Címke: műfordítás

Alina Purcaru versei

Megismerés 

ott a másik szobában szöszmötöl valaki, aki ismeri
a zsibbadást és a régi papírokat,
és tudja: ezek a mi legbecsesebb javaink.
magunkra bízzuk őket,
találékonyan, reménykedve,
hallgatagon munkálkodunk, mint két ápolónővér,
akiknek muszáj valami megoldást találniuk a sürgős esetekre
egy falusi rendelőben.

egy ideje kemény csendben élünk
mint egy japán regényben
ami csak nemrég jelent meg

de majd megváltoztatlak
hogy jobban megérhesselek

 

 

Nocturno

 

addig beszélünk a családokról, amíg kínossá nem válik a téma
és miután elmész, megéhezek
úgy érzem, mindet fel tudnék vagdosni apró darabokra
egészen reggelig
felvágod, megsózod, felvágod, megsózod,
felvágod
az éjszaka még a helyén van
a rend pedig ott, ahová szánták
a bogarak a legvékonyabb falnak is nekimennek
önkívületükben
és a megindokolhatatlan részecskék
életet követelnek maguknak, ha egymáshoz koccannak

önmagát ismételgető nocturno
ez az éhség
mellette
az álom egy soha nem simogatott gyerek
a szégyen pedig falka nélküli hiéna
oda bámul
ahová lehajthattad volna a fejedet

minden, ami ezután jön, intenzív, mondod,
ég, mint a zsarátnok, és akkor
minden régi és izzó lesz
és nem létezhet semmi, sehol máshol
kiégett parázs, amire a kiégett parazsat fújnak
élet a leggyengébbeknek
élet egészen idáig, ahol vagyunk.

ettől kezdve a fáradtságtól megszédült hiénát várjuk
azt a pillanatot, amikor végre megadja magát;
az álom rálehel az éhségre
a hiéna és a simogatatlan gyerek
mint egy figyelmeztetés: vigyázz, szerelem

 

Kompozíció oszlopokkal

 kariatidák egy vidéki városban,
ezt tartják a vállukon:
egy idegen alakját, aki lefényképezte őket
a mellette álló fagyoskodó nőt,
minden becsomagolt holmiját,
minden vonatjegyet, amit már nem lehet visszaváltani.
aztán egy zsúfolt fülkét
olcsó fényréteggel bevonva,
egy vasúti kocsit, és a nő elhatározását, hogy lepillantson,
az ereszkedő tekintetét.
a nő szertartásosan visszafordul a kőszüzek felé,
arra néz, amit a vállukon tartanak
távol a mediterrán szigetektől
messze a templomok törmelékétől:
a hallgató idegenektől ellopott képek ezek,
egy rövidfilm, amiben egy nő kimegy az állomásról
és egy fényképész halad az üres térben,
meghitten és névtelenül.

mindketten maguk falják fel viszonyítási pontjaikat
egy régi autoimmun betegség
gyengéd éberségével

András Orsolya fordításai

 

MICHAEL LONGLEY KÖLTEMÉNYEI II.

 

Rekettyetűz

Az istálló jószága satnya még, a bárányok
Úgy jöttek át tavalyról, mint egy elkerített földről.
Öt-hat férfi bámul egy rozsdázó traktorra,
Majd szerszámért indul, szétválasztani a telkeket.

Egyik áprilistól a másikig utazom,
Ugyanaz a vonat ugyanazon töltések között.
A rekettyetűz füstöl, de lángol a kankalin
És a vérfű és a fehér hárs és a rekettye virágja.

 

Az albérlő

Az albérlő regényt ír.
Szabadon élhet házunkban,
De elfoglalja elmémet is –
Egy padlásszoba, egy lomtár
Írógépének, jegyzeteinek,
A lassan gyűlő oldalaknak.

Minden négy ujjal pötyögött meg-
szenvedett sorvég üdvözítőn felcseng –
Száz dél és száz naplemente
Közt csak heverünk suttogva,
Nehogy korlátozzuk életünket
Vagy változtassunk tőle nyert nevünkön.

Kiss Zsuzsánna fordításai

 

Michael Longley költeményei I.

Háború és béke

Akhilleusz úgy űzi Hektort, mint a karvaly
Csattog a megrettent örvös galambra,
Még ki-kitér remegőn kivégzője elől,
Úgy menti életét Hektor, Trója fia.
Túl a szélhajlított fügefán s az őrhelyen
Rohannak ki a várkapun mindketten
Egy szekérúton el a kettős forrásig,
Melyből az örvénylő Szkamandrosz buzog –
Egy meleg vizű, gőze száll, mint máglya füstje,
Hűvös hólé a másik, nyárban jeges zápor,
Közelükben a szépkövezésű medencék,
Hol trójai asszonyok és bájos leányaik
Mosták a ragyogó ruhát hajdanán, békés
Mosásnapokon a görög ostrom előtt.

 

Tűzszünet

I.
Saját apjáért keseregve könnyes szemmel
Akhilleusz kézen fogta és odébbtaszította gyengéden
Az agg királyt, de Priamosz odafeküdt a lábához,
És együtt sírtak, míg nyögésük fölverte a házat.

II.
Saját kezébe vette Hektor teteméenk sorsát Akhillész, és
Az agg király kedvéért maga ügyelt rá, hogy jól megmossák, mielőtt
Harci mezbe kiterítik készen, hogy Priamosz elvihesse
Gyolcsba takarva, mint egy ajándékot haza Trójába hajnalhasadáskor.

III.
Miután elverték az éhet, a szomjat, gyönyörrel nézték egymást, mint a szerelmesek,
Akhilleusz termetre akár egy isten, Priamosz még mindig délceg
És telve szárnyas szavakkal, ki előbb így sóhajtott:

IV.
Térdre hullok és megteszem, amit meg kell,
Megcsókolom kezét Akhilleusznak, fiam gyilkosának.

 

A lenszövők

Krisztusnak a fogsora is mennybe szállt:
Egyik lyukas zápfoga üregéből
Sziszeg a szél: örökre odafonják
Kivillant szemfogai a vad éghez.

Megvakít e mosoly ragyogása
És apám műfogsorának emléke,
Melytől csordultig telt a vizespohár:
Buborékot kavart s testén kívül, torz vigyort.

Mikor legyilkolták a tíz lenszövőt,
Az útra estek, mellettük szemüveg,
Pénztárca, aprópénz, fogpótlások:
Vér, ételdarabkák, a kenyér, a bor.

Mielőtt eltemetném apám, még egyszer
Megtörlöm, orrára illesztem cvikkerét,
Pénzzel tömöm meg minden zsebét,
És hűlt szájába csúsztatom műfogsorát.     

Kiss Zsuzsánna fordítása          

 

 

 

BEOWULF (részlet)

BEOWULF

(részlet)

II.

115      Árnyak leple alatt lopakodott Grendel

a gyűrűs scyldingekhez, kik sörtől nehezülten,

csendben pihentek a csarnok ölén.

Mulatozás után mind mélyen aludtak

a büszke ethelingek. Bajjal nem gondoltak,

120      bánat nem zavarta békés álmukat.

A védtelen alvókra váratlan csapott le

a hívatlan vendég, helyéről felragadott

harminc harcost. Hazatért azután

portyájának örvendve, prédáját hurcolva,

125      mészárlás-ittasan a mocsár rejtekébe.

Heorotba a hajnal halállal érkezett,

véres pusztításra virradt a reggel.

Fájdalom szava szállt az égre,

a férfiak sírtak. Fényes trónján

130      az ősz öregember örömtelen ült:

Hrothgar gyászolta harcosai vesztét.

Engesztelhetetlen volt az ellenség gyűlölete.

Hosszantartó viszály vette kezdetét,

véres háborúság. Nem váratott magára –

135      mikor az éj leszállt, a látogató ismét

felkereste őket, mert ölni vágyott.

Nem bánta meg bűnét, új bűnnel tetézte.

A dánok között könnyű volt ezután

olyat találni, ki távolabb keresett

140      félreeső fekhelyet: félelem lett úrrá

a harcosok lelkén, mikor látták a bitorló

vérszomjának nyomait; védettebb helyre

rejtőztek éjjel az életben maradtak.

Így nyert hatalmat Heorot fölött

145      egy mindenki ellen, mígnem üresen állt

a hősök csarnoka. Hosszú ideig,

tizenkét télen át tűrte balsorsát

a scyldingek barátja, bánatba merülve,

mélységes gyászba. Messze szállt a hír,

150      mindenütt elterjedt az emberek földjén,

hogy háborút visel Hrothgar ellen Grendel.

Sok ének született a szomorú harcról,

a véget nem érő viszályról, a vad gyűlölségről.

Éveken át tombolt a támadó haragja,

155      nem akart békét, a bűnt nem tette jóvá,

gazdag fizetséget a gonosz kezéből

hiába reméltek Heorot bölcsei,

fényes váltságot a férfiak életéért.

A Pusztító lesből lecsapott, a halál

160     fekete árnya fiatalra, öregre

könyörtelenül lesújtott. A láp köde takarta,

elnyelte az éjszaka. Ember nem tudhatja,

merre kóborolnak a kárhozott lelkek.

A magányos gyilkos gyalázatot hozott

165      az emberek népére: erőszakkal vált

Heorot urává, hatalmába vette

a kincsek termét a tintaszín éjeken.

Ám nem közelíthetett a királyi székhez,

a dánok trónját a Teremtő védte.

170      A scyldingek barátját bánat emésztette,

szívbéli fájdalom. Számtalanszor gyűltek

tanácsba az urak terveket szőni,

határozni arról, harcosaik vajon

mit tehetnének a támadó ellen.

175      Szentélyeikben kerestek kiutat a bajból,

bálványoknak hódoltak, hangos szóval kérték

a lelkek megrontóját, hogy mentse meg őket

a rettegés karmaiból – így rendelte hitük,

a pogányok reménye. A pokol sötétségét

180      hordozták szívükben, hatalmát nem ismerték

a Tettek Bírájának, Teremtő Urunknak,

magasztalni nem tudták a Mennyek Királyát.

Bánat vár arra, ki bálványokat szolgál,

halhatatlan lelkét lángok ölelik,

185      semmilyen változást, vigaszt nem remélhet.

Öröm vár arra és örök élet,

ki halála óráján igaz oltalmat lel,

és keblére öleli a Kegyelem Atyja.

III.

Healfdene fia hosszú évekig

190      hordozta bánatát. A bölcs öreg nem tudta,

hogyan védje meg népét a veszély idején,

nem volt menekvés, minden éjjelen

reggelig tartott a rémület uralma.

Hallotta hírét Hygelac egy thánja,

195      egy geat harcos, Grendel dúlásának.

Nemes és hatalmas nemzetség sarja volt,

erősebb, mint bárki más ember a földön.

Habokat hasító hajót építtetett,

a hattyúúton túli híres uralkodót,

200      a dán királyt keresni fel vele,

hogy a scyldingek urának segítséget nyújtson.

A bölcs férfiak, bár féltették életét,

útra buzdították, bíztak a tervében,

a jeleket vizsgálták, várták az időt.

205      A geatok közül kísérőnek a legjobb

harcosokat választotta, hogy vele tartsanak.

Tizennégy társával a tengerhez indult,

hol véget ért a föld; vezetőjük jól ismerte

a hullámok titkait. A hegyfok alatt

210      ringott horgonyán a habok vándora.

A háborgó áramlat a homoknak szegült:

elérkezett az óra. Az orrba sereglettek

mind a kalandra készülő harcosok,

fénylő kincseket, fegyverek sokaságát

215      vitték a fedélzetre. A vízre taszították

az erős bordázatút, elindult útjára,

széltől űzve szántotta a tengert,

sebesen repült a rohanó habok közt,

mígnem másnapra a madárhoz hasonló,

220      hajló nyakú hajó hátáról meglátták

feltűnni a távolban a túlföld peremét,

meredek szirteket, széles hegyfokokat.

A mélység birodalmát maguk mögött hagyták,

a szoroson túli szárazföldre értek.

225      A wederek fiai a fövenyre ugrottak,

kiléptek a partra. Páncélingük a szélben

harci dalt zengett. Hálát adtak az Úrnak,

köszönték Istennek a könnyű átkelést.

A scyldingek őre, ki a sós határt

230      kémlelte a falról, mint feladata volt,

látta, hogyan hordják le a pallón

a halált hozó fegyvert, a fénylő pajzsokat.

Kíváncsiságtól vezetve közéjük lovagolt

nevüket kérdezni, kilétüket megtudni.

235      Magasba lendítette lándzsáját, keményen

megrázta, s így szólt, a szokást követve:

„Honnan hozott ide a hullámok ösvényein

magas hajótok, messzeföld fiai,

láncingbe öltözött lándzsás harcosok?

240      Régóta őrzöm rajtaütés ellen

a dánok földjét, hogy fosztogatók hada

ártó szándékkal ne szállhasson partra.

Nem volt még senki, ki nálatok nyíltabban

mert volna pengét és pajzsot emelve

245      jönni e vidékre, míg vezéreink tanácsától

engedélyt nem kapott. De köztetek van

egy harcos, akihez hasonlót nem láttam

kerek e világon. Nem közönséges férfi,

ki csak díszként hordja drága fegyvereit

250      a csarnokban pihenve – ha nem csal meg szemem,

és nem vezet félre félelmetes külseje.

Most hallani akarom, honnan származtok,

ki fiai vagytok, hogy földünkre nehogy

könnyelműen ellenséget engedjek lépni.

255      Ti távolról érkezett tengeri utazók,

feleljetek nekem: fedjétek fel mielőbb,

merről jöttetek, és mi a szándékotok.”

IIII.

A harcosok feje így felelt az őrnek,

szavai kincsesházát kitárta előtte:

260     „A geatok királyának követői vagyunk,

Hygelac társai, tűzhelye őrzői.

Idegen népek közt is ismerték atyámat,

Ecgtheow volt a neve a nemes vezérnek.

Sok telet megért, míg termeit elhagyta,

265      hogy őseihez  térjen. Őrzik még hírét,

emléke fennmaradt az emberek között.

Hazádnak királyát, Healfdene fiát

jöttünk felkeresni. Jóakarat hozott.

Igazíts útba, hogy udvarába jussunk.

270      A dánok földjére feladat szólít:

nem titkoljuk előtted, tudod te magad is

– ha igaz a hír, mi hazánkba eljutott –,

hogy a scyldingek a sötét éjszakát

rettegéssel várják, s egy rejtélyes gonosztevő

275      gyalázatot hoz Heorot lakóira,

öldököl és pusztít. Parancsosztó uradnak

őszinte szívből szolgálnánk tanáccsal,

hogyan győzheti le gyűlölt ellenségét,

hogyan vethet véget a viszály uralmának,

280      hogy megtisztuljon a mézsör magas terme,

és Scyld népének sorsa megforduljon.

Vagy viselnie kell vesztesége kínját,

keserves szüksége nem szűnhet mindaddig,

míg helyén áll a hősök csarnoka.”

285      Beszédét hallva a hullámok őre

félelem nélkül felelt nyergéből:

„Mind a szavakat, mind a tetteket

vegye fontolóra a férfi, ha bölcsen

kívánja megítélni a mások szándékát.

290      Hallom és elhiszem, hűségesek vagytok

Heorot királyához. Hazám földjére

szabad az utatok, urunkhoz vezetlek.

Harcosaim addig szépen hajló nyakú

hajótokat, mely most a homokon pihen,

295      fosztogatók ellen fegyverrel vigyázzák,

míg zúgó vizeken Wedervég felé

fordíthatja újból faragott orrát.

Aki jót cselekszik, a csaták viharán

sértetlen viszi át a Seregek Ura.”

300      Útnak indultak újból. Szélesöblű

hajójuk a vízen horgonyának feszült,

visszatértükre várt. Vadkan aranylott

sisakjuk tetején, tűz lángjában edzett

védelmező szellem vigyázta életük.

305      Vezetőjét követte a wederek csapata,

míg eléjük magasult a mézsör terme,

az arannyal fedett, fából emelt csarnok,

melynél híresebbről nem hallott még senki.

A hatalom házának, hősök lakhelyének

310      fénye ragyogott a felhők alatt.

Hozzájuk fordult a hullámok őre,

a büszke hajlék felé, a bátrak csarnokához

irányította léptük. Lova hátáról

búcsúzóul így buzdította őket:

315     „Magatokra hagylak. A Mindenható Atya

kegyelme kísérjen a küldetés során,

vezesse kardotok. Ő vigyázzon rátok,

tartson meg épségben. A tengerhez kell mennem,

vésztől, pusztítástól védeni a földet.”

Miklós
Ágnes Kata és Nagy Andrea fordítása

Versek a Tízezer levél gyűjteményéből (Japán, VIII. század)

 

 Negyedik kötet, versváltások, 712.

[Taniva no Óme no Otome[1] három verse:]

Miva-hegy[2] papja
imádja e cédrusfát:[3]
talán büntetés,
amiért hozzáértem,
hogy téged nem láthatlak?

 

Tizenharmadik kötet, vegyes témájú dalok, 3222.

 

Istenek hegye,
emberek mit vigyáznak:
lábához közel
hanga virága nyílik,
teteje táján
kamélia virágzik.
Mily csodálatos
ez a hegy!
Óvják, mint síró dedet.[4]

 

Tizenkilencedik kötet, 4241.

Fudzsivara no Kijokava követ egy verse:

 

Kaszuga mezőn,
imádott istenkertben,[5]
oh, szilvavirág:
virágod pompájában
várj rám, míg visszatérek!

Fordította: Fittler Áron

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Ismeretlen költőnő. Jelen versén kívül még két tankája maradt fenn az antológia negyedik kötetében.

[2] A mai Nara-megyében található, istenként tisztelt hegy. Itt található Japán egyik legrégebbi sintó szentélye, az Ómiva szentély (Ómiva dzsindzsa).

[3] A japán ősvallás, a sintó hitvilágában az istenek gyakran választottak fákat és bokrokat, amikor leszálltak az emberek világába, ezért egyes növényeket – kimondottan az itt szereplő cédrust – istenként tisztelnek.

[4] Ez a hosszúvers (csóka) is egy olyan hegyet dicsőítő ének, amelyen a sintó vallás istenségei lakoznak.

[5] A Kaszuga mező a mai Nara városban található, itt áll a Kaszuga szentély (Kaszuga taisa). Az itt szereplő szilvafát is feltehetően azért ültették, hogy a Kaszuga szentély istene (Kaszuga Mjódzsin) leszállhasson rá.

A. E. Waite költeményei

A Király Titka

 Jól őrzött – túlságosan is – úgy tűnik –
Csak néhány nyom fedi fel a Király Titkát.
A Jelenlét megképződik az est hűvösében
Először azóta, hogy a világ első kertjébe
Napjainkig elzárkózott minden menedék
Legféltettebbjében, az ő leírhatatlan szándékából.
Isten elfedi az Ő dicsőségét kérdő tekintetünk elől –
Nem tudjuk miért; csekély követelés a miénk:
De mindig vágy és remény marad.
A gyenge, zavaros értelmünk a végén talán
Rálel emanációjának új helyére,
Mialatt a lélekben hosszan, mindentől távol,
Dicsőséges hajnalokból és mélységekből
A Király Titkának lélegzete hallatszik.

 

Az immanens felség

Szellemi évődéssel, könnyelmű hajlam,
Élhetünk a síksági városokban.
Idilli réteken, vagy ott, ahol a kertek vannak;
A peremen és a tenger szélén.
Neked és nekem boldog enyhelyet adnak.
De körülveszi a felfoghatatlan,
Mely azokon a szirteken, ahol már nem történik semmi
A hegymászó és egy bizonyos csillag között,
Az immanens felséget a felszínre engedi,
Tudatosan válaszol,
Így, mikor a síkság a csendbe hullik,
Hívogathatja lelkünk hangtalan mélyéig
És az Élet Szavai felelnek odaátról.

(Lovas Sz. Judit fordításai)

 

Arthur Edward Waite (1857. október 2. – 1942. május 19.) ismertebb nevén A. E. Waite mágiatörténész és költő.
Az Egyesült Államokban született, élete java részét azonban Nagy-Britanniában töltötte. A hivatalnokként dolgozó férfi kishúga hirtelen halála után fordult az akkoriban még kevésbé ismert
tudomány, a parapszichológia felé. Waite hamarosan maga is publikálni kezdett, és e tudomány elismert szaktekintélyévé vált. A mágus mégis a kártyajóslás miatt vált világhírűvé, Waite saját
tarotkártyát alkotott, amelynek elgondolkodtató ábráit Pamela Colman Smith festőművésznő készítette.
A londoni William Rider & Son 1909-ben adta ki azt a tarot-csomagot, ami később a kiadó és a szerző nevével fémjelzett Rider–Waite- tarotként lett ismert. Az amerikai születésű Arthur Edward
Waite volt az első, aki módszeresen vizsgálta a nyugati okkultizmus történetét.