Címke: irodalom

hová seperjük

 

ő akkor született, amikor az ablakokat már betörték. a disznójukat levágták, az udvaron üstben főzték a törött bútorok tüzén. hallotta háta mögül a sírást, de még nem értett semmit belőle. megtanulták a kenyér nevét két nyelven, hogy kérhessenek a katonáktól.

*

a sok homályos arckép közül nem emlékszik, melyik volt az apja. jöttek-mentek, és aki többször visszatért és büntette, arról megtanulta, hogy anyjának kell hívni. karról karra adták, mindig annál ült, akinek volt ideje. nagyon sok arc soha nem tért vissza. karon ült akkor is, mikor azt, akiről később anyja mesélt, elvitték. amikor hét éves volt, bejött a kapun egy fáradt férfi. egy csomag savanyúcukorkát hozott neki. azt mondták, ő az – és azt kérdezte magában: ennyi?

azt mondták, így történnek a csodák. hová seperjük bővebben…

Vakák az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-ből (Japán, 1205)

 

A három alkony-vers”[1]

Őszi dalok, első kötete, 361-363.

 

Téma nélkül.                                      Dzsakuren szerzetes

 

E mély magányt, lám,
nem is a látvány kelti!
Amint elnézem
hegyeket ciprusfákkal
őszi alkonyi órán.

 

                                                         Szaigjó szerzetes

Nincs szív e testben,
s ráeszmélek, valami
mégis megindít!
Tóról szalonka száll fel
őszi alkonyi órán.[2]

 

Száz vers között költötte Szaigjó szerzetes felkérésére.
Fudzsivara no Teika

 

Ha körülnézek,
virágot, színes lombot
sehol sem látni
öbölparti kunyhónál
őszi alkonyi órán.[3]

Fittler Áron fordítása

Dzsakuren szerzetes (Dzsakuren hósi, 寂蓮法師)

1139 körül?–1202

Korának egyik meghatározó költője, a Fudzsivarák Mikohidari-ágának tagjai által életre hívott költői irányzat (ld. alább Fudzsivara no Teikánál) jelentős képviselője. Kezdetben udvari nemesként tevékenykedett, ám később szerzetesnek állt. Szaigjóhoz hasonlóan ő is sokat utazott Japán-szerte. Számos költői versenyen vett részt, illetve többször kérték fel meghatározott számú versciklusok (teiszúka, 定数歌) komponálására. Jó kapcsolatot ápolt kora vaka-költészetének nagyjaival, többek között az itt szereplő Szaigjóval és unokatestvérével, Fudzsivara no Teikával. Velük együtt jelentős részt vállalt a vaka-költészet új stílusának kialakításában. A kor irodalmi életének szervezője és fővédnéke, Gotoba császár (後鳥羽天皇, 1180–1239) különösen nagyra értékelte költői tehetségét. Dzsakuren egyike volt azoknak, akiket a császár megbízott a nyolcadik császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (Sinkokin vakasú, 新古今和歌集) szerkesztésével, azonban meghalt, mielőtt az antológia elkészült volna.

 

Szaigjó szerzetes (Szaigjó hósi, 西行法師)

1118–1190

A XII. század egyik lagnagyobb költője. Világi neve Szató Norikijo (佐藤義清). Kezdetben Toba császár (鳥羽天皇, uralk. 1107–1123) testőrségének tagja volt, de fiatalon, huszonhárom évesen az egyik legjelentősebb japán ezoterikus buddhista irányzat, a Singon-irányzat (Singon-sú, 真言宗) szerzetese lett, és elsősorban az irányzat központjában, a Kója-hegyen (Kójaszan, 高野山) élte életét meditálással, elmélkedéssel. Ezen kívül szinte egész Japánt bejárta, zarándokútjain számos vakát költött. Költészetében sajátos összhangot képviselnek a természeti jelenségek és a buddhizmus tanai, ezt pedig filozófiai mélységekig boncolgatja. Kedvenc témája a cseresznyevirág és a hold.

 

Fudzsivara no Teika (藤原定家)

1162–1241

Korának egyik legnagyobb költője és verskritikusa. A Fudzsivara (藤原) család Mikohidari (御子左) ágából származik, amelynek első tagja, Fudzsivara no Sunzei (藤原俊成, Teika apja) életre hívta a XIII. században uralkodóvá váló vaka-költészeti iskolát, a Mikohidari-iskolát. Teika maga is aktívan részt vett a korabeli közösségi irodalmi életben: számoss költői versenyen szerepelt, több alkalommal bírának is felkérték, illetve többször komponált meghatározott számú versciklusokat. Vaka-esztétikai nézeteit több poétikai műben foglalta össze, a vaka-költészet addigi történetének általa legkíválóbbnak tartott költeményeit pedig kiváló versekből összeállított antológiákba (súkaszen, 秀歌撰) gyűjtötte. Egyike volt a nyolcadik császári vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” szerkesztőinek, valamint ő állította össze a kilencedik ilyen gyűjteményt, az Új császári versantológiát (Sincsokuszen vakasú, 新勅撰和歌集). Nemcsak költőként és esztétaként alkotott maradandót, hanem igen sok X–XI. századi irodalmi mű is az ő és köre másolataiban maradt ránk, azaz klasszika-filológusi munkássága is kiemelkedő.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az alábbi három őszi alkonyi órán (aki no júgure, 秋の夕暮) sorral végződő vaka híres példája a XII–XIII. századi japán vaka-költészetre jellemző édesbús, csendes magány érzésének (júgen, 幽玄) és az itt is szereplő Fudzsivara no Teika által meghatározott „rejtett érzések”-et  tartalmazó és „elragadóan szép” (jodzsó jóen, 余情妖艶) stílusnak.

[2] Az első egység (sor) arra utal, hogy a szerzetes költő már megszabadult az evilági vágyaktól és érzésektől – legalábbis úgy vélte. Ez a világtól elvonult buddhista hívők egyik legfontosabb célkitűzése. A vaka második felében megfogalmazott tájkép ennek ellenére mégis érzéseket mozdít meg a lírai énben, erre csodálkozik rá.

[3] Teika a híres X–XI. századi udvarhölgy, Muraszaki Sikibu (紫式部) művének, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) Akasi (明石) című kötetében (fejezetében) olvasható következő leírást idézi: …messze el lehetett látni a tengerre, semmi sem állt tekintetük útjába, a színpompás tavaszi virágoknál és őszi lomboknál pedig már-már hangulatosabb érzést keltettek a mindenütt burjánzó árnyak…. (A főhős, Gendzsi herceg ekkor éppen önkéntes száműzetését töltötte a fővárostól távoli, tengerparti Akasiban, a szóban forgó jelenetben pedig egyik szerelme, Akasi úrhölgy apjával, az idős szerzetessel játszottak japán citerán és biva-lanton.) A híres prózai művek vakákban való idézése (honszecudori, 本説取り) kedvelt eszköz volt a XII–XIII. századi költészetben.

Mondókák magzatoknak

 

A hatodik

Anyám hatodik szülése vagyok.
A gyerekek pontos száma három.
A kérdéseknek szűk rése ragyog,
a válaszokat majd kitalálom.

Tégla rajtam, hogy meg éppen én maradtam,
erős, aki halni tud, anélkül, hogy él.
A fal omlik. Megnyílik a föld alattam.
Két fél testvér az kettőt vagy csak egyet ér?

Rügy voltam egy letört ágon. És most
hat kis fácska fogócskázik a kerteken.
Szoknyánk leng, a zöld, a szép, a lombos,
de gyümölcsöt az anyámnak csak egy terem.

 

(Illusztráció: Claudia Tremblay: Her black dress)

Afonso Cruz: Hova tűnnek az esernyők (részlet)

67
Fazal Elahi bezárta a gyárat aznap

Fazal Elahi bezárta a gyárat aznap egyik alkalmazottja halála miatt. Részt vett a temetésen, amely ugyanezen a délutánon volt, majd kissé sántítva és a kényelmetlenség furcsa érzésével hazaindult. Fazal Elahi mindig aggódott valamiért, de ez a nap különbözött a többitől, nyugtalanság gyötörte, nyomást érzett a mellkasában, és kissé nehezen szedte a levegőt. Úgy gondolta, hogy ezt a furcsa érzést a temetés váltotta ki, talán a mollah ölelése, de végül a hőségre fogta az egészet. Kövér izzadságcseppek gördültek le a homlokán, teste átizzadt és hónalján csorgott a verejték. Mégsem a forróság lehet az oka, gondolta Elahi, hanem valami más. A temetés alatt sikerült elkerülnie Mossudot és szokása szerint észrevétlenül meghúzódnia, kissé alacsony, szikár, mindennapi termetével, szakállával, földre szegezett szemével.
Miközben hazafelé tartott, a zarándokútra gondolt, melyet a fiával akart végigjárni, hogy ráncba szedje szertelen természetét. Amint a cseresznyefák virágba borulnak, indulok, gondolta Elahi. A sors azonban nem adja meg neki ezt a lehetőséget, dacára annak, hogy a cseresznyefák mindig kivirágzanak, ahogy már megszoktuk.
A szél köhögésszerű rohamokban érkezett ezen a délutánon, az égbolt nyugtalanító jeleket küldött. Mikor Elahi belépett a házba, Salim a fából készült kisteherautóval játszott, melyet Badini épített számára. Alig volt hosszabb egy arasznál, és néhány óra alatt készült el. Elahi leült az unokatestvére mellé, aki a földön aludt a sakktábla mellett. Hirtelen nagy csönd borult az utcára. Olyan volt, mintha az ember az erdőben járna, és nem hallaná a madarakat. Valami nem volt rendben, nagyon nem volt rendben. Fazal Elahi felállt, az arcán izzadságcseppek gördültek végig, melyeket nem a hőség okozott, és kiküldte Salimot a konyhába. A gyerek ijedten engedelmeskedett, megragadva a kisteherautót. Szerencsétlenségére azonban otthagyta a jármű rakományát, a hagymákat, melyek közül kettő olyan régi volt, hogy szinte megkövesedett. Salim nem értette apja sürgető magatartását, de Aminah sem. Badini, aki egy párnának dőlve aludt, felébredt a hirtelen beálló utcai csönd miatt és komoly ábrázattal a falnak támaszkodott. Fazal Elahi taszított egyet a fián, hogy gyorsabb mozgásra buzdítsa. Aminah felsikoltott, mint ilyen esetekben szokta, míg Elahi bezárta Salimot a konyhába. A csöndet csak Aminah kiáltásai törték meg. A világ olyan, mint egy fekete-fehér négyzetháló, csend és kiáltás, nevetés és sikoltás. Nem egy sarkokon belapított gömb, hanem egyfajta kiterített sakktábla katonákkal. Fazal Elahi házának bejárati ajtaja a földnek csapódott, mint egy kiütött bokszoló. Az este az utca porán át tört utat magának. Látni lehetett, ahogy lebukik a nap, és kialszik a fény. A sötétség a felvert porral keveredett. Fazal Elahi látta a végzetet, amely a nyitott ajtón át érkezett.

  1. Minden élő ember halott, amint ezt a bennük lévő csontváz bizonyítja.

Demeter Mária Magdolna fordítása

Afonso Cruz: Para onde vão os guarda-chuvas (Hová tűnnek az esernyők), Editora Objectiva, Lisboa, 2013. – Részlet

Kastély

 

(H. P. Lovecraft emlékének)

 

Táncoltak a halott fűszálak talpunk alatt. Rojtos éj-lepedők foszlányai. A megfojtott fák arcára hegedt néma sikolyok. Alávaló lélegzetvételeink száma egyre csak sértette a látomásként remegő kastélyt. A nem-emelkedő súlypontunk arra engedett következtetni, hogy lebegünk. Vagy érzékeink összezavarodtak, mint az iránytűk a Bermuda-háromszögben. Milliárdnyi fekete kötőtűje az éjszakának. A hold már feltöltötte magát. Megkopaszodott faágakon csikorgó kötélhangok, ütemes suhanások lehelete. Az ágak még mindig dísz nélkül vigyorognak ocsmány emlékeikkel. Az akasztásoknak reggelre lehet, hogy mi is szószólói leszünk, metronómként himbálózva valamelyik könyörületesnek hazudott faágon. Az ajtóig parancsol valami, lépnünk nem kell. Mintha testünk középpontja láthatatlan fonállal volna körbetekerve, és benne mi vagyunk a henger, ami most kérlelhetetlenül, visszavonhatatlanul közelít egy ősi kéz-forráshoz. A teremből kihallatszik egy óra éjfél-ütése, mire az ajtó tudja évszázados dolgát: megnyílik két újabb kárhozott kalandor előtt. Társam, Mr. L., rendületlen kézzel tartotta lámpását, bízva testi erejében, és abban a hitében, hogy sem Isten, sem ördög nem létezik, ahogyan vámpírok, vérfarkasok, szellemek, boszorkányok, és valójában semmi sem, csupán az ember. Arca verítékezett, pedig az éj hűvös volt, a kastély bejáratánál állva jegesség futott végig gerincünkön, egér a tartógerendán. Kastély bővebben…

Idegrázó; Ragadozó; Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)

 

Idegrázó

A naplementés ötletek
mérgesen alszanak a dróthuzalok felett.
Magadra engeded a vizet,
a kávét, a füstöt, a mérget;
magadra engedsz embereket,
azt sem tudod miért.
Csak látod futni az áramot –
és ha lecsukod a szemed,
színes geometriai alakzatokat látsz.
Pár másodperc az egész.
Valamiféle kaleidoszkopikus hurrikánban
szinkronban úsznak a sejtjeid és
elvárod tőlük a megnyugvást. Ostoba ötlet.
Amikor porcelánná fagy az arcod,
amikor az emlékeid hibásan vannak kódolva –
labirintusrendszerekben vagy
és sosem engeded ki magad, pedig
benned van a szoba, kinyitod az ajtaját és… –
hangszigetelt a szívkamrád is.
Lebegni tanítod a lelked, pedig
lelki izomzattal sem változik soha semmi.
Végül meg gallyak és avar takarja el a tested.
Minden mondat dobszóra sétál ki
a szádból, mégis néma maradsz,
hogy ne kérdezzen senki a hibáidról.
Sajnálod, hogy elrontottad a
felhőkollekciódat, hogy képtelen
voltál átúszni a magzatvízen
és, hogy egyedül állsz a Holdon részegen.
Csak a végén köszönik meg, hogy
te voltál a gazdatest és minden, amit
magadról hittél, nem volt más, mint placebó.
Ami vagy, az egy arc nélküli karc-
megismered az idegenség illatát.

 

Ragadozó

Feszülnek a kemény idegek
agykérged medreiben.
Ez a mű életed életműve:
a csont felel, összerogysz.
Állókép.
Vágja lelked a szilánk,
az apróra tört üvegpor –
hozzám vágtad a poharat,
mert azt hitted, felriadok.
Tévedsz. Sosem tudtad,
mit jelent a szabadság szó.
Minden hazugság, de olyan
szépen hazudsz, te jó ég!
Csak fuldoklom benne,
csak merülök benne,
kacagom a kicseszett elméd,
rothadó tested.
Nem látom magam, csak
magenta színeket.
Tested a testemen van, nem engedsz.
Gégéd felé tartom elernyedt kezem,
majd ledoblak magamról.
Nekem van izomzatom, én tudom,
mi a szabadság.
Szaladj csak tovább, vágjon szilánk,
ki se hűljön bűnöd nyoma.
Vidd magaddal.
Vidd egészen a sírhalomba.
Én majd sétálok méltóságteljesen,
bevágott arccal, alvadt vérrel.
És ha majd valaki megkérdi az
úton, hogy mi történt, megmondom:
olajként futott szét rajtam dühöd.

 

Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)

Tudod, van az a perc, amikor
rágyújtasz a cigarettára, de megfogadtad –
olyan erősen megfogadtad a sohát,
hogy az óceán mítoszlebontása
egyszerűbb lenne, mint hinni neked.
15 kiló fürdősót öntöttél a kádba,
hogy elhitesd velem, hogy a tengeren
vagyok. Csak ez ne lenne.
Ez az állandó várakozás –
a félig kihűlt fürdővíz, egy emberrel teli kád.

Tudod, mi fáj? Hogy az óceán
desztillációjával lemosom rólad
az összes hazugságod és ígéreted.
Művirágmezőn futva keresztül
kergeted a lényedet. Ami nincs.
Ami már akkor megszűnt, mikor
ásítva boroztál a családi asztal mellett.
Nem kértem, hogy beszélj hozzám.
Ne suttogj, ne ordíts, ne mesélj.
Itt hagylak egy ligetes hiányban,
szó nélkül. Szóljon az, kinek még
igaz szó van ültetve a nyelve alá.
Itt maradtam, nézd.

Tudod, a hiányod megszokható.
Ablakot teszek a tükör helyett,
törött cigaretta vagy a zsebemben,
nagytakarítás az életemben.
Lomha lom, elkoptatlak, mintha
muszáj lenne, te sivatagos szótagadó.
Ne sírj. Nincs teleírva a szemed könnyel,
mindig csak csattan a zivatar magadból –
ülök és nézek ki a fejemből.
Csendesülsz, szemezek veled –
olyan akár lábujjhegyen állni
a hegytető szélén.

Tudod, itt egyedül én voltam, aki
szeretett. Neked nem fáj, csak
zsibbad. Konzervbe zárt kötéltáncos vagy,
akinek hazugságait a taps előtt isszák.
Rosszul komponált komolyzene vagy,
átírhatatlan. Szavad sincs, csak
szádból kiömlő füst –
majd az is elhal rögtön.
Még mindig nézlek, először szerető
voltam, majd vendég, aztán üldözött.
Megvakítottam zsemleszínű szemedet
és ez is csak egy kifogás, hogy
jópofa lehessek.

Tudod, mindig tévedsz, tépkeded
a sebeidet, hátha megsajnállak.
De én annak örvendek, amikor az
utolsó slukkod kifacsar.
Van az a perc, amikor belefulladsz
a függőségeidbe.
Jó lenne, ha szépen arrébb ülnél –
vagy legalább elhagynád a süllyedő hajót
és körbefonnának a szirének.
Talán valaki észrevesz, talán reggel
eltűnsz a városból.

Tudom, eddig csak úgy tettél, mintha
megpróbálnál magadhoz szoktatni.
Menekülnöd kéne, tudod, rohanni
és végre én is nyugodtan aludnék.
A képeidet meg elásom a szomszéd
virágágyásba. Káromkodom majd,
mint a sírásók, ha kemény a föld.
Rágyújtok egy szivarra és sírodon
nyomom el a csikket.
Emlékezés lesz és zuhanás,
mert előttem védtelen vagy,
pucérra vetkőztetett szűz.
Kezem ökölbe szorítom, feléd tartom
és

végigsimítok az arcodon.

Földes kézzel sárba nyomlak.
Szerettelek. Valamikor. Egykor. Talán.
Soha.

 

(Illusztráció: Iris Scott: After the Snow Fell)