Idegrázó
A naplementés ötletek
mérgesen alszanak a dróthuzalok felett.
Magadra engeded a vizet,
a kávét, a füstöt, a mérget;
magadra engedsz embereket,
azt sem tudod miért.
Csak látod futni az áramot –
és ha lecsukod a szemed,
színes geometriai alakzatokat látsz.
Pár másodperc az egész.
Valamiféle kaleidoszkopikus hurrikánban
szinkronban úsznak a sejtjeid és
elvárod tőlük a megnyugvást. Ostoba ötlet.
Amikor porcelánná fagy az arcod,
amikor az emlékeid hibásan vannak kódolva –
labirintusrendszerekben vagy
és sosem engeded ki magad, pedig
benned van a szoba, kinyitod az ajtaját és… –
hangszigetelt a szívkamrád is.
Lebegni tanítod a lelked, pedig
lelki izomzattal sem változik soha semmi.
Végül meg gallyak és avar takarja el a tested.
Minden mondat dobszóra sétál ki
a szádból, mégis néma maradsz,
hogy ne kérdezzen senki a hibáidról.
Sajnálod, hogy elrontottad a
felhőkollekciódat, hogy képtelen
voltál átúszni a magzatvízen
és, hogy egyedül állsz a Holdon részegen.
Csak a végén köszönik meg, hogy
te voltál a gazdatest és minden, amit
magadról hittél, nem volt más, mint placebó.
Ami vagy, az egy arc nélküli karc-
megismered az idegenség illatát.
Ragadozó
Feszülnek a kemény idegek
agykérged medreiben.
Ez a mű életed életműve:
a csont felel, összerogysz.
Állókép.
Vágja lelked a szilánk,
az apróra tört üvegpor –
hozzám vágtad a poharat,
mert azt hitted, felriadok.
Tévedsz. Sosem tudtad,
mit jelent a szabadság szó.
Minden hazugság, de olyan
szépen hazudsz, te jó ég!
Csak fuldoklom benne,
csak merülök benne,
kacagom a kicseszett elméd,
rothadó tested.
Nem látom magam, csak
magenta színeket.
Tested a testemen van, nem engedsz.
Gégéd felé tartom elernyedt kezem,
majd ledoblak magamról.
Nekem van izomzatom, én tudom,
mi a szabadság.
Szaladj csak tovább, vágjon szilánk,
ki se hűljön bűnöd nyoma.
Vidd magaddal.
Vidd egészen a sírhalomba.
Én majd sétálok méltóságteljesen,
bevágott arccal, alvadt vérrel.
És ha majd valaki megkérdi az
úton, hogy mi történt, megmondom:
olajként futott szét rajtam dühöd.
Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)
Tudod, van az a perc, amikor
rágyújtasz a cigarettára, de megfogadtad –
olyan erősen megfogadtad a sohát,
hogy az óceán mítoszlebontása
egyszerűbb lenne, mint hinni neked.
15 kiló fürdősót öntöttél a kádba,
hogy elhitesd velem, hogy a tengeren
vagyok. Csak ez ne lenne.
Ez az állandó várakozás –
a félig kihűlt fürdővíz, egy emberrel teli kád.
Tudod, mi fáj? Hogy az óceán
desztillációjával lemosom rólad
az összes hazugságod és ígéreted.
Művirágmezőn futva keresztül
kergeted a lényedet. Ami nincs.
Ami már akkor megszűnt, mikor
ásítva boroztál a családi asztal mellett.
Nem kértem, hogy beszélj hozzám.
Ne suttogj, ne ordíts, ne mesélj.
Itt hagylak egy ligetes hiányban,
szó nélkül. Szóljon az, kinek még
igaz szó van ültetve a nyelve alá.
Itt maradtam, nézd.
Tudod, a hiányod megszokható.
Ablakot teszek a tükör helyett,
törött cigaretta vagy a zsebemben,
nagytakarítás az életemben.
Lomha lom, elkoptatlak, mintha
muszáj lenne, te sivatagos szótagadó.
Ne sírj. Nincs teleírva a szemed könnyel,
mindig csak csattan a zivatar magadból –
ülök és nézek ki a fejemből.
Csendesülsz, szemezek veled –
olyan akár lábujjhegyen állni
a hegytető szélén.
Tudod, itt egyedül én voltam, aki
szeretett. Neked nem fáj, csak
zsibbad. Konzervbe zárt kötéltáncos vagy,
akinek hazugságait a taps előtt isszák.
Rosszul komponált komolyzene vagy,
átírhatatlan. Szavad sincs, csak
szádból kiömlő füst –
majd az is elhal rögtön.
Még mindig nézlek, először szerető
voltam, majd vendég, aztán üldözött.
Megvakítottam zsemleszínű szemedet
és ez is csak egy kifogás, hogy
jópofa lehessek.
Tudod, mindig tévedsz, tépkeded
a sebeidet, hátha megsajnállak.
De én annak örvendek, amikor az
utolsó slukkod kifacsar.
Van az a perc, amikor belefulladsz
a függőségeidbe.
Jó lenne, ha szépen arrébb ülnél –
vagy legalább elhagynád a süllyedő hajót
és körbefonnának a szirének.
Talán valaki észrevesz, talán reggel
eltűnsz a városból.
Tudom, eddig csak úgy tettél, mintha
megpróbálnál magadhoz szoktatni.
Menekülnöd kéne, tudod, rohanni
és végre én is nyugodtan aludnék.
A képeidet meg elásom a szomszéd
virágágyásba. Káromkodom majd,
mint a sírásók, ha kemény a föld.
Rágyújtok egy szivarra és sírodon
nyomom el a csikket.
Emlékezés lesz és zuhanás,
mert előttem védtelen vagy,
pucérra vetkőztetett szűz.
Kezem ökölbe szorítom, feléd tartom
és
végigsimítok az arcodon.
Földes kézzel sárba nyomlak.
Szerettelek. Valamikor. Egykor. Talán.
Soha.
(Illusztráció: Iris Scott: After the Snow Fell)
