Tamerlán egy nagy hősről kapta nevét, ki rengeteg háborút megnyert, miután pedig újra csak győzedelmeskedett, és nyert és győzött örökké, ha végül meg is halt valamikor, az már elvesztette jelentőségét. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy a vereséget nem is mindig szükséges, mint vereséget felfogni. Mert néha bizony jó tagadni: amikor nem egy igazságtól fosztjuk meg vele magunkat, hanem megszerezzük általa ugyanannak az igaznak egy szebbik oldalát.

*

Tamerlán hitt Istenben. Vagy pontosabban: hitt valamiben, amiről azt gondolta, hogy mások szerint az az Isten. Ez a valami nagyobb volt nála, ám ő nem gondolta, hogy ki lenne néki szolgáltatva. Lehet, hogy alá vagyok vetve az akaratának, gondolta, de ha ő teremtett engem, akkor én is a része kell, hogy legyek. És akkor Ő, legalábbis egy része, bizony bennem is meg kell, hogy legyen.

Ez azonban nagyjából azt is jelentette, hogy Tamerlán soha nem tudhat hazudni Istennek. Még ha saját magának próbálna is meg, az is olyan lenne, mintha az Isten szemébe mondaná. Ki van ez találva.

Volt olyan is, hogy csak feküdt az ágyán, és semmire sem gondolt. Ellazította testét lábfejétől a feje búbjáig és csak várt, befelé figyelve, a semmire. Aztán ennek a várásnak vége lett, kinyitotta a szemét és egész arcával elmosolyodott. Valamit elvégzett, amiről nem tudta, micsoda.

Egyszer megmondta a gyóntató papnak, hogy ő most már nagyon szeretne a mennybe menni. Mondta neki a pap, hogy ezzel várjon még. Előbb arra törekedjen, hogy a földön teremtse meg azt a bizonyos mennyországot. Mennyországot, kérdezte Tamerlán, a földön? Azt meg hogyan? Hát a pokol keretei között, gyermekem, mondta a pap és behúzta a függönyt.

*

Történt egyszer s másszor, hogy Tamerlán herceg istentiszteleten tette tiszteletét szülővárosa apátságában. Az áhitat végén az apát feléje nyújtotta Krisztus vérét bor képében, mire Tamerlán: rozé nem volt? Majd fenékig.

Utána rendesen az erdőbe vonult kíséretével, hogy tehetős eszképista módjára vadászatba ölje búját. Ezúttal sem tett másként, még ellenségei esetleges ármányodásaitól sem félve, melyek vadászbaleset képében oly gyakran és közhelyszerűen ejtették áldozatul a királyi arisztokrácia becses tagjait. Az ő bátorsága azonban inkább a gondviselésbe vetett hit, meg a hercegi létből fakadó hedonizmus keveréke volt csupán, mely vakmerőség színeiben játszhatott.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal vette körbe elméjét, miközben menete élén baktatott lován az erdő legjében, amikor pedig hirtelen: sárkány.

Meneküljünk, felség, még nem vett minket észre, suttogta valamelyik hű szolgáló, ki lovával legközelebb állt hozzá. Nem, jelentette ki amaz. Leszállt a lóról, közelebb ment a döghöz, és kivonta kardját. Hol a királylány, kérdezte a herceg, csak úgy rutinból. Erre a sárkány éktelenül elbőgte magát, majd fejét égnek vetve borzalmas lángot okádott. Ebből meg lehetett tudni, hogy nem beszél emberül. Tamerlán hátrafordulva látta, ahogy menekülnek a kísérői, ő meg egyedül marad. A sárkány farkasszemet nézett vele. Most akkor nekimegyek, mondta, és nekiment. Az azonban nagy levegőt vett, és egyetlen hatalmas tűzcsóvával páncéljába olvasztotta a herceget. Zu viel Licht, ejtette ki még ajkai között, majd jobb híján, meghalt.

*

A semmi után a mindent birtokolni, az sok volt neki így egyszerre. És nem úgy sok, hogy hát ez bizony, hanem, hogy túlságosan.

Hogyan lehet a semmit birtokolni, ebbe nem is kell most belemenni, hanem elég az, hogy néha csak azt szabad. Vagy arra van lehetőség. És hogy ezt felválthassa a minden, ahhoz aprólékosnak kell lenni: téglánként bontani le azt, ami téglánként emeltetett. Hiszen a rombolás mást nem is hozna, mint bánatot.

Tamerlán ezt nem annyira tudta, mint inkább érezte, illetve tudta ezt annyira, amennyire megérzése tudni engedte. Érzés és tudás, jutott néha eszébe: talán nem is különb egymástól. Hallgatni egy megérzésre az annyi, mint hinni benne, tudni valamit meg annyi, mint valaminek a tudásában hinni.

Hinni vagy nem hinni, dobta föl a labdát, ha ez a két lehetőség adott, akkor jobb hinni, még ha csak a tudásban is. Persze az ideális az volna, ha ugyanekkora erővel a hitben is lehetne, az egyensúlyt megtalálva, hinni tudni. Akkor lenne nagyon jó.

*

Az ég nagyon kék volt, és a föld nagyon sárga. Tamerlán tíz évig a sivatagban. Vagy harminc? Hosszú hadjárat, mely végül megmaradt a hosszútávú eredménytelenségben, ugyanakkor a résztvevők személyes fejlődése, akár számukra látható, vagy éppen rejtett voltában, nagy utat járt be. Így a hercegé is, ahogy fáradtságtól remegő kezében tartotta kardját, mikor eszébe jutott valami, mégpedig hogy neki ezzel biztosan van még dolga. Már a kardozással. Ez így csak halvány sejtelem volt, bölcsesség szilárdsága meg nem keményíté. Tamerlánt ugyanis kezdetben a bölcsességhez csupán plátói szerelem fűzte, ami miatt élete jó részében bűnözött is ezt-azt. Olykor meglehetős komoly dolgok is száradtak lelkén, melyek épp e hiányosság miatt sokáig nem is nyomasztották különösebben, ám nyugodtan állítható az is, hogy voltak jó pillanatai. Például mi más is juthatott volna eszébe erről a kardról, küzdelmei jelképéről, mint az, hogy ő, a Tamerlán, változásra született?

 

 

 

(Illusztráció: drgtl)

 

Rövidítek, átvágok a parkon. Nem is olyan régen még a fűrelépnitilos volt érvényben, a kutyaszem-magasságban elhelyezett tábla most is tilt, de minek, hol van már a zöld. Vagy hol van már a tavalyi hó, vagy hol a sok év előtti; a közelgő tél kiharapja lassan a sugarak melegét a napból, alapot rak magának az őszi hidegből. Cipőm alatt süllyed a haraszt, a felszínen még sárgáspiros, tenyérforma levelek, alább rothadó, összetöppedt, barnafekete a lombmező. Nyiszorog a nyársirató avartörmelék a bundabélelt lábbelim talpán, ráragad, majd a járdaszegélyhez csiszatolva megszabadulok tőlük. Kapaszkodom nagyanya becsben tartott ernyőjébe, húzom magam felé, nehogy kikapja a szeles október a kezemből, és nélkülem szálljon akárhová.

Nagyanya már rég nem szidna meg, ha elhagynám valamijét, nekem számít, hogy őrizzem, ami maradt belőle. Milyen érdekes, ha hazamegyek, oda, ahol már nem is az én hazaházam van, hanem az egyik testvéremé jó ideje, a kertről mindig a szüleim jutnak eszembe, de a kiskocsma, ahol jófajta szilvapálinkát, és alig iható noha borokat mértek, feljebb a ház, ahol a családi fészek húzódott, hátul a marhaistálló, a disznóól, mindig csak az ő képét villantja elém. Pedig ő nem is a nagyfészket lakta, hanem a kisebbe húzódott, amelyiknek a téglái a halála után beépültek a másik testvérem házfalába. Amikor az utcai kapun belülre kerülök, a megmaradt pincetetőn varázsütésre kinő újra az elbontott, zöldléces, pitvaros mézeskalács-házikó, bent nagyanya ánizs-vanília illatban kenegeti a cukormázat a falubeliek lakodalmi tortáira, lekvárt simít a mézes zserbókra, zöld-piros, csokoládékrémes piskóta-őszibarackok sapkáját színezi, nekem meg előhozza a suhajdát, a kedvencemet, amit egyetlen falatként tömök a számba.

Tekintélyes, szigorú asszony volt az amúgy édeskuglóf-arcú, egyenes hátú nagyanya, mert ki és mi más is lehetne a „Mélyen tisztelt özvegy Lágler Júlia Úrhölgy”-nek, „Tek. özv. Lágler Júlia Asszony”-nak titulált, papoktól, amerikásoktól érkezett képeslapok, légipostai levelek, csomagok címzettje, ha nem olyasvalaki, aki előtt nem félelemből, de szófogadásból kapta magát vigyázzba a lelkem. Soha rám nem kiabált, mégis tartottam tőle, nem úgy, mint a másik nagyanyámtól, az anyaitól, akinél akár rosszcsontkodni is szabadott. Ugyanakkor büszkeséggel töltött el, hogy egy ilyen úrhölggyel vagyok rokonságban. Éreztem, hogy a környékbeliek becsben tartják, felnéznek rá. Tisztelettel beszélnek vele, kikérik a véleményét apró-cseprőbb ügyekben. Júlia néni, tudja…?, Júlia néni, megmondaná…? Gyakran hallottam társalogni valakivel a belső szobában, akitől viszont ő kért tanácsokat. Titokzatos, láthatatlan személy lehetett az a valaki, kijönni sosem láttam onnan. Ilyenkor nem mertem zavarkolódni, magamba gyömöszöltem egy mogyoróscsókot, vagy ami épp volt az asztalon, kiloptam a hajamon, az ingemen, a rövid nadrágomon a finom süteményszagot, visszaóvakodtam a pitvarba, ott várakoztam, és úgy tettem, mintha bent sem jártam volna.

A bánat és a szigor lényegét, a hitét, azt, hogy az első kettő szorosan összefügghet, sőt, valahogy a harmadiknak is köze lehet mindezekhez, hogy az önfegyelem olyan, mint gallérnak a keményítő, és a tartás színlelése megszüli a valódit, hogy kapaszkodni kell az utolsó szalmaszálba is, különben a megpróbáltatások során széteshet az elme, csak később tanultam, értettem meg.

Akad, amiket viszont soha.

Nagyanya nem érte meg a történelem újrafogalmazását. Ha megérte volna, akkor sem hiszem, hogy az a múltját eltörölheti, vagy jóvá teheti.

Ahogy mesélte, osztályidegennek

nem babra, idegenre ment a játék

bélyegezve elvették régen a földjeit, az állatait, bezáratták a kocsmáját, meg hogy még annál is régebben, amikor ő volt gyerek, aztán meg fiatalasszony, háborúk dúltak,

di, dá, dú, te vagy az a nagy

elképzelni sem tudtam, mi az,

béketelenség…

a szavak jelentését sem mindig értettem, a figyelmem el-elkalandozott, de ő csak egyre doni csatákat emlegetett, fagyhalálokat, kényszermunkákat, azt, hogy egy kéményből foszlottak a kékségbe valami szatócsboltos Schwarcz bácsiék, s hogy jégből varrt menyasszonyi ruhát öltöttek a Dunába lőtt lánytestek,

ez meglőtte, ez megsütötte…

megerőszakoltak, vagy szétbombáztak,

kerék alá tettek, onnan ki nem vettek…

hát számít a „zsíros” szorgalmasok

vajon mekkora bödönbe, hány gazda fér…

állami kifosztása?, nagyanya nem kapott enni, inni is alig, fényt se nagyon látott, csak egyszerűen ütötték, mintha vallatnák,

katajúlianka szállj el…, mindjárt agyonvernek… töröld le a lábszáradra száradt vért, katonadolog, nem szabad sírni

mocskos kulák!, mit kellene mondani, Istenem, mit kellene?!,

hármat találhatsz, hogy mivel fürdik a kiskacsa, és milyen színű lesz a tolla, ha nem szabad szappanozni a  fekete a tóban…

kevésnek bizonyult, hogy szegényebb lett az egyenlőknél, a szabadsága is kellett, de az sem volt elég, a lelkét is kifosztották, mit tehetett volna?!, hagyta; alázattal, hittel viselte a sorsát.

Később azzal vigasztalt másokat, hogy soha azelőtt ilyen jól nem éltek az emberek…

A térnél felszuszakolódom a tömeggel egy buszra. Borongós az idő, ilyenkor össze-vissza csaponganak a gondolataim. Nagynépnemzeti évfordulók… Csak az ünnep marad, az élő elporlik. Alaposan rázendített odakint. Vastag esőfolyam fürdeti az ablaküveget. Ülök mozdulatlanul ebben a többé-kevésbé száraz dobozban, hallom, szétcsapják a kerekek az útjukba álló, összegyűlt vizet. Hatvan év, száz, a hatalmak elvették nagyanyám életét, a lehetettvolná-kat. Nem kellett hozzá golyó vagy kötél. A halál fájdalma véget ér az utolsó pillanattal. Az életé is. A léleké, azé, amelyik megszenvedte, hogy egyik-másik szerette menekülni volt kénytelen, áldozatként vagy ellenségként, nem lehettek életének részei, pedig a sorsába pecsételődtek, azé nem.

Van jóvátétel, ami nem csupán fricska az orra?

Meg kellene találnom azt az idegent, aki a belső szobában pusmogott nagyanyával, talán ő elárulhatná nekem, apám anyjának hol, mikor és mire válthatnám be a kárpótlási jegyét!? És mit kérhetnék cserébe a világháborúkért, a halottjaiért, a titokban milliószor elsóhajtott segítsenmegazég-fohászokért...? Valahogy át kellene írni azt a francos történelmet! Az egész huszadik századot! Mondjuk…: békére. Kívül-belül békére!

A kinti világ elmosódott pacaként suhan mellettem. Ráfehérednek az esernyő kopottas rézkampójára az ujjaim. Keményen fogom, nem akarom fennhagyni a buszon. Ebben a szeles, esős októberben bármi megtörténhet.

Még az is, hogy visszaszáll velem ’905-be, Lágler Júlia megszületéséig.

 

 

 

(Illusztráció: Ksenia Zasetskaya)

Erzsi volt a harmadik.
Megígérték, hogy kilencre túllesz rajta, és ha minden jól megy, délre már ki is alussza magát. Kettőkor műszakváltás lesz a dohányboltban, ha törik, ha szakad, ott kell lennie, nem kockáztathat.
– Ez a hányadik? – kérdezte a vörös hajú nő a folyosón.
Erzsi magyarázkodni kezdett: ez nem úgy van, ez nem olyan abortusz, mint a többieké, van egy petevezeték-összenövése itt, egy miómája ott, fel is húzta a pólóját, és megmutatta a hasát, mintha a petevezetéke átderengene a hasfalán. Ő csak orvosi tanácsra. Nem kockáztathat, ott a két nagyobb, őket is fel kell nevelni.
– Aha – mondta a vörös hajú.
A vörös hajú is, Erzsi is ötre jött, hogy időben rájuk kerüljön a sor. Persze tilos a kórházból szó nélkül lelépni, de nem mindenki engedheti meg, hogy bent töltse az éjszakát, nagyságos asszony így, nagyságos asszony úgy. Már kilenc óra is sok, főleg így, hogy állnak a fal mellett, és nem történik semmi. Fél hétkor Erzsi szívesen felhívta volna a fiait, hogy megtaláltátok-e a reggelit, hogy hogy vagytok, boldogan belekapaszkodna a hangjukba, de mit feleljen, ha megkérdezik: te most mit csinálsz, anya.
Hétkor még senki és semmi. A veszélyeztetett terhesek már mind ott őgyelegnek a folyosón, kinyúlt köntösben, szemükbe lógó, lenőtt hajjal, elítélő, sértődött arccal, a kezükben átlátszó dobozkákkal. Szőlő, körte, alma, narancs, ne sajnáld magadtól, kell a vitamin. Szék nincs, ami van, az kell nekik. Fél nyolckor, mire az orvos megjelenik – jóreggelt, hölgyek, jóreggelt –, Erzsi már alig tud a fal mellett egyenesen állni.
A hölgyeket, mintha fertőzöttek lennének, ugyanabba a szobába fektetik. Erzsi nem érkezett nagy pakkal, a papucsa, a köntöse otthon maradt, nem hozott rágcsákat, csokikat, narancslevet – mégis mit képzelnek egyesek, neki a munka után be is kell vásárolni, ha nem sok mindent, de akkor is. Holnap úszás, rendesen kell vacsorázni.
Az ügyeletes orvoson rögtön látszik, hogy hétpróbás szemétláda: előre veszi a rihegő-röhögő kamasz lányokat, aztán egy tüsihajú, szemüveges, izzadt nőt, aki fél nyolc előtt két perccel tolakodott eléjük. Erzsi már annyira gyűlöli az egész társaságot, hogy a dühtől elfehérednek a kezén az ízületei.
Jobb is ez, mint a gyerekre gondolni. Akit nem akarnak, az nincs is. Nincs, nincs, nincs. Fél tizenegykor beállítja a mobilján a félegyes ébresztést, becsúsztatja a telefont a párna alá (remélem, itt nem lopnak!), elmormol néhány átkot az orvosnak, és már felnyalábolják, tolják a műtőbe. Megy ez, mint a karikacsapás, gondolja Erzsi, sőt annál is jobban. Hétévesen sorban állt a Corvin áruházban az anyukájával, várták a fülbelövést, egyik kislány végzett, aztán jött a másik, egy szőke, egy fekete, egy hajpántos, egy csillámpónis, az egyik sír, a másik diadalmasan nevetgél. Erzsi nagyon fél, de az anyukája vigasztalja, egy nő, egy igazi nő, ugye, mindig fülbevalót hord. Ha törik, ha szakad, megszenved érte. Van itt mindenféle kő: madaras, delfines, virágos, kisbékás, azért jöttünk a Corvinba, mert itt a legjobb a választék.
Semmi az egész.
A műtőben majd elájul a vérszagtól. Nem ismer rá a reggeli orvosra: az arca most nyúzott, a szeme alatt sötét karikák, mintha tíz évet öregedett volna. Így megy a karikacsapás, hát nem borzasztó? Vagy ez nem is ugyanaz az orvos? Ekkor megpillantja az egyik fényesre suvickolt műszeres tálcán a saját vonásait. Mintha hetek óta nem aludt volna egy percet sem.
– Várjunk még! – dadogja Erzsi, és elhúzza a karját, mielőtt beleszúrná az asszisztens az injekciót. – Ne szórakozzunk, Ágika – hördül fel az orvos, és mielőtt Erzsi elmagyarázná, hogy ő nem Ági, hanem egészen más, ő Nagy Erzsébet, harmincnégy éves, ő csak orvosi tanácsra, mert nem kockáztathat, már alszik is.
Madár, delfin, virág, kisbéka. Csak erre szabad gondolni.
Hogy valami iszonyú dolog történt, azt már ébredéskor érzi. Egyszerre van két helyen: fogja az anyukája kezét – ugye nem is fájt, kislányom? –, és itt lebeg a hetes számú ágyon, a hasában valami irgalmatlan kővel. És büdös van, igen, rettentő büdös, fasírt- és krumplifőzelékszag, mindenki alszik, de ott a nyolc tálca az ebéddel az asztalon. Az Erzsihez legközelebbi tálcára rárepül egy légy – hogyhogy nem süllyed el?, micsoda táncosnő! –, kicsit sétálgat, forgolódik a főzelékhalmon, aztán megvetően tovaröppen. A legyek azért mászkálnak össze mindent, mert a lábukon keresztül is érzik az ízeket – de vajon ezek kívül mit éreznek? Hogy Erzsi borzalmas. Hogy Erzsi elárult mindenkit. Hogy a munkából is elkésik.
A legyek… hogy van ez a legyekkel? Ha nem találják a krumplifőzeléket elég ízletesnek, megisszák a vért is?
Összemászkálják a gyerekeket?
Borzalom. De ha törik is, ha szakad is, indulni kell. Feltűnés nélkül kijutni az előcsarnokba.
A taxissal elbeszélget a magyar egészségügy siralmas helyzetéről, a sok csaló, pénzleső orvosról, a rengeteg hányaveti ápolónőről, akik kifosztják a betegeket, a szörnyű várólistákról. Hogy mennyire másképp megy minden Németországban, ott sem tudnak mindenkin segíteni, de legalább az emberség megvan, azért az valami, hangsúlyozza a bajszos sofőr. Megy ez nekem, gondolja Erzsi, és lelkesen bólogat. Legalább az autóban úgy nézek ki, mint egy normális, rendes ember, helyeslek, visszakérdezek, ahogy kell. Aztán mikor a taxis lelassít a trafiknál, a világ hirtelen tótágast áll.
Megy az anyukájával kézen fogva a Nagykörúton, most ragad a keze, mert megettek egy gofrit – ajándék, mert Erzsi nem csinált ribilliót, és el is köszönt rendesen a nénitől. De anyukára a körúton megint rájött a rájöhetnék: elmondta, hogy sehogy sem lesz jó semmi… hogy a világ szemét… hogy megint becsapták-megcsalták, hogy legjobb lenne teljesen eltűnni. Erzsi szerette volna, ha egy kicsit még örülnek a fülbevalónak, ha anyuka nem sír a nyílt utcán, ha nem kiabálja hangosan, hogy te sem értesz meg, ha… Ha mind a ketten elsüllyednek a föld alá, ha…
Anyuka megérzi benne az ellenszegülést, és diadalmasan odavágja: – És majd neked jobb lesz, kislányom, hát azt képzeled?
Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget, gondolja Erzsi, ahogy bebotorkál a dohányboltba.
Akár törik, akár szakad, ma dolgozni kell. Mosolyogni, lehajolni, elvenni a pénzt, visszaadni, ezt a kis sápadtságot a frontra fogni: a meleg mindig kikészít, hát te is tudod. A főnök már akkor is morgott, amikor Balázska tüdőgyulladása miatt otthon maradt. Mert ő eddig lázasan is bejárt dolgozni, nem olyan anyuka ő, aki a könnyeivel terhel akárkit. Még csak az kéne, hogy ő is húzza maga után az utcán a két gyereket, és kiabálja a fülükbe, azt hiszitek, nektek könnyebb lesz?
– Jól vagy?
– Jól vagy? Jól, köszönöm. Akkor majd holnap.
Nem is kell több. Csak ez a szúrás a hasában nem akar csillapulni, olyan, mintha egy óriási, kibírhatatlan gyerek fészkelődne benne. És mi van, ha tényleg? Ha az a fáradtságtól reszkető orvos kivett belőle valamit, de otthagyta a gyereket, aki most ott vergődik a méhében, agyonszurkálva, dühösen, véresen. Rápillantott az egyik cigarettásdobozra: micsoda szörnyű kép ez is, egy tehetetlen, pár hetes magzat fuldoklik a dohányfüstben. Ki tesz ilyet? Melyik anya dohányzik terhesen?
Már alig tudott felállni: ha kértek tőle valamit, amiért létrára kellett volna mászni, vagy hátra kellett volna menni, sopánkodott, hogy elfogyott. Elektromos cigi, szivar? Hogyisne! Sajnálom, nincs, majd tessék benézni a jövő héten. A vér átüt a fekete szoknyáján, csiklandozza a combját, de nem tud ötpercenként átugrálni a szomszéd virágboltoshoz: ne haragudj, bocs, hasmenésem van, remélem, nem zavarlak többször.
Ha törik, ha szakad.
Öt órakor már ahhoz is alig volt ereje, hogy felvegye a saját mobiltelefonját.
– Nem, nem a Niki vagyok, ez téves – kiáltotta bele. És míg egy férfihang szabadkozott, belé megint belényilallt, hogy mennyire utálja a keresztnevét. Erzsinek, ugyebár, csak a falusi nénikéket hívják, próbálkozott ő már a Zsókával, a Zsóval, a Lizivel, de egyik rémesebb, mint a másik. Pedig mennyivel jobb lenne, ha… Mennyivel jobb lenne minden, ha másképp lenne! Ha Ági vagy Niki lehetne! Ha az a séta a körúton nem olyan gyorsan romlott volna el. Ha anyuka nem olyan gyorsan sírdogálja-panaszkodja át magát a túlvilágra. Most átmehetne hozzá, és könnyekkel a szemében, örökösen panaszkodva megfőzné a vacsorát…
A fiai! Csak harmadszorra méltóztatnak fölvenni.
Megcsináltad? Levitted? Kicserélted? Míg hallgatja, hogy mennyi igazságtalanság történt az osztályban, hogy az a hármas nem hármas, hanem négyes, Erzsi már biztos benne, hogy az az orvos tényleg rettenetesen elszúrt valamit. Átszúrta? Benne hagyta? Tönkretette? Valami rettenetes történhetett ott a műtőben. Most itt ül vérvörös combokkal a forgószéken, a szoknyája nehéz a vértől, ömlik belőle minden, alig tud megmozdulni. Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget.
Ha a kedves vendég közelebb jön, egy vértócsát lát a pult mögött.
Istenem! Itt minden törik-szakad. Hogy fog a végén feltakarítani?
Ez egy hentesbolt, tessék mondani?
A hét óra után betérő vendégek hívták a mentőket. Erzsi a babás cigarettásdoboz fölött zokogott: micsoda borzalom, egyesek megmérgezik ezeket a gyönyörű gyerekeket, hát hogy hagyhatjuk ezt? Mi lesz belőlünk? Mi lesz itt még? Holnap majd minden gyereket megölnek? Olyan lázas volt, hogy a kiérkező mentősöknek a saját nevét sem tudta megmondani. Nem úgy van az, felelte, nem úgy van, én csak orvosi tanácsra, mondogatta, akárki akármit kérdezett.
Aztán felemelte a fejét, megragadta az egyik körülötte sertepertélő vásárló karját, és kérte, hogy vigyen haza tojást a gyerekeinek.
Holnap úszás lesz. Hát nem értik? Úszás!
Milyen furcsa, hogy a corvinos fülbelövő néni butikjában egy fehér köpenyes orvos ül! Ő ma harmadik a sorban, mint ma reggel. És az orvos is ugyanaz, akivel már találkozott délelőtt. Csak most feketére festette a haját, talán mert vele együtt ő is szégyenkezik. Tessék mondani, nem lesz baj? Nem fog fájni?
– Majd meglátjuk – mondja az orvos. – A méhét azonnal ki kell vennünk. Aztán majd meglátjuk, a végén majd kiderül. Nyújtsa ki a karját!
Betesz-kivesz. Kivesz-betesz. Hát nem csoda ez? – Én azt a kék fülbevalót szeretném – suttogja az altatóorvosnak Erzsi.

 

Első megjelenés: Eső, 2018/III.
http://www.esolap.hu/archive/83/2027.html

 

Cikázva lehullottak a csillagok az égről. Nagy, fehér csigaházak simultak a földhöz, lábuknál keskeny fényszegély szűrődött ki. Sűrű sötétség paplanja borult a világra, a fehér dunyhás buckák egyike alatt kuporgott Rezső és Ingrid. Épp vacsoráztak az apró és meleg odúban, halkan beszélgetve, hogy a kint járkáló őslényeket és hüllőket ne csalják oda. Rezső csipkebogyós habkrémbe harapott éles párducfogaival. A fehér habot könnyen átszúrták a hegyes fogak, nyomukban vörös csipkebogyókrém folyt már-már le az állán. De épp időben nyalta le rózsaszín nyelvével. Érezte, hogy Ingrid követi a cseppet tekintetével, így a szemébe nézett és elmosolyodott. A vénuszi őzikelány kissé szégyenlősen viszonozta mosolyát. Zsenge mángoldot ropogtatott kis ferde fogaival.

– Én nagyon tisztelem a pantomimeseket. … – mondta elgondolkodva.

– Csak ők érzik át igazán, milyen fentragadni a széttördelt dimenziók éles hálóján.

– Talán még a világot szövő Pókanyót is ismerik. – mondta huncutul Rezső.

– Tapasztalt, tekintélyes, de mindenki által szeretett, melegszívű és bölcs lény. Mindezt persze csak akkor és addig tudta magáról, ha Ingrid ragyogó szemébe nézett. De neki ennyi elég is volt.

Kint nyávogott egyet egy morcos vasmacska. Ez azt jelentette, hogy egy újabb lény megvilágosodott. Olyan érzés volt ez a dögnek, mintha visszafelé simogatnák. És már el is viharzott egy szakadt, kék Ikarus, rajta a felirattal: Nirvana Expressz. Jéghegyszerű panelház élével szemben volt a megálló. Aki fel akart szállni odaállt, egyhegyűséggyakorlatot végezve az épület élére koncentrált és az egyre szélesedő él felé sétált. Közeledve kiszélesedett az él, kinyílt a fényes ajtó, a Nirvana Expressz fedélzetén állt. Ott ült a bodhiszattvákkal együtt a foltos, barbie-s rágóval összeragasztott ülésen…akár egy tanulmányi kirándulás. A jegyet pedig mosolyogva lekezelte Jézus, a kaller. Új reklámfelirat virított a busz oldalán: Gate kapuszervíz. Néha a csillagkaput is meg kell olajozni.

Eközben a párduc és az őzike összekucorodtak a meleg és otthonos szivkamrában. Csukott szemmel nézték a plafont. Szerették az absztrakt, örömteli szokásokat. Egyszerre voltak beleszövődve ebbe a dimenzióba és az álomtérbe. Minden pislogással váltották szemhártyájukat. Másik életükben földi férfi és nő voltak. Elég furcsa, ember nevű lények. Erről azt kell tudni, hogy saját korlátai határozzák meg, kötélként szorítják össze, építőkockaként felépíti magát a keretekből, egyre inkább megkeményedik a váz, mígnem saját meszes teste fogságába esik és képtelenné válik utazni, látni a lét hálói között. Szomorúságukban szegény lények elhiszik, hogy csak ez a létsík van. Így kevésbé fájnak a rabláncok.

Ezen a havas, téli éjszakán mindannyian gyermekként, önfeledten álmodtak. Szuszogó légzésükkel áramlott a mindent betöltő űr, egy ütemre: szívdobbanásukra. Folyékony lüktetésbe, ami mindenen átfolyt, békével megtöltve a lények üres szívének terét.

Egy hajléktalan mikulássapkában csikkezett a panelházak előtt, a remegve izzó utcalámpafény alatt.

Csendben mosolygott… mert ő Felébredett.

 

 

 

(Illusztráció: Michael Lang)

 

Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.

A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.

– Vau-vau!

– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.

Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nem­csak a kutyája, bizony ő is éhes.

– Hé, Jeromos! Gyere vissza! Vissza ide! – kacsázott a kutya után.

Az a farkát csóválta, de esze ágában volt visszajönni. Körülugrálta a gondozókat, sőt, még meg is ugatott egyet-kettőt.

– Mars innen, te tetves kis korty! – vágott rá egy vörös hajú fiatalember.

A kutyának sem kellett egyéb, nekirohant a fiúnak, és elkezdte ráncigálni a nadrágját. A parkgondozók felröhögtek.

– Hű, az anyád keservit!

– Fogd meg! Fogd meg! – hergelte az ebet egy pisze orrú, buldog képű hapsi.

A fiatalember talpra pattant, s akkorát rúgott a kutyába, hogy csak úgy repült. Egyenesen a gazdája lába elé.

A kutya behúzott farkkal nyüszített. A férfi kezébe vette, megsimogatta.

– Szegény Jeromos! Nem sajnálja ezt a szegény párát?

– Majd adok én neki, vazze! – vicsorgott a vörös hajú. – Meg magának is. Látja, mit csinált a nadrágommal? Fizesse ki, vagy szétvágom a pofájukat!

– Jónak mondod! – vigyorgott egy borostás arcú öreg. – Hiszen ez egy hajléktalan.

– Ó, bocsesz! – kacsintott társaira a fiú. – Így mindjárt más! Biztosan éhes a blöki. Megkínálhatom egy husival – lóbált meg előtte egy cubákot.

A kutya a hús után kapott.

– Kéne, mi? De előbb szolgálj, haver! Hogy hívják? Je…, Jero…

– Jeromos.

– Ismerős név. Mintha már hallottam volna ezt a nevet.

– Jack London: Az éneklő kutya.

– É-nek-lő? És a magáé is énekel?

– Igen.

A munkások szája a fülükig húzódott.

– Hát akkor halljuk! – gúnyolódott a buldog képű. – Ezt én is meghallgatnám!

– Majd máskor. Most… ebédelni megyünk.

– Ahogy akarja. Pedig itt sem járna rosszul. Látja ezt a pöttyöst?[1] A fele a magáé, ha megénekelteti a kutyáját.

– Köszönöm. Maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst.

– De felvág ez az úriember! És milyen szépen beszél: maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst – utánozta a napszemüveges férfit.

– Ej, hagyjátok már békén! Mi akartok tőle? Ha menni akar, menjen! – vette védelmébe egy középkorú, szomorú tekintetű munkás. – Isten áldja, barátom!

– Várjon! – szólt közbe a borostás arcú öreg. – Ez a kutya engem is érdekel. Van nekem is kettő. Persze egyik sem kornyikál. Mint ahogy a magáé sem, hacsak be nem bizonyítja.

– Minek? Ha hiszik, hiszik, ha nem, nem. Volt szerencsém!

– És ha összedobnánk pár forintot? Talán, ki tudja, még meg is venném a kutyáját.

– Azt már nem! – horkant fel a férfi. – Bebizonyítani, fellépni egy, eladni kettő. Ez a „blöki” a barátom, és egy barátot nem szokás eladni.

– Fellépni? Esetleg mást is tud? Akkor annál inkább érdekel. Én nagyon bírom ám a kutyákat. Rendben van! Ezer forint elég lesz?

A férfi tétován meredt az öregre. Túl éhes és szomjas volt, meg melege is ahhoz, hogy produkálja itt magát. Egy kis pénz ugyan jól fogna, mellesleg fel is szokott ő lépni időnként, de hát ezek is szegény emberek!

– Nem, hagyják! Jó helye van annak maguknál.

– Nana! Úgy nézem, igaza van a Pepinek. Maga nagyon felvág, polgártárs. Nem volt maga azelőtt valamiféle igazgató, elnök vagy ilyesmi?

– És ha voltam? Mit változtat ez a dolgokon?

– Sokat – kászálódott fel a borostás állú, és közelebb lépett a vékonydongájú férfihoz. – Még az is lehet, hogy ismerem. Levenné a szemüvegét… igazgató úr?!

– Nem.

– Mindjárt gondoltam. Inkoni… kognitóban…, vagy hogy mondják, akar maradni. Meg a társaságunkat sem csípi, ugyebár.

– Ugyan, félreért! Miért ne csípném én önöket?

– Mert, ajjaj, tudja azt mindenki: túl büdösek vagyunk mi maguknak. Büdösek, analfabéták és csórók, tisztelt elnök úr. De lám, a Jóisten fújt egyet, azzal őkelme ugyanoda került, sőt, egy fokkal még lejjebb, mint ahol mi vagyunk.

– Na ne! Tudja mit? Üljön vissza a fűbe, és nézzen végig… ingyen bennünket! – érezte meg a férfi a szavakban lappangó keserűséget, fájdalmat. – Je­romos, mutasd meg nekik, mit tudunk!

A továbbiakban bemutatott néhány ügyes számocskát. Nem voltak ezek nagy produkciók, de aki szerette a kutyákat, azoknak megfelelt, meg is tapsolták őket lelkesen. Különösen az utolsót, amikor Jeromos elkezdett énekelni, pon­tosabban vonítani és táncolni.

– Brávó! Ügyes kutyus! – tapsolt az időközben összeverődött közönség.

A szakállas meghajolt, és ha már így alakult, egy szatyorban összetányérozott pár forintot.

– Beismerem, tévedtem, amikor azt hittem, csak blöfföl azzal a kutyával – mondta az öreg, amint magukra maradtak. – Nem adná el nekem mégis, igazgató úr?

– Ne haragudjon, de… nem.

– Ez az utolsó szava? Adok érte tízezret.

Nem volt ez sok, mások kétségkívül többet is adtak volna, de hát az öregnek ez is túl sok volt egy kutyáért.

– Még százezerért sem.

– Hát ha ennyiért nem adja, ideadja ingyért, a picsába – vágott a szemével a vörös hajúra, az felkapta az ebet, és el kezdett vele szaladni.

A szakállas utána, utolérte, és a földre teperte.

– Szemét gazfickó! A kutyámat akarod elvenni? Nesze! – vágott a fiatalember arcába.

Egymásba fogódzva tekeredtek egy virágágyásba. Jeromos besegített, és tűhegyes fogait a vörös hajúba mélyesztette. A közmunkások körülvették a birkózókat.

– Válasszuk szét őket! – dobta be az ötletet a szomorú tekintetű részvéttel.

– Üssük agyon az ipsét a vakarcsával együtt! – köpött a markába a buldogarcú.

A kör összébb szűkült.

– Mi folyik itt? Hagyják abba rögtön! – nyomakodott ekkor a körbe egy nagy tokájú, karvalyorrú ember. – Szórakozunk, szórakozunk?

Veres úr, a vállalat egyik főnöke törölgette arcát a parázsló napfényben.

– Hé, maga! – rúgott figyelmeztetően a fiúba. – Kérdeztem valamit.

A vörös hajú megtépázva támolygott talpra.

– Ez a csöves megtámadott – kapkodott levegő után.

– És maguk? – rivallt a többiekre a mérnök. – Nem találtak jobb helyet a verekedéshez? Az iskoláját az anyjuknak, a virágaim! – tévedt a tekintete a feldúlt virágágyásokra. – Vegyék tudomásul, hogy levonom a bérükből! Lusta, mihaszna népség! Ezért fizetjük mi magukat? Még egy ilyen cirkusz, és azonnal repülnek. Megértettük egymást?

– Igenis.

– Hangosabban, nem hallom!

– Igenis, mérnök úr!

– Na, megjárja! Valahogy így felelnek az iskolázott emberek – hangsúlyozta gúnyosan az iskolázott szót.

A közmunkások lesütötték a fejüket, de csak azért, nehogy a karvalyorrú meglássa a szemükben felszikrázó fényeket.

– Maga meg kicsoda? – fordult a napszemüvegeshez a mérnök úr.

– Parancsol?

– Megkérdezhetem, miért zavarja az embereimet, amikor dolgoznak?

– Bocsánat, már el is mentem, mérnök úr.

– A magáé ez a harcias kiskutya?

– Az enyém – válaszolta a sovány és öreg egyszerre.

– Két gazdi egy kutyával. Különös. Hogy hívják?

– Jeromos – vágták rá ismét egyszerre.

– Furcsa, hogy ennyire ragaszkodnak ehhez a vakarcshoz. – tűnt fel a mérnöknek. – Ennek oka van, talán érdemes volna megtudni. – Szép, kedves állatka. Idomított?

– Az. Nagyon is – áradozott együgyűen a jó öreg. – Tud ez mindent. Még énekelni is, a kiskésit.

– Hű, ha ez igaz, akkor sokat ér! – futott át a mérnök agyán hirtelen. – Egész jó pénzt kaphatnék érte, ha eladnám. Vagy inkább ne adjam? Épp a minap ígértem a fiamnak egy kiskutyát… Jaj, ne etessenek ilyen maszlaggal, uraim! Efféle dolgok csak a filmekben léteznek. És ez a mese a gazdikkal sem éppen világos, ezért amíg ez kiderül, lefoglalom Jeromost az önkormányzat nevében – vette az ölébe hanyagul.

A közmunkások szinte egyszerre kapták fel a fejüket.

– Nem javaslom – lépett a szakállas a ravaszul sunyorgó mérnökhöz. – A kutya az enyém, és az is marad, Veres úr.

– Maga ismer engem?

– Nagyjából.

– Érdekes, én nem emlékszem magára, bár a hangja, termete elég ismerős.

– Szabad? – vette ki Jeromost a férfi kezéből. – Az erő legyen magával!

– Állj, ne engedjétek elmenni! – parancsolt embereire Veres úr, és a szakállashoz sietve, lekapta napszemüvegét a szeméről. – Varga kolléga! Jól sejtettem! Ezért voltál hát olyan ismerős.

A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– Látom, jól megy sorod mostanság. Kicsit meg is híztál, mióta utoljára láttalak.

– Tényleg? Hanem te, úgy tűnik, ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.

A férfi arcát elöntötte a vérhullám, és már ütött is. Régi számadás volt ez, s csupán a sors szeszélyén múlott, hogy nem tudta pontra tenni eddig is ezt a mitugrászt. Úgy vágta gyomorszájon a szakállast, hogy az hétrét görnyedt kínjában.

– Hogy mondtad? Ismételd el, ha van merszed!

– Te ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.

Puff! A tiszteletreméltó mérnök úr a változatosság kedvéért a szakállas arcába vágott az öklével.

– Hohó, pillanat! Mit művel ezzel az emberrel, mérnök úr? – szólalt meg a karvalyorrú mögött váratlanul valaki.

– Á, biztos úr! Kísérje be, kérem, ezt a garázdát! Nézze, mit csinált! – mutatott a letaposott virágokra. – És ez még nem minden: erre a szegény fiúra, sőt, még rám is támadt, amikor felelősségre vontuk emiatt.

– Önre? De hiszen én úgy láttam…

– Csak védekeztem, biztos úr, úgyhogy, mint mérnök és önkormányzati képviselő utasítom, vágja sittre azonnal.

 A derék rendőr nagyot nyelt. Ma éppen harmadszor. Pechjére ismét a város egyik oszlopfőjét fogta ki. És ilyenkor mit tehet egy jó rendőr? Behunyja a fél szemét, és nyel egyet. Hacsak nem óhajt a szél ellen pisilni.

– Kérem a személyijét! – szólította fel a szakállast. – Igen, igen… Köszönöm! – A magáé? – kérdezte a vörös hajútól. – Rendben van! Akkor nézzük a tényállást! A képviselő úr szerint önt megtámadta ez az ember itt, nevezetesen Varga Vince úr. Kíván-e panaszt tenni ez ügyben?

– Nem – válaszolt rövid habozás után a közmunkás.

– Nem? Aztán miért nem?

– Mert nem támadott meg. Mi csak… csak úgy hülyültünk, ahogy a fiatalok szokták egymás közt.

– Értem. És a képviselő urat? Ki tanúsítja, hogy így történt? Például maga! – szúrta ki a rend őre a borostás arcú öreget. – Mesélje el, mit látott!

– Semmit. Nem támadt rá. Én legalábbis nem láttam, pedig végig itt voltam.

– Jó. Maga? – fordult a buldogképűhöz.

– Én sem.

– Ebben az esetben további jó munkát kívánok! – tisztelgett, és peckesen folytatta körsétáját a városban, utána Veres úr olyan képpel, mint aki savanyú almába harapott.

– Köszönöm – fogott kezet a közmunkásokkal Varga úr. – Viszontlátásra! Ha találok egy okos kiskutyát, elhozom magának – ígérte meg az öregnek.

– Isten áldja, mérnök úr!

__________________________________________

[1] Erős (házi) pálinka és színes (császárkörte, kevert, cherry) likőr elegye. (szleng)

 

 

(Illusztráció: Miguel Macaya)