Néhány perccel 10 óra előtt szálltam le a sárga kombinóról a Corvin-negyed megállójánál. Tél volt, december eleje, adventi vasárnap, de sajnos hó sehol. Azért jöttem egyedül, mert Hildának megérkezett a lánya, aki ritkán jár templomba, megjegyzem, én sem túl gyakran, most is, főként az Osztováta karácsonyi koncertje miatt. Néhány pillanatra megálltam, hogy ismét megcsodáljam az Iparművészeti Múzeum kivételesen pazar épületét. Ez a tétovázás azt eredményezte, hogy elkéstem, hiába szaporáztam meg lépteimet. A nehéz kapun át jutottam be a tágas udvarra. Majdnem belebotlottam egy középkorú olasz férfiba. Nem tudom miért gondoltam olasznak, mert bár régies, de magyar öltözet volt rajta, talán mert a néhány méterrel odébb álló másik alak Giorgonak szólította. Ő is történelmi korokat idéző gúnyát viselt, határozottan tudtam, hogy germán, az akcentusából ítélve, talán sváb, de valószínűbb, hogy szász. Történészi ismereteim alapján úgy ítéltem, a XVI. század végén, illetve a XVII. század elején viseltek ily gúnyát komoly egyházi emberek Magyari-országon. Nem szeretek elkésni sehonnét, főként nem templomból, ezért kapóra jött számomra, hogy mögöttem sietett egy idősebb hölgy is. Gálánsan magam elé engedtem, így belépéskor főként rászegeződtek a kíváncsi tekintetek, miközben én gyorsan beosontam a hátsó padsorok egyikébe. Egy vendéglelkész beszélt a szószékről, mégpedig egy nő. A tordai ediktum, a dési egyezség, illetve a dícsőszentmártoni zsinat dacára, úgy hiszem, Dávid Ferenc, Heltai Gáspár, Egri Lukács, Bogáti Fazakas Miklós, Toroczkai Máté és társaik számára ez már túl sok lenne, mármint egy női lelkész, ahogy azt Báthori István fejedelem törvénye is kimondta, miszerint a reformáció befejeződött. Szerencsére e téren nem lett igaza a nagy államférfinak. A reformokra folyamatosan szükség van az élet minden terén, csak nem mindegy, hogy ezek a reformok hová vezetnek. A Báthoriak óta eltelt évszázadok alatt a fejlődés az unitárius egyházban sem állt meg. Sőt, állítom, hogy az egyetlen magyar alapítású felekezet, egyben az egyik leghaladóbb és legtoleránsabb. Ami nem kis dolog ebben az ál-toleráns világban, ahol már csak alig leplezetten folyik a vallásháború. A kereszténység a legüldözöttebb vallás, és még a tradicionálisan keresztény országokban is első számú közellenséggé tették. A mások, akik a másság védelmében üldöznek másokat, akik másképpen mások, mint ők és elvbarátaik. Eszembe jutott egy vicc, ami a Rákosi diktatúra idején született: Hogyan érjük el, hogy minél kevesebb ember járjon templomba? Hozzátok ki a keresztre feszített Jézust, és vigyétek be helyette Lenint! Ez persze kissé furcsán hangzik egy protestáns templomban, de mit számít, hogy római vagy görögkatolikus, református, evangélikus vagy unitárius, a templom Isten háza.  És nem allahé – szólalt meg váratlanul Mitracsek úr, aki a templom legtávolabbi sarkában ült és mindenre figyelve jegyzetelt. Tudósítást írt a Kárpátaljai Hírmondónak, az apropót az adta, hogy az Osztováta megzenésített versei között szerepelt a kárpátaljai Lengyel János néhány költeménye is.

            A lelkésznő a karácsonyi ünnep előtti várakozásról beszélt, a gyermeki áhítatról és a felnőttek gondjairól. Mert, sajnos a végletekig elanyagiasított világunkban, sok pénzbe kerül, hogy az emberek megfeleljenek a karácsonnyal szemben támasztott elvárásoknak, miközben néhány európai országban még az ünnep nevét is megváltoztatták, nemhogy a jelentését.

            – Bizony így vagyon ez, az keresztyén világ romlására! – szólalt meg mögöttem egy gondterhelt arcú, ötvenes évei végén járó atyafi. Az ő testét is régi korok sorsviselt gúnyája fedte. Sőt, a hátsó padsorokban, még vagy két tucat hozzá hasonló férfi ült. Egyesek némán, élénk figyelemmel kísérték a prédikációt, mások, meg is vitatták az elhangzottakat. Eszembe ötlött, hogy idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, ezek a férfiak biztosan ezért öltötték magukra történelmi korok viseletét, és ezért beszélnek egymás között ódon magyarul. Lehet, hogy egyesek számára sértő anyanyelvünk ilyetén jelzője, most, amikor egyik neves budapesti-magyar énekesnő, a Kádár-korszak ünnepelt sztárja, egy interjúban azt találta mondani, hogy a magyar elfajzott nyelv. Jogos a felháborodás. Ám, ha meghalljuk egy csángó ember archaikus szavát, kicsit elgondolkodunk, mai nyelvünknek valóban vannak vadhajtásai, mert nem hallunk olyant, mint: pari, ubi, telcsi, pulcsi, i-pad, üccsi, bifidusz-eszenzisz. Mindig elkalandozok más tájakra. Ezért tartják az írókat, megjegyzem, nem alaptalanul, szórakozottnak. Magam vagyok rá az élő bizonyíték, de aki nyitott csatornákkal jár a világban, az információáradat sokszor rongálja meg a szenzorjait.  Találó, mármint korabeli öltözékekkel megidézni a történelmet, gondoltam és odabiccentettem az uraknak. Ezt látva, Felícián presbiter lépett oda hozzám és csak annyit mondott: Kedves vendégek Erdélyből! Kétszer jártam ott, először egy baráti házaspár kalauzolt Mátyás király ékes Kolozsvárán, már, ami maradt belőle, mióta a vlachok bitorolják. A korábban szólott férfiú mintha hallaná a gondolataimat, a város nevének elhangzásakor, nagyot sóhajtott.  Lelki szemei előtt felsejlett szülővárosa, a szülői ház, az édesapja, kinek jóvoltából, hírös külhoni iskolákban tanulhatott. Eszébe jutott a nap, amikor először szólt a hívekhez, akik már lerázták lelkükről a pápai igát, de még tapogatózva, botorkálva keresték az igaz utat a teremtőhöz. Szolid mosoly futott át arcán, azon kort idézte meg, mikor még jó János Zsigmond fejedelem kormányozta Tündérországot, bölcsen, türelmesen, korát alaposan megelőzve. Tanulmányaim során olvastam, hogy akkoron a hitviták nem csupán a tanult deákok és tudós püspökök kiváltsága volt, erről beszéltek a társadalom minden rétegében, csakúgy, mint napjainkban a fociról és a politikáról. Ahogy a 17. századi krónikás, jó Nagy Szabó Ferenc uram írja: „Akkori napokban hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputatiót és pártolódást: falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal a két religio, úgymint a calvinista és ariana religiokon valóktól disputálást hallottál volna”.

A múltjában bolyongó férfi ült a legközelebb hozzám, egyedül, társai hátrébb foglaltak helyett, látszott, hogy ez nem a kiközösítés, sokkal inkább a tisztelet távolságtartása. Az egyik vitázó kissé elragadtatta magát és hangosan próbálta alátámasztani igazát. Egy pillanatra a lelkésznő is odanézett, a teremben lévők többségével egyetemben, de nem zökkentette ki áhítattal telt állapotából sem ez, sem a szórványosan felhangzó gyereksírás.

Ferencet viszont visszarángatta a terembe Basilius István öblös hangja. Merengése alatt is figyelemmel kísérte a mögötte zajló vitát, most hirtelen felállt és hátra fordulva mondta: “Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön!”

Közben Dávid Ferenc, mert most már biztosan felismertem, újra visszatért arra a síkra, ahol lelki szemei előtt életének mozgalmas jelenetei elevenedtek meg. Most vettem csak észre a csuklóin a rabvasak nyomát. A láncok régen az enyészeté lettek, de a püspök tanítása ma is élő, lüktető szívvel táplálja fogyóban lévő magyarjaink haza és nemzet-szeretetét. Nagyon fontos ez a magyart-próbáló időkben, amikor a Hibbant Néró és pártja azon magyarok ellen támad újra, akiket a balsors idegenbe szakított otthonra, oly közel, s mégis távol a maradék Magyarországtól. Amikor azt harsogja a böszme, hogy nincs semmi közünk Budapesthez, s ki Kolozsvárott, Kassán, Szabadkán, Beregszászon született, az legyen jó román, szlovák, szerb, ukrán! De ekkor, Ővári Benedek, aki izgalommal figyelte gondolataimat, felháborodottan kiáltotta: Galádság! Üzeném az cudar uraságnak, legyen ő elébb Pesten jó magyar!

–Látom, kend tanult deák – szólt hozzám Dávid Ferenc.

–Nem vagyok deák, az is Ferenc volt, én amolyan historiális literátus lennék.

–Az imént hallám, hogy egyházam pályázatot írt ki.

–Valóban, arra írtam ezt a rendhagyó novellát. Verssel is készültem, de nem vagyok valami ékes rímköltő. Na meg kevés időm volt, későn fedeztem fel a kiírást.

–Aztán miféle rigmust költött kend, felmondaná-é itt nékem?

–Hát persze, ha ily nevezetes ember kéri, csak a bíráló bizottságban ülő szakemberek meg ne hallják! – azzal elkezdtem szavalni.

Déva foglya

Hát felépült mégis
magos Déva vára,
meghozta gyümölcsét
Kelemenné vére hullása.

Ott áll most büszkén,
óvván Erdély népét,
elemészté derék Ferencet,
unitusok lelkészét.

Fejedelmi ukázzal
tették meg börtönévé,
Blandrata árulásának
ártatlan eszközévé.

…….

Ebben a pillanatban kinyílt a templom ajtaja és belépett a terembe az olasz férfi, akivel az udvaron majdnem összeütköztünk.

             Blandrata! – ugrottak talpra a püspök barátai. – Hogy merészel idejönni? Gazember! Áruló!

Dávid Ferenc jobb kezét felemelve csendesítette le társait. Nehéz pillantást vetett egykori barátjára, majd intett, nyugodtan foglaljon helyet. Blandrata mögött Ráv Mátyás is beosont a terembe, amit Beke Dániel püspök nem nézett jó szemmel. Első ámulatomból felocsúdva eszembe jutott, hogy ez mekkora szenzáció, ha ezt megírom, mind történészként, mind újságíróként nevet szerzek, ismert leszek. Előkaptam a fényképezőgépemet, hogy híven dokumentáljam a nem mindennapi történéseket. De hiába, egyetlen felvétel sem sikerült. Gyorsan szóltam Magdinak, hátha ő a kamerájával több eredményt ér el. De sajnos nem. Megértettem, hogy ez most nem a világi hívságról, a hírnévről, a földi dolgokról szól.

A lelkésznő Krisztus, a Fény, a Remény születéséről beszélt. Fájlalta, hogy mi, emberek, elfelejtettük, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. A szeretetben benne van a megbocsájtás is. Ekkor Dávid Ferenc felállt és lassan, de határozottan odalépett Blandratához és a jobbját nyújtotta felé. Amaz fátyolos szemekkel rázta meg barátja kezét, majd átölelte és azt mondta: Bocsáss meg nekem! …. Megbocsátok!

A templom közönsége elérzékenyült, megéreztük a szentlélek jelenlétét. A lelkésznő elégedetten bólintott, majd így fejezte be prédikációját: Ne legyünk XXI. századi Montaguk és Capuletek, legyünk inkább modernkori Dávid Ferencek és Blandrata Györgyök!

Az ezt követő koncert után elragadott a forgatag, odaköszöntem Katának és Zsoltéknak, de azt még láttam, amikor Beke Dániel odalép a megszeppent Ráv Mátyáshoz és Dávid Ferenc példáját követve, békejobbot nyújt neki. A helyi lelkész mindenkit meghívott a közösségi terembe, szeretet-vendégségre. A közösségi szobába az udvaron át lehet eljutni, én a történelmi vendégeket követve léptem az udvarra, ahol távolabb megpillantottam egy újabb prédikátort, aki nem jött be a templomba. Radeczki Bálint ment oda hozzá Péchi Simonhoz és barátságosan meginvitálta maguk közé. Sosem felejtem el ezt az élményt. Jó volt magyarnak lenni, jó volt embernek lenni itt, ebben az eldugott kis unitárius templomban, a béke és a szeretet csendes szigetén, alig pár méterre Közép-Európa legforgalmasabb körútjától. A szeretet csodákat tesz. A szeretet mindennap itt van közöttünk, csak a zajos információ özönben meghibásodnak a szenzoraink, és nem vagyunk képesek felismerni. Vagy mégis?