Igazán szép nő volt ez a Bodóné! Ismerik? Nem? Na ja, hiszen csak egy kitalált mesehős! – mondanák egyesek. Gondolják? Hátha találkozott vele mégis valaki! Oké, ha nem is pont vele, de más, hozzá hasonló típusú asszonnyal! Szóval szemrevaló nő volt a Bodóné. Termete arányos, szemöldöke fentről lefelé, az orrnyereg felé ívelő, ajkai vékonyak, szeme nagy és sárgás színű, mint a macskáké. A szemben lévő lakásban lakó barátnője nem is győzte dicsérni.

– Olyan vagy, mint… mint egy topmodell. És nemcsak csinos, intelligens is, aki sokkal jobb férjet érdemel, mint Bodó Zsiga – kottyantotta ki egyszer önkéntelenül. – Bocsánat, kiszaladt a számon! Nem kellett volna mondanom.

– Miért, mi bajod van neked a Zsigával?

– Nekem semmi, csak felháborít, amiért úgy bánik veled, mint egy cseléddel. Végül is barátnők vagyunk, nem igaz? – mozdult simogatásra a tenyere, aztán mégsem simogatta meg a szőke, sudár szépasszonyt. – És aki téged bánt, az engem is bánt, madárkám. Kivasaltad a nyakkendőm? Ezt a kotyvalékot eszik, vagy isszák, naccsága? Pofa be, amikor újságot olvasok! – parodizálta a szomszédját. – A helyedben én már rég elváltam volna tőle, esküszöm.

– El is válok, ne izgulj, de… pillanat! Honnan tudsz te minderről? – húzta fel a szemöldökét Bodóné.

– Egyszerű. Ne felejtsd el, hogy ez itt egy panelház, és a becses férjurad sem szokott ám suttogva beszélni.

– Jaj, bocsáss meg! Képzelem, hányszor zavartunk! Na, és mondd, azt is hallod, amikor… – futotta el az arcát a pirosság. – Ugye, érted, mire gondolok?

– Nem, azt nem.

Pedig dehogynem! Az utolsó szóig mindent hallott Áts Vera. Ette is a méreg, féltékenység és hasonlók. Aha, egyszóval… ! Pontosan: a sovány, horgas orrú szomszédnő maga is Bodónéba volt szerelmes. Persze csak úgy titokban, mert milyenek az emberek: a legtöbben még ma is képtelenek elfogadni a másságot. És Áts Vera mindig ügyelt a látszatra, ügyelnie kellett ahhoz, hogy tiszteljék, mint nőt és postavezető-helyettest egyaránt.

– Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy, és megfontolom a tippedet. A fenébe is, igazad van: Zsiga meg én valóban nem illünk egymáshoz!

Ettől kezdve ritkábban ordibált a férfi odaát, és… maradt minden a régiben, más szóval mégsem vált el Bodóné.

– Érdekes!  – csóválta meg a fejét a tisztviselőnő. – Elárulnád, mi történt? Kibékültetek, vagy elrestellte magát a mester úr?

– Egyik sem, csak most más helyen melózik. Kamionos lett, így alig látom jóformán. Reggel ötkor megy, este jön, megvacsorázik, s már zuhan is az ágyába.

– Ez jó, komolyan, hiszen így patáliázni sincs ereje, na, és jobban is keres, gondolom.

 – Jobban, sőt, az a terve, hogy holnaptól Tir-kamionosnak szerződik, amivel ennél is jobban kereshet.

– Nocsak! Nem is olyan ütődött ez a mákvirág! – dicsérte meg Áts Vera, azzal a boldog reménnyel, hogy ezentúl még többet lehet a szép szőke asszonnyal.

Jól számított, lehetett anélkül, hogy tartania kellett volna a férfitól. Csak egyszerűen átsétált, és haza sem jött éjfélig.

– Nem zavarlak? – puhatolódzott egyszer óvatosan. – Semmiképp sem venném a szívemre, ha miattam elhanyagolnál valamit vagy… valakit – kacsintott rá cinkosan.

– Valakit?

– Egy pasit, teszem fel, akik nélkül elég üres lenne az életünk, s miután a férjed napokig nincs itthon…

– Ne is folytasd, ismét eltaláltad. Igaz, hogy most kevesebb cirkusz van, így akár el sem kell válnom Zsigától. Csak hát olyan unalmas egyedül, mindig csak egyedül.

– Logikus, épp ezért kérdeztem. De ne búsulj, majd én kárpótollak, ha megengeded – nézett sokatmondóan barátnője szemébe.

– Te? Engem? Mégis hogy érted?

– Nem pedzi, vagy legalábbis úgy tesz, mintha kettőig sem tudna számolni – sóhajtott magában. – A lényeg azonban mindenképp ugyanaz: ez a cicababa csak férfiakról álmodik. Barátsággal – mondta fennhangon. – Á, szamárság! Megint miket beszélek, hiszen ezzel egy pasit sem lehet pótolni.

– Erről jut eszembe: te miért nem mentél férjhez, Verácska?

– Mert eddig csak bunkókba botlottam. Márpedig nekem csak olyan férfi kell, aki eszes, udvarias és… széplelkű. Most mit nézel? Szerintem minden férfiasság csak akkor ér valamit, ha az lelki finomsággal párosul. Aztán, nos, igen, legyen humora, továbbá megbízható és lepjen meg egy-két ajándékkal is időnként.

– Egy autóval! – lelkendezett Bodóné. – Ékszerek, ruhák… ! Istenem, de szép lenne!

– Hát, ha nem is autóval, de néhány bók, virág jólesne – zökkentette vissza a valóságba Áts Vera.

A fiatalasszony tovább nem is faggatta, és élte tovább a maga dolgos, de szürke, eseménytelen életét. Egy ruhásboltban volt pénztárosnő, férje sofőr, megéltek. Még jobban is, mint a nagy átlag. Csak a férfi hiányzott, kb. ugyanaz, aki Vera leírásában szerepelt. Tartson szeretőt? Ez is egy megoldás, csak éppen nem tisztességes, mert akármilyen dúvad is őkelme, mégis csak törvényes házasok. Akkor hát… ? Akkor elválik, és megpróbál új életet kezdeni – oldotta meg a gordiuszi csomót egy álmatlan, vívódással teli éjszaka, és alig várta, hogy hazarobogjon a férje Rómából. Nézzük csak, mikor jön! Állítólag vasárnap, vagyis éppen három nap múlva.

Eltelt egy nap, és a fiatalasszony szívébe nyugtalanság lopódzott. Az rendben van, hogy elválik, de mit szól hozzá a fuvaros? El sem hiszi, hogy így döntött, amikor meg elhiszi, még ellazsnakolja mérgében. Mert ez ilyen, előbb üt, és csak utána nézi meg, miért és hova ütött tulajdonképp. Talán szólni kellene Verának. Ő olyan tapasztalt, különben is több szem többet lát.

– Volna számomra két perced? Szeretném kikérni valamiben a tanácsod – csengetett be úgy estefelé a tisztviselőnő ajtaján.

 – Most? – jött zavarba Áts Vera. – Ne haragudj, de éppen van nálam valaki – húzta össze mellén a fürdőköpenyt. – Sürgős, vagy ráér holnapig?

– Ki az? – dülöngélt ki váratlanul a fürdőszobából egy tinédzserkorú leányzó.

Anyaszült meztelenül. Egyik kezében pohár, a másikban pezsgősüveget szorított.

– Vissza, vissza! Öltözz fel, kérlek! Nem látod, hogy vendégünk van? Bocsánat! Kicsit becsiccsentett a… a leányom.

– Ki? – csodálkozott rá Bodóné, de a leány is. – Nem is tudtam, hogy lányod is van.

– Csak mostohalányom. Eddig… izé… haragban voltunk. Ezért is hallgattam róla. Öltözz már fel, madárkám!

Hopp, még egy madárka! Szóval Verának több madárkája is van egyszerre! Ráadásul ittas, no meg pucér is ez a madárka – pislogott a fiatalasszony. Fura, de hát az ő dolguk.

– Elnézést, majd holnap visszajövök.

– Sietsz? – ringatódzott Annához a hosszú hajú tinédzser. – Csinos kis pofid van! – cirógatta meg az arcát kedvesen. – Nem volna kedved velünk fürödni?

Bodóné megütődve kapta el a fejét, majd sarkon fordult, és megjegyzés nélkül odébbállt.

– Kérlek, bocsáss meg a tegnapi incidens miatt! – mentegetődzött másnap a postavezető-helyettes. – Biztosítalak, Lola nagyon rendes csaj. Általában nem iszik, sőt, még csak nem is dohányzik. Most is csak a kibékülésünk örömére hajtott fel egy-két pohárral.

– Egy-két pohárral.

– Hát istenem, esetleg többel is, kupán is vágta szegénykét. Remélem, kivételesen elnézed, és nem érted félre a helyzetet.

– Oké, felejtsük el! – engesztelődött ki a pénztárosnő.

– Kösz! Örülök, hogy ilyen elnéző vagy – puszilta homlokon Áts Vera.

A száját persze nem merte, bár számtalanszor megfogadta, hogy kiteszteli a szépasszonyt. Ha leszbikus, kétségtelenül visszacsókolja. Ha nem, agyő, Annácskám! Nem repes majd örömében, de még mindig jobb, mint reménytelenül epedni.

– Tulajdonképpen miért kerestél?

– El akarok válni Zsigától.

– Tehát mégis. Jól meggondoltad?

– Jól. Megpróbáltam egyedül élni, mert valójában egyedül élek. Társaság niksz, moziba, diszkóba nem járok.

– Helytelen. Hány éves is vagy, madárkám?

– Harminckettő.

– Én negyven, mégis mindenhova eljárok: kirándulni, fürdőkbe…

– Szólóban? Mert épp ez a baj, s miután nincs kivel, inkább otthon maradok. Pedig isten látja lelkemet, én is szeretem a társaságot. Szóval olyan férjet szeretnék, akivel bárhova elmehetek, s miközben mindenki tiszteli, engem is megbecsül, ajándékokat vesz stb., mint ahogy te is kifejtetted néhányszor.

– Ha nincs ló, jó a szamár is. Szingliként is szép az élet, madárkám. Egyesek szerint még szebb is, mint kettesben. Azt csinálsz, amit te akarsz, akkor főzöl, mosol, takarítsz, amikor jólesik. Ami pedig a szexet illeti, azzal fekszel le, akit megkívánsz. Kell ennél ideálisabb állapot?

– Kinek a pap, kinek a papné. Nekem szimpatikusabb az előbbi forgatókönyv.

– Ebben az esetben sok szerencsét! – húzta fel az orrát a tisztviselőnő. – Tanácsot kértél, hát megkaptad, bár úgy tűnik, neked nincs is szükséged tanácsra.

– Kérlek, ne haragudj! Figyelek ám én reád is, de én csakis férjjel és gyerekkel képzelem el a folytatást. Ha Zsigával nem jön össze…

– Csak nem… impotens?

– Ő? Minden városban van egy mucusa. Nem jön össze, mert én nem akarom. És ez nagy különbség. Tudsz követni?

– Igyekszem, Annácska, igyekszem. Aztán hogy képzeled? Netalán már is van valakid? – kérdezte gyanakodva.

– Egyelőre senki, de ne aggódj! Én csak becsületes vagyok, nem hülye.

Kérdés: máris vagy majd válás után szervezze meg az akciót? Előtte nem fair, azonkívül hírbe hozzák, pletykálnak róla, ami még a per kimenetelére is kihathat. Utána viszont időt veszít, hiszen hetek, hónapok is eltelnek, amíg rátalál az Igazira. Már ha egyáltalán rátalál. Vera szerint kár a gőzért, mert a mai pasasok csak a pénzre, pozícióra vagy szexre hajtanak. Legjobb példa erre az internetes csetelés. Alig lép be valamelyik szobába, mindjárt megkérdezik, leány-e. Internet! – ragyogott fel Bodóné arca egyszerre. Itt kell megindítani az akciót! Nem kell hozzá más, mint odaülni a számítógép elé, a többi megy magától. Még szerencse, hogy Zsiga rühelli a computert. Nincs türelme gépelni, és internetezni sem igen tud az ostoba, különben holtbiztos, hogy minden lépését követné. De nem követhetik mások sem, ezért mégsem várok a válóper végéig – határozta el magát, és még aznap feladta a következő internetes hirdetést.

Keresem a párom. 32/165/65 nő keresi olyan, minimum érettségizett fiatalember ismeretségét, aki amellett, hogy tiszteli, el is kényezteti a partnerét, kellőképpen ápolt, udvarias, és a munkája mellett ráér a feleségével is törődni.

Megmutatta a hirdetést Verának, végül is barátnők, nem titkolózhat előtte.

– Ugyan, férfiak! Mit remélsz te ezektől!

– Csak ami normális. Vagy szerinted túl magasra állítottam a mércémet?

– Majd elválik. Várd ki a végét, madárkám!

Nos, nem kellett sokáig várnia. Annyi levelet kapott, hogy alig győzte olvasni. A bőség zavara. Kiválasztott magának ötöt, aztán kettőt, egyet. Az utolsó értelmes, bár inkább csúf mint szép arcú férfi volt. Könyvtáros, aki ugyanolyan választékosan társalgott, mint ahogy öltözött. Különösen a beszédstílusa tetszett Annának, ha nem is mindig értette. Persze nem csoda, egyetemet végzett, művelt férfi létére nem fogalmazhat úgy, mint egy sofőr vagy pénztáros.

– Mi újság a válással? – érdeklődött egy nap Áts Vera. – Milyen stádiumban van már a válóper?

– Semmilyenben. Előbb ismerkedek, tájékozódom, hogy előkészítsem a terepet, aztán ha kaptam valakit, jöhet az ügyvéd is.

– És… kaptál, vagy még mindig csak ismerkedsz?

– Kaptam. Harmincöt éves, művelt úriember. Kiskunfélegyházán könyvtáros.

– Gratulálok! – mondta savanyúan. – Nekem is bemutatnád? Csak tréfáltam. De az esküvődre elmegyek.

–  Nana, nem is rossz ötlet! Gyere át este hét körül – akkor szoktunk beszélgetni –, és azonnal bemutatlak Artúrnak. Legalább megmondod, mi a véleményed a pasimról.

– Megtisztelsz. Este hétkor itt leszek.

– Kellemetes jó estét! – üdvözölte Artúr Bodónét, amikor az rákattintotta a webkamerát.

A tisztviselőnő meglepődve tekintett az öltönyben és csokornyakkendőben feszítő férfira. Milyen illemtudó fiatalember! Nem panaszkodhatsz Bodóné! Kicsit ugyan csúnyácska, de mint dzsentlemen, le a kalappal, az bizonyos.

– Szia, Artúr! Engedd meg, hogy bemutassam a barátnőmet, Verácskát.

– Örvendek! Asztalos Artúr, szolgálatára – pattant fel a könyvelő a karosszékből udvariasan.

– Mit szól a barátnőmhöz? Ugye, milyen csinos csaj?

– De Verácska! Ilyet nem illik mondani, meg aztán Artúrt ez nem is igen érdekli!

– Általában tényleg nem, mert engem sohasem a külcsín, hanem a belbecs sztimulál^[1], de ennyi kecs láttán én sem lehetek permanens^[2]. Beleértve önt is természetesen.

– Kösz, ön nagyon kedves, Asztalos úr.

– Szólítson Artúrnak, ahogy a barátaim is neveznek.

– Te viszont tegezz, tudod, interneten ez így szokás.

– Szép időnk van.

– Csak egy kicsit aszályos. Sok az olvasód? Állítólag könyvtáros vagy.

– Évről évre kevesebb. Manapság a legtöbben inkább csak pénzt olvasnak.

– Kivéve Artúrt. Ő rengeteget olvas ám – elegyedett a beszélgetésbe a fiatalasszony.

– Ez a munkámmal jár. Ha egy bibliagráfos^[3] nem informált, informálni sem tud, ugyebár, márpedig egy valamirevaló olvasó erre is igényt tart. Te mivel foglalkozol, Verácska?

– Én csak postás vagyok. Szürke kisegér, szóra sem érdemes.

– Ej, ne szerénykedj! Dehogyis vagy te kisegér. Ő a nagyposta 2. számú főnöke – tette hozzá magyarázóan Bodóné.

– Csakugyan? – villanyozódott fel a disztingvált könyvtáros. – Család, gyerek van, ha nem vagyok indizgrét^[4]?

– Nincs. Hajadon vagyok, szabad és független – fészkelődött Áts Vera.

Kissé kíváncsi a könyvmolyuk! Még jó, hogy a fizetéséről vagy a betétkönyvéről nem faggatja!

– Az sem rossz, jelesül ha valaki karriert is akar befutni. Egyébként te is itt laksz ebben a… háztömbben, vagy valamelyik kacsalábon forgó rózsahegyi villában?

– Nem mindegy? – méregette a férfit gyanakvóan. – Hiszen téged sohasem a külcsín, hanem a belbecs „sztimulál”.

– Szép város az a Kiskunfélegyháza? – próbálta más irányba terelni a társalgást Bodóné, de a férfi ügyet sem vetett rá.

Ekként ismerkedtek, csevegtek, és azzal váltak el, hogy máskor is összejönnek így trióban.

– De elhallgattál! – mondta Vera, miután kikapcsolták a kamerát. – Meg sem kérded, mi a véleményem Artúrról?

– Mi?

– Szerintem ez az ipse… Lehetek őszinte?

– Nem tetszik?

– Pro primo^[5]! Láttad a kezét, megfigyelted, hogy mozog?

– Hogy?

– Mint egy nehéz munkát végző, fizikai dolgozó: rakodómunkás, vízvezeték-szerelő… A keze akár egy kalapács, arca durva, mozdulatai suták. Pro secondo: idegenszó-használata pontatlan, mi több: néha azt sem tudja, mit jelent. Egy szó, mint száz: a te Artúrkád olyan könyvtáros, mint amilyen segédmunkás vagyok én egy sörgyárban.

– Lehet – hangolódott le a fiatalasszony. – Hanem a beszéde akármilyen… Hogy is mondtad? Pontatlan, de, már megbocsáss, mégsem úgy fogalmaz, mint a férjem például.

– Mint Zsiga biztos nem. Nála azért műveltebb, és van annyira rafinált, hogy pillanatok alatt felmérje, mivel tetszhet egy szép, finom lelkű asszonynak. Ez van, madárkám, ilyenek a férfiak! – eresztette ki Vera legutolsó fullánkját.

Egyrészt a férfiak iránt érzett gyűlöletből, másrészt ki tudja, hátha ezzel is közelebb kerülnek egymáshoz. Akkor azonnal kiadná az útját a „mostohalányának”, mert ezt a szépasszonyt mindenkinél jobban kedveli. Anyukám, milyen klasszak a combjai! Hát ami még feljebb és bennebb is van! Vajon mit szólna ahhoz, ha egyik lábát becsúsztatná közéjük? Csak egy percre, csak egy centit, nem többet, utána nem bánja, jöjjön, aminek jönnie kell. A gondolatot tett követte, és szívszorongva leste, miként reagál rá Bodóné. A nő reflexszerűen kapta pillantását Verára. Az rögtön visszakozott, mintha csak úgy, véletlenül ért volna a lábához.

– Bocsánat!

Úgy tűnik, még nem jött el az ő ideje. Ha másról lenne szó, egy percig sem tétovázna: hozzád vagy hozzám? De Anna más, őt sokkal jobban tiszteli ahhoz, hogy belegázoljon a lelkébe. Rágyújtott egy cigarettára, és a falon függő kép tanulmányozásába temetkezett.

– Jó, megengedem, akadnak ilyen kandúrok is – törte meg a csendet a fiatalasszony. – De mit akarnak ezzel elérni?

– Mit, mit? Úgy kérdezed, mintha ma beszélnénk erről először. Nőt, pénzt, szórakozást, vagyis csupa olyasmit, aminek semmi köze a lelkünkhöz. Éppen ezért nem értem, miért akarod a fejedet egyik igából beledugni a másikba? El akarsz válni? Úgy legyen, amennyiben utána kiélvezed az életet. Én már többször elmondtam, és megint csak azt javaslom: járjunk, szórakozzunk együtt, és fütyöljünk a világra! – szorította meg Anna kezét melegen.

Bodóné szemében ekkor – vagy csak ő képzelte – megvillant valami.

– Köszönöm, hogy meglátogattál. Gyere el máskor is.

Végre kapiskálja már, hogy mit akar? – találgatta magában a horgas orrú szomszédnő. Egyáltalán biztatja, vagy még távolabb került tőle, mint bármikor? A hangja mindenesetre elég hideg és szomorú. A hidegségét még csak értené, de hogy miért szomorú, egyelőre halvány lila gőze sincs.

Az álkönyvtáros esete erősen meggondolkoztatta Bodónét. Bár nem érte váratlanul, ennyi furfangra azért nem számított. Igaz, nem abszolút biztos, hogy szélhámos ez „az úriember”, tán még jót is akar a maga módján. De erről meg is kell ám bizonyosodni. Például úgy, ha személyesen is felkeresné. Csakhogy egy ilyen út során sok minden megeshet: kisiklik a vonat, nem kap szállodát, kizsebelik, megbecstelenítik… Itt, Pesten még megjárja, itt itthon van, akár el is kísérhetné valaki, például Verácska. Nem, ő nem! Valahogy olyan furcsán viselkedik vele mostanában, ahogy néz, fogdossa… Nem merte tovább gondolni, elvégre tévedhet, ha meg nem téved, hát istenem, ő faragjon belőle más hölgyet? Legfeljebb szakítanak. Alkalomadtán, Artúrral viszont azonnal – kapcsolta be a számítógépét. Szép, de mit füllentsen, illetve miért füllentsen? Csalódott benne, és ennyi. A függöny legördült, vége a komédiának! Elküldte az e-mailt, utána napokig a számítógép közelébe sem somfordált.

Egyik nap az íróasztal körül rendezve a kezébe akadt egy kazetta. A Zsigáé volt, és kulcsra zárt. Hogy mit őrzött benne, nem tudta. Soha nem is igen törődött vele, de mivel most benne felejtette a kulcsot, hát kinyitotta. A ládikóban színes, régi és újabb fotók hevertek. Az én édes kacorkámnak. Icutól szeretettel. Oltári éjszakáink emlékére… – olvasta elhűlve. Valamennyi nő meztelen volt, és a pucér mellek, combok közt itt-ott elővillant Bodó Zsiga feje is. Anna szeme villámokat szórt. Hiszen ez a kacorka úgy gyűjti a kurvákat, mint mások a pénzt vagy bélyeget. Nyomás vissza a számítógéphez! Majd elválik, kinek a trófeája oltáribb! Megnyitott egy társkeresőt, és tallózni kezdett a hirdetések közt.

49 éves vagyok és szeretném hátralévő életemet vidáman leélni. Ehhez egy komoly, 30-40 év körüli csinos társ kellene. Nem diplomás és különösebben művelt sem, mert én sem vagyok az. Primitív hölgyek kíméljenek! Nem érdekel sem a múltad, sem a jövőd, az sem, hogy mid van, mid nincs. Nekem megvan mindenem, mert az okos ember gondol idősebb korára is. A kor és külső nem számít, hiszen kölcsönös vonzalom esetén mindez már úgysem játszik szerepet. Ami számít, az az őszinteség, tapintat. Én megértelek téged, te megértesz engem, és nem terheljük egymást minden semmiséggel fölöslegesen. Elvárásaim nincsenek. Csak azt nem szeretném, ha cigarettáznál, vagy elhanyagolnád a házi munkát. Kérlek, írj azonnal, ha te is hasonlóképpen gondolkozol! Köszönöm, hogy meghallgattál.

Csinos frázisok! – kuncogott a fiatalasszony. Csak legalább érteném! Mert mi az, hogy az életkor és külső nem számít, ha egyszer 30-40 éves, csinos társat szeretne magának? Az is érdekes, hogy a vidám élethez komoly nőt keres, továbbá nem tartja magát műveltnek, a primitív nők azért kíméljék. De a gondok elhallgatása sem éppen logikus. Hogy a csudába legyek valakihez őszinte, ha a problémáimról tapintatosan hallgatok? Hú, tallózzunk tovább, még mielőtt hascsikarást kapok ettől az elvárások nélküli társkeresőtől.

26 éves, gyenge testalkatú, intelligens férfi kb. 40 éves, férfias, kemény nőt keres élettársi vagy alkalmi kapcsolat céljából. Nem baj, ha csúf, esetleg munkanélküli, mert én rendesen eltartom, főzök neki, mosok rá, csak nagyon-nagyon szeressen. Ezt úgy mutathatná ki legjobban, ha minden szeretkezés előtt és után megkorbácsol. Ha ezen csodálkozol, alá’ szolgája! Ha megértesz, te leszel életem asszonya. Részleteket később. Írj, hogy írhassak.

A másik hirdetés így hangzott:

20 éves joghallgató vagyok, kedves, első osztályú szerető. Sajnos emellett szegény is, így szükségem lenne egy olyan szponzorra, aki egyetemi tanulmányaimat finanszírozná. Mivel tisztában vagyok vele, hogy, mint mindennek, ennek is ára van, ezért cserébe szeretetet, szexet és védelmet ajánlok. Nem életre szóló, de legalább négy évig tartó kapcsolatot kereső hölgyek előnyben. Idősebb életkor nem akadály.

Tiszta sor: valamit valamiért. Csupán az visszataszító a dologban, hogy még a szeretetet is aprópénzre akarja váltani.

Folytatása következik…

_____________________________________________________

^[1] Stimulál
^[2] Folytonos, állandó. (lat.)
^[3] Bibliográfus. (lat., könyvtáros)
^[4] Indiszkrét.
^[5] Először. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: Laura Barat)

Hárman vagyunk, ugyebár. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Bár én még nem vagyok még nem vagyok teljesen befejezve.
Mint valami időzített bomba. Vagy beteg macska. Ha elcsatangolnék, szégyent hoznék a szüleimre.
Bár nem csatangolok túl sokat: ülök a kisszobában, zenét hallgatok, megcsinálom a leckét, vagy kimegyek, és anyával bámulom a sorozatokat. Néha ehhez sincs kedvem, csak figyelem az esőt vagy a havat az ablakomból. Ahogy szép lassan elkopnak a tárgyak az udvaron, ahogy a nap és a szél kiszívja a színt a virágokból. Végigheverek az ágyamon, és hallgatom a zajokat a csövekben.
Mit szólnál egy kis töltött paprikához, kislányom?
Minden körülöttem forog. Pedig anya még azt sem képes megjegyezni, hogy melyik a kedvenc ételem. Minden héten elcsodálkozik, hogy a töltött paprikát nem szeretem. De. Nem. Hogy-hogy? Pedig isten bizony, úgy emlékeztem. Minden hónapban kiszámolja, hogy mennyit költ rám: nyelvóra, cipő, fodrász. Ilyenkor birizgálom a hajam, lesütöm a szemem. Érzem, hogy valamit nyújtanom kéne – ezért a pénzért – , vagy legalább valamilyennek lennem, de nem megy.
Amit mondok, nem hallja meg. Mintha igazából semmi nem történne velem. Mért nem fürdesz, kérdi, mikor megfürödtem. Mért nem mentél edzésre, faggat, mikor onnan hazaértem. Mért nem csinálod? Mért nem mondod meg? Mért nem raksz rendet? Mintha árnyékba vonnék mindent magam körül.
Mit szólnál, kislányom, holnap egy kis töltött paprikához?
Nehéz a kamaszokkal, mondja apám a rokonok előtt, és megveregeti a vállam. És aztán rázendít: ő, bezzeg hol mindenhol biciklizett, pecázott, focizott, csajozott.
Észre sem veszik, hogy kiosonok. De. Nem. Hogy-hogy?
Nem tudom elmagyarázni, hogy nekem mért nincsenek barátnőim. Hogy mért nem megyek soha pecázni-biciklizni. Hogy mért nem vagyok valamilyenebb.
Olvasni sem szoktam, mert a hosszú mondatok idegesítenek. De a filmek is, mert nem bírom látni, hogy ez vagy az összejön valakivel. Egyszer kaptam egy kutyát. És én úgy éreztem, a kutya rabláncon tart, miközben kelletlenül sündörög utánam. Az ösztön, hiába. Két szörnyeteg: egy tacskó és egy tízéves, akit a felnőttek egymáshoz rendeltek.
Micsoda aranyos kiskutyád van, kiabáltak a játszótéren, miközben a tacskó a tűhegyes fogaival összeharapdálta a kezemet. Én persze nem haraphattam vissza, de nem is futhattam el előle. Egyik este, mikor senki sem látott, leoldottam róla a szíjat a játszótéren. Menj, szabad vagy, suttogtam a kutyának A tacskó boldogan belevetette magát egy kóbor kutya után a bokorba, én pedig rohantam, ahogy bírtam.
Semmi sem olyan jó, mint másoktól megszabadulni.
Semmi sem olyan jó, mint mikor bejelentik, hogy a tesi elmarad, helyette futkosni lehet vagy csak üldögélni, és egy kitépett lapra szörnyeket rajzolni. Semmi sem jobb annál, mikor kiderül, hogy apa beteg, és vasárnap elmarad a nagymama. Hogy a kocsi rossz, és húsvétkor nem megyünk a rokonokhoz.
Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Mint a mesében. Igazából nem is a kutyáktól vagy a tesióráktól, hanem a szüleimtől volna jó szabadulni. Harmadikos korom óta álmodozom, hogy a szüleim egyszer csak elromlanak, tönkremennek, vagy egyszerűen „elmaradnak”. Elfelejtenek hazajönni. Beugranak a bokrok közé. Elcsábulnak egy kóbor kutyával. Elindulnak reggel, és este, mint Jancsi és Juliska a mesében, nem találnak haza. Hogy anya véletlenül só vagy bors helyett mérget rak a töltött paprikába. És én, szegény szerencsétlen életben maradok, hiszen válogatós vagyok.
Persze semmiféle mérgek nincsenek nálunk. A mosópor, a súrolópor, a szódabikarbóna fehér, rossz ízű, alattomos, de senki sem halhat meg tőle. És mi hárman olyan rendesek vagyunk, hogy még komoly gyógyszerkészleteket sem halmozunk fel. Az igazi mérgeket, a gyomirtókat a telken tartjuk. Hallani hallottam róluk, de látni nem láttam. Pedig a szombatokat és sokszor a vasárnapokat is a telken töltjük. Mert kell a jó társaság.
A szüleim udvariasabbak, mint én, de ők is magányosak. Meghívják Tibit, Sanyit, Ferit, Robit kávézni, néha még grillsütést is rendeznek (utána bedobunk néhány sört, ígéri apa), de se Tibi, se Sanyi, se Feri, se Robi nem lelkesedik értünk. Hiába lehet potyázni nálunk, apám születésnapjára is egyre kevesebben jönnek. Utoljára már csak heten: szia, szia, egy percre leülök, ugye, nem bántódsz meg, hogy utána rögtön rohannom kell?
Úgyhogy én vagyok a szüleimnek, egyedül, én. A szemük fénye.
Mit szólnál, kislányom,  egy kis töltött paprikához?
Már nem szólok semmit.
Utálom őket.

Anya állandóan beszél, állandóan fogadkozik, állandóan készségeskedik, de senkire nem figyel. Csak várj, hozom, kiáltja, de mire kimegy a szobából, és kering egy kicsit, már elfelejti, hogy mit kéne behozni. Nem is mondtad, milyen az iskola, hadarja, mikor elmesélem, hogy mennyire utálom az egészet. És ha elmondom neki, hogy nincsenek barátaim, úgy tesz, mintha hirtelen megsüketülne.
Na, várj csak, hozom, kiáltja apám is, aki pontosan olyan készséges, mint ő. Ha keresnek valamit, rögtön ketten rohannak, és én elképzelem, hogy köröznek egymás körül, egyikük kezében egy találomra felkapott kalapács, a másikuk kezében egy zsineg, fogadkoznak, előzékenykednek, és fogalmuk sincs, mit keresnek.
Rendes emberek, mondják a szomszédok rólunk.
Én inkább fekszem a szobámba, és figyelem a szelet.
Én vagyok az ürügy arra, hogy együtt vannak, hogy léteznek.
Hogy létezünk. Anya, apa, gyerek.
Egyik vasárnap aztán mégiscsak előkerül a méreg. Vagy legalábbis keresik. Mert túl sok az egér a pincében. Ezért mondtuk le a nagymamát, ezért jöttünk ki vasárnap is a telekre. Jaj, istenem, azt a zacskót hova tettem, sopánkodik anyám. Várj csak, megnézem én is, mindjárt hozom, ugrik apám. Nagyon ügyetlenek, de félfüllel hallom, hogy valami sötétkék zacskót keresnek.
Kimenekülök a tornácra. Nézegetem a szomszéd telkeket, hogy kopnak a reggeli fényben a tárgyak. A szél nem öregszik, pedig láthatatlan. És ekkor egyszer csak megpillantom azt a bizonyos sötétkék zacskót a terasz virágcserepei mögött.
Eldugom a melegítőfelsőmbe, és hagyom, hogy tovább kergetőzzenek a konyhában a szüleim. Aztán elunják, és a tornácra vonulnak keresgélni, én visszaóvakodom a konyhaasztal mellé.
Fojtogató ételszag, mint mindig. Anyám nem érzi jól magát, ha „valamit nem tehet a családért”.
Ahogy felemelem a fedőt, látom, töltött paprika. Na, tessék!
A sötétkék zacskóból beleszórok egy kicsit a lábasba.
Olyan lassan múlik az idő, mintha keresgélés közben elvesztették volna a szüleim. Én viszont érzem az időt, noha tudni nem tudom.
– Hogy-hogy nem szereted? – szörnyülködik az ebédlőasztalnál anyám. – Pedig eddig azt hittem. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a kedvenced. Na, ne nyafogj, kóstold meg!
De. Nem. De. Nem.
– Hagyd, kamaszodik! – legyint apám, a „rendes ember”. – Menj, kislányom, egyél egy májkrémes kenyeret!
Gyorsan megkenem a kenyeret, és anyám sopánkodásával nem törődve, közlöm, hogy kint eszem meg.
– Hát nem látod milyen finom? – siránkozik tovább anyám.
De én már nem is hallom, behúzom magam mögött az ajtót, és szaladok a buszmegálló felé. A májkrémes kenyeret útközben dobom el. Mi mást tehetnék, az ujjaimon ott a méreg.
A buszsofőr nem enged jegy nélkül fölszállni, nem érdekli, hogy összevesztem a szüleimmel.
Ami azt illeti, engem sem érdekel. Úgy nyargalok hazáig, mint valami elszabadult csikó. Soha nem gondoltam, hogy ennyire erős és kíméletlen vagyok.
Kezet mosok, domesztosszal, ecetes vízzel, körömkefével súrolom a körmeimet, aztán végigvetem magam a nappali szőnyegén, kitárom a kezem-lábam, és magamon kuncogva – nem is zavarnak a hosszú mondatok – elolvasok egy fél regényt. Nagyi ajándéka: Szívvel-lélekkel, egy kislány éjjel-nappal a mamáját keresi. Megnézem a szerzőt: Anna Taube. Hát tessék! Túljártam az ő eszén is.
Hajnalban a társasház csöveiből áradó szöszögés-bugyborgás ébreszt.
Te jó ég? Ha nem a nappali közepén feküdnék, azt hihetném, álmodtam az egészet. Nem kéne most azonnal visszarohanni? Hívni a mentőket? A nagyit? A nagybátyámat vagy a nénikémet? Mindent visszacsinálni?
Fázom a szőnyegen, a hangok pedig csak sustorognak-bugyborékolnak körülöttem, és mintha a nagyanyámat is hallanám, aki mindig azt mondta, olyan csendes és jó kislány vagyok, mint ő volt tizenkét évesen.
Ezek szerint a nagyi is megúszta. De annyira fázom, hogy nem tudok nevetni.  Lerángatom a takarót a szüleim ágyáról, és a fejem tetejéig beburkolózom. Négy óra, öt óra, hat óra, hét óra. Érzem az időt, tudni nem tudom. A szüleim szaga, anyám dezodorja, apám cigiszaga most még jobban fojtogat. Igen, rettentő hányingerem van, talán mert tegnap reggel ettem utoljára. Most sem merek ételt a számba tenni, vagy a kezemet az arcomhoz közelíteni, úgy gondolom, még mindig mérgezőek az ujjaim. Sőt tetőtől-talpig mérges vagyok.
Fél nyolckor feltápászkodom, fogat mosok, megfésülködöm, és a tegnapi ruhámban elindulok az iskolába. Hallom, hogy csörög a vonalas telefon, talán apámat keresik, ő mindig hétre jár dolgozni. Hát hol az a rendes ember? Talán elaludt? Mi történhetett vele?
Berántom magam után az ajtót, ide már nem jöhetek vissza, ez lesz az első hely, ahova este becsönget majd a rendőrség, az FBI, vagy valamelyik rémült telekszomszéd, a Tibi, a Sanyi, a Feri, a Robi. A nagynéném, a védőnő. Vagy maga a nagyi, esernyővel, összekócolt hajjal, összetörten. Milyen szerencse, kislányom, hogy te megmaradtál nekem!
Most iszonyú messze az iskola! Fáj a lábam, fáj a derekam, fáj a fejem. Ráadásul egyetlen óránk sem marad el. Matek, földrajz, francia, tesi, kémia. Már szinte támolygok az éhségtől, de nem merek egy zsemlét sem a kezembe venni. Nem merek egyetlen korty vizet sem lenyelni. Mérges vagyok, sőt meg vagyok mérgezve. Tetőtől-talpig.
Nem szólok senkihez. Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Az ötödik óra után múlik a mardosó éhség, minden tagom könnyű, röpülni tudnék. De természetesen nem röpülhetek. Talán már ott gyülekezik nálunk a rendőrség, apám főnöke, az FBI, a védőnő, az összes telekszomszéd. Meg a nagyi. Hát hol van az a szegény gyerek? Ki érti ezt?
Várom az estét a pingpongasztalok közt a kis játszótéren, ahol a tacskót tavaly szabadon engedtem. Amíg le nem száll a sötétség, a szelet figyelem.
Talán vége lesz mindennek, talán nem. Tudni nem tudom az időt, csak érzem.
A szél nem öregszik, hiszen láthatatlan.
Olyan könnyű vagyok, mintha a sötétség elragadhatna innen.
Úgy képzelem, reggelre egy pici árnyék marad belőlem.

Illusztráció: Herbert Bayer fotómontázsa.

Első megjelenés: Látó. 2018.

http://www.lato.ro/publication.php/2018.%20okt%C3%B3ber/157/