Címke: irodalom

A TEREMTÉS KÖNYVEI (orfikus fragmentumok)

 

Vannak idők és helyek,
mikor Ég és Föld leányát
életre már csak egy könyv
halott rajzai és betűi kelthetik.

Vannak idők és helyek,
melyekben az élet: élet.
Írásjeleket egyedül
sírkamrák falára ró.

Vannak idők és helyek,
ahonnan menekül.
Élettől az élet,
könyvtől a könyv.
Van, hogy egymáshoz,
van, hogy egymástól.
Van a nem megy. Az el innen.
A semmikor, a semmilyen.
Van a Görbe. A sehogy.

És vannak idők és helyek,
melyektől egyetlen könyvbe
zsugorodik össze
a méltósággal élhető való.
Van, hogy könyv az élet
és élet a könyv.

Vannak sorok,
egyszerre színekkel nyűgözők és
áttetszőségükben felfoghatatlanok.
És vannak kötések, pántok,
amint az univerzum tengelye,
mozdíthatatlanok.
Súlyosak, akár kiforgó
ólomüveg-ablakaik.

Van, ahol összeér.
A szólító és a szólított,
hívó fuvallat, hívó csengő,
tett és a szó.

Van a kinyílás.

Van a kitekintő, az elmozduló,
a lélegző. Van a szabadság.
Van az üveghegyen innen és túl.
Vannak a visszanéző kerti fák
és van a távolodva érkező út.
Van, ahol Isten sétál.
Annyira isten,
amennyire sétál.
Annyira lélek,
amennyire vándorol.
Időz. Helyesel. Oszt.

Van, aki.
Se nem gyermek, se nem öreg,
se nem férfi, se nem nő.
Tekintete Keraunosz tekintete,
teste Próteuszé.
És vannak a mérgező indák,
örök erek,
melyekkel angyaltrombitát fúj,
héricsszirmot pattant,
halikrát, delfin szemhéját,
medúza tekintetét.
Gyermekkor csillagmilliárd arcát.
Mégsem mozdul.

Vannak idők és helyek,
ahonnan elölről kezdődnek a könyvek.
Ég és föld, tenger és nád, sárkány és láng.
Tűzszakáll fiú.

A csodán kívül nincs valóság.
Csak újabb hazugságok, ahol

vannak, akik élnek,
noha holtnak hiszik őket.
És vannak, akik élnek,
bár mind halott.

 

(Illusztráció: Derveni papyrus)

Középkori japán költők (Tízezer levél gyűjteménye)

Vakák a Tízezer levél gyűjteményéből
(Japán, VIII. század)

Első kötet, 22.

Fuki asszony[1] költötte, amikor Tócsi hercegnő[2] Isze szentélybe[3] tett zarándokútja alkalmával meglátta a Hata-hegy[4] szikláit.

Folyónak partján
szent sziklák színén moha
sohasem sarjad:
bár tartana örökké
üde leányságod is!

Hatodik kötet, 935–937.

Kasza no Kanamura[5] egy (hosszú)verse és (két) rövid verse, amelyeket 726 kilencedik hónap 15-én, őfelsége[6] Harima-beli Inami-rétre[7] tett kirándulásán költött.

 

  1. Nakiszumi-part[8]
    révjétől tisztán látszik
    Avadzsi-sziget:[9]
    Várakozók-öblében[10]
    reggeli csendben
    ízes algát gyűjtenek,
    alkonyi csendben
    sópárlók tüzét[11] szítják
    halászleányok.
    Hallottam ugyan róluk,
    felkeresni őket
    mégsem tudnám sehogysem,
    így férfiúi
    bátor szívem már sehol,
    mint törékeny nő,
    lankad lelkesedésem,
    csak téblábolok,
    és egyre epekedem,
    hisz még evezőm sincsen.
  1. Ízes algákat
    gyűjtő halászlányokat
    hogy felkeressem,
    már csak evező kéne.
    Vad hullám se tart vissza.
  1. Körbesétálok.
    Vajh rá lehet-e unni
    Nakiszumi-part
    révjét mosó hófehér
    hullámok látványára?

Fordította: Fittler Áron

(A bélyegkép a fordító felvétele.)

[1] Kiléte ismeretlen.

[2] 648–678. Tenmu császár (uralk. 673–686) és a híres költőnő, Nukada hercegnő lánya. Később Kóbun császár felesége.

[3] A japán ősvallás, a sintoizmus főistene, a Napistennő (Amateraszu Ómikami, Amaterasu Ōmikami) kegyhelye. A Napistennő a japán császári család védőistensége, a mitológia szerint a császárok az ő leszármazottai.

[4] Az Iszébe vezető zarándokúton található. Itt volt a sintoista Hata szentély, a versben szereplő szent sziklák pedig a közeli Haze-folyóban lévő sziklák lehettek.

[5] VIII. századi költő. Egy időben Sómu császár (uralk. 724–749) udvari költője volt.

[6] Sómu császár.

[7] Harima tartomány a mai Hjógo megye, itt található az Inami-rét (Inamino), amelynek a Tízezer levél gyűjteményében található vakák tanúsága szerint az alangfű és a lilás virágú, ősszel nyíló bokorhere volt a jellegzetes tájeleme. Jelen versekben a közeli tengerpartra fókuszál a költő.

[8] A mai Kóbe mellett lévő Akasi tengerpartjának egy részlete.

[9] Kóbe és Akasi közelében található a Szeto-beltengerben. (ld. a bélyegképen).

[10] Macuho no ura (Matsuho no ura). Nevében megtalálható a ‘vár’ (macu) ige. Az Avadzsi-szigetnél található a Nakiszumi-parttal szemközt.

[11] A tengervízben áztatott algák felforralásával nyertek sót. Ezt az eljárást sópárló kemencékben végezték a tengerpartokon.

Isten üveggolyói

 

A várakozást nem tudod megvárakoztatni.
Ott van a szobádban a szellem. Jó angyal.
Segíteni szeretne a kerub. Nem kentaur.
Minél inkább egyedüllétre vágynál.
Viszed magaddal. A jó apa melletted áll már.
Villanyvasutat. Matchboxot. Legót ad.
A lelked fiókjából kiveszi a vasalót.
Alkoholos filctollakkal rakja teli –

Közben titkos céduláid megleli.
Mire fölkelsz, megoldja bensőd nagy baját.
Hogy hinni tudj! Nem elektrosokk kell.
Hanem maga a mag. A vágy.
Édes altatás! Az ég ad identitást.
Új nyelvet tanulsz, amikor olyan lényekhez szólsz,
akiknek nincs nyelvük. Közben átköti génkészleted kötetét.
Az embereknek az égbe kerül a lelkük.
Majd a bőrödet áthúzza. Mintha egy selymes ágyneműt.
Így képzelem.  S odakészíti a Carver kötet mellé a fitt menüt.
Átírja az önelégültséget. Nem leszel többé epés.
Lesz az öncsalás helyén egy új arc.
A tettre kész.  S a kezeidre ráküldi az áldást. Hogy zenélj.
Borrá változtatja házasságod vizét. Fenntart, nem nyel el az éj.„Szívverésed ajtócsapódás.”  Délben pénzt hoz neked a postás.
Meg egy Igét. Vércseppek hullnak a szívedre. Mézes bibék.

 

(Illusztráció: Rafał Olbiński)

Szuszi; Kristófnak, Tádénak (Káró és Emi és -)

Szuszi

Biztonságban, így lehetne a lehető legtömörebben méltányolni a pillanatot, amikor, mint péntekenként legkésőbb éjfélre, Emi a szülői ház udvarára libben. Mindazonáltal aligha hívná szülői háznak, a jelenetet is inkább hazatérésnek; csak ne járulna annyi hazatérés minden egyeséhez, akkor. Állandóan ehhez az éjszakába tájolt emlékhez fordulni, noha nem kizárt, kora esti és szombati, ő sem nem tizenhét, sem nem tizennyolc éves, körülményesen megnyugtató. Óráról órára, éjről éjre, hónapok óta tipeg, tipródik, cammog tulajdonképpeni végtelen terében. Máskülönben hívatlanok ejtenék foglyul, ha nem ügyelne; jobb nem is belegondolni. Levél erezete, kelekótya vanília áprilisi szélben, hasára betűket rajzoló férfi hideg ujja, fa reccsen, zápor tesz próbára kanálist, bőrradír gyűr galacsinokat, történetekké vagy történtekké nyilvánítva valamennyit, hiábavalókká, egy kilátástalan nap méltó végére, ágyban, kényelmesen, egyedülálló légzésére összpontosítva, hogy szorongatottsága múlté legyen, alhasson valahára. Adott esetben mindez nem igényelne figyelmet; amint adottként bármi adandó alkalom elfogadható, óvatlanságról tanúskodik.

Nincs az a ragyogóan sematikus udvar, ami tűntében ne idézné sötét anyagát: téglaház szélesre tárt, emeleti ablakokkal, eperfák koronái, széthajigált jánosbogarak, márványnak tetsző kövek, levegő. Az oxigénmolekulát illusztráló tankönyvi körök tulajdonságai közt felbukkanásuk mikéntje minduntalan elsikkad; hogy lehetnének tehát, ez válik sürgető kérdéssé, nem a valóságosságuk. Tolongó, torlódó, azonos átmérőjű – már csak az egymás takarásába esők miatt is –, megbecsülhetetlen számú – maradva az ábránál. Összeesett tüdő kormos hólyagjai, a foltokban színes, nyákos, holt szövet bizonyul velük szemben haszontalannak. Megfigyelése kiküszöbölhetetlen tárgyaként reszkető teste lesz mihamarabb felejtendő a beálló és nem létező fuldoklás következtében.

Kristófnak, Tádénak

Kérdés ezúttal a közterületek impozáns listáját szemügyre véve kínálkozik: van, ami nem az egyáltalán? Árok, átjáró, dűlő. Kapu, körönd, körtér. Lejáró, lejtő, lépcső […], mélyút […], pincesor […]. Egy másik, ha lehet, még ennél is körültekintőbb jegyzékben szerepelnek olyanok, mint malom, üdülőpart, vadászkastély. Listája válogatja. Attól függően, mihez szükségesek. Jellegükből adódóan megannyi lehetőséget tartogatnak. Kiválasztani, megadni vagy bejelenteni, kijelölve feltüntetni, tárva, belekeveredve, elengedhetetlen kitölteni, lakcímnek, ideiglenesnek, tartózkodási helynek, ismeretlenül, kiszolgáltatva. Egy horhosban lappangó lányról áradozni annak, aki nem tudja, mi a horhos, éppen elég komplikáltan hangzik. Ha valahol nem néz utána, könnyen tévútra vetődik. Jelentésére esetleg torkosként, vagy a horkolásból következtet. Közel volnának egymáshoz, ugyan, másrészről, képzésük helye szerinti ingadozás tapasztalható rögtön. Tovább gondolhatná azt, miből gondolja ezt. Horgosnak értve válik a helyzet hátborzongatóvá. Az ország egyes részein mód nyílik rá. Mit keresne ott Emi? Nem jószántából került oda, bizonyosan. Fogoly. Máris csurom egy vér. Hogy van szíve horgosba zárni, akinek nincs és nem is volt. Így, ezzel, talán mégis a boszorkány-hipotézis nyer lendületet, lel új támogatóra. Utazást, próbákat és megpróbáltatásokat kiállni, banyát nyirbálni, varjaknak szórni, Emit fércelni, elvenni, boldogan élni, míg meg nem halni.

Slussz-passz.

Csábító.

Szigorúan a kutatás eredményeire szorítkozva: kétségbeejtő, kilátástalan, veszett, menthetetlen, helyrehozhatatlan, esélytelen, lehetetlen, hiábavaló. Reménytelen a megléte. Emi netán máshonnan szorul keresésre.

   Van megoldás. Kell lennie. Nem elég több, ha egyszer nincs.

 

Illusztráció: Breathless

Limerick a dildótlan korokból; Ludmilla; Szeretőm; Jancsó a pokol vadászmezőjén

 

Limerick a dildótlan korokból

Két nővel élt együtt Freud bácsi,
de egyet se tudott meg- …érteni.
Hisztiztek a hölgyek.
„Miért teszik ők ezt?”
„Péniszirigység!” – vágta rá Freud. – „Ácsi!”

 

Ludmilla

De fura lány ez a Ludmilla,
rákapott tavaly a lúdlikra.
Intettem: „Nem kéne,
rámegy a vesédre.”
Vállat vont s elröppent Dublinba.

 

Szeretőm

Szeretőm lakhelye Bosznia.
A sapkája fél pár zoknija.
Kérdeztem: „Jó ez így?”
Azt mondta: „Melegít, s
nehéz lesz rólam leszoknia.”

 

Jancsó a pokol vadászmezőjén

Fut fancsali képpel pucéron Jancsó.
Reng a likában egy szép kicsi kancsó.
„Mi történt, hékás?!”
„Üldöz a répás” –
szól –, „buzi az ördög s az egész brancs, ó!”

 

(Illusztráció: Eugène Atget: Joueur de guitare)

Sanyi

Pala tute merav![1]

– Szólni kéne a Sanyinak, hogy adja vissza a feleségem.
– Sanyi csak szomorodjon meg ott, ahol van.
– Átbattyogok a szomszédba, hozzájuk.
– A gyász egye ki a szívét annak a sutának.
– Anyukája van otthon, a Sanyinak az anyja. Kölcsönadom neki, aztán nem adja vissza. Kiáltok át hozzá, a kertkapun, mert bemenni nehéz, kutyájuk van, harap.
– Megveri az élet, megveri, meglásd!
– Zsoltika szerint is. A Sanyi nagy nulla. Na, hagyjuk is, mielőtt belemegyek.
– Mit csinálhat? Otthon, az anyja, egyedül!
– Süket, nem hall, pedig kutyája van neki. Akinek van kutyája, az sosincs egyedül. Nincsen. De süket.
– Halálos egy pillangó.
– Ki?
– Hát a feleséged.
– Újabban más zenéket hallgat – állítólag!
– Azért mondom. Megint mentél, mi?
– Mentem, de nem hallottam semmit, semmi zenét.
– Zsoltika nagyon tud, lefog neked bármilyen akkordot.
– Jó neki. Csak a Sanyi adná vissza végre.
– A Sanyi? Hát nem tudom. Ne bízz benne.
– Mindegy már. Majd lesz valahogy.
– Azért csak menjél, követeld.
– Jó, megfogadom a tanácsodat, bátya.
– Ne köszönd meg, nekem te a testvérem vagy, tudod. A Zsoltika is.
– Családom támogatása nekem a minden.
– Egyél levest!
– Nem kérek, nem eszem levest, bátya.
– Akinek ekkora szíve van, abba belefér egy jó kis leves, na; zúza van benne, nézd, meg máj is.
– Májusban még együtt voltunk, a Karin meg én.
– Minek adtad oda neki!? Ebbe te is hibás vagy kicsit!
– Odaadtam, mert kérte. ’Kölcsönbe’, így mondta: ’kölcsönbe kérem.’
– Az más. Milyen a leves?
– Jól néz ki. Van benne szív is?
– Szív az nincs, de van nyaka, zúzája, melle. A combja kirántva nyeleshúsnak.
– Akkor hülye voltam. Nem láttam, hogy kibabrálnak velem.
– Ha süket, akkor azt se hallja, mikor ugat a kutya.
– Hogy mi?
– A kutyát nem hallja az öregasszony. A kutyáját.
– Nem hallja meg. Mondjuk, ha szájról olvassa, hallja.
– Leolvassa, hogy mit ugat?
– Nem; hogy ugat. U-G-A-T. Harapós.
– Jó kis kutya lehet az.
– Nem, bátya, nem; nagyon-nagy kutyája van a Sanyinak.
– Nem az anyja kutyája, a Sanyi kutyája?!
– A Sanyi anyjának a kutyája. Én arról beszélek. A Sanyi anyjának a kutyájáról.
– Az, amelyik harapós, nem?
– Kaukázusi, bátya, kaukázusi.
– De a Sanyi hozta a házhoz; nem? Akkor hozta, mikor a feleségedet hozta, haljak meg! Soha nem fog elhagyni! Nem ezt mondta? Vagy ezt te mondtad neki?!
– Nem tudok megülni, bátya, csak mennék. Mindig csak mennék.
– Te! Szólj az Atinak, Ati szóljon Tintinek, Tinti Rajónak, és slussz, elintéződik.
– Azóta étvágyam sincs semmi. Pedig jól főznek itt nálatok: gazdagon!
– Megyek és kiadom. Nem ettél belőle. A kutyának jó lesz, az majd megeszi.
– Csak jöjjön haza a feleségem, hallod, olyat főzetek vele… hogy a szív megszakad, hallod, bátya! A SZ-Í-V M-E-G-SZ-A-K-A-D!

[1] Meghalok érted!

 

Illusztráció: Francis Picabia, Mardi Gras (Le Baiser) (Mardi Gras [The Kiss] ). c. 1924–26