Címke: irodalom

Klasszikus japán versek járványok idején

Amikor az egész város jajveszékelt,[1] egy hajnalkát küldött valakinek.

 

Még elillanni
sincs időm, tudom, tudom.
Hajnalkán ülő
harmattal vetekedő
világ felett kesergek!

(Muraszaki Sikibu-kötet, 52.)

Amikor az egész város jajveszékelt.

Folyton bánkódom
e bús mulandóságon,
helyette, aki
e világot, mint álmot
végig nem kísérhette.

Bús mulandóság:
míg engem a sok bánat
gyötört, egyszerre
– sásleveleknek csúcsa –
vége lett világunknak![2]

(Izumi Sikibu-kötet, 638–639.)

 

Amikor az egész város jajveszékelt, a horikavai jobb felőli miniszter egy alkonyon ezt a verset küldte Szadajori középtanácsosnak.

Bús mulandóság:
jobban érzem, mint máskor
ez alkonyaton.
Észreveszem: számolom,
hányan is távoznak el.

 

Így válaszolt.                                                              Szadajori középtanácsos

Ideje sincsen
harmatéltű testemnek
füvekre ülni:
vajon ama számokhoz
mikor adódik hozzá?

 

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1010–1011.)

 

Fittler Áron fordításai

 

 

Muraszaki Sikibu (紫式部)

970 körül–1020 körül

A Heian-kori japán irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első prózai elbeszélésének, a Gendzsi regényének szerzője. Udvarhölgyként Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (csúgú Sósi [中宮彰子], 988–1074) mellett szolgált, udvarának meghatározó alakja volt. Az ott töltött idő egy részéről, csaknem másfél év eseményeiről részletesen beszámol naplójában, a Muraszaki Sikibu-naplóban (Muraszaki Sikibu nikki, 紫式部日記). Értelmiségi családból származott, apja, Fudzsivara no Tametoki (藤原為時) egy időben a Szertartásügyi Hivatal (Sikibusó, 式部省) felső rangú tisztviselőjeként (sikibu no daisó, 式部大丞) tevékenykedett. Innen ered udvarhölgyneve: Tó Sikibu (藤式部, a „Tó” a Fudzsivara név első felének kínai olvasata, azaz jelentése: a Fudzsivara családból származó Sikibu). A Muraszaki név – naplója tanúsága szerint – a kor egyik legjelentősebb költője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) megjegyzése nyomán ragadt rá: egyszer gúnyosan a Gendzsi regénye egyik főhősnője, Muraszaki nevén szólította.

 

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vaka-költészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, amelyekből több mint kétszáz császári antológiákba is bekerült.

 

Fudzsivara no Jorimune (藤原頼宗)

993–1065

A X–XI. század fordulójának politikai vezetője, Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長) fia. 1060-ban jobb felőli miniszterré (udaidzsin, 右大臣) léptették elő, ez volt a legmagasabb tisztsége. Korának jelentős költője. Számos költői versenyen (utaavasze, 歌合) szerepeltek vakái, néhány ilyen rendezvényen bírának is felkérték. Több mint negyven verse császári vaka-antológiákba is bekerült.

 

Fudzsivara no Szadajori (藤原定頼)

995–1045

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) fia. Legmagasabb tisztsége helyettes középtanácsos (gon csúnagon, 権中納言) volt. A XI. század jelentős költője, emellett tehetséges kalligráfus volt, és a buddhista szútrák recitálásában is jeleskedett. Számos költői versenyen szerepeltek vakái, illetve az 1086-ban összeállított Kimaradt dalok későbbi gyűjteményétől (Gosúi vakasú, 後拾遺和歌集) kezdve több mint negyven verse került be császári vaka-antológiákba.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A járványra utaló eufemisztikus kifejezés a korabeli szépirodalomban.

[2] A versben szereplő aszadzsi (浅茅) nevű sásféle gyakran a mulandóságot juttatta a korabeli emberek eszébe. A „sásleveleknek csúcsa” (aszadzsi ga szue, 浅茅が末) kifejezés második fele ezen kívül ‘vég’ jelentéssel is bír, így kapcsolódik az ötödik sor mondanivalójához.

Bölcsőkilengések felnőttkorban

 

1.

anyám temperamentumát örököltem,
apám türelme, akár az UHT tej.
az indulás rezgésével
tépett szenteket rángatok magam elé –
üvöltés közben, kérem, ne zavarjanak,
hallgatás alatt maradjanak csöndben.
én anyám léptei után megyek,
apám kikövezte az utat,
és nem akarsz velem jönni,
ezt most tisztázzuk:
ha kell, átverlek, nem félek már
az átmosott szavaktól.
mielőtt megemlítenéd, hogy
ilyet bárki tud írni,
ezt is tudom, nem változtattál
a semmin sem.
nagyobb probléma, hogy a
Katonába nem tudok jegyet venni –
hiába üvöltök a város után,
pedig anyám hangját örököltem,
apámtól várost kaptam születésemre.
előadásom alatt, kérem, ne kérdezzenek,
nem készültem válaszokkal,
ahogy az életre sem készültem,
azt hittem, nézőtéren maradok örökre,
de ide sem vettem jegyet.
mennék, mert van hova, de
bársonyos a honvágy,
egy kicsit otthon ez is,
kicsit mégsem.
megszokom a testem,
amit rám adtak, mert az az otthon,
kicsit – és nagyon is.
apokrifként csorog át kabátomon
a szél, én tudom, mégsem fogadja
el senki, mert nem tudtok olvasni,
hiába aludt anyám, apám könyveken,
vérvonalas füzetembe már senki
más nem képes jellemet firkálni.

2.

sosem tudtam megszokni
a fogaimat hiába vezettek
végig rajtuk egy vasútvonalat
a fogak mellett kérjük vigyázzanak
biztonsági sávra nem futotta
elloptam
biztos cigire kellett a pénz
csak mindig jólnevelt önpusztító voltam
étkezőasztalon és porcelánon
tálaltam a félelmet
urizálás
biztos egóra kellett
egyetlen roppanás vagyok
inkább kérnék üvegbeton gerincet
lehet azon át is látnék kicsit
magamon keresztül
a látótávolság ködös
méhükben hordják a nők a
megfelelést
biztos a családnak kell
nekem csak darazsam van
átszúrok vele egy utcaképet
arcomra rajzolok egy új fogsort
gyermekem leszek örökre

3.

apa, a bunker rámomlik,
ha nem erősítünk rajta.
nézd, már giliszták hordják
a földet fejem alá.
anya, a párna szétfeslett,
míg távol voltam.
százlábú-valóság tapossa
ki a lelkem,
főzz belőle levest, anya,
úgy boldogság lesz belőle.
hol a fészek, apa?
elhordták a fecskék,
belerepültek a jövőbe,
minden szétesik lassan,
csak a hangok szürreális
közlekedése a hallójáratokban,
csak az ment meg, az elárvulástól.
belém költöznek a viharfelhők.

4.

szorosan tartom
magam mellett
halad a bőr
szegek ütik
homok dörzsöl
tengervíz nyarak
sziklaszilárd telek
otthon melege
van kutyám
rendes könyvespolcom
biciklim
ágyam
első emlékem
karácsonyi asztal
emberek nyugtatnak
ma tabletták
Elektra vagyok
sírni tanultam
sosem diplomáztam
tejfogam gyökere
belenőtt húsomba

5.

akkor éltem a legtöbbet,
mikor közöm nem volt az élethez.
akkor kezdtem menekülni előle,
mikor már rég belelógott a lábam.
a szabadsághíd sem szabad,
láncok tartják, betonoszlopok,
mert várost köt a várossal.
csak azt nem értem,
miért hívtuk ezt anyaországnak,
itt csak önállósodás van,
kiszakadok a buborékomból,
pofánbasz a kurvaélet
egyszer, kétszer,
megértettem, itt nincsen anya,
csak ország van. egy idegen.
cukrosbácsiország.
na az lehetne. vad és dübörög.
legalább itt nyíltan lehetek mérges,
hangosan lehetek köcsög,
ez hungarikum. úgyis azt mondják,
magyarnak lenni igenis jó.
ha van pofád hozzá. ha nincs, hát ennyi.
nekem nincs, szóval annyi.
„minek mentél el?”
„minek jöttél ide?”
kimegyek az útra, lecsapolom
minden frusztrációmat, a párlatot
megisszák, én kihányom.

 

(Illusztráció: John Monson: No. 12)

TÁNCTEREM; FELHŐKARCOK; PORCELÁNMADÁR

 

TÁNCTEREM

testbe törik a lélek
lábujjhegyen elbírom magam
zongoraszó veti rám árnyjátékát
a vízszintes függőlegesbe fordul
örök fehéret bámul a tükör
isten angyala vergődik a függönyök között
én is szárny vagyok: repülök, földre esem
az egyetlen út innen kifelé vezet
véget ér a harc
győztem s belehalok

 

FELHŐKARCOK

eső szele jön
szürke dunnát eresztett
az ég a tájra

összeköt az ég
napsütést és zivatart –
színátmenetes

piroslik az ég
befesti a felhőket
dombtetők felett

szemeim előtt
gomolygó felhőtömeg
elúszó festmény

tavaszi zápor
szomjas virágok nélkül
permetezhet-e?

 

PORCELÁNMADÁR

(Illusztráció: Meghan Howland)

BORCSA, A MŰKÖSZÖRŰS

A hírneves főszerkesztő elégedetten feszített a vadonatúj fotelben. Szemével újra meg újra végigcirógatta az elegáns íróasztalt, a süppedő szőnyeget és azt a két, ugyancsak új csendéletet, amit a lap fennállásának huszonötödik évfordulójára kapott.

– Borcsa Aurel – jelentette be a csinos, platinaszőke titkárnő. – Bukarestből…

– Engedje be!

– Tiszteletem!

Harsányi szórakozottan mutatott az öblös karosszékre.

– Miben állhatok a szolgálatára?

– Szeretnék a domnuval egy bizniszt kötni – bökte ki a látogató torkát köszörülve.

– Kivel?

– A redaktor úrral. Úgy hallottam, errefelé jó ke… kelet…

– Keletje?

– Igen, azt hiszem, így mondják. Néha hibásan beszélek – magyarázta bosszúsan –, azért remélem, megértjük egymást. Szóval keletje van a disszidens interjúknak, ezért elhatároztam, én is adok egyet – kereste a szavakat a  messziről jött ifjú. – A domnu megírja, és fizet érte egy jelképes summát. BORCSA, A MŰKÖSZÖRŰS bővebben…

Éltető ideál: ujjak bábjai; Átírás, forgatás: nem beszédben áll

 

Éltető ideál: ujjak bábjai

Először az állólámpát érintette meg.
Utána a papucsokat állította párhuzamba,
Majd a szobaajtó kilincse következett.
A legkisebb helyiségbe sietett.
Felhajtotta a vécé deszkát, hogy ne okozzon zajt.
A csapot is megfogta.
Emlékezett a munkahelyén erre.
A szappan kicsúszott a tenyeréből és a kádba hullt.
A dugó drótja belenyomódott anyagába.
Egy kábult légy a tenyerébe ugrott.
A feje beleakadt a törölközőtartóba.
Megfogta ujjaival a fogkefét.
Majd a fésűt. A pizsamanadrágját.
Utána a szendvicset.
A táskát, amibe belehelyezte az ennivalót.
Jött a lépcsőházi ajtó.
Majd a kedvesének a kezét kulcsolta össze.

 

Átírás, forgatás: nem beszédben áll

Foglalkozása: riporter

Ahogy a lány kiszáll a metróból,
Követi a kamera, beül egy kávéra
A Piktogram teraszára.
A nyelv világra hozza a személyiséget.[1]
Ott rögtön rámegy a smink.
A nyelv rajzolja meg a lélekhez
Az arcot, kifaragja a szó a jellemet.
Egy képzeletbeli, rózsaillatú agyagból.
Az utca, ahol sétál,
Létrehozza a gondolkodást,
Akár egy szép útkereszteződés.
Oktogon. A vers egy elegáns hölgy teste.
Negyven éves, csinos, intelligens.
Egyetemista. Claudia Schiffer hasonmása.
A blúza rózsaszínű, selyem, kék pöttyös.
Úton van, lady, mindvégig úton lesz
Az egyetlen nyelv felé, amibe belehímezte a lét.
Súgja a fülébe egy filológus-főpincér.
Szépfiú. Megihleti a nőt. Jézus hasonmása.
És megszületik egy négykezes haiku.

 

[1] Az egyén, a szubjektum előtérbe akar kerülni. A nyelv elé. De a dolog nem kerülheti meg saját eredetiségét, eredetét. Az is ered valahonnan, ami örök. Arkhé.

 

(Illusztráció: Colin Thompson: Living Stairs)

James Francis Leathersock: Ignes

„Az ördögnek nem a természete rosszabb Istenénél,
 hanem nevének hangzása.”
(részlet James Francis Leathersock 30 ezüst című tragédiájából)

 

Jean-Jacques Savant álláspontját illetően rendíthetetlen volt. Bármekkora erőfeszítéssel próbálta is meggyőzni a falu véneinek vezetője, nem tágított véleményétől. A hiszékeny bolond Crédule felsorolta neki, hogy mi minden szól Abigail ellen. Pikkelyes a bőre, emellett halvány is, ismeretlen nyelveken beszél, és mikor rátaláltak, véres volt a szája. Ez pedig csak egyet jelenthet, mondta az öreg, történetesen azt, hogy egy csecsemőből táplálkozott. Savant legyintett, mire többen is figyelmeztették a jelenlevők közül, hogy ő itt csak vendég, egy átutazó. James Francis Leathersock: Ignes bővebben…