjába, amibe az új füzeteit is borította, és sikerült észrevétlenül a lábtörlőre letennie. Mikor délután hazaért tanítás után, a mécsestartó már nem volt ott, így azt remélte, Dóra néni megtalálta az ajándékot. Gondolta, rákérdez, hogy megtalálta-e vagy ő vitte-e el egyáltalán, így becsöngetett hozzá. Dóra néni vidáman nyitott ajtót, és mosolygósan üdvözölte Alízt, sokkal jobb kedvűen, mint szilveszterkor.  Megköszönte a mécsestartót, megtalálta, és érdeklődött, hogy Alíz hogy van. És mikor a pirospozsgás kislány elkezdte volna épp mesélni, hogy a matekórát leszámítva jól van, Dóra néni mögött a nappali ajtó résében meglátott átmenni a szobán egy barna hajú, magas, kockás hasú 40 év körüli fiatalembert alsógatyában, Dóra néni kimonóját viselve fölé.  Először sehogyan nem tudta összerakni, hogy mit látott, de hamar elkezdte kapizsgálni. Megkérdezte volna az anyjától is, de őt most csak az angol szótanuló kártyák magolása kötötte le ezen a délutánon.

 

 

(Illusztráció: cndle)

 

Történelmileg álmos kisvárosunk három dologról híresedett, a húskenyérről, a választásokról és a muffinokról. A húskenyér akkor lett különlegesség az ide látogatóknak, amikor az étterem elkezdte hirdetni, hogy csak és kizárólag boldog állatok húsát használják fel. Ez volt az ő unique selling-jük, ezt használták a hirdetéseikben és ezt hangoztatták minden megjelenésükben. A muffinok pedig akkor törték át a konkurencia láthatatlan védőfalát, és kapták a tömeges online megrendelést, amikor a harmincnégyféle íz mellé felvették a húskenyerest is. A turisták gyakorlatilag leszálltak a főtérnél, két üzlet felé vették az irányt: húsbolt, cukrászda.

A henteses és a cukrászos más módon is összefonódott, a cuki vezetője és a húsboltos férj és feleség voltak. Lettek inkább, miután a boldog állattartás mindkettőjük vesszőparipájaként, szépen összehozta őket.

A tanya a város szélén, szép nagy területen áradt szét, és ontotta a boldogokat. Az uralkodó szélirány némiképp beárnyékolta a népszerűségét, mert a város felé vitte a pulyka-csirke-malac penetra kombóját.

A város akkor szavazást írt ki, mint annyi minden másra is, legyen az egy fa kivágása, új vállalkozás beengedése, az őzek etetése, vagy éheztetése, a fodrász új haja, vagy hogy lehessen-e szombatonként flexelni, ésatöbbi. A szavazás menete pedig, plakátok minden kereskedelmi egység ajtajára, a szavazás időpontjáról, ami mindig szombat nyolc és tíz óra közé esett, helyéről, városháza, és a tárgyáról, ami jelen esetben a Boldog tanya elköltöztetése, jó messzire.

Az itt élők legalább kilencven százaléka elmegy a választásokra, jó a közösség, közös az érdek, meg úgysem lehet hétvégén flexelni, hát inkább szavaznak. Ezért is lett ez még a város kiemelkedő nevezetessége, sokan hívják a települést a vonzások és választások városának.

A szavazás előtti péntek reggelre furcsa és érthetetlen rejtélykampány indult, minden plakát helyén új felirat: Nem akarunk több választást, utáljuk a változásokat.

A gyanú rögtön a „húskenyér-muffin” házaspárra terelődött, de tudvalevőleg épp külföldön töltötték jól megérdemelt szabadságukat, úgy gondolták, hogy ők ebben a szavazásban nem vennének részt, túl nagy érintettség okán. A seriff kiszállt minden helyszínre és rögzítette a tényeket. A helyzet oly mértékben bolygatta meg a lakókat, hogy másnap elmaradt a szavazás, a polgármester beszédet intézett a helyiekhez a főtéren, zárómondata pedig így hangzott: Mert semmi sem állandó, csak a változás.

Ott helyben kézfeltartással egyöntetűen megszavazták, hogy jövő hétre tolják a választást boldog tanya ügyben.

A választás eredménye a következő héten 725 nem, 724 igen szavazattal zárult, tudni vélik, hogy a házaspár döntötte el, a Boldog tanya maradt, és azóta is ontja illatát a főtéren leszálló turisták orra felé, akik egy mély szippantás után a húsbolt felé veszik az irányt.

A szabotőr személyére soha nem derült fény, pedig a seriff a heti rutinjába is beépítette a péntek hajnali plakát ellenőrző körutat. A plakátok mindig a helyükön voltak. A húskenyér és a muffin receptje is maradt, évek óta semmi változás.

 

 

(Illusztráció: Carolee Clark – Davis Family Farm)

Meg akarom menteni

 

a férfit. Nem tudja, mit csinál. Az óceán embermagasságú, tarajos hullámokat vet, habja átszűrődik a fekete, lyukacsos zátonyon. Azt mondták nekem a kikötőben, ha fekete sziklát látok, a közelébe se merészkedjek, mert alámos a víz. Ezen a partszakaszon pláne tilos a fürdés, itt él a sziget egyetlen cápája. A férfi pontosan a veszélyt jelző tábla mellett áll, leveszi a pólót, cipőt. Sovány, heroinista alkat. A táblán hatalmas segélykérő szám, alatta, a póznára akasztva, narancsszínű mentőöv. Most kell megmentenem a férfit, öt perc múlva már késő lesz. Angolul kiáltok, nem hallja meg. Nagy nehezen összerakok egy spanyol mondatot, erre sem reagál. Odaszaladok, megérintem a vállát, kézzel-lábbal magyarázok, mutogatok, úszó mozdulatot teszek, és a torkomhoz kapok. Nem érted, hogy meg fogsz halni, te őrült, kiabálom magyarul. Visszaveszi a pólót és leül a sziklára.

Otthagyom a férfit, azzal nyugtatom magam, hogy megtettem mindent, amit lehetett. Kijövök az útra, ami valójában facölöpökkel határolt, homokos gyalogösvény. Egy-két terepjárótól eltekintve nem jár erre autó, aszfaltozott utak sincsenek a szigeten, csak vulkánok. Van egy vas-oxid borította vörös vulkán, egy mustársárga, egy barna csíkos és egy koromfekete. Tornacipőm marja a bőrömet. A cipő még új, bár ez egyre kevésbe látszik rajta, mentéskor vizes lett, azóta rátapadt a vulkánpor. A ragasztás is elengedett a talpánál. A sziget neve La Graciosa, kis bolondot jelent magyarul. Nem a sziget bolond, hanem én, kéretlenül segítek másokon, nem is biztos, hogy helyesen teszem, lehet, hogy csak ártok vele. Az út kilométereken át kanyarog, a szél állandóan lefújja fejemről a szalmakalapot. Vulkánok és kaktuszfarmok között kergetem a kalapot. Egyórás gyaloglás után kiérek a strandra. Divatos hely, rálátni a szomszédos szigetre, pompás színek, akvamarin, türkiz, és sötétkék víz, vajszínű homok. A part tele van fiatalokkal, mindenki napozik, csak az én bőröm hófehér és szeplős. Körülnézek, árnyék sehol, bóklászom a kiterített gyékények és kólásüvegek között, nézek a messzeségbe, hátha valahol megpillantok egy pálmafát, vagy bokrot. Nem tudom, mitévő legyek, a nap tűz, hiszen délután kettő van, nagyon ég a bőröm, lángvörös a karom és a combom. Úgy döntök, hogy lehűtöm magam. A vízben kevesen vannak, két-három fiú csak, hangosan nevetve vetik magukat a hullámok közé. Szép nagy hullámok jönnek, átfordulnak tengelyükön, partra hordják a hínárt és a csigákat. Szörfös tévéműsorokban látni ilyesmit. Bemenni nem merek, leülök a vizes homokba, míg várom a következő hullámot, egy kagylóval játszom. Megérkezik a nagy víztömeg, átcsap a fejem fölött és magával sodor. Hatalmas az óceán ereje, magába szív, egy pillanat csupán és már le sem ér a lábam. Megijedek. Azt hallottam, ilyenkor nem szabad kapálózni, tartalékolni kell az energiát. Mély levegőt veszek. Szerencsére a víz nem visz messzire, néhány méter után elenged. Kiúszom, majd a part felé botladozom, nagyokat taszít rajtam a hullámzás, imbolygok, mintha berúgtam volna. Kinn, a szárazon találok két, egymáshoz közeli sziklatömböt, ez éppen megfelelő lesz, gondolom. Törülközőből és kövekből tetőt ácsolok a fejem fölé. Bebújok a bunkerembe. Az egyik kő folyton a fejemre pottyan. Egy darabig még próbálkozom különféle méretű szikladarabokkal, és a rövidnadrágomból kioperált madzaggal, végül feladom. Összeszedem a holmimat, még utoljára megnézem a partot és elindulok hazafelé. Kiérve a strandról, kis emléktáblára leszek figyelmes. A tábla szerint 2015 decemberében egy apa a gyermekével erről a partszakaszról nézte az óceánt, amikor egy forgóhullám mindkettejüket elragadta.

 

 

(Illusztráció: Anne Rackley Berenbrok: Puddles)