Hárman vagyunk, ugyebár. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Bár én még nem vagyok még nem vagyok teljesen befejezve.
Mint valami időzített bomba. Vagy beteg macska. Ha elcsatangolnék, szégyent hoznék a szüleimre.
Bár nem csatangolok túl sokat: ülök a kisszobában, zenét hallgatok, megcsinálom a leckét, vagy kimegyek, és anyával bámulom a sorozatokat. Néha ehhez sincs kedvem, csak figyelem az esőt vagy a havat az ablakomból. Ahogy szép lassan elkopnak a tárgyak az udvaron, ahogy a nap és a szél kiszívja a színt a virágokból. Végigheverek az ágyamon, és hallgatom a zajokat a csövekben.
Mit szólnál egy kis töltött paprikához, kislányom?
Minden körülöttem forog. Pedig anya még azt sem képes megjegyezni, hogy melyik a kedvenc ételem. Minden héten elcsodálkozik, hogy a töltött paprikát nem szeretem. De. Nem. Hogy-hogy? Pedig isten bizony, úgy emlékeztem. Minden hónapban kiszámolja, hogy mennyit költ rám: nyelvóra, cipő, fodrász. Ilyenkor birizgálom a hajam, lesütöm a szemem. Érzem, hogy valamit nyújtanom kéne – ezért a pénzért – , vagy legalább valamilyennek lennem, de nem megy.
Amit mondok, nem hallja meg. Mintha igazából semmi nem történne velem. Mért nem fürdesz, kérdi, mikor megfürödtem. Mért nem mentél edzésre, faggat, mikor onnan hazaértem. Mért nem csinálod? Mért nem mondod meg? Mért nem raksz rendet? Mintha árnyékba vonnék mindent magam körül.
Mit szólnál, kislányom, holnap egy kis töltött paprikához?
Nehéz a kamaszokkal, mondja apám a rokonok előtt, és megveregeti a vállam. És aztán rázendít: ő, bezzeg hol mindenhol biciklizett, pecázott, focizott, csajozott.
Észre sem veszik, hogy kiosonok. De. Nem. Hogy-hogy?
Nem tudom elmagyarázni, hogy nekem mért nincsenek barátnőim. Hogy mért nem megyek soha pecázni-biciklizni. Hogy mért nem vagyok valamilyenebb.
Olvasni sem szoktam, mert a hosszú mondatok idegesítenek. De a filmek is, mert nem bírom látni, hogy ez vagy az összejön valakivel. Egyszer kaptam egy kutyát. És én úgy éreztem, a kutya rabláncon tart, miközben kelletlenül sündörög utánam. Az ösztön, hiába. Két szörnyeteg: egy tacskó és egy tízéves, akit a felnőttek egymáshoz rendeltek.
Micsoda aranyos kiskutyád van, kiabáltak a játszótéren, miközben a tacskó a tűhegyes fogaival összeharapdálta a kezemet. Én persze nem haraphattam vissza, de nem is futhattam el előle. Egyik este, mikor senki sem látott, leoldottam róla a szíjat a játszótéren. Menj, szabad vagy, suttogtam a kutyának A tacskó boldogan belevetette magát egy kóbor kutya után a bokorba, én pedig rohantam, ahogy bírtam.
Semmi sem olyan jó, mint másoktól megszabadulni.
Semmi sem olyan jó, mint mikor bejelentik, hogy a tesi elmarad, helyette futkosni lehet vagy csak üldögélni, és egy kitépett lapra szörnyeket rajzolni. Semmi sem jobb annál, mikor kiderül, hogy apa beteg, és vasárnap elmarad a nagymama. Hogy a kocsi rossz, és húsvétkor nem megyünk a rokonokhoz.
Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Mint a mesében. Igazából nem is a kutyáktól vagy a tesióráktól, hanem a szüleimtől volna jó szabadulni. Harmadikos korom óta álmodozom, hogy a szüleim egyszer csak elromlanak, tönkremennek, vagy egyszerűen „elmaradnak”. Elfelejtenek hazajönni. Beugranak a bokrok közé. Elcsábulnak egy kóbor kutyával. Elindulnak reggel, és este, mint Jancsi és Juliska a mesében, nem találnak haza. Hogy anya véletlenül só vagy bors helyett mérget rak a töltött paprikába. És én, szegény szerencsétlen életben maradok, hiszen válogatós vagyok.
Persze semmiféle mérgek nincsenek nálunk. A mosópor, a súrolópor, a szódabikarbóna fehér, rossz ízű, alattomos, de senki sem halhat meg tőle. És mi hárman olyan rendesek vagyunk, hogy még komoly gyógyszerkészleteket sem halmozunk fel. Az igazi mérgeket, a gyomirtókat a telken tartjuk. Hallani hallottam róluk, de látni nem láttam. Pedig a szombatokat és sokszor a vasárnapokat is a telken töltjük. Mert kell a jó társaság.
A szüleim udvariasabbak, mint én, de ők is magányosak. Meghívják Tibit, Sanyit, Ferit, Robit kávézni, néha még grillsütést is rendeznek (utána bedobunk néhány sört, ígéri apa), de se Tibi, se Sanyi, se Feri, se Robi nem lelkesedik értünk. Hiába lehet potyázni nálunk, apám születésnapjára is egyre kevesebben jönnek. Utoljára már csak heten: szia, szia, egy percre leülök, ugye, nem bántódsz meg, hogy utána rögtön rohannom kell?
Úgyhogy én vagyok a szüleimnek, egyedül, én. A szemük fénye.
Mit szólnál, kislányom,  egy kis töltött paprikához?
Már nem szólok semmit.
Utálom őket.

Anya állandóan beszél, állandóan fogadkozik, állandóan készségeskedik, de senkire nem figyel. Csak várj, hozom, kiáltja, de mire kimegy a szobából, és kering egy kicsit, már elfelejti, hogy mit kéne behozni. Nem is mondtad, milyen az iskola, hadarja, mikor elmesélem, hogy mennyire utálom az egészet. És ha elmondom neki, hogy nincsenek barátaim, úgy tesz, mintha hirtelen megsüketülne.
Na, várj csak, hozom, kiáltja apám is, aki pontosan olyan készséges, mint ő. Ha keresnek valamit, rögtön ketten rohannak, és én elképzelem, hogy köröznek egymás körül, egyikük kezében egy találomra felkapott kalapács, a másikuk kezében egy zsineg, fogadkoznak, előzékenykednek, és fogalmuk sincs, mit keresnek.
Rendes emberek, mondják a szomszédok rólunk.
Én inkább fekszem a szobámba, és figyelem a szelet.
Én vagyok az ürügy arra, hogy együtt vannak, hogy léteznek.
Hogy létezünk. Anya, apa, gyerek.
Egyik vasárnap aztán mégiscsak előkerül a méreg. Vagy legalábbis keresik. Mert túl sok az egér a pincében. Ezért mondtuk le a nagymamát, ezért jöttünk ki vasárnap is a telekre. Jaj, istenem, azt a zacskót hova tettem, sopánkodik anyám. Várj csak, megnézem én is, mindjárt hozom, ugrik apám. Nagyon ügyetlenek, de félfüllel hallom, hogy valami sötétkék zacskót keresnek.
Kimenekülök a tornácra. Nézegetem a szomszéd telkeket, hogy kopnak a reggeli fényben a tárgyak. A szél nem öregszik, pedig láthatatlan. És ekkor egyszer csak megpillantom azt a bizonyos sötétkék zacskót a terasz virágcserepei mögött.
Eldugom a melegítőfelsőmbe, és hagyom, hogy tovább kergetőzzenek a konyhában a szüleim. Aztán elunják, és a tornácra vonulnak keresgélni, én visszaóvakodom a konyhaasztal mellé.
Fojtogató ételszag, mint mindig. Anyám nem érzi jól magát, ha „valamit nem tehet a családért”.
Ahogy felemelem a fedőt, látom, töltött paprika. Na, tessék!
A sötétkék zacskóból beleszórok egy kicsit a lábasba.
Olyan lassan múlik az idő, mintha keresgélés közben elvesztették volna a szüleim. Én viszont érzem az időt, noha tudni nem tudom.
– Hogy-hogy nem szereted? – szörnyülködik az ebédlőasztalnál anyám. – Pedig eddig azt hittem. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a kedvenced. Na, ne nyafogj, kóstold meg!
De. Nem. De. Nem.
– Hagyd, kamaszodik! – legyint apám, a „rendes ember”. – Menj, kislányom, egyél egy májkrémes kenyeret!
Gyorsan megkenem a kenyeret, és anyám sopánkodásával nem törődve, közlöm, hogy kint eszem meg.
– Hát nem látod milyen finom? – siránkozik tovább anyám.
De én már nem is hallom, behúzom magam mögött az ajtót, és szaladok a buszmegálló felé. A májkrémes kenyeret útközben dobom el. Mi mást tehetnék, az ujjaimon ott a méreg.
A buszsofőr nem enged jegy nélkül fölszállni, nem érdekli, hogy összevesztem a szüleimmel.
Ami azt illeti, engem sem érdekel. Úgy nyargalok hazáig, mint valami elszabadult csikó. Soha nem gondoltam, hogy ennyire erős és kíméletlen vagyok.
Kezet mosok, domesztosszal, ecetes vízzel, körömkefével súrolom a körmeimet, aztán végigvetem magam a nappali szőnyegén, kitárom a kezem-lábam, és magamon kuncogva – nem is zavarnak a hosszú mondatok – elolvasok egy fél regényt. Nagyi ajándéka: Szívvel-lélekkel, egy kislány éjjel-nappal a mamáját keresi. Megnézem a szerzőt: Anna Taube. Hát tessék! Túljártam az ő eszén is.
Hajnalban a társasház csöveiből áradó szöszögés-bugyborgás ébreszt.
Te jó ég? Ha nem a nappali közepén feküdnék, azt hihetném, álmodtam az egészet. Nem kéne most azonnal visszarohanni? Hívni a mentőket? A nagyit? A nagybátyámat vagy a nénikémet? Mindent visszacsinálni?
Fázom a szőnyegen, a hangok pedig csak sustorognak-bugyborékolnak körülöttem, és mintha a nagyanyámat is hallanám, aki mindig azt mondta, olyan csendes és jó kislány vagyok, mint ő volt tizenkét évesen.
Ezek szerint a nagyi is megúszta. De annyira fázom, hogy nem tudok nevetni.  Lerángatom a takarót a szüleim ágyáról, és a fejem tetejéig beburkolózom. Négy óra, öt óra, hat óra, hét óra. Érzem az időt, tudni nem tudom. A szüleim szaga, anyám dezodorja, apám cigiszaga most még jobban fojtogat. Igen, rettentő hányingerem van, talán mert tegnap reggel ettem utoljára. Most sem merek ételt a számba tenni, vagy a kezemet az arcomhoz közelíteni, úgy gondolom, még mindig mérgezőek az ujjaim. Sőt tetőtől-talpig mérges vagyok.
Fél nyolckor feltápászkodom, fogat mosok, megfésülködöm, és a tegnapi ruhámban elindulok az iskolába. Hallom, hogy csörög a vonalas telefon, talán apámat keresik, ő mindig hétre jár dolgozni. Hát hol az a rendes ember? Talán elaludt? Mi történhetett vele?
Berántom magam után az ajtót, ide már nem jöhetek vissza, ez lesz az első hely, ahova este becsönget majd a rendőrség, az FBI, vagy valamelyik rémült telekszomszéd, a Tibi, a Sanyi, a Feri, a Robi. A nagynéném, a védőnő. Vagy maga a nagyi, esernyővel, összekócolt hajjal, összetörten. Milyen szerencse, kislányom, hogy te megmaradtál nekem!
Most iszonyú messze az iskola! Fáj a lábam, fáj a derekam, fáj a fejem. Ráadásul egyetlen óránk sem marad el. Matek, földrajz, francia, tesi, kémia. Már szinte támolygok az éhségtől, de nem merek egy zsemlét sem a kezembe venni. Nem merek egyetlen korty vizet sem lenyelni. Mérges vagyok, sőt meg vagyok mérgezve. Tetőtől-talpig.
Nem szólok senkihez. Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Az ötödik óra után múlik a mardosó éhség, minden tagom könnyű, röpülni tudnék. De természetesen nem röpülhetek. Talán már ott gyülekezik nálunk a rendőrség, apám főnöke, az FBI, a védőnő, az összes telekszomszéd. Meg a nagyi. Hát hol van az a szegény gyerek? Ki érti ezt?
Várom az estét a pingpongasztalok közt a kis játszótéren, ahol a tacskót tavaly szabadon engedtem. Amíg le nem száll a sötétség, a szelet figyelem.
Talán vége lesz mindennek, talán nem. Tudni nem tudom az időt, csak érzem.
A szél nem öregszik, hiszen láthatatlan.
Olyan könnyű vagyok, mintha a sötétség elragadhatna innen.
Úgy képzelem, reggelre egy pici árnyék marad belőlem.

Illusztráció: Herbert Bayer fotómontázsa.

Első megjelenés: Látó. 2018.

http://www.lato.ro/publication.php/2018.%20okt%C3%B3ber/157/

Fojtogató csend, szürkület. Kihalt utcák, kétségek. Pislákoló fények alatt recsegő dobozok.  Levelek alatt megbújó bogarak. Rémület szele söpör végig a városon, ahogy a hangszórók életre kelnek.

„Kedves lakók, figyelem! A helyi önkormányzat egyenes adásban jelentkezik a Hivatalból. Mint már bizonyára tudják, az utóbbi időben zavargások törtek ki a Hagymások és a Léggyökeresek között, de biztosíthatjuk Önöket, hogy békés tárgyalások folynak a Liliomok szóvivőjével, hiszen az Orchideacsalád célja a kialakult harmónia megőrzése. Az aggodalom eloszlatása érdekében leszögeznénk, hogy a csemeték cserepezése a továbbiakban nem csak hogy kötelező lesz, de kormányunk támogatni fogja a rászoruló csoportokat. A fiatal hajtások beoltásának szigorítása pedig holnaptól lép érvénybe, így kérünk mindenkit, hogy jelenjen meg a kijelölt helyszínen fotoszintézisre alkalmas időpontban! A tavaszra való tekintettel pedig felhívnánk figyelmüket a beporzás fontosságára is. Méh-gyakornokaink minden pirkadattól napnyugtáig állnak rendelkezésükre. Köszönjük szíves figyelmüket, további jó harmatozódást kívánunk, és még egyszer leszögeznénk, semmi, de semmi okuk nincs aggodalomra, a zavargások ártalmatlanok és kormányunk mi—”

Kioltódnak a fények, elhalt szófoszlányokat ver vissza a néma sötétség. Az idő megdermedt, a levegő súlyosan telepszik a városra. Apró hagymák menetelése olvad Kolónia dallá az éj leple alatt.

(Illusztráció: clls)

Addig kell keverni a ragasztót, Góré, amíg el nem oszlik az utolsó csomó, mondja Márió, utána meg addig-addig, amíg elég sűrű nem lesz annyira, hogy ha Góré rávágná a falra, bizony nem akaródzna leesnie onnan a bestének.

Hiába, Márió már csak így beszél. Rendkívüli tehetséggel keveri a divatos szlenget az idejétmúlt tájleírás elemeivel, akkor is, ha épp fáért megy alkudozni a tüzépre, és akkor is, ha épp az ikreiről mesél. Kint lakik falun, messze Szegedtől, fél óra kocsival, meg egy szívroham, annyi a kóbor kutya útközben, na de hát ott mindenki így beszél, kérem, el kell eztet fogadni. Góré meg csak keveri a ragasztót, dagasztja – ha szakkifejezéssel szeretne élni –, és közben nem gondol másra, csak Dórikára.

Dórikát már azóta ismeri, hogy először betette szakadt sportpapucsát az óvoda küszöbén. Együtt cseperedtek, játszottak babásat, papásat-mamásat és hercegnőset, az udvaron meg együtt rúgták a bőrt, kardoztak könnyen hajló fűzfavesszőkkel, és bújócska-fogócskáztak, míg nem kiabált Piroska néni, hogy most már ideje bemenni csendes pihenőre. Dórikával egy osztályba is jártak, ahol aztán megismerték először a saját testüket, majd hallottak ezt-azt a másik nem felépítéséről, és alig észrevehetően elkezdték tartani a távolságot. Talán szégyenlősök voltak, talán féltek, nem tudni biztosan, annyi a lényeg, hogy nyolc évig pihentették egymáson a szemüket, azután pedig elballagtak. Góré maradt, Dórika ment, de hogy miért, és hogy hová, azt Góré sosem tudta meg. Arra eszmélt fel, hogy egyik napról a másikra eltűnt valami az életéből, egy biztos pont, egy bója a tenger közepén, amire jó volt nézni néhanapján, akár mindennap egyszer, vagy többször, néha percenként, néha csak óránként, de mindenképpen jó volt, és hogy ez most elveszett, és vissza sem tér talán soha. Nem volt mit tenni, el kellett hessegetni a gondolatokat, és meg kellett úszni ép bőrrel a szakközépet.

Az élet meg olyan volt, mint a tengerparton – voltak jobb napok, de voltak rosszabbak, mikor kiöntött a víz, és nem hagyta élni az embert, Góré viszont túlélte, napról-napra élt és úgy él még ma is, élni, élet, életet élni, csak egy dologra koncentrálva, mert azt hallotta a kollegáktól, hogy így kell, mert aki tervez, arra rájár a rúd, egy biztos pont legyen, az esti sör, meg a hádétévé, másra nincs szükség, lehet élvezni az életet, aki pedig tervezgetne, ne adj Isten!, álmodozna, arra bizony rájár a rúd, mert az élet, Góré komám, nem olyan, mint a fenékig tejfel, hanem inkább olyan, mint a betonkeverő: teszel bele ezt, azt, meg amazt, jól összerázod, kaptál egy tisztességes anyagot, ami néhány perc múlva jól összeáll és lehet vele kezdeni valamit, már éppen kifújnád magadat, hogy ez igen, erről van szó, de aztán egy csepp az arcodra csapódik, letörlöd, nézed-nézed, jól van, megesik, aztán meg jön a többi, de ezek már egyre nagyobbak és csak úgy záporoznak, te pedig hitetlenül veszed tudomásul, hogy a kiegyensúlyozott életet szimbolizáló betonkeverőbe tett értékek, álmok és szorgalom bizony másodpercenként pofánköp, méghozzá saját hiú naivságoddal, vagy akár naiv hiúságoddal, teljesen mindegy.

Figyelsz te rám egyáltalán, Góré, keverjed mán, az ég szerelmére, nem érünk rá egész nap.

Márió kissé feldúlt, már menne javítgatni az ablakok helyén tátongó cifra lukakat, de Góré nem sértődik meg, azonnal visszatér a valóságba, nincs mese, a feladatot el köll végezni és kész. Márió legalább dolgozik, nem bagózik folyton, mint a többiek, nem telefonálgat ide-oda, igyekszik legjobb tudása szerint eljárni, még ha ács létére nem is a saját feladatát végzi.

Góré szó nélkül nyújtja a vödröt Máriónak, majd térül-fordul lapátért és seprűért, szedegeti össze a téglaforgácsokat. Ma már nem fog leállni gondolkodni, ha munka van, hát munka van. Márió helyeslően bólint, előveszi kantáros nadrágjából a ceruzát meg a centit, és húzni kezdi a jeleket a vakolt falra, amit Lacinak bizony javítani kell majd, mert imitt-amott elég trehányra sikeredett.

Góré, gyere ide azonnal! – száll a parancs, Keri az, a vállalkozó, Góré hallotta is a traktorhangú, motorhibás Fordot megállni a ház előtt, nem tétovázik, leteszi a lapátot és már kint is van a kapunál. Keri zömök pasas, őszül, de még nincs ötven, viszont kemény, mint az acél, és amilyen hirtelen haragú, olyan megértő és kedves. Góré szeret mellette ténykedni, de azért tart is tőle, ha felmegy benne a pumpa, képes lenne testeket aprítani puszta kézzel. Most azonban jó hangulatban érkezett, és már veszi is ki a húszasokat a zsebéből. De jó, most végre megkapja a félhavi fizetését, amivel lógnak neki, de Keri csak azt mondja, hogy idefigyelj, Góré, negyedóra múlva jön a sóder, fülelsz meló közben, és ha hallod bippegni az ifát, rohansz, mint akire rájött a cifrafosás, nyitod a kaput, elzavarod a munkásokat, és segítesz betolatni. Aztán kifizeted a faszit, itt van hatvanezer forint, jó nagy kupacot fog ledobni a ház mellé, de te ne ijedj meg, amint kész van, fogjál hozzá a talicskázáshoz, ából bébe tegyed, látod?, igen, oda, kérlek, kemény lesz, de bízom benned, ezért is hagyom rád a pénzt, tanulj egy kis felelősséget. Nem lehetetlen küldetés, de készülj fel, hogy egész nap talicskázni fogsz. Ha valaki szólna, hogy segíts, hát csak pihenésképp, tíz percet, nem többet, mert ezt ma be kell hordani, holnap hozzák a térköveket, azokat is ide fogják letenni. Én most rohanok tovább, árajánlat kell az Olajos utcába, jövő hónapban ott fogunk burkolni, ha minden jól megy, és nem szakad ránk az ég, mert akkor tuti, hogy csúszunk, a kurva életbe.

És Keri már ott sincs, bevágja a kocsi ajtaját, és csattog tovább a félautomata kocsival.

Górénak dagad a melle, hiába egy utolsó segédmunkás, nála van a lóvé, ez csak jelent valamit. Mennyire büszke lenne rá az anyja, ha látná, és nem hagyta volna el őt és az apját, mielőtt betölti a tizenkettőt, de hát ez van, Svájcban jobban keres az ember, akármi is lesz belőle, még akkor is, ha a nyomor tetejéről jön. Csak azt tudja, hogy ő nem hagyja itt, amit elkezdett. Ahova születünk, ott is rohadjunk el – hallotta már sokszor.

Ha Dórika visszajönne, ő bizony nem engedné el még egyszer. Legutóbb is mondani akarta neki, hogy ne menjél, mert. Neked itt a helyed, nekünk játszanunk kell, nekünk élvezni az időt, nekünk beszélni és nevetni és ölelni. Nekünk ez kell, mindig. De Góré nem szólt, Dórika pedig nem köszönt el, egyszer csak eltűnt, a játszón mondták a lányok, Góré még csak nem is bólintott, csak felkapta a labdát, és szaladt vissza a betonosra, mert ők jöttek kirúgással. Most viszont felnőtt, felelősségteljes, fizető állása van, csak idő kérdése, hogy mikor teszi le a szakmait, nem hiába tanulta négy évig a vízvezetékszerelést, akkor aztán lehetne belőle mester, több pénzért, ami több boldogságot jelent, és akkor Dórikának sem kellene szégyellnie magát, hogy Góré csak egy segédmunkás, akkor igazi nagymenő lehetne, jönnének a megrendelések, a bizalmi munkák, még hétvégén is pihenne, nyáron pedig elmehetnének nyaralni Abbáziába, vagy hova, régebben olvasott róla valamit, szóval oda, az ott van Split környékén, ha jól emlékszik. Aztán meg születne egy fia, ő pedig elvenné Dórikát feleségül, nyálasság ide meg oda, nem törődne a haverokkal, azok úgyis csak rabolni tudnak meg kötekedni, az élet viszont nem ilyen, az élethez munka kell, a munkához meg élet, felelősségteljes, nem olyan, mint amilyenben ő nőtt fel. Lenne egy lánya is, szép kék szemmel, de lehet barna is, nem probléma, meg egy felesége, akire számíthat, és aki számíthat őrá mindig, mindenkor, még akkor is, ha szorítja őket a kocsi törlesztőrészlete, a főbérlő pedig a rezsicsekkekkel bűvészkedik, hogy még több bőrt húzhasson le róluk. Góré akkor is dolgozna, még többet, hogy megtegye azt, ami a kötelessége, amire születik az ember.

Góré, bátyja, kezdj mán hozzá, mit nézed azt a hegyet?!, ordítja Márió, Góré pedig észbe kap, rohan a talicskához, felkapja a lapátot, és hányni kezdi a sódert, mint a gép. Azt nem tudja pontosan, mikor fizette ki a szállítmányt, sem azt, hogy mikor ment el a kocsi, de ez nem is fontos, a lényeg itt és most van, dologra, egy-kettő, nem állhat le a munka, így nem jutunk sehová.

Már az ötödik talicskát tolja, a kert végében növekszik a kavicsos homokdomb, mikor Márió éles hangja ismét megüti a fülét.

Góré, öregem, te tényleg nem vagy ma formában, hát ilyennek kell lennie egy ragasztónak? Mintha egész nap csak álmodoznál, az Isten áldjon meg, hát úgy hozzáragadt a vödör aljához az anyag, hogy hajíthatjuk ki az egészet a szemétbe! Figyelj mán oda kicsit, nem volt ingyé ez se. Nincsen baj, ne vágjál ilyen fejet, nem haragszom rád, csak legközelebb ne kalandozzál el. Na, keverjél új ragasztót, de gyorsan, és meg ne lássam, hogy bambulsz, mert Keri mindkettőnket kinyír.

Góré pedig már rohan is, bontja a szürke port, önti hozzá a vizet, és kavarja, míg sűrű és ragadós nem lesz, mint az emlékezet.

(Illusztráció: Robert L. Terrell)

Tettem egy pillantást a szürkésfeketén csillogó futószalagra, majd a gép kezelőpultjára, aztán tovább tettettem, hogy odafigyelek Kamilra. A mellettünk lévő gép, emberként kényelmesen hátradőlve nézné, hogyan élem bele magam a nyugodt néző szerepébe, majd ahogy a rám zúduló monológot sehogy sem sikerül párbeszéddé változtatni. Egy ideje nyugodt, savanyú képet vágok, amiért azt érzem, hiba volt megint riportert játszani. Egy kérdésre, egy egész estés előadásban hat másik lassan kibontakozó választ kapok. Működésbe lépne egy újfajta időgyorsítás, de nem éri el a csúcssebességet, mert néha mégis felfigyelek, miközben mesél. A kialakult szünet mocsarában a munka – minden más géppel ellentétben –, tovább süllyed néhány percig.

– Barátaim otthon hiszik, én’ lenni angol professzor már most – kezdi az első és egyben utolsó kérdésemtől teljesen eltérő választ. – De nem igaz – nevet. – Dolgozok lengyelekkel, iszok lengyelekkel, angolom nem fejlődik. Huszonhat vagyok, előző hat évben angolom nem sokat javul, csak kicsit – a gép mellettünk egyet-kettőt ásít, de élvezi, hogy egy ideig nem kell csinálnia semmit. Ahogy Kamil megemlíti az ivást, rögtön lengyel vodkára gondolok, ő pedig még azt is megérzi, ha körülötte az embereknek az alkohol eszébe jut. – Házamban van vodka, legtöbbször azt iszunk. Te szereted lengyel vodka? – mire válaszolnék, máris folytatja. – De itt csak teát – nevet kissé erőltetetten, én is hasonlóan. Lassan már nem is próbálkozom válaszokkal, eddig csak azt sikerült a tudtára adnom, hogy magyar vagyok. Közben néha a bajszomat pödröm, bambán figyelek. Sima, pufók arca nem mond mást, mint, hogy nyolc évesen megállt vele az idő. Gdansktól nem messze lévő szülővárosában, amiről percekkel ezelőtt óráknak tűnően mesélt, felhívnám szerető családját, hogy megtaláltam a fiúkat, akit húsz éve mindenki elveszettnek hisz. – Van, hogy áthívok pár barátot, de angolul mindenki keveset beszél. De játékokból, tudod, mikor Xboxozunk, vagy ilyesmi, abból tanulok kicsit. Mozgás, katona, fedezékbe, lőjj, lőjj! Mozgás, mozgás, mozgás! – utánozza álnok mosollyal az egyik háborús, belső nézetű lövöldözős videójáték angolul adott utasításait.

Kamil elfordítja tekintetét a kezelőpult indítógombja felé, arca eltorzul kissé, mikor vissza rám néz. Megijedek, ahogy hirtelen magához tér, arca egyre vörösödik, kínos nevetésével változik a hadszíntér.

– Mondtam elején, szólj, ha sokat beszélek. Légy szíves mondd, és állíts le, mondanod kell, hogy ne beszéljek sokáig – mondja, és sötétbarna szemével csak pislog felém. Ahogy némán engem néz, képes, és elhiteti velem, hogy csak én beszéltem hozzá megállás nélkül, hosszú percekig. – Vi níd tu dú számting. Doncsú tink? – mondja az új Kamil Czajkowski. A do, vagyis a tenni szót annyira kihangsúlyozza, hogy az egész mondata égbe szökik, és nem is tér onnan vissza soha. Kamil felébredt, távolabb lép tőlem a FUEGO indítógombja felé. Odalépek a futószalag mellett legközelebbi kartonbástyához, elveszek a várból egy függőleges sort, és rutinszerűen folytatom az előző Krisztián hagyatékát ott, ahol kénytelen volt abbahagyni.

Darkley-i nyomdaraktár recept, hozzávalók: Szedés, ragasztás, matricázás, raklapra pakolás. Ezt szorozzuk be egy számmal, ami a végtelenség érzését kelti. A monotonitás egyenes arányban van a ragasztószalag kifogyásával, és attól, mennyire vagyunk ügyesek a szolgálati fegyverünkkel. Ha van időnk, legfőképpen, ha a gép úgy dönt, hogy percekre elalszik, és Kamil bika módjára nekifut, majd dühösen fúj a fóliázóra, visszanyerhetjük a ragasztószalag cserével elvesztett időt is, mielőtt a FUEGO újraindul. Szedjük a fóliázott üdvözlőlapokat, amilyen gyorsan csak lehet. Ha feltorlódnak a futószalagon, söpörjük be a nagy részét, és tegyük őket egy gyors mozdulattal félre, majd továbbra is huszonötösével, vagy harmincasával dolgozzunk le belőle, amint csak lehet. Amikor újra helyreáll az időbeli rend, és tartja magát a szolgálati szalagtépőnk, szóba kerülhet az időgyorsítással járó utazás, amihez kelleni fog egy véletlenszerű emlékkép. Amint legalább egy beugrik, és van elég ragasztószalag, doboz, és a raklap sem telt még meg, az időérzetünket megbabonázza a lassúság és a gyorsaság egy-egy kép okozta keveréke.

Amikor az emlékek kezdik átvenni az irányítást a robotüzem felett, munka közben ugyanaz a három kép kategória villan be, amik a tizenkét órás éjszakai műszak közben ajtókként működnek. Ezek közül kettő emlék, a harmadik üzemanyag. Az első egy szeplős, pisze orrú lány, haja hosszú, szőke, és mint ijedt őzike liheg előttem a sötétben. Az egyetlen fényforrás az ággyal szemben lenémított tévéből árad. Krémszínű push-up melltartójának kiakasztása közben, a feszültség cikázik belül fel és alá, mégis fekete farmernadrágjának gombja okoz nagyobb gondot. Ez az ajtó akkor nyílik, és ismétlődik oda-vissza, amikor Fruzsi kissé drámaian, suttogva kérdezi: „Megtegyük?”

Választhatok a kora reggeli dimley-i autóbusz állomás, vagy a kivételes napsütésben villódzó képek, a Victoria Station, a Temze, vagy a westminsteri metró kijárat közül, ahogy hosszasan várom Borit. Az időt turista családokban mérem, akik közül néhányan a telefonjaikat átadják, kezembe nyomják, és megkérnek így, ismeretlenül is, hogy készítsek róluk egy-két képet az óratoronnyal a hátuk mögött. Ha épp nem a velem szembeni oszlopokhoz szorítják magukat, én meg a kijárathoz közeli TESCO Express bejárata mellől fényképezem őket – miközben próbálom kikerülni a közöttünk úszó tömeget –, Borit kezdem el látni. Ahogy a városi biciklijére támaszkodva a járdáról integet felém, északról délre, múltból jelenbe, oda-vissza repülök.

Legfőképp csak úgy ömlik a rengeteg bankjegy a szemem előtt. Az isteni minimálbér, a hat font kilencvenöt gondolata mindent beborít a raktárban. Szórakozásból huszonötösével pénzt fóliázunk, és amennyit csak be tudunk dobozolni, az ma este raklapra kerül. Nincs olyan koffeines barna lötty, ami úgy hatna, mint a gondolat, hogy az angol királynő képével ellátott lila bankjegyek szerényen a zsebembe csúsznak. Mindet egyenesen II. Erzsébet küldi.

„BUCKINGHAM PALOTA

2016. március 2.

Kedves Krisztián!

Az udvarhölgyeim helyett írok, úgy döntöttem, ezt nem bízom Philippára. Értesültem afelől, ami történt, súgtak nekem egy magyarról, aki elvesztette fővárosunkban minden pénzét, és most északon törleszti mély ostobaságát, együtt él ügyének borús konzekvenciáival. Ne aggódjon, igya csak a levét, nem árt az magának. Mindenesetre meg kell mondanom, a történtek mélyen elszomorítottak. A borítékban talál pénzt, de jövő hét péntekig nem nyithatja ki. Küldök Önnek, kedves Krisztián, 333 angol fontot, ez négy napi minimálbér, de csak, ha a mai estét is tisztességesen befejezi. Az Egyesült Királyság és az Európai Unió számít magára, hogy rendesen lesznek bedobozolva azok az üdvözlőlapok.

Utóirat: Szomorúan értesültem róla, hogy a FUEGO gép haldoklik. Szeretném kifejezni az együttérzésemet Önnek és a lengyel munkatársának.

Üdvözlettel,

II. Erzsébet

Őfelsége, a Királynő”

– Brékk! – a kiáltásra összerezzenek, másodpercekre meg vagyok róla győződve, hogy Mókus tért vissza. Kamil kedvesen mosolyog, majd egy ideig csak a feje köré csavart fejkendőt igazgatja, amitől úgy néz ki, mint egy visszavonult B kategóriás hollywoodi színész, akit karate vígjátékokból ismer fel az átlagközönség. Először kelti azt a benyomást, hogy ez a mosoly az arcán nem tarthat örökké. Környezetének úgy tűnhet, születésekor is ahelyett, hogy felsírt volna, csak nevetgélt, de hiába, a tekintete egyre csak álszentebbé válik.

(Illusztráció: Arshile Gorky)