Címke: irodalom

fiókák; lépcsőház; nem értelek

 

fiókák

már csak egy emlék vagy madaram
ahogy a koponyámba fészkeltél
tojásokat raktál és rám
hagytad a kiköltés szakaszát
szikla-teher zúdult le rám a
lelkiismeret hegyeiről amikor
megrepedtek a detoxikáló nehéz levegőjétől
később hűsítő bukóhullám csattanását hozták
az előbújt tollas fogalomhalmazok
új hajnalt hozva re-kreálva az értékrendet
ami felnyitott konzervként bűzölgött
évek hosszú során át
közös fiókáink mára felcseperedtek
elhagyott grádicsokra emlékeztetnek
de még csak szórványosan
értem a nyelvüket
ezért az amúgy is sértődékeny fokokat
most egyesével veszem vagy megpihenek
ha kell
utamon ők segítenek és egy csodaszép
tündérrózsa
aki mint segítő és kellemes útitárs
ül a vállamon

 

lépcsőház

amikor felfelé sétálok
a szemközti ablakokban
csak az épületek tetejét látni
mögöttem nem koppannak szívemről
jókora márvány darabok
viszont a liszt az ízületeim közül
és könnycsatornáimból
a bántó hangtalanság
nyomáskülönbsége igen
miért szegeződik rám minden
kurva szempár
semlegesen és értetlenül
én csak körözök
a csalódás és a rossz napok
száznyolcvan fokaiban
kifehérítem a színeket
vagy kiöblítem a monokrómra
általad rákerült színfoltokat
hogy miért szegeződnek
úgy elmondanám de olyankor
magamat nézem
semlegesen és értetlenül
és várom hogy ismét lássalak

 

nem értelek

a kór az én és
az arckép is homályos
a szívfalamon kis bevésett
jelek krómfújások
tíz vágánnyi hangzavar
a fejemben viszont
vészjósló a már-már süketítő
hangtalanság

régóta állok egyszerre
minden állomáson
mindig így volt
egyszerre több irányba
a beton tükrében fénylő
szempár a hév
cirkuláló tűzként égeti fel
a nedves mohatakarót

amit írok az életem is
a firkákat átszövő
legsötétebb anyag
a mámorító lábon kihordott
soha beteljesülő álom

keressek sormintákat
ha a lángtól hamut vártok?
új dokumentum létrehozása
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v?
biztosan bezárom

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Wild)

A boríték

Diploma után hosszú évekig nem találtam egy normális állást sem: alkalmi munkákból éltem, például B-kategóriás erotikus történeteket fordítottam franciából unatkozó ötvenes háziasszonyoknak.
Nagyanyám, akivel már tizenkét éve együtt éltem egy hatodik kerületi kétszobás lakásban, rendre közölte, hogy ne is csodálkozzak: jogosítványom sincs, anélkül meg ugyan ne is számítsak rá, hogy bárhová felvesznek. Noha nem egészen osztottam a véleményét, de a tény, miszerint már kora kamaszkorom óta az ő nyugdíjából és megtakarításaiból éltünk, meg az ebből fakadó bűntudat és szorongás megtette a hatását: be is iratkoztam a legközelebbi autósiskolába. Aztán csak bekerülök valami normális helyre, jó esetben elég messzire Budapesttől. És akkor végre nem kell a nagyanyámmal élnem, mert valljuk be, huszonhat évesen ez már elég ciki.
Elegem volt az elmúlt két év nyűglődéséből: alig bírtam reggelente felkelni, napi két doboz cigarettán éltem, és késő éjjelente egy feles után tudtam csak ágyba bújni. Szociális életem nem nagyon volt: a macskámon és nagyanyámon kívül csak a kiadóhoz volt némi közöm, na meg Ágihoz. Vele hetente egy-két alkalommal dugtunk, amikor nagymama elment délelőtt misére, így üres volt a lakás. Áginál ugyanis nem lehetett, mert férje volt és két kisgyereke.
– Azt hiszem, depressziós vagyok – állapítottam meg egy langyos koraőszi délelőtt, amikor szex után felhajtottam egy fél pohár vodkát, és rágyújtottam. A lepedőn már volt néhány égésnyom, és most sikerült ehhez egy újabbat is produkálnom. Fasza, nagymama megint üvölteni fog velem. Pláne, hogy csak a gangon enged cigizni… Ági eközben felkapta a ruháit, és már indult is az ajtó felé.
– Nekem mondod? – vont vállat, és a következő, amit hallottam, az ajtó csapódása volt.
A vezetésórákat Attila (a haveroknak csak Atti) tartotta, egy negyvenes, nagydarab pasas. Leginkább egy jámbor, megtermett plüssmackóra emlékeztetett, ideges, apró gombszemekkel. Pont az a típus, akivel képtelen vagyok kommunikálni. Például:
– Na és… Ricsi…
– Richárd…
– Na és, Richá… Ricsi, szóval szoktál autós magazinokat olvasni?
– Nem – az arca mintha lefagyott volna, kis szemei elkezdtek cikázni.
– És… autós műsorokat nézni a tévében?
– Nincs tévém – újabb látható sokk.
– De… ha látsz valahol egy jó autót, azt azért megnézed, ugye? – arcizmai mintha némán sikoltották volna: „Kérlek, válaszolj igennel.
– Igen – böktem ki különösebb meggyőződés nélkül, mire láthatólag megkönnyebbült. Nyilván az én fajtámból, már ha van ilyen, még nem találkozott senkivel. Amikor elmondtam, regényeket fordítok, már láttam: szépen elraktározott a „lúzer bölcsész pöcs”-mappába. Innentől kezdve többé nem volt vele gondja, hogy viselkedjen velem: lekezelt, mintha csak egy taknyos óvodás lettem volna, én meg, a mamlasz csak hagytam és nem tettem semmit. Meg voltam róla győződve, ha otthagyom, majd biztos bosszút áll és soha az életben nem fogok levizsgázni. Mondtam már, hogy szerintem üldözési mániám van és szeretek embereket démonizálni?
A rutinvizsgán ugyan minden gond nélkül ment, de élesben már nem nagyon tudtam mit kezdeni az autóval. Általában a zenére figyeltem, nem a forgalomra, és fogalmam sem volt, például mi a fenének kell egyáltalán sebességet váltani. Atti ilyenkor mindig hangsúlyozta, hogy a vezetést nem lehet könyvekből – és ezt mindig jól megnyomta – megtanulni, vagy ráérez az ember, vagy nem.
Értettem a célzást, és kicsit mérges voltam, elvégre azért fizetek neki, hogy tanítson, nem pedig, hogy a hülyeségeit hallgassam. De csak vállat vontam ilyenkor, és magamban valami gonosz hidegséggel figyeltem a szemem sarkából Attit, amint a tahó kollégái társaságában adja az alfahímet, a nagy kant. Minden második mondatában szerepelt a csöcs, picsa, csaj, stíröl és a sör szavak valamely tetszőleges kombinációja. Például: „Megyünk hétvégén Mogyoródra, bedobunk pár sört, meg stíröljük a csajok picsáját.” Nem érzékelte, hogy milyen vicces, amikor egy ilyen beszélgetés után pár perccel felhívja a felesége, ő meg egyből átvált „Igen, drágám, persze, majd megveszem. Igen, a gyerekekért is elmegyek. Jó, majd megoldom, nyugi. Én is szeretlek kicsim. Puszi.”-üzemmódra.
Amikor letelt a kötelező óraszám, Atti mondta, hogy jelentkezzek vizsgára, bár – és ezt rögtön hozzátette – nem valószínű, hogy sikerül. Nem vitatkoztam vele, de azért felmerült bennem, hogy akkor meg mi a francnak. Meg hát… miért ne sikerülne?
Nos, a vizsgáztató már 200 méter után leállított, mert szerinte nem lassítottam egy elsőbbségadás kötelező-táblánál. Hiába közöltem, hogy de, és amúgy sem jött senki, lehurrogott, hogy azt meg honnan tudtam. Mondtam, hogy láttam. A szememmel. Márpedig azt nem láthattam. Szuper, gondoltam, ezek szerint ő jobban tudja, mit látok és mit nem. De nem volt időm mérgesnek lenni: igazából még el se hittem, hogy mi történt, csak ültem sokkos állapotban Atti mellett. Még sosem buktam meg semmiből…
– Tényleg lassítottál. De nem eléggé – közölte búcsúzásképp – Hétfőn várlak.
Micsoda együttérzés.
És másodjára sem sikerült. Párhuzamosan kellett volna beparkolnom, de az utolsó pillanatban sikeresen nekitolattam a mögöttem lévő autónak. Atti feje vörös volt az idegtől (sosem értettem, ha ennyire félti a kocsiját, akkor miért épp ezt a munkát választotta), én pedig ezután már csak röhögtem és este egy teljes vizespohárnyi vodkát toltam le, de attól se lettem jobban. Pedig nagymama mindig elmondta, hogy a vodka milyen jó: se íze, se szaga, ez a tökéletes alkohol. Mégse segített.
A harmadik alkalomnál Atti felvetette a borítékot. Hogy csak adjam oda neki, ő majd bent a pihenőben odacsúsztatja a vizsgáztatónak és akkor minden rendben lesz.
– Sokan éles helyzetben nem tudnak olyan jól teljesíteni, mert izgulnak. Ez csak egy kis megerősítés… rásegítés… – mondta, és láttam rajta, hogy tényleg így is gondolja. Szuper, mondhatta volna már hamarabb is, gondoltam mérgesen, amikor rákérdeztem, mégis mennyi az annyi. – Harmincezer. Húszat kap a vizsgáztató, én meg tízet.
Aham. Szóval nem elég, hogy az órákért tejelni kell neki, még a közvetítői díjat is felszámolja. Fasza. És komolyan, miért kell mindezt úgy tálalni, mintha egy szemérmes óvónéni lenne? Nem lenne tisztább kimondani a dolgokat?
De hát mit tehetek? Kell a jogsi vagy nem? Naná, hogy kell.
Nagymama közben már kezdett gyanakodni, de közöltem, hogy szegény oktatóm beteg lett, ezért elmaradnak az órák, így csúszik a vizsga.  Utáltam hazudni, de már elég profi voltam benne. De az nagyon zavart, hogy közben a spórolt pénzem egyre csak apadt.
És… harmadszorra is megbuktam: ezúttal egy ötvenes nőci vizsgáztatott. Volt olyan szemét, hogy csak akkor közölte: nem mentem át, amikor már visszaértünk a parkolóba, én meg épp fellélegeztem, hogy vége. Mert, hogy ilyen embert, mint én utcára se volna szabad engedni, olyan veszélyt jelentek mindenkire. Kissé dühösen néztem magam elé, Atti meg csak a vállát vonogatta, mintha neki ehhez semmi köze nem lenne.
– Bocs, a vén picsánál nem mertem bepróbálkozni – súgta később és visszaadta a borítékot. – De majd következőleg…
A negyedik alkalom előtt már nagyon rosszkedvűen számolgattam a pénzem. Harmincötezer. Ha a kenőpénzt nem számolom, ez semmire nem elég. Fájó szívvel tettem vissza a három tízezrest a kis borítékba, és elindultam a parkoló felé. Atti épp most végzett az előttem lévő tanulóval, egy középiskolás lánnyal én meg idegesen cigizve vártam, hogy végre túlessek a dolgon. Rossz volt belegondolni, hogy ha most sem sikerül, akkor alkalmassági vizsgálatra kell mennem, hogy megnézzék, egyáltalán képes vagyok-e megtanulni vezetni… Persze, a vizsgálat is egy halom pénz, és még lehet, az is kiderül, hogy fogyi vagyok. Mi lesz így? Muszáj meglennie a jogsinak, különben sosem szabadulok ebből a posványból, és harmincöt évesen alkoholmérgezésben fogok megdögleni, hacsak előtte nem ölöm meg magam elkeseredésemben. Rögtön sikerült is vizionálnom magam előtt a nagyanyámat kilencven évesen, ahogy a botjával veri a szobám ajtaját, odabent meg a kivénhedt Cirmos rágcsálja a lábszáramat, és csak úgy árad az oszló dögszag mindenfelé.
Nyilván én vagyok az egyetlen balek, akitől be lehet szedni ennyi pénzt, gondoltam, miközben ismét átadtam Attinak a borítékot (jócskán meggyűrődött, de leszartam, pont nem fogok újat venni), aki – mintha csak valami béna kémfilmben lett volna – óvatosan körülnézett és a zsebébe gyűrte. Ági amúgy azt mesélte, a nővérének csak egy tízest kellett fizetnie tavaly.
– Bízd ide, Ricsi, elintézem – mondta halálos komoly arccal Atti és elviharzott a sofőrpihenő irányába. Mire végeztem a cigarettával, már vissza is jött, nyomában egy ásítozó ötvenes szivarral. Amikor beültünk a kocsiba, még volt ideje a fülembe súgni, hogy elintézte a dolgot. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről! Persze, igyekeznem kellett, kényszerítettem magam, hogy ne figyeljek a zenére, csakis az útra. Sajnos a parkolásos feladat megint elérkezett. Atti már a második vizsgán elkövetett bakim után rendszeresen le-lecseszett, hogy képtelen vagyok megtanulni, és hát most sem ment, igaz, gyakorolni se gyakoroltuk. Addig-addig szerencsétlenkedtem, míg a kocsi, amelyik mellé be kellett volna állnom, egyszerűen fogta magát és elhajtott.
– Sebaj, menjen csak tovább – nyugtázta az vizsgáztató, én meg csak néztem, és döbbenetemben balra kanyarodtam, pedig jobbra kellett volna, de ez senkit nem zavart. Visszagurultunk a parkolóba, ő pedig szemrebbenés nélkül aláírta a papírokat, gratulált és lelépett.
– Na, csakhogy megvan – nézett rám Atti. Részletesen kielemezte, milyen szarul vezettem, majd közölte, hogy azért csak óvatosan, és persze ne felejtsem el ajánlani az ismerőseimnek.
Persze, csakis, gondoltam, miközben hazafelé siettem. Nem is mondtam neki semmit, csak elmormogtam egy sziát, a névjegyet, amit a kezembe nyomott, meg kidobtam az első kukába. Furcsamód nem megkönnyebbülést, hanem valami kellemetlen ürességet éreztem a mellkasomban, és legszívesebben elsírtam volna magam.
Ezután az elsősegélyvizsga persze rögtön meglett, és hamarosan elkészült a jogosítványom is. Autót vezetni persze azóta sem tudok, a jogosítványt viszont mindig magammal hordom, mert valami igazolvány mégiscsak kell a BKV-bérlet mellé.

Arivara no Jukihira versei

 

Régi és új dalok gyűjteménye (905), Vegyes témájú dalok második kötete, 962.

 

Tamura őfelsége[1] korában egy bizonyos ügy miatt bezárkózott a Cu tartományi Szuma[2] nevű helyen, és az udvari embereknek küldte.    


Arivara no Jukihira úr

 

Ha néha-néha
kérdezné tán valaki,
mondd: Szuma-parton
algákról sós cseppeket
hullatván[3] búslakodom!

Régi és új dalok későbbi gyűjteménye (1265), Utazások dalai, 868.

Akkor költötte, amikor a Cu tartományi Szuma nevű helyen tartózkodott.

                                                                                   Jukihira középtanácsos

 

Vándor ingujja,
nahát, milyen hűvös lett!
Fázón didereg.
Hisz átfúj a határon[4]
Szuma-öbölből a szél!

Fittler Áron fordításai

 

 

Arivara no Jukihira

818–893

A IX. századi japán vaka-költészet jelentős alakja, az ő nevéhez fűződik az első ismert költői verseny (utaavasze), amelyet a IX. század végén rendezett saját otthonában, ezzel pedig fejlődésnek indult a több évszázadon keresztül népszerű közösségi költészet. Bár a szépségre fogékénynak tartották, valamint néhány versét császári rendeletre összeállított vaka-antológiákba (csokuszen vakasú) is beválasztották, költőként kevésbé értékelték.

Bélyegkép: a Határőr Inari szentély (Szekimori Inari dzsindzsa) Szumában, az egykori szumai határátkelő környékén (a fordító felvétele)

[1] Montoku császár (uralk. 850–858).

[2] A mai Kóbe város egy része, itt található egy, a Heian-korban hires tengerpart.

[3] Az „algákról sós cseppeket hullat” kifejezés a könnyhullatás egyik metaforája a vaka-költészetben. Itt a Szuma-öböl tengerpartja kapcsán szerepel.

[4] A Cu (Szeccu) tartomány és délnyugati szomszédja, Harima tartomány közötti határátkelőre utal. (A IX. században már nem működött határátkelőként.)

Körforgalom

 

Körforgalom

Gyorsan, amíg még
meleget áraszt a föld magából,
és van tér a sok üvegtégla közt
elültetek egy kósza gondolat-magot,
hogy mire észhez tér a tél után az élet,
kész legyen a tettre is az elmélet
akkor, mikor minden újraindul,
születés, körforgás.
Lassan, ahogy csak élet képes váratni magára,
életképes várat épít magánya
fedél feje fölé, étel asztalán,
lesz idővel társasága,
kikkel osztozhat a jobboldali szilvafán,
amit egy furcsa gyerekkori emlék tart sakkban
elmém túlzsúfolt tisztaszobájában.
Itt az idő, ott egy végtelen szőnyeg,
amin morzsaként elszórva hever egymás mellett
minden, amire csak szüksége lehet;
illatok, utazás, néhány kártya, árnyék és könyvek
a rokonság ráncos hangja,
én közben törökülésben pogácsát adok a kutyának.
Te egy másik szobához tartozol magyarázattal,
és a szökésre gondolsz ismét, remélve,
hogy az emlékezet a leghanyagabb börtönőr,
miközben a mozdulatlan redőny rései közt
beszűrődő sárga fény
pengeként hasítja át kabátod,
lassítva táncoló porfelhőaurád.
Gondolatom épp csak egy pillantásod látja,
hogy vagy, de megáll abban a pillanatban,
elidőz benne és szerelmes lesz,
a kihűlt vágyban végül magához térve a nagy,
ködös szürke kalap a szabad ég alatt
elterül temérdek emlékére, s ő zavartan néz előre;
csak egy újabb álom hagyta itt megint.
A szél unottan gyűjti maga köré a felhőket
karmesterként a nap elé hangolja őket,
páran kerékpárra pattannak,
vagy egymás hegyére, hátára,
hogy ott esőként lecsapódva húzódjanak félre
tolakodása ellenére.
A gondolat gombol egyet zakóján,
elegánsan aprót dob egy kalapba,
majd körbenéz, és
zsebre tett kézzel átsétál a zebrán.
Nem siet,
megszületett és előtte az élet.

 

(Illusztráció: Erla S. Haraldsdóttir)

Appendix a Petőfi-életrajzhoz

“De nem talált a fegyver; a tévedt golyó szerencsére Petőfi ruhájába ment, nem a szívébe. Az orozva gyilkolni akarót tüstént lefogták.”


Hősünk neve ez: Petőfi Sándor.
Bele kell nyugodnunk, hogy az élet valószerűtlen, és igen ritkán alkalmazkodik irodalmi elképzeléseinkhez. Akárhányszor a legkülönösebb dolgok a legátlagosabb emberekkel történnek, azokkal, akik mindenestül, összes tartozékaikkal, nevükkel, múltjukkal, sőt szűkebb környezetükkel együtt az unalomig hasonlítanak egymáshoz, mintha klónozva lennének. A telefonkönyv manapság tele van Petőfi Sándorokkal, kiknek szolid polgári sorsa nem nyithat tért szabadságnak és szerelemnek, őket gondolatok nem bántják, s a kritikusok rosszindulatát hírből sem ismerik.

Petőfi csatában halt meg. Amikor a hadrend felbomlott, és a sereg megmaradt része hanyatt-homlok menekült a közeli Csendes-óceán felé, ő szembefordult üldözőivel, a szovjet tengerészgyalogosokkal, hátát egy akácfának vetette, és egy szál kardjával utolsó leheletéig küzdött. Hét szovjet tengerészgyalogost levágott, de végül – több súlyos sebből vérezve, ágyúgolyótól megtört ínnal, térddel – elesett. Utolsó szavai ezek voltak: “Megölhettek, hitvány zsoldosok, és megszűnhetik dobogni szívem, de az eltiport szabadság sírhalmán lánglelkem örökké lobogni fog. Vive la république!” (A feljegyzés nem hiteles.)
A nemzetközi hadifogolytáborban Petőfi jelenléte táplálta a reményt a legyöngült és végsőkig elkeseredett magyarokban. De a többiekben is. Reggelente a barakkban elszavalta “Francia fogoly” című költeményét. Mindannyiszor halálos csendben hallgatták, még azok is, akik nem értették. Ez a vers zengett a fülükben egész nap, miközben a közeli mocsár feltöltésével foglalkoztak, és éjjel is, midőn a mocsár feltöltéséhez a követ törték.

Petőfi Sándor eltűnése előtti utolsó napjait barátja, Jókai Mór balatonszárszói nyaralójában töltötte. Egy ködös reggelen látták utoljára, amint gyors léptekkel a vasúti sínek felé halad. Jókai kertésze aznap korán kelt, s éppen a díszkukoricákat ápolta. ő úgy emlékszik vissza, hogy az agg költő kalap és nyakravaló nélkül, lobogó ősz üstökkel, zavart tekintettel sietett ki a főalléra nyíló kapun. Az ebédnél még senkinek sem tűnt föl a hiánya. Azelőtt is gyakorta előfordult, hogy napközben nem jött haza. De amikor másnap reggel sem jelentkezett, keresni kezdték. Három nap múlva egy vízbe fúlt férfi holttestét sodorta partra a Balaton. A hullát nem sikerült azonosítani, de nagyon valószínű, hogy nem Petőfié volt; a rendőrségi szakértő, bizonyos dr. Ternyei szerint jóval fiatalabb, körülbelül 26–27 éves lehetett.

Röviddel ezután különféle történetek kaptak lábra Petőfivel kapcsolatban. Több ál-Petőfi is megjelent, őket azonban többnyire aránylag könnyű volt leleplezni. Egy ember például, aki szálas, izmos termetével, hosszú ősz hajával megszólalásig hasonlított az eltűnt költőre, s ráadásul minden versét, sőt prózai műveit is kívülről fújta, azzal árulta el magát, hogy nem tudott máriásozni – holott Petőfi, ha tehette, mindig örömmel és ötletesen játszotta ezt a kedvelt kártyajátékot. A történetek közül jó néhány apáról fiúra szállt, és különféle változatokban máig őrzi őket az emlékezet. Hogy a valósághoz mennyi közük van, nos, ez érdekes kérdés, de nem a mi feladatunk megválaszolni.
Petőfi nem halt meg a csatában, hanem rabszíjra fűzve Szibériába hurcolták. A hónapokig tartó gyaloglásban sok fogoly elpusztult, de ő néhány társával együtt életben maradt. A következő év tavaszától egy Szemipalatyinszk melletti nagy gyűjtőtáborban raboskodtak. Éjjel követ törtek, nappal pedig egy korábban feltöltött mocsár területén – ők úgy tudták – valamilyen erőmű építkezésén dolgoztak. A lágerben mindenféle náció képviseltetve volt: elfogott csecsen felkelők, különböző nemzetiségű politikaiak, a legutóbbi afganisztáni háború hadifoglyai, szerecsenek, sárgák és fehérek a csendes-óceáni hadjáratból, és így tovább. A köztörvényesek számítottak a tábor arisztokratáinak. (Bár valódi főnemesek is voltak ott, két lengyel gróf: ők mindig a legnehezebb munkát kapták, ennek ellenére mindketten túlélték a fogságot. Később állítólag Litvániában nyitottak éttermet, amely a fordulat előtti években ellenzékiek ismert találkozóhelye lett. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A rablók és gyilkosok érintkezhettek a külvilággal; közülük kerültek ki a fegyencek közvetlen felvigyázói, akiknek kevesebbet kellett dolgozniuk, és szabad volt kegyetlenkedniük a többiekkel. Közöttük is voltak azért rendesebbek, például egy fiatalember, akit tíz év kényszermunkára ítéltek, mert baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Vele sokat beszélgetett Petőfi – a fogságban elég hamar megtanult oroszul –, és később kapott tőle könyveket is, amelyeket a felesége, egy szomorú szőke nő hozott időnként. A foglyoknak ugyan elvileg tilos volt az olvasás, de az őrök megfelelő ellenszolgáltatásért – például a parancsnokságnak szóló heti jelentések írásba foglalásáért – eltekintettek az ilyenkor szokásos büntetéstől, az amúgy is szűkös fejadag megvonásától. Ámbár nehezen hihető, hogy Petőfi efféle jelentéseket írt volna, hiszen bármennyire jól beszélte is a nyelvet, az ilyen iratokban alkalmazott hivatali zsargont bajosan sajátíthatta el a lágerben. Másrészről elég merész feltételezésnek látszik, hogy a soha meg nem alkuvó forradalmárból, holmi engedményekért cserébe, egyszer csak besúgó lett volna… Annyi azonban valószínű, hogy Petőfi a fogságban is foglalkozott irodalommal, és több egymástól független tanú szerint eredetiből magyarra fordította Puskin Alexander “Jevgényij Anyégin” című verses regényét. A fordítás sajnos elveszett.
Az erőmű építkezésén dolgozók közül sok embernek kihullottak a fogai, sorvadni kezdett a húsuk, és hamarosan meghaltak. Az építkezés mégis tűrhetőbb munkának számított, s a rabok, ha lett volna választásuk, az éjjeli kőtörés helyett is inkább építkeztek volna. Ennek számos oka volt: nappal dolgozni az építkezésen, ez aránylag változatos munkát jelentett, és fizikailag sem volt annyira megterhelő, mint a másik. Az ilyesmi igen sokat számított, mivel a fejadag alig biztosította a rabok napi energiaszükségletét. És nem utolsó sorban: könnyebben meg lehetett szökni. Sokan akartak is, de csupán néhányuknak sikerült. Petőfi feltehetőleg szintén próbálkozott; nem tudni, milyen eredménnyel. Talán lelőtték menekülés közben, talán elfogták, és egy másik táborba szállították, de az is lehet, hogy ugyanoda került vissza, csak a láger másik részébe, a csecsenek vagy a szerecsenek közé. Mindenesetre azok, akikkel azelőtt érintkezett, nem látták többé. Az sem zárható ki, hogy éhezve-bujkálva bár, de lejutott délre, Afganisztánba, ahol a brit, illetve amerikai ellenőrzés alatt álló területek kezdődtek.
A tábor vidékét éjszakánként elég gyakran rázta meg egy-egy földrengés. A rabok eleinte nem tudták, de az őrök sem, hogy ezek eredetét a közelben zajló föld alatti atomkísérletekben kell keresni. Csak amikor 53-ban, Sztálin halála után fokozatosan fölszámolták a lágert, akkor derült némi fény a dologra. A köztörvényes bűnökért elítélteket elvitték máshová, a hadifoglyokat és a politikaiak egy részét elengedték. Néhányan ott maradtak a környéken, és az időközben teljesen elkészült atomerőműben dolgoztak. Mások elmentek, amilyen hamar csak lehetett. A kísérletek állítólag a mai napig folynak; az atomcsendegyezmény óta persze ismét csak titokban.

Petőfi Sándor az Amerikai Egyesült Államokban kezdett új életet. A végzetes csata reggelén civilben, szekéren indult a sereg után, mivel szolgálati lován már korábban túladott Pesten, főtiszti rangját pedig csak röviddel azelőtt kapta vissza, és nem volt érkezése új egyenruhát vételezni. Útközben leszállt a szekérről, de dolga végeztével nem ült föl ismét, hanem visszafordult, és délutánra újra a városban volt. A főtéren, ahol kb. kétszeres életnagyságú, teljes alakos szobra áll, sóhajtva körülnézett: tudta, hogy aligha látja viszont egyhamar hazáját. Stoppal indult útnak. Egy örmény teherfuvarozó átvitte Moldvába, majd kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra.

New Yorkba érvén előbb egy manhattani fogadóban bérelt szobát; a hajóúton ugyanis szert tett némi pénzre: nagyobb összeget nyert máriás nevű kártyajátékon két lengyel kereskedőtől, akik üzleti ügyben utaztak a tengerentúlra. (Mexikóba tartottak, hogy ott nagyobb tételben díszkukoricát szerezzenek be, mely a módosabb európai háztartásokban akkor kezdett egyre népszerűbb lenni. Vállalkozásuk azonban nem járt sikerrel, a díszkukoricák nem bírták a hosszú hajóutat, s az a kevés, amely végül megérkezett Európába, alig-alig talált piacot.
A díszkukorica-divathullám levonult, s egy-két évtized múlva már csupán néhány különc kertjében maradt mutatóba ebből a meglehetősen igényes, de kevésbé mutatós növényből. A két kereskedő tönkrement; az egyik később elszegődött kertésznek valami gazdag különchöz, a másik, úgy hírlik, Afganisztánba ment önkéntesnek, a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felőle. Mindez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.)
Petőfi kezdetben nem ismert senkit New Yorkban. Azután, ahogy az erős jellemű emberekkel lenni szokott, rámosolygott a szerencse. Az önkiszolgáló csárdában, ahol reggelijét költötte, találkozott egy bizonyos Andrew M. Lucky nevű magyar származású férfiúval, a Lucky Picture Show nevű broadway-i varieté tulajdonosával. A találkozás Petőfi számára is sikeresnek és hasznosnak bizonyult. Magyarul beszélgettek, s valahogy szóba került a költő dramaturgiai jártassága és színészi tapasztalata. A jelenetet nagyjából így képzeljük el:

PETőFI (magában, miközben leül egy szabad asztalhoz) Hiába, New York csak New York! Itt minden olyan érdekes, a szív örömében csak úgy repes. A korlátlan lehetőségek hazája ez, tagadhatatlan, bár sajnos néma gyermek minden kismagyar ebben az embersűrűs gigászi vadonban. De félre bú! Egy nagybajuszos férfi gőzölög közelgő marhapörkölttel, akarom mondani közeleg gőzölgő gulyáslevessel a tányérjában, mint látom.

LUCKY Excuse me, mind if I sit here?
PETőFI Yes, illetve no, azazhogy please, üljön csak le az úr nyugodtan oda.
LUCKY (leül) Engedjen meg uraságod, ön Petőfi, nemde?
PETőFI Igen, s honnan tudja?
LUCKY Ki ne ismerné önt! Rögtön láttam, hogy ön mély belső meggyőződésből, hogy azt ne mondjam: orgánikusan viseli ezt a magyar öltözéket, s nem úgy, mint – pillantson csak körül – itt számosan, merthogy manapság a keleti parton szerfelett trendy az atilla. Aztán meg hát a minap vettem hírét, hogy Petőfi Manhattanben bujdosik, és tüstént összeállt a kép, ahogy errefelé mondják. Különben igen jó emberismerő szemem van, melynek hivatásomban is nagy hasznát veszem: ugyanis egy színtársulatot igazgatok itt a Broadwayn. Ah (emelkedik föl a székről), hogy nevemet se hallgassam el: Andrew M. Lucky, azelőtt Andorlaki, tisztelettel.
PETőFI Hogyan?
LUCKY E művésznevet tudniillik egyenest az ön tiszteletére vettem föl, még statiszta koromban, 39-ben Kassán. Regénye, melynek főhősét nevezé ön így, már akkor kedvelt olvasmányom volt. Szabadna egyúttal ide egy dedikációt? (“A hóhér kötele” láthatólag agyonolvasott, szamárfüles példányát az első lapnál kinyitva az asztalra teszi.)
PETőFI De hiszen én ezt a könyvet jóval később írtam, 46-ban jelent meg, itt van, tessék megnézni a címlapot.
LUCKY (más hangon) Nézze, Mr. Petőfi, van egy ajánlatom az ön számára. Nem tudom, jelenleg mivel foglalkozik, miből él, de biztos vagyok abban, hogy ön itt az Államokban is karriert csinálhatna. Akár színészként, akár szövegíróként. Óriási sikere lenne. Bízzék bennem! Ön holnap ugyanebben az órában megkeres engem itt (névjegyet nyújt át), a formaságokat hamar elintézzük, az összeget ön nevezi meg. A szerződést ön következmények nélkül bármikor fölbonthatja. Annyi lesz a dolga, hogy szombat esténként harmincöt percen át szórakoztatja a nagyérdeműt. Kiáll a pódiumra, mikrofon a kézben, vagy állványon, ahogy óhajtja, és ettől kezdve önön múlik a dolog. Ha tetszik, szaval, ha tetszik, vicceket mesél, fölolvas a regényéből, vagy akár énekelhet is, mindegy. Korlátlan alkotói szabadság. Időnként esetleg ír nekünk egy-egy darabot. Filmesítés, miegyéb. A copyright felerészben az öné. Mr. Petőfi, ön sokra vihetné itt! Holnapig gondolkozzék azon, amit mondtam. Akkor hát: ajánlom magamat, a viszontlátásra.

Nos, akár így játszódott le a jelenet, akár nem, annyi bizonyos, hogy néhány öreg amerikai polgár később a televízióból emlékezett egy divatos szakállú férfira, aki fekete atillában, érdekes akcentussal különös verseket adott elő, melyek a közönségből egyidejűleg fakasztottak hangos hahotát, furcsa fintort és keserű könnyeket. Ma már lehetetlen eldönteni, vajon Petőfi volt-e ez a premodern médiasztár. A tévéadásokat ugyanis akkoriban még nem rögzítették (vagy legalábbis nem mindet), s egyetlen bizonyító felvétel sem maradt az utókornak, azaz nekünk.

Mérvadó vélemények szerint azonban ez az epizód nem az amerikai emigráció elején történt, és nagy valószínűséggel nem is New Yorkban, hanem, ha egyáltalán megesett, akkor is csak később, Los Angelesben. A 49-es aranyláz ugyanis, mint sok más kalandkereső óvilágit, a költőt is Kaliforniába vonzotta, szerencsevadászok, betyárok, desperadók közé, way out in the West, hol a fegyver a törvény, s a törvény egy colt.
Szent Lajos városáig postakocsin utazott. (Útitársai közül kettőről tudni: két lengyel grófról, akik hosszabb tanulmányutat szándékoztak tenni a Nyugaton; minden nevezetesebb helységet meglátogattak, s elzarándokoltak Koœciuszko Tádé, a híres szabadsághős sírjához. Később odahaza belevetették magukat országuk függetlenségi harcába, mely az ismert körülmények között gyászos véget ért. A két gróf lelkileg összeomlott, deportálták őket, s végül egy Szemipalatyinszk melletti elmegyógyintézetben főbe lőtték magukat. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A költő a városban lovat és fegyvert vásárolt, s nekivágott a határvidéknek. Lovagolt napsütésben és árnyékban, néhány kisvárosban igazságot tett, s a prérin át, előbb a Missouri, majd a Platte folyó mentén fölfelé haladva elért a Sziklás-hegységhez. Tudnivaló, ez a hegység olyan magas, hogy egész az égig nyúlik. Izzadott Petőfi itt rendesen. Hogyne, az istenért! A nap feje felett valami egy óra járásra lehetett. Elérte végtére tetejét a hegynek; itt már olyan meleg volt, hogy csak éjjel ment. Lassacskán mehetett, nagy akadály volt ott: a ló meg-megbotlott a csillagokban. A költő zsebre is tett néhányat. A Colorado völgyében leereszkedett, és a nyugati partvidék felé vette az irányt.
Megérkezett Szent Ferenc városába, ahol mindenféle náció képviseltetve volt: szerecsenek, sárgák és fehérek, a legutóbbi mexikói háború veteránjai, és így tovább. A hallgatag költő mindjárt az első éjszaka nyert néhány köteg zöldhasút egy füstös csehóban, máriás nevű kártyajátékon. Mr. Chew Ing Gum kínai vállalkozó fogadójában szobát bérelt, s egy rövid ideig ott lakott. Leszámolt az öböl környékét rettegésben tartó bandákkal, majd – miután megvásárolta a megfelelő fölszerelést – nyugtalan természetének engedve elindult aranyat keresni a hegyekbe. Többé nem látták a városban.

Az indiánok később úgy mesélték, hogy a sápadtarcú igric, aki Joseph nagyfőnök, a Kutyaarcú oldalán küzdött a szabadságért a hegyek közt, az utolsó csaták egyikében tűnt el. Amikor a hadrend felbomlott, és a megmaradt harcosok a közeli Csendes-óceán felé menekültek, ő szembefordult üldözőivel, a B-52-es bombázógépekkel, hátát egy nagy kaktusznak támasztotta, és néhány dobócsillagjával csaknem az utolsó leheletéig küzdött. Hét darab B-52-es bombázógépet ledobócsillagozott, de végül – szétszórt hajával, véres homlokával, sőt úgyszólván minden tagjából vérezve – feladta a kilátástalan küzdelmet. Végső nagy elhatározással az óceánba vetette magát, ahová ellenségei már nem tudták követni. A hűvös víz lassacskán visszaadta életerejét, beforrasztotta sebeit. A végtelen tengeren át egy nagy teknősbéka hátán napnyugat felé úszott.

Petőfi harmadmagával ütött tábort a vízfolyás mellett, a hasadékban. Két társa útközben csatlakozott hozzá, egy Las Cruces nevű városban. Egyikük, egy szigorú külsejű ember, nagybajuszos, már járt a hegyekben aranyért, de addig még nem volt szerencséje. A másik, akit Luckynak vagy Kölyöknek hívtak, Keletről érkezett nem sokkal azelőtt. A városban azt mondták, a törvény elől szökött, ugyanis állítólag baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Később egy másik városban valóban láttak is néhány kiragasztott körözőlevelet, melyekről Lucky, a Kölyök azt állította, hogy rá vonatkoznak. A személyleírás alapján azonban lehetetlenség lett volna azonosítani a Kölyköt, mert majdnem minden adat hamis vagy téves volt, például vagy tíz esztendővel öregebbnek tették, a ruházatának a leírása sem felelt meg a valóságnak, és sok más efféle. Úgyhogy egész nyugalommal haladtak tovább. A törvény embereitől egy cseppet sem tartottak; vesztenivalójuk nem volt. Az utolsó lakott helyen élelmiszerért eladták a lovakat, mert a kanyont csak gyalogosan lehetett megközelíteni. A nagybajuszos tudta az utat. Előbb közösen táboroztak le, majd miután némi kölcsönös bizalom kialakult, sorshúzással felosztották egymás között a folyó kanyarulatát és annak környékét. Abban állapodtak meg, hogy ha valamelyikük talál aranyat, a felét megtartja, a felén a többiek osztoznak. És ha az egyik bajba kerülne, a másik kettő segíteni fog.

A legfölső szakasz a Kölyöknek jutott, a kanyarulat Petőfinek, a kiszélesedő rész, melyen túl a bennszülöttek miatt már nem nagyon volt ajánlatos merészkedni, a nagybajuszosé lett. Majd fél éven át dolgoztak, mindegyik egyedül, magukról úgy gondoskodva, ahogy tudtak. Az őszi esőzések kezdetén, mikor a munkát már nem volt értelme folytatni, megjelent Petőfi tanyáján Lucky, a Kölyök. Alig lehetett ráismerni: a bőbeszédű, vidám fiatal fickóból szófukar, cserzett képű, megállapíthatatlan korú ember lett, pontosan az a fajta, amelyből akkoriban rengeteg termett széltében a Nyugaton. Külsőleg már-már hasonlított a képre a körözőcédulán, amit útközben abban a városban láttak. A nevén kívül semmi kölyökszerű vonás nem maradt benne. Mozdulatai és szavai fenyegetően kimértek voltak. A nyári hónapok alatt keményen dolgozott, de semmit sem talált, csakúgy, mint Petőfi.
A költő és a Kölyök együtt indultak lefelé, a nagybajuszos táborhelyére. Társuknak azonban csak hűlt helyét lelték. Előbb azt gondolták, a folyóba veszett, vadak falták föl, vagy foglyul ejtették a rézbőrűek. De szöget ütött a fejükbe, hogy a szállást és környékét feltűnő rendben találták, a kunyhó bejárata kívülről eltorlaszolva, odabent a szerszámok becsomagolva, fegyver és élelmiszer sehol – nyilvánvaló, hogy a nagybajuszos nem csupán egy vagy két napra távozott, s a jelekből ítélve olyan állapotban akarta hagyni a helyet, hogy oda valamikor visszatérhessen. A sziklás részen átkelve fönt a gerincen mehetett végig a hágóig, hogy őket elkerülje.
A telet a nagybajuszos tanyáján töltötték, az volt a három közül a legalkalmasabb hely. Pisztrángot fogtak a folyóban, a hegyekben nyusztra vadásztak, hogy a bőrét élelemért és békességért eladják az indiánoknak, akiknek a területe onnan pár mérföldre kezdődött. Ezek először elég barátságtalanul fogadták, de nem bántották őket. Aztán, hogy Petőfiék jelét adták békés szándékuknak bizonyos ajándékok formájában – borotvakés, gyalogsági karabély, nagyítóüveg, melyet nyáron tűzgyújtáshoz használtak stb.: nehéz volt ezektől a tárgyaktól megválni, mert nekik is szükségük volt rájuk –, a bennszülöttek hajlandók voltak egyenrangú partnerként tárgyalni velük. A nyusztprémért kaptak bölénybőrt meg húst, némi lepényféle kenyeret és már a második vagy harmadik alkalommal valami bogyókból erjesztett pálinkaszerű italt is. Mire kitavaszodott, és a víz igazi folyóvá duzzadt a hegyek hóolvadékától, már mondhatni szívesen látott vendégek voltak Joseph nagyfőnöknél, a Kutyaarcúnál. Utolsó látogatásuk éjszakáját a főnöki sátorban töltötték, bogyópálinkát kortyolva és elhallgatva az öregek bölény-, madár- és szarvasistenekről szóló homályos meséit, miket a főnök maga tolmácsolt nekik. Napkelte előtt indultak vissza a táborhelyre. Petőfinek már messziről föltűnt, hogy valaki megelőzte őket. Tűz maradványa füstölt a kunyhó előtt. Amikor lőtávolon belül értek, előlépett a nagybajuszos. Mozdulatlanul várt, amíg azok vele és egymással is szemben megállnak, csak a tekintete járt ide-oda rajtuk. Szavakra nem volt szükség. A három fegyver egyszerre dördült el. Egyikük hátratántorodott, és a földre zuhant.
A történet különböző változatokban maradt fönn az emlékezetben. Mindegyikben van azonban valami homályos részlet, nehezen magyarázható elem. A későbbi események fényében egy-két dolog valószínűsíthető, de biztosat soha nem fogunk tudni arról, ami akkor a hegyekben történt. Vannak, akik azt mondják, Petőfi hagyta ott a fogát, a másik kettő pedig együtt kitermelte az összes aranyat a lelőhelyen, amelyre a nagybajuszos előzőleg egyedül bukkant. Lucky, a Kölyök vállalkozó szelleme jól kiegészítette társa szívós munkabírását, így aztán a pénzt együtt fektették be. Egyik változat szerint délre mentek, Texasban ültetvényt vásároltak hozzávaló rabszolgákkal együtt, és dohánnyal kezdtek foglalkozni; Lucky Strike nevű termékükkel hatalmas vagyont kerestek. Egy másik verzió úgy szól, hogy a nézeteltéréseket elkerülendő megosztoztak az aranyon, ki-ki vitte a részét. A Kölyök a magáéból mulatót nyitott Los Angelesben, mely később Lucky Pictures néven jól menő mozivállalattá nőtte ki magát. A nagybajuszos elherdálta a sajátját; végül Afganisztánba ment önkéntesnek, ahol a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felőle. Néhányan mindezzel szemben azt állítják, hogy a Kölyök, miután megtudta, hol a lelőhely, a nagybajuszossal is leszámolt, és valahogy hozzájutott ahhoz az aranyhoz is, amit a társa a tél folyamán egy kisvárosi bank széfjében helyezett el; a nagybajuszos nyilván óvatlanul elárulta a város nevét, így a bankot már gyerekjáték volt megtalálni és kirabolni.
Ismét mások úgy tartják, hogy az álnok nagybajuszos intézte el a Kölyköt vagy Petőfit, már aki vele együtt túlélte a hajnali hármas párbajt. Egy darabig együtt élvezték az életet, kártyáztak, nőztek, nagy lábon éltek. Időnként kiraboltak egy-egy bankot, eleinte csak szórakozásból, később, ahogyan az arany apadni kezdett a zsebükben, szükségből is. A Kölyök (vagy Petőfi, már aki stb.) bandát is szervezett, melyben a nagybajuszos alvezéri szerepet vitt, de ez csupán afféle tiszteletbeli alvezérség volt. A nagybajuszosnak lassan kezdett elege lenni a betyárságból, ki tudja, miért; ilyen lélektani finomságok minket nemigen érdekelnek. Egy este együtt ivott az egész banda, nők is voltak. A Kölyök (vagy Petőfi) pökhendien mesélgette kalandjait, a sikeres rablásokat, meg hogy hogyan járt túl a törvény embereinek az eszén, amikor csak tehette. Az ivó közönsége hitt is neki meg nem is; a történetek némelyike teljesen valószerűtlennek hangzott, például itt-ott fölbukkantak olyan alakok, akiket a Kölyök (vagy Petőfi) korábban, más történetben úgy említett, mint akiket már eltett volt láb alól. Mindezt úgy adta elő, mintha ezt a sok férfias dolgot egymaga vitte volna véghez. A harmadik üveg whiskynél aztán már egyenesen hencegett azzal, hogy mekkora hallatlan vérdíj van már a fején, nem tudom, hány ezer dollár, a hatóság nem is tudna ennyit kifizetni annak, aki őt beköpné. De hát ki is merészelne köpni, emelte föl a hangját és coltját is egyúttal, körülhordozván szúrós tekintetét a megrettent ivóban. Azok, beleértve bandájának a tagjait is, most csakugyan nem tudtak se köpni, se nyelni. A nagybajuszos állta egyedül a nézését. Aztán elmúlt a színpadias feszültség (nem először játszódott le ez, és érdekes módon mindig hatásos volt), és a Kölyök (vagy Petőfi) a gyilkosságait kezdte részletezni. “Huszonkettőt készítettem ki eddig, a seriff lesz a huszonharmadik” – amikor ezt kimondta, az ivó ajtaja bevágódott, és a seriff ugrott be rajta. Szó nélkül tüzelt. Emberei rövid lövöldözés után az egész bandát lefegyverezték. Ez volt a vége a Kölyöknek (vagy Petőfinek). A nagybajuszos huszonöt évet kapott, meg a vérdíjat. A pénz a börtön melletti bankban várt rá, még kamatozott is. A nagybajuszos nem szökött meg; lenyomott húsz évet (a többit jó magaviseletért elengedték), fölvette a pénzt, és eltűnt.
Olyan változatot is hallani, hogy a drámai hármas párbaj a kanyonban egyáltalán nem is történt meg. Eszerint Petőfiék viszonya az indiánokkal korántsem volt annyira barátságos: egyiküket a szövetségi hadsereg álruhás tisztjének nézték, és túszként maguknál tartották, a másiknak sikerült visszatérnie. A Kölyök lehetett ez, aki azután a nagybajuszossal osztozott az aranyon, és persze esze ágában sem volt kiszabadítani az indiánoknál maradt társát. Más variáció szerint Petőfi volt az, aki megszabadult előbb a Kölyöktől, a rézbőrűek markában hagyva őt, majd a nagybajuszostól, miután megtudta tőle, hol az arany. És végül az sincs kizárva, hogy – arannyal vagy anélkül – mindhárman életben maradtak, és aránylag névtelenül beleovadtak a fiatal ország nagyszerűen zavaros és sokszínű társadalmába. Farmot vásároltak és letelepedtek, Pacific-részvénybe fektettek be, Los Angelesben varietét nyitottak, párbajban meghaltak Oregonban, vonatot és bankot raboltak, északi, illetőleg déli oldalon végigharcolták a polgárháborút, végül hajóra szálltak és nyugtalan természetüknek engedve visszautaztak az Óvilágba. (Odahaza aztán belevetették magukat országuk függetlenségi küzdelmeibe, melyek a szokásos körülmények között gyászos véget értek; a nagybajuszost és a Kölyköt a megszálló csapatok elhurcolták, majd visszaadták hazájuk kollaboráns hatóságainak, s ezek a szabad világ tiltakozása ellenére koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték őket. Mindennek azonban meglehetősen kevés a történeti hitele, no meg nem is tartozik szorosan a témához.)
Petőfi sorsáról, érdeklődésünk voltaképpeni tárgyáról, valószerűbbnek tetsző adattal csak sokkal későbbről tudunk szolgálni. A nyugati parti show-businessben, amint az közismert, számos magyar emigráns találta meg az óhajtott sikert és érvényesülést, amiért az ember általában az Államokba jön. A költő előbb egy varietében lépett föl rendszeresen, majd tévésorozatokban kamatoztatta tehetségét, és esetleg gyakorlatát is, melyet korábban a keleti parton szerzett, lásd fönt. Később már jelentősebb filmszerepeket is kapott. Az áttörést a “Föltámadott a tenger” című szuperprodukció főszerepe jelentette. Azt a jelenetet máig a feszültségteremtés korai iskolapéldájaként említi a filmtörténet, melyben a hadsereg megmaradt része hanyatt-homlok menekül a közeli Csendes-óceán felé, Petőfi pedig szembefordul üldözőivel, a fanatikus afganisztáni önkéntesekkel, hátát egy totemoszlopnak veti, és egy szál gyalogsági karabélyával szinte az utolsó leheletéig küzd. Hét fanatikus afganisztáni önkéntest még lekarabélyoz, majd végső nagy elhatározással a háborgó tengerbe ugrik.

A Petőfit érintő résznek ezzel gyakorlatilag vége, pontosabban jó darabig más cselekményszálak futnak tovább, és a költő sorsára vonatkozólag a továbbiakban csak sejtető utalások tétetnek. Petőfi története, amelyet a dramaturgia szigora a nagyközönség előtt homályban hagy, ennek ellenére folytatódik, illetőleg folytatódott, mégpedig a következőképpen. A súlyosan sebesült költő egy nagy teknősbéka hátán napnyugat felé úszott. A hűs elementum visszaadta életerejét, s hét esztendő múlva testben-lélekben megerősödve és megnövekedve szállt partra valahol az óceán túlpartján. A nagy teknősbékát, révészét a plútói bús vizeken, útjára bocsátotta. Lépteit a gondviselés egy közeli város felé irányította, amely éppen akkor nagy bajban volt. A lakosságot egy mesebeli szörnyeteg terrorizálta. Rothadó lelkéből sátándühvel pusztító dögvészt lehelt az emberekre, s azt addig nem volt hajlandó visszaszívni, míg valaki meg nem fejti találós kérdését, amelyet a helyi kereskedelmi rádió rettenettől félholt bemondói minden órában fölolvastak a hírek élén. A história részletei nem nagyon érdekesek, elég az hozzá, hogy Petőfi Sándor jött, látott és győzött: a rejtvényt megfejtette, a dögvész egy csapásra megszűnt, a mesebeli szörnyeteg pedig szégyenében a háborgó tengerbe ugrott. A szenátus Petőfit a lakosság teljes támogatásával pajzsra emelte és megtette örökös kormányzó főpolgármesternek.

888

Uralkodása első szakaszában erős kézzel szervezte újjá a város közellátási rendszerét, amely a dögvész idejében szinte teljesen tönkrement. Felszámolta a korrupciót, száműzte a mesebeli szörnyeteg egykori ügynökeit – kiderült, hogy még a szenátusban is akadtak ilyenek –, és helyreállította a közbiztonságot. Ütőképes polgárőrséget hozott létre, amely sikeresen védte a falakat a szárazföld belsejéből fel-felbukkanó barbár hordák és az ellenséges szándékú más városok támadásai ellen. Újabb hét év telt el, és Petőfi elérte erejének, hatalmának és dicsőségének csúcsát. De minden fellendülés mozgásba hozza a romlás erőit is, és minden csúcspont után elkerülhetetlenül hanyatlás következik. Az örökös kormányzó főpolgármesternek lassacskán egyre több titkos ellensége támadt a város falain belül és kívül is. Ennek a hetedik évnek a végén azután – derült égből jön a villámcsapás – a nyílt utcán követtek el alattomos merényletet ellene.
Egy sikeres hadjárat és az azt követő gazdasági egyezmény tiszteletére tartottak diadalmenetet a városban. A helyi kereskedelmi rádió vidám indulókat sugárzott, szenátorok tettek optimista nyilatkozatokat, szakértők elemezték egymással versengve a békeszerződés és az egyezmény előnyeit. A tarkabarka néptömeg – szerecsenek, sárgák és fehérek, a győztes háborúk veteránjai, és így tovább – a fellobogózott utcákra tódult, és kalaplengetve ünnepelte a diadalt, a kormányzó főpolgármestert, a város erejét, azaz voltaképpen saját magát. Petőfi nyitott limuzinja a Petőfi Sándor sugárúton gördült végig, mögötte sorban a katonailag legyőzött és gazdaságilag fölsegélyezett csatlós államok vezető politikusai, akik békéért és jólétért cserébe szövetségesi hűséget adtak a dicsőséges városnak. Az általános éljenzésből azonban kivált egy hang, egy az ezerek és ezerek között, mely a tömeget túlbőgte, s mást kiáltott: “Vesszen a zsarnok!” A mindenre elszánt merénylő eldurrantotta fegyverét, és az örökös kormányzó főpolgármester körül fejvesztett rémület támadt. De nem talált a fegyver; a tévedt golyó szerencsére Petőfi ruhájába ment, nem a szívébe. Az orozva gyilkolni akarót tüstént lefogták. A diadalmenet folytatódott, a helyi kereskedelmi rádióban azonnal beolvastak egy megnyugtató hangú közleményt. A tettest természetesen halálra ítélték és kivégezték. A nyomozás viszont nem várt eredményeket hozott. Az ügy véletlenül egy igen lelkiismeretes vizsgálóbíróra lett bízva, aki akkor is folytatta a szálak felgöngyölítését, amikor azok már a legfelső hatalmi körökig kezdtek nyúlni. Több városatyát kihallgattak, és a lelkiismeretes vizsgálóbíró szemei előtt végül kirajzolódott egy élesen Petőfi-ellenes klikk a szenátusban. Ez önmagában természetesen nem okozott volna semmilyen krízist, ha szerencsétlen módon nem a merénylettel összefüggésben kapott volna először nyilvánosságot. Az igen lelkiismeretes vizsgálóbírót ismeretlenek többször halálosan megfenyegették, azonban ő rendíthetetlen maradt. Aztán a lelkiismeretes vizsgálóbíró hirtelen eltűnt. A helyi kereskedelmi rádióban bemondták, hogy megromlott egészségi állapota miatt nyugállományba vonult, de a hír nyilvánvalóan koholt volt, a szerencsétlen valódi sorsáról senki sem tudott. A lelkiismeretes vizsgálóbíró eltűnése után a nyomozást maga a főpolgármester vette kézbe. Kiderült – igaz-e vagy sem, nem tudni, mindenesetre ez volt a hivatalos verzió –, hogy ugyanannak az idegen hatalomnak az ügynöke volt nemcsak a merénylő, hanem a lelkiismeretes vizsgálóbíró is. Ez utóbbi állítólag a lebukás elől szökött meg, és meg sem állt egyenesen Moszkváig. A szenátus, késhegyig menő vita után, és nem utolsósorban Petőfi személyes befolyására, megszavazta, hogy nagyköveti úton küldjenek Moszkvának egy jegyzéket, melyben a feltételezett kém kiadatását kérik. A szovjetkormány erélyesen tiltakozott, és mozgósítást rendelt el. A hadüzenet elkerülhetetlen volt.
Petőfi a háború esetére különleges jogokat vindikált magának, amit addigi hadjáratai előtt sohasem tett meg, mindig a szenátus formális akaratával, szavazattöbbséggel indított csak hadműveleteket. A szenátus hetekig tárgyalta az ügyet; néhányan hajlottak arra, hogy a főpolgármester átmeneti időre diktátori jogkörrel ruháztassék fel, de a többség ragaszkodni látszott a parlamentáris formaságokhoz. Közben szovjet tengerészgyalogosok szálltak partra a város érdekszférájába tartozó szigetek közelében. A nemrég elfoglalt városok a nemzetközi jogra való hivatkozással sorra mondták föl a kétoldalú barátsági szerződéseket; némelyiken még szinte meg sem száradt a tinta. A belpolitikai helyzet is kiéleződött. Tüntetéseket tartottak a háborút ellenző, és más tüntetéseket a háborút pártoló jelszavakkal. Felelőtlen hangok – előbb a helyi kereskedelmi rádióban, majd a nyilvános gyűléseken is – kihasználták az emberek tájékozatlanságát, s mind a háborúpárti, mind a háborúellenes hangulatot Petőfi ellen fordították. Ezeken a gyűléseken egyre gyakrabban lehetett látni neves közéleti embereket, még szenátorokat is. A békés megoldást pártolók Petőfit vérszomjas háborús bűnösnek állították be, a háborúpártiak pedig hadvezérségre alkalmatlan, kisstílű taktikázónak, aki személyes sikerre játszik, amikor az ellenség már a kapuk előtt van. A házfalakon Petőfit gyalázó firkák jelentek meg, a mesebeli szörnyeteghez hasonlították őt. Nem sokkal ezután már zavargások is voltak. A város fő kikötőjét ugyanis, amelyen keresztül az élelmiszerellátás addig biztosítva volt, megszállta az ellenség, és csak bizonyos feltételek teljesítése esetén ígért kivonulást onnan. A falakon kívül állomásozó alakulatok legnagyobb részét vissza kellett rendelni a városba, de a szenátus ezt a lépést is csak hosszas huzavona után szavazta meg, amikor már csaknem elkéstek vele. A polgárőrség az egyre szilajabb lázongások megfékezésével volt elfoglalva, már vízágyúkat és könnygázgránátokat is be kellett vetni. Petőfi határozott lépésre szánta el magát: föloszlatja a szenátust, és nem ír ki új választásokat. A kormányzó főpolgármesteri címet esetleg megtartja, de minden döntést a saját kezébe vesz. Maga tárgyal a kikötő azonnali visszaadásáról. Ebbe még súlyos feltételekkel is belemegy, hogy a belső elégedetlenséget mihamarabb lecsillapítsa, és a népet maga mellé állítsa.
Egy márciusi napra lett kitűzve a városházán a zárt ülés, melyen a főpolgármester, kisszámú megmaradt híveinek a támogatásával, a puccsot végrehajtandó volt. Petőfi jókor reggel lépett ki az utcára, hogy a munkahelyéig vezető mindennapos utat szokása szerint gyalogszerrel tegye meg. A sarkon vett egy reggeli lapot. Amikor, szintén szokása szerint, még ott az utcán belenézett, egy boríték hullott ki belőle, melyre újságokból kivágott betűkből a következő szöveg volt fölragasztva: “Petőfinek! figyelmeztetés”. A borítékot fölbontatlanul köpönyege zsebébe tette. Némi nyugtalansággal olvasta a friss híreket: az ellenség a város közelében, a tengerparton csapatösszevonást hajtott végre. A városházára jó negyedórával az ülés kezdete előtt érkezett. Csodálkozva állapította meg, hogy őelőtte mindenki megjött már. A tanácsterem ajtaja hirtelen bezáródott a háta mögött. Próbált nyugodt maradni, arra gondolt, hogy testőrsége, az úgynevezett Petőfi-kommandó, minden eshetőségre készen épp most veszi körül az épületet. Kivett egy cigarettát. A mellette álló fiatal szenátortól, akit mellesleg hívének gondolt, tüzet kért. A fiatalember, ahogy máskor is, előhúzta revolver alakú öngyújtóját. Mint kiderült, ezzel adott jelt a többieknek. Huszonhárom revolver (köztük az is, amit öngyújtónak vélt) szegeződött egyszerre Petőfire. Még kiáltani sem volt ideje. A szerencsétlen költőt szitává lőtték.

Az eset után azonnal kiadtak egy hivatalos közleményt, melyben egyúttal a szenátus azonnali föloszlását is bejelentették. A mai naptól, szólt a szöveg, egy volt szenátorokból álló junta kormányoz. Petőfi hálóvá lyuggatott véres köpönyegét – zsebében az el nem olvasott névtelen levéllel, melyben az ellene készülő merényletre figyelmeztetik – kiakasztották a városháza erkélyére. Erre azonban már senki sem ért rá figyelni. Az ellenség betört a városba, és a bizonytalan helyzetet kihasználva még aznap elfoglalta. Jelentősebb összecsapásra csupán a falakon kívül, a tengerparton került sor: a polgárőrség elit alakulata, az úgynevezett Petőfi-kommandó, kirohant a körbezárt városból, kétségbeesett közelharcba bocsátkozott a többszörös túlerővel, de végül mindnyájan ottvesztek vagy fogságba estek. A volt városi főembereket is mind megölték vagy Szibériába hurcolták.
Több érv szól amellett, hogy a Petőfi elleni második merénylet valójában fikció, koholmány, népmese. A szenátorok valóban megszőtték az összeesküvést, de a tervezett Petőfi-gyilkosság reggelén minden megváltozott. Értesültek az ellenség fenyegető közeledéséről, így aztán a józanabbak közül többen belátták, hogy az adott helyzetben nem volna helyénvaló a zűrzavart tovább fokozni. Petőfi helyes ösztönnel, mintegy költői sugallatra (bár egynémely körülmény, például a figyelmeztető levélke ehhez konkrét támpontot is adhatott) átlátta az egész helyzetet. Nem gyújtott rá, és még mielőtt a tanácskozást hivatalosan elkezdték volna, rögtönzött beszédet tartott. Ebben az összefogás szükséges voltára hívta föl a figyelmet, a személyes érdekek félretételére szólította föl a testületet, s ravaszul fölajánlotta azonnali lemondását az örökös kormányzó főpolgármesteri címről. Az oráció közben az összeesküvők megtudták (az ablakon kellett csak kinézniük), hogy Petőfihez hű elitegységek zárták körül a városházát. A gyilkosságból így nem lett semmi, de Petőfi lemondását azért elfogadták. A junta talán megalakult, talán csak beszéltek róla; ennek már nincs jelentősége. Az ellenség csapatai már a városban voltak. A volt főpolgármester aznap délután a Petőfi-kommandó élén egyenlőtlen közelharcba bocsátkozott velük – jóformán ez volt az egyetlen szervezett védekezési akció. A kommandósok egytől egyig elestek, maga Petőfi minden tagjából vérezve egy szál karddal küzdött a végsőkig. Azután belevetette magát a háborgó óceánba.
Esetleg elfogták, és Szibériába hurcolták. Onnan megszökött, és kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, jegyét összetépte és a háborgó tengerbe szórta. Autóstoppal visszatért Magyarországra, és öreg napjait barátja, Jókai Mór balatoni villájában töltötte. Ámbár olyasmit is hallani, hogy a fogságból megszökve Afganisztánba ment, ott beállt önkéntesnek a gátlástalan betolakodók ellen, és a csatában elesett. Amikor már minden veszve volt, ő bátran szembefordult üldözőivel, hátát egy kilőtt tanknak vetette. Egyetlen megmaradt csúzlijával még hét gátlástalan betolakodót agyoncsúzlizott, mielőtt hősi halált halt.

Petőfi Sándornak, az öregedő hollywoodi filmsztárnak egy nap hirtelen kihullottak a fogai és sorvadni kezdett a húsa. Az orvosok azt mondták, nem sok van már hátra az életéből. Petőfi régóta sejtette, hogy ilyen véget fog érni; most mégis megijedt. A Lucky Pictures filmvállalattal kötött szerződéseit azonnal fölbontatta, és visszavonult. Elhatározta, hogy nem adja meg magát a halálnak.
Eszébe jutott, hogy a világ óceánjainak mélyén állítólag cirkál egy titokzatos tengeralattjáró. Egy megszállott tudós a kapitánya, aki a világ szemétől távol, több ezer láb mélységben folytatja rejtélyes kísérleteit. Ez a kapitány időnként félreérthetetlen üzenetet küld azoknak, akiket hatalmába kerített a romlástól való félelem. Persze nem mindenkinek, csak az arra érdemeseknek. Petőfi, miközben egyre inkább csak a közeli elmúlás foglalkoztatta, mind biztosabb lett abban, hogy az üzenetet ő is meg fogja kapni. És valóban, egy napon meglátogatta őt egy nagybajuszos, magát dr. Ternyeinek nevező ember, s egy költséges, de az adott körülmények között több mint megfontolandó lehetőséget ajánlott a figyelmébe. Egy exkluzív klinikáról van szó, mondta, amely a Sziklás-hegység megközelíthetetlen bércein áll, hová még a sasok és a vakmerő hegyi oroszlánok sem juthatnak el, főként ha figyelembe vesszük, hogy a Sziklás-hegységben már csak elvétve akadnak vakmerő hegyi oroszlánok. De ez lényegtelen; fő az, hogy a klinikán az emberiséget kínzó végső kérdésekre keresik a választ, és egyre közelebb vannak hozzá. Említést érdemel, hogy az intézet munkája kapcsolatban áll a titokzatos tengeralattjáró fedélzetén folyó rejtélyes kísérletekkel, ha úgy tetszik, azok előkészítő szakaszát képezi.
A sztár egy éjszakán át tárgyalt dr. Ternyeivel. Hajnalban aláírta a papírt. Mindenéről lemondott, hogy később megsokszorozva kaphassa vissza. (Hogy pontosan mit is – ennek részleteit egyelőre homály fedi, mely azonban mindjárt eloszlik.) A kertben egy helikopter – ki tudja, hogy került hirtelen oda – indulásra készen várt. Petőfi nem vitt magával semmit, nem intézkedett semmiről. Felszállás közben még látta dr. Ternyeit: ott maradt, hogy a szükséges dolgokat helyette elrendezze. A klinikán rögtön kezelésbe vették a költőt. Szíve csücskéből kioperáltak egy darabot, a maradékot hibernálták, és a Sziklás-hegység alá süllyesztették, egy külön erre a célra szolgáló barlangba. Ott várja az idők teljességét lefagyasztva.
A szívcsücsköt – kell-e mondani? – eljuttatták a titokzatos tengeralattjáróra. Ennek kapitánya, a megszállott tudós, saját fejlesztésű klóneljárással számtalan teljes Petőfit hozott létre belőle az idők folyamán. A földgolyó legkülönbözőbb pontjain bukkan föl azóta egy-egy Petőfi, néha egyszerre több is. Vannak köztük öregek és fiatalok, férfiak és nők, alacsonyak és magasak, mindenféle fajta, fehérek és sárgák, még szerecsenek is. Jellemre, életmódra nézve is változatosak. Van szerény átlagember, sőt a túlnyomó többség ilyen, de akad őrült vadzseni is, nem beszélve a világformáló tehetségesekről. Van kísérletező kedvű, veszélyeket kereső, de van óvatos, dönteni nehezen tudó – szóval mindenféle. Némelyiket Petőfinek vagy Petrovicsnak hívják, mások más neveket viselnek, de valójában egytől egyig Petőfik: ha tudatában nincsenek is, létük mélyén mindnyájan emlékeznek erre. Mintha egy tenger alatti álom emlékének az emléke irányítaná a sorsukat, mely külsőségeiben többnyire, mint mondtuk, egyáltalán nem különbözik másokétól, akiknek életében szabadságnak és szerelemnek nincs helye, akiket gondolatok nem bántanak, és akik a kritikusok rosszindulatát hírből sem ismerik.

Herta Müller: A király meghajol és gyilkol

Gyakran megkérdeznek, hogy írásaimban miért jelenik meg olyan gyakran a király, és olyan ritkán a diktátor. A király szó olyan lágyan hangzik. És azt is gyakran megkérdezik, hogy miért fordul elő olyan sokszor a fodrász. A fodrász méri a hajat, és a haj méri az életet.            A róka volt a vadász című regényben egy gyerek azt kérdezte a fodrásztól: „Mikor hal meg az a bácsi, aki kidobta a kismacskát? A fodrász betömött a szájába egy marék cukorkát, amikor valakinek már annyi haja le van vágva, hogy megtölt egy zsákot, mondta, degeszre. Ha a zsák már olyan nehéz, mint maga az ember, akkor meghal. Mindenkinek a haját külön zsákba gyűjtöm, míg csak egészen meg nem telik, mondta a fodrász. A hajat nem mérlegen, hanem a szememmel mérem.”[1]
A fodrász, a haj és a király már jóval hamarabb összekapcsolódtak, mint hogy megtudtam volna, ki a diktátor, és írni kezdtem volna.

Amíg a király hasa dagadt, eleven kutya volt és borjú
halálával ráragadt a korona, félig epe, félig dinnye
a haj alatt minden nyári zápor otthagyja lopakodó angyalát
a kukoricakórók között mindenki testőr, aki valaha a királynál járt

 A félreeső faluba, ahol felnőttem, nem vezetett aszfaltozott út, csak zötyögős földút. A király mégis odatalált, különben nem találkozhattam volna vele. Semmi köze nem volt a mesebeli királyokhoz, nekem nem voltak meséskönyveim. Megélt, tehát valódi dolgokból állt össze. Nagyapám sakkfigurái közül származott, a sakk pedig a hajához kapcsolódott. Az első világháborúban nagyapám katona volt, hadifogságba esett, és ott sakkfigurákat faragott magának.
A foglyoknak csomókban hullott a hajuk, a század fodrásza pedig szétzúzott falevelek nedvével kezelte a bajt. A fodrász szenvedélye a sakk volt, játszott, amikor és ahol csak lehetett. Otthonról elhozta magával a sakkot a háborúba. A front zűrzavarában azonban elvesztett hét figurát. A játékhoz helyettesíteni kellett őket kenyérhéjjal, madártollakkal, ágacskákkal vagy kavicsokkal. Amikor nagyapám haja néhány hetes kezelés után sűrűbben és sötétebben nőtt vissza, mint amilyen valaha is volt, azon kezdett töprengeni, hogyan hálálhatná meg ezt a fodrásznak. És akkor a fogolytáborban észrevett két fát: az egyiknek viaszfehér, a másiknak sötétvörös volt a  belseje. Kifaragta belőlük a hiányzó sakkfigurákat, és a fodrásznak ajándékozta őket. Így kezdődött, mondta nekem. Faragás közben túl közel kerültek hozzá a figurák, mondta, mulasztásnak érezte, hogy nem tudja, mi a szerepük a sakktáblán. Megtanult sakkozni. Ez nemcsak a várakozás hosszú napjainak sivárságát rövidítette meg, hanem kapaszkodót is jelentett, az ember lefoglalta a fejét és a kezét – ha nem is az igazi életben, de legalább annak egy változatában. Kiélte magát a gyökerestül kitépett időből, amiben volt, vissza az egykori otthon emlékei közé, és előre a hazatérés reményébe. És mindez anélkül történt, hogy az embernek saját magát akár csak meg kellett volna említenie, hiszen belebújt a sakkfigurák bőrébe. A játék ideje magával vitte, mondta, nem kellett olyan üresen elviselni az időt, ahogy volt. A hadifogság után nagyapám visszatért a faluba, és a század fodrászához hasonlóan neki is szenvedélyévé vált a sakkozás.
A hét figura kifaragásának gyakorlata és a lassú idő, mondta, arra kényszerítette, hogy továbbra is munkát adjon a kezeinek. Fa volt még bőven, faragott hát magának egy egész sakkot. Először a parasztokat, mesélte, mert a háború előtt paraszt volt, és mert haza akart menni, hogy újra megművelje a földjeit.
Amikor nekem ezt mesélte, már régen volt rendes, üzletben vett sakkja. Azzal, amit kézzel faragott, és amiből hiányzott négy figura, játszhattam én. Minden figura közül a két király tetszett nekem a legjobban, a viaszfehér és a sötétvörös. A fa idő teltével régi és piszkos lett, szürkésfehér és sötétbarna, mint a napon kiszáradt és az esőben megázott föld. Minden figura repedezett és girbegurba volt, egyik sem hasonlított a másikhoz. A faragáskor még nyers fa úgy száradt meg minden alakban, ahogy akart. De a legferdébbek, amelyeknek elöl hasuk és hátul púpjuk lett, az igazán esendőek mégis a királyok voltak. Tántorogtak, mert a fejükön a korona félrecsúszott, túl nagy volt.
Nagyapám évtizedeken keresztül minden hétvégén sakkozott. Csak, mikor sakkozó barátai mind meghaltak, akkor kezdett vasárnaponként kártyázni, hogy legyen társasága. De utána megint szerencséje volt. Mint mindig, néhány hetente meglátogatta a nővérét, aki a szomszéd faluba ment férjhez. Az egyik ilyen látogatáskor találkozott egy „komoly” sakkpartnerrel, hogy ő mondta. Attól kezdve minden szerdán átment a vonattal a szomszéd faluba sakkozni. Gyakran én is vele mehettem. Ahogy a mi falunkban csak németek voltak, a szomszéd faluban csak magyarok. Nagyapám sógora, az asztalos, és a komoly sakkpartner is magyar volt. Nagyapám a sakkozásban ezért egyszerre két szenvedélyét is kiélhette, mert a második szenvedélye az volt, hogy magyarul beszéljen. Azért szabadott vele utazzak, hogy amíg ő sakkozik, én magyarul tanuljak.
Nagyapám sógora, az asztalos, köpenyt viselt, az egész fűrészporból volt, csak a hóna alatt látszott a barna szövet. A svájcisapkája fűrészporból volt, a halántéka és a füle fűrészporból, a vastag bajsza is fűrészporból. Bútorokat készített, és padlódeszkát, ajtót, ablakkeretet, gyerekkocsit, amit kicsi faredőnnyel be is lehetett csukni, kisebb tárgyakat, vállfát, fakanalat – és koporsót is készített.  A berlini fal leomlása után a német sajtóban rendszeresen jelentek meg példák az NDK nyelvhasználatot szabályozó hivatalos intézkedéseiből. Szószörnyetegeket lehetett találni az újságban, és ha ezeket hangosan és helyesen kiejtve megismételtük, akaratlanul is furcsák, nevetségesek lettek, idétlen felépítésűek, otromba tartalmúak. „Év végi szárnyas figurának” nevezték a karácsonyfát díszítő angyalokat, „integetőelemeknek” a zászlócskákat, amelyeket a tribünökön lengettek, „italtámaszpontoknak” az italkereskedéseket. Két ilyen NDK-s szó mégis ismerős volt számomra, az asztalos sógornál tett látogatásokra emlékeztettek. Az egyik a koporsó volt, amit NDK-iul „földbútornak” neveztek. A másik a Stasi egyik részlege volt, ami a párttisztviselők ünnepeit és gyásznapjait tartotta számon, az „Öröm és Üröm Osztály”. „Év végi szárnyas figura”, hogy az angyal szót elkerüljék. „Integetőelemek”, hogy a zászlócska szót elkerüljék, mert egy ilyen kicsinyítő képző bántotta volna a zászlót. Az „italtámaszpont” katonai erősítést ad az üzletnek, a hatalmasok talán itt csillapították szabadságszomjukat. Ezekben a fogalmakban egy esetlen, a jó hangzásra süket ideológia alkotta meg szókarikatúráit. Az én fülemnek mégsem voltak furcsák a „földbútor” és az „Öröm és Üröm Osztály” kifejezések. Ezekből a szóképződményekből a halálfélelem hallatszik ki.

Mert a halált az állam rendszerében betöltött magas tisztség sem állíthatta félre az útból, a halál átszakította a névleges funkciók és a köznép közötti sorompót. A halandóság tudata, amelynek az ember egyénként, az „átlaggal” egyenlőségben ki van téve, nyilvánvalóan nem hagyta hidegen az uralkodó klikk kollektív örökkévalóságát. Ez volt hatalmának egyetlen gyenge pontja, itt lapítania kellett, mert ez nem tett különbséget szocialista hősök és az állam ellenségei között, hanem mindenkit egészen személyesen kapott el, és ott már nem segíthetett semmilyen Marx vagy Lenin, sem Honecker vagy Mielke. A „koporsót” helyettesítő „földbútorban”, ebben a marxista szóleleményben Isten egyszerre kívül és belül van, megtagadják, ugyanakkor gondolnak is rá. Ugyan nincs szó feltámadásról, de a halálra mégis rávetítenek egyfajta vigaszt, a továbbélés lehetőségét. Mindenkinek kiutalják a földbútorait, és azután a föld alatti szobájában éldegél. Így tekintve magától értetődő, hogy a bebalzsamozott Leninnek villa jár a Vörös téren, míg az átlagos embereknek meg kell elégedniük egy garzonlakással a temetőben.      A fűrészpor-köpenyes magyar asztalos a gyakorlatba ültette a „földbútor” szót, anélkül, hogy tudott volna NDK-iul. Munkája természeténél fogva az ő házában a koporsó is bútornak számított, amely, ha valakit belefektettek, a földbe került. Minden holmi, amit készített, összevissza keveredett, aszerint, hogy éppen hol akadt hely a műhelyben: egy kész gyerekkocsi egy kész koporsó mellett, felett, alatt, vagy éppen benne. Ott a műhelyben a fa a születés és a halál közötti minden állomást megmutatott nekem. Az élet ideje ott állt, keze tele fakanalakkal, lapítókal, vállfákkal. A szekrények, éjjeliszekrények, ágyak, székek és asztalok között a koporsók olyan megszokottan néztek ki, valóban a földbe való bútoroknak. Semmi nem bújkált, nem titkolózott, a tárgyak a kimondott szavaknál világosabban álltak ott. Nem volt szükségük beszédre az életről és a halálról, a tárgyak maguk voltak az, amire az élethez és a halálhoz szükség van.

Számomra az asztalos ezermester volt. Az én szememben ő állította elő a világot. Megértettem, hogy nem változó egekből és gyomos kukoricatáblából áll, hanem mindig ugyanolyan fából. Mindig szembe tudta állítani a fát az elrepülő évszakokkal, a föld csupasz és a fűvel benőtt évszakaival is. Itt a halál napjainak panoptikuma simára csiszolt, szögletes anyagként állt. Piszkosfehértől mézsárgán át sötétbarnáig itt volt a földszínek egyértelműsége, olyan színek, amelyek nem szöktek meg, nem változtak, csak éppen egy árnyalattal magukba sötétedtek, ahelyett, hogy tájként elszálljanak, eltékozolják magukat. Néma természetük, nyugodt meghatározottságuk volt. Nem kellett félnem tőlük, ha megérintettem őket, olyan mozdulatlanok maradtak, hogy a nyugalmuk szétterjedt bennem. Míg az évszakok odakint, az egész vidéken keresztül űzték egymást, tolakodtak, és végül az egyik felfalta a másikat, ezek a koporsók a műhelyben nem közeledtek fenyegetően a húshoz. Ráérősen vártak, a halottak számára csupán az utolsó ágyat jelentették, amiben el lehetett őket vinni. Az asztalosnak egy varrógépe is volt, a koporsókhoz halotti párnát is készített. „Fehér damaszt”, mondta, „gyaluárnyékkal töltve, egy királynak sincs különb.” A hosszú, gyaluból kihulló szalagokat nem forgácsnak, hanem „gyaluárnyéknak” nevezte.  Nekem tetszik ez a szó. Már akkor is tetszett, hogy nem száraz levelek, szalma vagy fűrészpor töltötte meg a halottak párnáját – hanem csak az árnyék, ami az élő lombkoronából még benne volt a fában, aztán ismét kihullott belőle, amikor szétvágták. Alexandru Vona írja Befalazott ablakok című regényében: „Ha meg akarjuk tudni az igazságot, akkor meg kell találni a szavakat, amelyek azok közé keveredtek, amikhez nincs semmi közünk.”[2] Számomra a „gyaluárnyék” ilyen szó.
A gyaluárnyékok zizegtek, keserű illatuk volt. Amíg nagyapám a verandán sakkozott, én a műhelyben a rövidebb gyaluárnyékokból parókákat készítettem magamnak. A hosszabb karikákból övet, szoknyafodrot, sálat. Egy nagyobb dobozban aranybetűk voltak, szúrós, éles lakkszaguk volt. Ezekből rakta össze az asztalos a halottak nevét, aztán ráragasztotta a koporsófedélre. Én gyűrűket, nyakláncokat, fülbevalókat készítettem belőlük. Ma már megrettennék a gyaluárnyékoktól és a betűktől. De akkor annyi halottat láttam, akiket élőkként jól ismertem, a hangjukat, a járásukat. Éveken át tudtam, mibe öltöznek, mit esznek, hogyan ássák fel a földet, hogy táncolnak. Egy napon aztán a koporsóban feküdtek, ugyanazok voltak, csak mozdulatlanul, és mohón vártak az utolsó látogatásra. Még csak egyetlenegyszer fontosak akartak lenni, a faragással díszített kocsiban, mint egy mozgó tornácon, zenekísérettel végigringatózni a falun. Isten visszakövetelte tőlük az anyagukat, a táj felfalta őket az éppen múló évszakkal együtt. Alig gondoltam rájuk, amikor teleaggattam magamat az aranybetűkkel. Csodáltam az asztalos bácsit, mert ő gondoskodott arról, hogy a halottaknak mennyezetes ágyuk legyen aranynévvel, és damasztpárnájuk tele gyaluárnyékkal, és hogy elvigyék őket. Néhány koporsó függőlegesen a falnak támasztva állt, szorosan egymás mellett, mint egy kerítés. Néhány pedig vízszintesen feküdt, tele gyaluárnyékkal, a padlón. Amikor éppen ott voltam, az asztalos soha, egyetlenegyszer sem ragasztott neveket az aranybetűkből, nem varrt párnát, nem töltötte meg gyaluárnyékkal, nem adott el koporsót. Délben az asztalos felesége kihozta az ebédet a műhelybe, és hogy a lábos tovább tartsa a meleget, beletette egy koporsó gyaluárnyékai közé.
A műhelyben ott voltak a királyhoz méltó gyaluárnyékok és damasztpárnák, a sakktábla felett pedig nagyapám ráncolta a homlokát, állkapcsa járt, mint a malom. Néha ő, néha a partnere állt sakk-mattban a királlyal. A késői vonattal megtett rövid hazaúton az égnek szédítően éles esti színe volt, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani.  A hold úgy függött rajta, mint egy patkó vagy mint egy sárgabarack, a tetőkön szélkakasok suhantak a menetiránnyal szemben, mint megannyi sakkfigura. Volt, amelyik éppen a királyhoz hasonlított. Másnap a fűben csipegető tyúkok is koronát viseltek, nem taréjat. Minden héten szerdánként és szombatonként le kellet vágjak egy tyúkot. Úgy végeztem el, mint minden más munkát, hozzáértéssel és érzéketlenül, mint a krumplihámozást vagy a portörlést, mint az olyan munkát, amit az ember egész életére megtanult. Női munka volt. Hogy valaki ne tudjon a tyúknak fájdalmat okozni, ne bírja látni a vért, ilyesmi nem volt. Esetleg a férfiaknál, ha borotválkoztak. És nagyon ritkán nőknél, akik – így mondták – haszontalanok voltak. Lehet, hogy később én sem lettem volna jó semmire, de akkor még nem voltam haszontalan.
Csak az álmaim álltak zavarosan összekevert dolgokból: felvágom a tyúkot, és a hasa egy skatulya tele sakkfigurákkal, pirosak és kékek fekete-fehér helyett. Nagyon szárazak és kemények, hallani lehetett a zörgésüket, amikor a tyúk a füvön járt. Kiveszem a figurákat a hasából, és színek szerint két sorba rendezem őket. Csak egy király van, tántorog, lehajol. Zöld, és amikor lehajol, vörös. A kezembe veszem, és érzem, ahogy dobog a szíve. Fél, és ezért beleharapok. Belül sárga és puha, édes húsa van, mint egy őszibaracknak, megeszem.
A dolgoknak egyenként megvolt a maguk királya, de az egyes királyok, ahol megjelentek, a többi felé hunyorítottak. A királyok nem hagyták el a tárgyaikat, de ismerték egymást, a fejemben találkoztak, és ott összetartoztak. Egyetlen, magát szétosztó király volt, aki mindig új anyagot keresett, amelyben élhetett: a fakirály a sakkban, a bádogkirály a szélkakasban, a húskirály a tyúkban. Csak rá kellett nézni. Az anyag, amiből a tárgyak állnak, a pillantástól hirtelen kiéleződik, és ettől megindul az őrült kergetőzés a fejünkben. A dolgok megszokott felszíne felhasadt, az anyaguk személyessé vált. A hasonló dolgok között hierarchia alakult ki, és ez méginkább érvényes volt a viszonyra közöttük és közöttem. Elébe kellett álljak az összehasonlításnak, amit én magam kezdtem el, és mindig csak a rövidebbet húzhattam. A fa, a bádog vagy a tollruha mellett az emberi bőr a legmulandóbb anyag. Elkerülhetetlenül ki voltam szolgáltatva a király hol jó, hol gonosz hatalmának.

a tollházban lakik egy kakas
a falevélházban a járda
egy nyúl lakik a prémházban
a vízházban egy pocsolya
a sarokházban az őrjárat
letaszít valakit az erkélyről
a bodzafa fölé
persze megint öngyilkosság volt
a papírházban lakik a nyilatkozat
a kontyban a gépírókisasszony

Ennek a kollázsnak a szövege későbbi visszatükröződése a falu szedettvedett királyának, de a rendőrség sarokházában elkövetett gyilkosság, amelyet a nyilatkozat papírján öngyilkossággá hamisítanak, már régen a városi király műve. Ő az államkirály. Élet és halál választóvonalán kufárkodik: aki számára terhessé vált, azt kilöki az ablakon, betaszítja az autó vagy a vonat alá, ledobja a hídról a folyóba, felakasztja, megmérgezi – és a megölését öngyilkosságként rendezi meg. A menekülőket a határon idomított vérebekkel tépeti szét, és otthagyja őket, hogy a parasztok később, a termés betakarításakor megtalálják félig szétbomlott testüket. Akik a Dunán át menekülnek, azokat hajóval üldözteti, a hajócsavarral morzsoltatja szét. Van mit egyenek a halak, a sirályok. Mindenki tudja, de soha nem bizonyíthatja azt, ami nap mint nap megtörténik. Ahol egy ember eltűnt, csak csend maradt utána, hozzátartozók és barátok, akiknek túl nagyra nyílt a szemük. A városi király nem engedi, hogy észrevegyék gyengeségét, ha megtántorodik, azt gondolják, hogy csak lehajol, pedig meghajol és gyilkol.

a királyom nem ok nélkül mondja
hogy ő mindenkit szeret
hegyespofájú királykutyáján
ott a csillogó fűegyenruha
és hullámbádog nyakörv
éjjel csak a drótlámpás világít
fényében egy az ugrás és a lehelet
mintha valakit átszeretett volna
kora reggel a kutyahasba

A falusi király „egy kicsit lehajolt”, tántorgott, ahogy a táj is lassan botorkált az időben. Az emberek ebben a tájban laktak, ami lassan felemésztette magát, mígnem valakit felfalt magával együtt, mígnem az ember belehalt saját magába. Csak a városi király adta meg a mondat második felét: „a király meghajol és gyilkol”. A városi király eszköze a félelem. Nem a fejben felépített falusi félelem, hanem megtervezett, hidegen beadagolt félelem, ami szétszakítja az idegeket. Miután a falu rojtjai közül a városba érkeztem, az aszfalt olyan szőnyeggé változott, amelyen a gyásznapok panoptikuma helyett az államilag eltervezett halál lopakodott a bokám körül: az elnyomás. Az első években mindenhol megláthattam. Olyan embereket érintett, akiket nem ismertem személyesen. Csak úgy általában rettegtem tőle, túl közel voltam hozzá, hogy ne lássam, de túl messze ahhoz, hogy felfogjam, mire készül. Mindig elment mellettem, soha nem lépett át rajtam ebben az első időszakban. Heves részvét azok iránt, akiket éppen eltalált, ez az akaratlan együttérzés, ami egy időre elfogott, és aztán elmúlt. Csak ott állni begörbített ujjakkal, a körmöt bevájni a tenyérbe, hogy az már fáj, az ajkak összeszorítása, miközben bámuljuk, hogy valakit, akit nem is ismerünk, mindenki szeme láttára letartóztatnak, megvernek, összerugdosnak. Aztán továbbmenni kiszáradt szájpadlással, felforrósodott torokkal, olyan merev léptekkel, mintha a gyomrunkat és a lábunkat telepumpálták volna áporodott levegővel. Émelygős bűntudatot érezni, hogy semmit nem tudunk megakadályozni, ami másokat érint, és a törékeny megkönnyebbülést is, hogy a büntetés nem nekünk jutott ki. Mindenkit, aki látta, szintén eltalálhatott, hiszen a levegővételen kívül minden tilos volt, akárhová nézett az ember, mindenki számtalan okot adott a büntetésre.
Csak a következő években lettek olyan barátaim, akiket beárnyékolt ez, akiket rendszeresen kihallgatásra vittek, a lakásaikat átkutatták, a kézirataikat elkobozták, kicsapták őket az egyetemről, letartóztatták őket. Amit addig fojtogató légkörként érzékeltem, konkrét félelemmé változott. A barátaimat kínozták, pontosan tudtam, hogy hol és hogyan. Napokon át beszéltünk róla, tréfa és rettegés között, rámenősen és feldúlva kerestünk kiutat, ami pedig nem volt sehol, mert elképzelhetetlen volt, hogy visszalépjünk, hogy megtagadjuk azt, amit tettünk. Az elnyomás belépett az életembe. És még néhány év múlva egészen a bőrömig ért – azt kérték, a gyárban kémkedjek a munkatársaim után, és ellenkeztem. És minden, amit a barátaimtól a kihallgatásokról, házkutatásokról, halálos fenyegetésekről hallottam, megismétlődött velem. Akkor már gyakorlatom volt a tépelődésben azon, hogy hogyan állít csapdát a következő kikérdezés, a következő munkanap, a következő utcasarok.
Tudtam, hogy a félelemtől kiélesedő pillantás, a fejben meginduló őrült rohanás minden szó elől elsiklik, a beszédben úgy, mint az írásban – és két barátom halálához mégis hozzá kellett fűzzek valamilyen írott szöveget. Mint annak idején a hatalmas, szégyentelenül zöld völgyben a bogáncsnak találó nevet, úgy kerestem később a szavakat közös félelmünkre. Meg akartam mutatni, hogy milyen a barátság, ha nem magától értetődő, hogy ma este, holnap reggel vagy jövő héten még életben leszünk:            „Mivel féltünk, Edgar, Kurt, Georg és én naponta együtt voltunk. Együtt ültünk az asztalnál, de a félelem ugyanolyan különálló maradt mindenikünk fejében, ahogyan magunkkal hoztuk, mikor találkoztunk. Sokat nevettünk, hogy elrejtsük ezt egymás elől. De a félelem előbújik. Ha az ember ura az arckifejezésének, átcsúszik a hangjába. Ha sikerül az arcot és a hangot elhalt, rólunk levált részként kordában tartani, akkor az ujjunkról is lecsúszik. A bőrön kívülre telepszik. Szabadon jön-megy, megállapodik a tárgyakon a közelben. Láttuk, hogy kinek a félelme milyen helyen van, mert már régóta ismertük egymást. Sokszor kibírhatatlanok voltunk egymásnak, mert egymásra voltunk utalva.”[3]
A kihallgatáson a tiszt megvetéssel kérdezte: „Mit képzelsz, ki vagy te.” Nem is volt igazi kérdés, annál is inkább kihasználtam az alkalmat, hogy válaszoljak: „Ugyanolyan ember vagyok, mint maga.” Ez szükséges volt, és nekem is fontos, mert a visekledése olyan zsarnoki volt, mintha erről megfeledkezett volna. A kihallgatások örvénylő szakaszaiban szarnak, mocsoknak, parazitának, szukának nevezett. Ha mérsékeltebb volt, szajhának vagy ellenségnek. Az ártalmatlanabb kihallgatásokkor szolgálati idejének kitöltése voltam, egy rongy, amit összegyűrhetett, hogy szorgalmát és hozzáértését bizonygassa. Sokszor rajtam gyakorolta a kínzást, mert a munkanapjából még órák álltak előtte, és hogy ne üljön egyedül az irodájában, ott tartott engem, ironikusan vagy cinikusan visszakérődzött mindent, amit már ezerszer végigmondott dühösen is. Maradnom kellett, hogy az órája ne csak üresen ketyegjen, hogy ne forduljon saját maga ellen. Minden dühroham után rajtam gyakorolta az embervadászatot – hogy ne essen ki a gyakorlatból –, számára pihentető, hanyag módon. Minden kedélyállapotában rutinja volt. A gyerekkori kérdés: „Mit ér az életem?” elavult. Ez a kérdés csak belülről fakadhat. Ha kívülről teszik fel, az ember dacos lesz. Már csak makacsságból is elkezdi szeretni az életét. Minden nap külön értéket nyer, az ember megtanul szívesen élni. Magunkban elmondjuk, hogy elevenek vagyunk. Csak most akarunk igazán élni. És ez éppen elég, ez erősebb életcél, mint hinnénk, mert már kiállt egy próbát: érvényes, mint a lélegzetvétel maga. Ez a minden külső körülmény ellenére belül kicsírázó mohó életvágy is egy király. Egy dacos király, én nagyon jól ismerem. Ezért szó szerint soha nem említettem, a nevét titokban óvtam. A számára találtam ki a „szívjószágot”, hogy megszólíthassam, anélkül, hogy ki kellene mondanom a nevét. Csak évekkel később, amikor az akkori idő már elég távol volt tőlem, akkor léptem át a szívjószág szótól a király szóhoz:

és a király egy kicsit lehajol
és az éjszaka gyalog érkezik
és a gyár tetejéről a folyóba
két cipő világít
fordítva és olyan korán neonsápadtan
az egyik betapossa a szánkat
a másik lágyra rugdossa a bordáinkat
és reggelre kialszik a neoncipő
a vadalma tréfás a juhar elpirul
a csillagok kipattognak az égre, mint a kukorica
és a király meghajol és gyilkol

A falusi nyelvből ismert rím már kezdetben is a királyhoz vezetett: „allein – wenig – König” [egyedül – kevés – király], ezt már a völgyben, a tehenek között is rímbe foglaltam: „alleenig – wenig – Kenig”. A rím és nagyapám sakk-királya. A nyelvjárásból ismertem rímelő falvédő-szövegeket, imákat, az időjárást megjósoló mondókákat. Gyerekként komolyan vettem, kamaszlányként a városban csak megmosolyogtam ezeket. A középiskolában aztán éveken keresztül a Goethe- és Schiller-balladákat nyűtték. Üresen ledaráltuk őket, anélkül, hogy egy gondolat is megfordult volna a fejünkben, az utolsó szótagot hangsúlyozva. Olyan volt, mint a szőnyegporoló ütései. „Ki nyargal a szélben, az éjen át? / Egy apa az, ő viszi kisfiát.”[4] vagy „Lenóra virradat felé / Nehéz álombul ébredt: / »Holt vagy-e, Vilmos, hűtlen-é?« / Meddig remegjek érted?”[5] És még borzalmasabbak voltak a rímbe szedett pártversek: „Harcba hívja azonban a vörös lobogó, / Munkája, kezének ereje eredményt hozó. / Jelszavai: ellenállás és szolidaritás, / A küzdelemben fegyvere a sarló és a kalapács.”[6] A rím ezekben megbicsaklik, nem lehet betartani a szőnyegporoló ritmusát. Ha az ember egymás után felmondta a hat-hét szakaszt, úgy hangzott, mintha hepehupás út döcögne a fejét át. Szenvedtem a rímundortól. Csak később olvastam Theodor Kramer és Inge Müller szikár rímeit. Óvatos, sebezhető ütemeket éreztem bennük, mintha az ilyenfajta rímekben a koponya dobozában kopogna a lélegzetem. Megszállottja lettem ezeknek a verseknek, rengeteget tudtam kívülről, anélkül, hogy valaha is szándékosan megtanultam volna őket. Az én életemet kísérte a pillantásuk, hozzám szóltak, ezért maguktól megmaradtak a fejemben. Annyira szerettem őket, hogy meg sem mertem nézni, hogyan készültek. Mai napig hiszem, hogy ennek a két szerzőnek a különlegessége hozzáférhetetlen marad, ha alaposan megfigyeljük verseiket.
Aztán elkezdtem szavakat kivágni az újságokból. Ezen az úton eleinte elkerültem a rímeket. Az egész azzal a szándékkal kezdődött, hogy utazásaimról küldhessek valamit a barátaimnak, hogy saját üzenetet tehessek a borítékba, ne képeslapokat a fényképészek lokálpatrióta lencséjével ábrázolt helyekről. A vonaton újságolvasás közben egy képrészletet és szavakat ragasztottam egy fehér papírra, vagy egy-két mondatot: „a csökönyös VAGYIS szó”, „Ha egy hely valóban létezik, eltörli a vágyakozást”. Megdöbbentett, hogy mi mindent ki lehet hozni összefüggéstelen, újságból kivágott szavakból, és csak ez a csodálkozás hozta magával a rímeket. Otthon már régóta vágtam ki szavakat. Úgy tűnt, válogatás nélkül gyűlnek az asztalon. Jobban megnéztem őket, és bámulatosan sok rímelt közülük. Theodor Kramer és Inge Müller rímeiben bízva fogadtam el ezeket, amelyekért semmit nem tettem, amelyek csak véletlenül találkoztak az asztalon. A szavak azért ismerkedtek meg egymással, mert osztozniuk kellett a helyen, ahol voltak. Nem kergethettem el őket onnan, és így éreztem rá a rímek ízére.
Eleinte egyetlen kollázsban sem tudtam benne hagyni a király szót. Pedig megrögzötten kerestem, minden királyt kivágtam az újságcikkekből, ahol megjelentek. Egyszer összeszámoltam őket, huszonnégy királyom sorakozott az asztalon egymás mellett, mielőtt az elsőt beengedtem volna egy szövegbe. Amikor aztán beléphetett oda, elkezdődött a rímelés. Kiderült, hogy a királyt a rímekkel lehet legyőzni. Így lehet szembenézni vele, lerántani róla a leplet. A rím visszakényszeríti őt a szívdobogások ütemei közé, amelyeket ő maga okozott. A rím egyenes utakat vágott a király teremtette zavarodottságba. A rím felkavar, de fegyelmez is belülről. Az egész sor színt válthat, cinkosa lesz más soroknak. A rímeket lehet visszafelé fésülni, a mondatok közepén, vagyis a térben elrejteni, és nézni, ahogyan azt, amit elárulnak, újra elnyelik. A mondat végén pedig súlyossá lehet őket tenni, a térben megmutatni, de olvasáskor mégsem hangsúlyozni, vagyis a hangban elrejteni.
A király gyerekkoromtól kezdve ott volt a fejemben. A tárgyakban rejtőzött. Ha soha egyetlen szót sem írtam volna, akkor is ott lett volna, hogy uralkodjon a napok újonnan érkező bonyodalmain egy jól ismert, noha gonosz Leitmotiv alakjában. Ahol a király megjelent, ott már semmilyen kíméletre nem lehetett számítani. És mégis ő teremtett rendet az életben, szavak nékül hatalma alá hajtotta a zűrzavart, ha az elillant az elmondható elől. A király mindig is megélt és megelevenedett szó volt, a beszéddel nem lehetett legyőzni. Sok időt töltöttem a királlyal, és ezt az időt néha alig észrevehetően, néha teljesen átjárta a félelem.


A szívjószág az megélt királlyal szemben írott szó. A papíron alakult ki, írás közben, a király pótlására, mert szót kellett keresnem a halálfélelemben rejlő mohó életvágyra, olyan szót, ami akkor még nem volt meg, amikor félelemben éltem. Kétélű szót akartam, olyan kétélű kellett legyen, mint maga a király. Benne kellett legyen a bátortalanság és az önkény is. És a test részévé kellett váljon, különleges zsigerré, egy belső szervvé, ami befogadja egész külső környezetének rakományát. A kiszámíthatatlant akartam megnevezni, ami minden egyes emberben ott van, egyformán bennem és a hatalmasokban. Valami, ami önmagát nem ismeri, hagyja, hogy más és más alakban kitömjék. Aszerint, mivé alakít minket a véletlenek és a vágyak zajlása, szelíd vagy vad lesz.
Első Németországban töltött Szilveszter estémen éjfél után a király hirtelen ott termett az összejövetelen. A vendégek elkezdtek ólmot önteni. Néztem, ahogyan az olvasztott ólom a teáskanálból a hideg vízbe szisszen, majd megdermed, előre nem is sejtett alakot öltve. Teljesen világosan tudtam, a királlyal ugyanígy van ez, és a szívjószággal is ugyanígy kell legyen. Megkértek, hogy én is öntsem ki az újévre saját ólomkísértetemet, és nem mertem. Nevetve szálltam ki a játékból, hogy senki se sejthesse az okát: tönkrement idegekkel nem szabad ólmot önteni. A többi ólomöntőt a derűs képzelőerő hajtotta. Én túl sokat gondolkoztam. Féltem, hogy az ólomkísértet a szívjószágomat leláncolhatja, engem pedig egész évben nyomaszhat és megbéníthat, ha el akarom kapni a szívjószágot, ezért nem akartam ólmot önteni. De azért sem, ami talán ugyanennek a gondolatnak a meghosszabbítása, mert azt gondoltam: a többiek egy tárgyból, ami a kanalamról lemászik, most mind azt akarják látni, hogy mennyire tönkre vagyok menve belül, és hogy mennyire kínlódok, hogy a szívjószág szóval megfogalmazzam ezt az állapotot.
Fritz Lang nyomasztó Nő az ablak mögött című filmjében ezt hallottam: „Az ember olyan helyzetekbe kerül, amelyekkel egy pillanattal azelőtt nem is számolt.” Én számoltam, mégpedig azzal, hogy egy ólomöntő játék olyasmit mutathat nekem, amivel nem akarok számolni.
A király először a faluból a városba, aztán Romániából Németországba követett a számomra soha meg nem érthető dolgok visszfényeként. Megszemélyesítette ezeket a dolgokat. Ha a fejemben az őrült kergetőzésre már egyetlen szó sem talál, mai napig ezt mondom: „Igen, most jön a király.”
Amikor az egyik barátomat felakasztva találták a lakásában, már itt voltam Németországban. Ott, ahol a barátaimat kellett hagyjam, a király ismét meghajolt és gyilkolt. Roland Kirschet ölte meg, egy 28 éves építészmérnököt, aki keveset és halkan beszélt, nem sok feltűnést keltett, verseket írt, fotózott, nem szakította meg a barátságunkat, mint annyian, amikor Romániában az állam ellensége voltam, sem a kivándorlásom után. Képeslapokat írt nekem Berlinbe, tudva, hogy ezzel mit kockáztat. Azt kívántam, bárcsak hagyná parlagon heverni a barátságunkat, hogy ne tegye ki magát a veszélynek, féltettem.
Félelmemben annál jobban örültem a leveleinek – mert az életjelei voltak. Az utolsó képeslapja pár héttel a halála előtt érkezett, egy fekete-fehér fénykép volt, rajta egy utca, amin annyiszor végigmentünk. Az elutazásom óta nagyon megváltozott, villamossíneket fektettek le rá. Az új sínek között már derékig érő vadmurok burjánzott. Törékeny, fehér ernyőkben bomlottak ki virágaik. Megmutatták nekem, hogy a barátom veszélyben van, és hogy én kiléptem ebből a veszélyből, széttépett közelségünk volt a virágokban, kapcsolatunk elkobzott spontaneitása, mert soha nem nevezhettünk nevén semmit levélíráskor, ha olvastuk, átkutattuk a szavak rejtett kamrácskáit, vajon mivel mit is akar mondani a másik. Elválásunk képe a vadmurkok között. Az gondoltam, talán minden növény, ami az emberek kilátástalanságával találkozik, vadmurokká változik. A fénykép hátoldalán egyetlen mondat állt apró betűkkel, amelyek már nem is tervezték kitölteni az íráshoz rendelkezésre álló felületet: „Néha az ujjamba kell harapnom, hogy érezzem: még vagyok.”
Nem sokkal azután már nem volt. A mondat súlyosabb, mint amennyit minden szavának szabad lenne mondania. És oda vezet, ahol a szavak saját magukat sem tudják elviselni, azok sem, amelyekre az idézethez feltétlenül szükség van. Nem a mondatról van szó, hanem erről az emberről. És egyetlen mondatban sem szabadna annyira benne legyen egy ember, amennyire ő ebben benne van, mert belekényszerítették. Amilyen a mondat, olyan halálának dátuma is: május elseje, a legnagyobb szocialista ünnep, „a munka ünnepe”. A munka ünnepnapján egy emberkínzásra és monumentális épületekre mohón éhező diktátor lerázott a nyakáról egy építészmérnököt. A király összeszorította a torkomat, amikor megkaptam a hírt. Milyen az, ha valaki késő este otthon ül, valaki bekopog, és felakasztja. A szomszédok ma azt mondják, éjszaka több kiabáló hangot is hallottak a lakásból. Senki nem ment segíteni. A boncolást megtagadták, a király nem engedte, hogy a kártyáiba lássanak. A hivatalos jegyzőkönyvbe és a halotti bizonyítványra ezt írták: öngyilkosság. A kérdés marad: Vajon már az elején is fel akarták akasztani. Védekezett, és aztán mégis a hurokba kellett tennie a fejét. Vagy azon az éjszakán a kihallgatás, a kínzás közben meghalt a kezük között, és nem tudták, mit kezdjenek a halottal, ezért felakasztották. Tehát szándékosan tették, vagy ijedtükben, mikor a tervük kicsúszott a kezükből, lekezelően vagy egyenesen szórakozásból. Kik voltak a gyilkosai, főrangú titkosszolgálati tisztek, vagy bérgyilkosok, vagy éppen egy megzsarolt bűnöző.
A haláleset megdöbbentett, és talán a megtagadott boncolás miatt felidézte egy fordított eset visszhangját gyerekkoromból, a falusi eperfakirályét. Ő vitathatatlanul felakasztotta magát, a boncolást kikényszerítették. Rákos betegként az utolsó stádiumban csak penicillin-injekciókat kapott, mert az orvosnak nem volt morfiuma. Nem bírta továbbb a fájdalom tombolását, találkozót beszélt hát meg a halállal. A hátsó udvarán ott állt egy eperfa, alatta egy létra. A tyúkjait minden évben megtanította, hogy a fán aludjanak. Minden este felmásztak a létra fokain a fa koronájáig, sorban felültek az ágakra. Mikor megvirradt, a létrán lemásztak az udvarra. A halott lánya azt mondta, hogy amíg betanította őket, a tyúkok nagyon megszokták. Nem zavartatták magukat, amikor a fájukra felakasztotta magát. Nem volt szárnyverdesés, rikácsolás, az udvar éjszakáját egy hang sem verte fel. Három óra felé, mondta a lánya, meg akarta nézni, hogy van. És az ágyában ott feküdt a pizsamája nélküle, a szekrény nyitva, a vállfa, amin a jobbik öltönye volt, üresen. Az volt az első gondolata, hogy az apja kiment az udvarra, hogy fájdalmát lehűtse. De minek ahhoz a vasárnapi öltöny. Kimerészkedett, a holdfény az egész udvart kiemelte a sötétségből. A tyúkok, mint mindig, az eperfán ültek, a fehérek, különösen a fehérek, mondta, úgy fénylettek, mint a porcelánedények az almárium üvege mögött. És ő alattuk lógott az ágon. Az akasztott ember nekünk szomszédunk volt. Számtalanszor, amikor a következő években a fára néztem, elindult a fejemben az őrült kergetőzés, magamban ezt ismételgettem: ugyanazt a létrát használták, a tyúkok és ő.
A penicillines orvos nem tett magának szemrehányást. Megengedte magának, hogy kételkedjen az öngyilkosságban, ragaszkodott a boncoláshoz. Megfosztotta a felöltözött, felkészült halottat a jó öltöny méltóságától, megjátszotta a nagy szakértőt, és felboncolta őt egy forró nyári napon, az eperfának támasztott létra mellett egy disznóvágáskor használt asztalon. Ezért a koporsóra rögtön rá kellett szegezni a fedelet, amikor a szétroncsolt holttestet felravatalozták a háza legszebb szobájában. Mégis elképzeltem, hogy a nyaka körül ott látom a feketés csíkot, indigókék, mint az eper a fán.
Mint a tyúknak a taraja, neki a nyaka körüli folt lett a koronája. A halott nem kísérte tovább a húsát, egy más, csendes anyagba költözött, átszökött a gyümölcs húsába. Sötét csíkkal a nyaka körül és a legjobb ruhájában átváltoztatta magát a legnagyobb eperré, ami valaha is termett a fákon. Eperkirályként szállt a föld alá.
Alexandru Vona Befalazott ablakok című regényében váratlanul ismét előjött az eperkirály a sorok közül. Itt egy nő alakjában jelenik meg, akinél az akasztás nyomát előrevetíti egy ékszer a nyakán. Más, mégis ott rejtőzik benne gyerekkorom eperkirálya. „Amikor kiitta a poharat, amit apám adott neki, észrevettem vastag nyakán a fekete bársonyszalagot, amin egy medál lógott. Egy hónappal később megtudtuk, hogy apám nem tévedett. Megkérdeztem, hogyan végzett magával. A kérdésem valójában csak formaság volt, mert a szemem előtt volt a fekete nyakék, és tudtam, hogy felakasztotta magát. […] Talán a feszesen rögzített nyakpánt (elég lett volna, hogy beleakassza az ujját, máris megfojtotta volna) volt az oka, hogy olyan egyenesen tartotta magát.”[7]
A barátom meggyilkolása után minden hurkot másképp láttam. Mai napig kerülöm őket, a buszon sem fogom meg a kapaszkodókat. Ha kabát lóg a fogason, egy pillanatig lábak vannak alatta, aztán eltűnnek, mintha az agyamban csettintene egy kéz. Egy állomáson vettem egy képeslapot, ami a különféle nyakkendőcsomókat ábrázolja. A csomófajták egyértelműen hurkok, amelyek az ingnyak alatt a torokra szorulnak. Könnyelműség volt a vásárláskor azt gondolnom, hogy dacolhatok a csomók parádéjával. El akartam venni a félelem erejét, szándékosan addig bámulni rá, amíg már nem hat. A képeslapot persze senkinek sem tudtam elküldeni. Otthon becsúsztattam egy fiókba, mindenféle más papír alá. Évek óta ott van. Nem használhatom semmire, és soha nem szabadulok meg tőle.
Ahogyan a hatalmi elit az öldöklést öngyilkosságként rendezte meg, úgy az ellenkezőjét is megtette: képviselőinek öngyilkosságát balesetnek állította be. A magas és közepes tisztséget betöltők klikkei az egész országban Ceaușescut, a nagy vadászt akarták utánozni. Így a vadászat a hivatalnokok sportja lett, egyfajta pártgyűlés az erdőben. Még a legeldugottabb vidéki porfészek hatalmasai is eljártak vadászni. Amikor Temesváron egy párttitkárnak elege lett az életéből, az erdőben a szarvas helyett az egyedüllét lehetőségét leste, és amikor eljött a megfelelő pillanat, a saját szájába űzte a golyót, az újság „papírházában” az állt, hogy egy tragikus vadászbaleset elragadta az életét. A barátaim és én azonban ismertünk egy diáklányt, akinek az apja részt vett a vadászaton. Mivel halálos fenyegetések között éltünk, és el kellett fogadnunk, hogy napjaink az állam időmértéke szerint meg vannak számlálva, az ilyen hírekből sok keserű humort merítettünk. Építészmérnök barátom, akit négy-öt évvel később felakasztottak, és halála a hivatalos iratokban ma is öngyilkosként szerepel, ezt mondta a „vadászbalesetről”: „A vadász arrafelé céloz, ahol a szarvas fut, ennek a vadásznak éppen a fogínyén ugrott át a préda.” Viccelődtünk a „fogínyszarvasról”.
A tréfáknak folytatás kellett, az egyikből adódott a másik: „Jobb ma egy veréb, mint a számban egy szarvas”, vagy „Jobb a bolha elefánt nélkül, mint a poloska a szekrény alatt, de jobb a poloska a szekrény alatt, mint a fedél a koporsón.” Mindenki hozzátett valamit a rögtönzött meséhez, a szétszórt képekből álló mozaikhoz, egymás és önmagunk felülmúlását, spontán versgyakorlatokat magunk között, annyira ironikusan, amennyire lehetett, hogy megszelídítsük a félelmet, ami ott volt mindannyiunkban. Úgy indult el, hogy mindenki tovább kellett űzze az abszurd felé, amit valaki éppen elmondott. Ennek a dinamikának az eredménye jólnevelten kezdődött, ahogyan egy német mesének kell: „Egyszer volt”, és így folytatódott: „Egyszer volt, ahogy soha nem volt”. Románul minden mese így kezdődik. És már ez a klasszikus román mesekezdet, ami a rendszer szánalmasan összefércelt hazugságaira utalt, elég okot adott a jóízű nevetésre. Aztán tovább gurult az egész, már lendületből: „Egyszer úgy volt, ahogy volt. És ez akkor volt, amikor úgy volt, ahogy soha nem volt. Volt egyszer, hogy mindegy volt, hogy is volt. És egyszer volt, hogy nem is tudom, hányszor volt, ahogy soha nem volt. De egyszer a vadászaton úgy volt, amikor utoljára volt egy vadász a többi vadásszal, akik nem tudom, hányan voltak. Amikor egy vadász sem volt, amíg a szem ellát, bár nem tudom, meddig lát, rajta kívül, aki nem tudom, hányadik vadász volt a nemtudomhány vadász közül…” Minden egyre viszonylagosabbá vált, ezt a végletekig kiéleztük, a mondatok labirintusokká változtak. Valamikor az egymásba illesztett történetekben a vadász fogínye meztelenül, sebezhetően és rózsaszínen rohant az erdő kemény földjén, mígnem rátalált egy szarvasra, megnőtt, szőrt és agancsot növesztett, megtévesztésig hasonlított egy igazi szarvasra, és a saját gazdája lelőtte. Aztán ez következett: „A fogíny és a szarvas úgy hasonlított egymásra, mint egyik erdő a másikra, mint egyik fa, ág, levél a másikra, mint egy zászló vagy borsószem a másikra, éppen, mint egyik elvtárs a másikra.” Teljesen átláttuk a mondatok labirintusait, területi felségjogot élveztünk bennük, annyi ösvényt és kerülőutat vágtunk beléjük, míg csak bele nem szédültünk.
Ezeket a mondatokat most találtam ki, mert az akkoriakat már régen elfelejtettem. De ehhez hasonlóak lehettek. A halálfélelem és az életéhség feszültsége provokálta a királyt. A poétikai gyakorlatok alatt életfüggők lettünk. Drasztikus viccek mint a rendszer bomlasztása. Önmagunk bátorítása, mert azok, akiken nevettünk, minden nap véget vethettek az életünknek. Az együtt felépített mulatságos történetek vidáman nyert, de inkább elcsent derűt jelentettek. A poloskák, amelyekről gúnyosan beszéltünk, ott voltak a szobában, lehallgatták az egészet. És valamikor, amikor már régen elfelejtettük a mesét, azt, amit hozzátettünk, és a többiek mondatait is, a ki tudja hányadik kihallgatáson, vallatóink visszavették az ellopott időt. Szóról szóra elszámoltak vele, ráadásul az egész – többnyire silány – román fordításával is. Itt humorról már szó sem lehetett, mindenikünket külön-külön szembesítettek „államellenes kijelentéseink” titkosszolgálati elemzésével. Ez fél napig is eltartott, amíg azt sem tudtam, a sajátom-e még a fejem. Amikor végre kiengedtek, újra összeültünk, hogy megtanácskozzuk, hogy lenne a legjobb viselkedni, hogyan tagadjuk, amit mi magunk mondtunk, anélkül, hogy másokat vádolnánk. Ami legbelül rosszul esett: történeteink a rossz román fordításban politikailag nem váltak ugyan veszélytelenné, de irodalmi szempontból csonkák lettek. A poétikusságukat mintha elfújták volna. Kihallgatáskor, mikor órákon keresztül kérődztek rajta, és lassan minden újra eszembe jutott, kedvem lett volna ezt a veszteséget helyrehozni. Az ösztönös javítási kényszert természetesen magamba kellett fojtsam, ha kimondom, az beismerő vallomással lett volna egyenértékű.
A tiszt minden kihallgatáson, amikor úgy gondolta, hogy végre sakk-mattot adott nekem, diadalmasan ezt a mondatot ismételte: „Látod, a dolgok összefüggenek.” A tudtán kívül igaza volt, mert nem is sejthette, milyen és mennyi dolog kapcsolódik össze az én fejemben, ellene szövetkezve. Már csak az is, hogy ő nagy, fényesre lakkozott íróasztalnál ült, én pedig egy kicsi, rosszul gyalult, piszkos fából összetákolt asztalnál. „Látod?”, igen, láttam egy asztallapot, tele karcolásokkal, más emberek kihallgatásainak nyomaival, akikről nem lehetett tudni semmit, azt sem, élnek-e még. A tiszt, mivel órákon keresztül kellett nézzem, minden kihallgatáson királlyá változott. A fején a kopasz foltnak szüksége lett volna a fodrászra nagyapám századából. A lábszárának is, ami a nadrágja éle és a zoknija széle között egy szőrszál nélkül, visszataszítóan, fehéren csillogott. Igen, a dolgok az ő fejében az én rovásomra kapcsolódtak össze. De az én fejemben teljesen más összefüggések épültek: ahogy a sakkfigurák között olyan király állt, aki meghajolt, a tisztben ott volt a gyilkoló király. Az egyik első kihallgatás volt, és nyár és délután, és felbukkantak a gyaluárnyékok. Az ablaküveg hullámozva megcsillant a napfényben. A padlóra fehéren kunkorodó fénycsíkok hullottak, felkúsztak a tiszt nadrágjának szárán, ha keresztüllépett rajtuk. Azt kívántam, bárcsak megbotlana bennük, vagy bárcsak becsúsznának a cipőjébe, hogy a talpán keresztül megöljék.
Néhány héttel később a király már nemcsak az ő hiányzó hajába jött el, hanem az enyémbe is, ami még ott volt a fejemen. Az asztalaink között megint ott voltak a napkacskaringók a padlón, ragyogón tekergőzve, hosszabbra nyúlva, mint általában, valósággal ide-oda kúsztak, mert kint erősen fújt a szél. A tiszt fel-alá járkált, ideges volt, a gyaluárnyékok olyan nyugtalanok, hogy folyton magukhoz vonzották a pillantását. Valóságos, de rezzenéstelen jelenlétem és a csak visszfényként megmutatkozó, őrülten ide-oda ugráló gyaluárnyékok között elveszítette az önuralmát. Járkálás közben ordítva odajött az asztalomhoz. Pofonokra számítottam. Felemelte a kezét, de aztán csak egy hajszálat vett le a vállamról, két hegyes ujjával a földre akarta ejteni. Nem tudom, miért mondtam hirtelen ezt: „Kérem, tegye vissza azt a hajszálat, az az enyém.” A karját mintha az elnyúló, felnagyított másodpercek bénították volna, különösen lassan ért újra a vállamhoz, megrázta a fejét, a fénykacskaringókon keresztül odament az ablakhoz, felnézett a fára, és harsogva felnevetett. Csak akkor, amikor ezt hallottam, néztem a szemem sarkából a vállamra. A hajszálat tényleg visszatette, mégpedig pontosan úgy, ahogy azelőtt ott volt. És most semmilyen királyi nevetés nem segíthetett rajta, erre a hajszálas jelenetre nem volt felkészülve. Túlságosan kibillent a nyeregből, megszégyenült. Én pedig olyan buta elégtételt éreztem, mintha attól a pillanattól kezdve minden nap a markomban tarthatnám. Romboló idomítása csak rutineljárásként működött, be kellett tartsa a menetrendet. A rögtönzés számára is kockázatos volt. Persze nem igazi rizikó, csak én képzeltem el, de az én ostoba számadásomban volt értelme.
A haj és a fodrász mindig a királyhoz kapcsolódott. A barátaim és én hajszálakat hagytunk szerte a lakásban, mielőtt elmentünk otthonról. Az ajtók, szekrények kilincseire, a fiókban a kéziratokra, a polcon a könyvekre tettük őket – ravasz, mivel feltűnésmentes jelek voltak, megmutatták, hogy távollétünkben elmozdították-e a bútorokat, hogy járt-e  ott a titkosszolgálat. „Egy hajszálon múlott”, „hajszálon függ”, „hajszálfinom”, „hajszálpontos” – számunkra ezek nem csak szófordulatok voltak, hanem szokások.
A Szívjószág című regényben ez áll: „A szívjószágaink úgy menekültek, mint az egerek. Levedlették a bundájukat, otthagyták maguk mögött, aztán eltűntek a semmiben. Ha egymás szájából kapkodva a szót, sokat beszéltünk, tovább maradtak ott a levegőben. Ha írtok, ne felejtsétek el a dátumot, és mindig tegyetek egy hajszálat a levélbe, mondta Edgar. Ha nincs benne, onnan lehet tudni, hogy a levelet felbontották. Hajszálak, egyenként, gondoltam, szerte az országban, vonatokon. Edgaré sötét, az enyém világos, Kurté és Georgé vörös.”[8]
Miután a titkosszolgálat egész csapata végzett házkutatást Rolf Bossert barátom lakásában, aztán minden kéziratával és levelével együtt távozott, Bossert fogott egy ollót, némán bement a fürdőszobába a tükör elé, és egész csomókat vágott le a hajából és a szakállából. Ez nem sokkal Németországba utazása előtt történt. Ez a vad olló a hajában, hét héttel később derült ki, az első alkalom volt, hogy önmaga ellen fordult. Mert akkor már hat hete Németországban volt, és kivetette magát az átmeneti szálláshelye ablakán.
Sokkal inkább, mint a nőknél, a hajviselet a férfiaknál gyakran vált politikai mutatóvá. Jelezte, hogy az állam milyen mértékben szól bele a személy életébe, mekkora az elnyomás.
Mert minden férfit, akit egy időre vagy örökre elvett, lefoglalt magának az állam, kopaszra nyírtak. A katonákat, a fegyenceket, az árvaházi gyerekeket. És minden diákot, akik valamit elkövettek. Az iskolákban minden nap ellenőrizték a hajhosszúságot – hátul le kellett nyírni a hajat a tarkó közepéig, a fülcimpa egyujjnyi széles sávban szabadon kellett legyen. És ez nemcsak a kisiskolások között volt szabály, hanem a gimnáziumban is. Az egyetemen is közölték a diákokkal, hogy ilyen hajhosszal semmi keresnivalójuk ott. A férfiaknak ott volt a borbély, a nőknek a fodrász. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy férfiak és nők ugyanabba az üzletbe járjanak. A király ragaszkodott a rendszerességhez, amelyet itt a nemek szétválasztásával valósított meg.
Ha a gyerekkori fényképeimet nézem, akkor is meghajol a király. Minden képen meg lehet állapítani a frizurámról, hogy édesanyámnak milyen kedve volt aznap reggel, miközben fésült. Fényképészek csak ritkán jöttek a faluba, már nem emlékszem, hogy volt, hogy egy ház előtt a falu közepén, egy virágágyás mellett az udvaron, vagy a templomhoz vezető behavazott úton lefényképeztek. A fényképek nem sokat árulnak el rólam, annál többet édesanyámról. A fotókon keresztül háromféle emlék idéződik fel. Az első: a fejem közepén a választék ferdén szalad át, de a két varkocs azonos magasságban van a füleim fölött összefonva – ez azt jelenti, hogy édesapán előző este csak egy kicsit volt részeg. Az ilyen napokon édesanyám sztoikus közönnyel fésült, gondolataiba merülve, az ujjai gyakorlottan mozogtak. A házasság valamennyire jól működött, az élet elviselhető volt. A második visszapillantás: a választék és a hajfonatok teljesen elcsúsztak, a fejem olyan a képen, mintha összenyomták volna, az arcom széthúzódik. Ez azt jelenti, hogy édesapám előző este hullarészeg volt – édesanyám sírt, miközben fésült, teher voltam a nyakán, egy kolonc, ami, ahogy sokszor elmondta, elrettentette a válástól. És a harmadik emlék: a választék és a hajfonatok is egyenesek, a fejem, az arcom bal és jobb oldala szimmetrikusan áll. Azt jelenti, hogy édesapám előző este józanon jött haza, édesanyám fellelkesedett, sikerült egy kicsit megszeretnie engem is, jól volt. De a harmadik fajta képek ritkák. A fényképészek csak ünnepnapokon jöttek a faluba. Hétköznapokon édesapám már munkaidőben is ivott. De ünnepnapokon ez volt az egyedüli elfoglaltsága. Nem szerette a társasjátékot, amivel más férfiak elűzték a dologtalan időt, sem a sakkot, sem a kártyát, sem a kuglit, nem táncolt szívesen. Csak ült ott és ivott, míg a nyelve elnehezedett, a lábai összecsuklottak. Ilyen értelemben ezek a visszatekintő fényképek az ő állapotának dokumentumai is. Neki is csak háromféle volt, és ezek másnap a fésű fogain keresztül belopakodtak a hajfonatomba.
De talán azért került édesanyám kedélyállapota ilyen láthatóan a hajamba, mert néhány évvel azelőtt, hogy engem fésülgetett, deportálták a Szovjetunióba kényszermunkára. Öt évet töltött a lágerben a gyilkos királynál, és ez alatt az idő alatt folyamatosan éhezett. Tizenkilenc évesen hurcolták el, mint minden parasztlány, hosszú hajfonattal érkezett a munkatáborba. Az okok, amiért kopaszra nyírták, váltakoztak, mondta. Két ok volt, és az egyik mindig igaz volt rá. Vagy a tetvek miatt, vagy azért, mert a földről ellopott néhány krumplit vagy takarmányrépát, hogy ne haljon éhen. Néha már kopasz volt a tetvek miatt, és ráadásul lopáson is rajtakapták. Akkor a felügyelők megsajnálták, mert a kopaszra nyírt fejet nem lehet újra lenyírni, ahogy az összevert hátat sem lehet újra megverni. A kopasz sokáig kopasz marad, mondta nekem, a haj nem olyan buta, mint a bőr. Van egy fénykép: édesanyám kopaszra nyírt lányként, úgy lesoványodva, hogy a bőre a csontjaira tapad, egy macskát tart az ölében. Az is le van fogyva, és ugyanolyan tűhegyes a pillantása, tágra nyitott, éhesen mély a szeme, mint neki. És mindig, amikor ezt a képet nézem, arra gondolok: akármennyire is szereti valaki az állatokat, hogyan oszthatta meg egy csontsoványra fogyott ember az ételét egy macskával? Vajon ennek is a hajhoz van köze, mert az állatnak van, és neki nincs? A macska bundája borzos, a szőre ferdén nő és hosszú, mintha a húsa rovására nőtt volna, a saját természete ellen forduló anyagként.
És itt, Németországban? Miért nyírják kopaszra a neonácik a fejüket, amikor erre semmi szükség nincs? Perverz a viszonyuk saját magukhoz, nem érzékelik önmaguk megalázását. Eszközzé teszik a saját koponyájukat, lecsupaszítva viselik, mintha kőhordalék lenne, lemállott szikladarab az eltűnt vagy elapadt folyók medrében. Hideg katonásdit játszanak, önmaguk megvetését hetvenkedéssé alakítják. Nyers, eldurvult világnézetükben megnemesítik a kopaszra nyírás perverzióját, önként veszik fel ezt a stigmát, mint a csoport ismertetőjegyét. A szikladarab-fejekből kivágták az egyéniséget, a kopasz koponyák csontvarratai alatt nyomorúságos agy van, amit a hatalmaskodó ember irányít. Ösztönökre csonkítva, a testük a támadás eszköze.
Az egyik első kollázsban, ahol rátaláltam a rímre és a királyra, ez áll:

az egyik kezemben
ott állt a király
az esőben ült
így történt
odamentem
hogy magam elkerüljem
és a másik kezemben
ott állt a király
elvesztett mindent
így történt
odamentem
megnyírtak, kopasz a fejem

Még két fontos dolog kapcsolódik a királyhoz: nagyapám haja soha többet nem hullott ki. Sűrűn és fehéren vitte magával a koporsóba.
Minden igyekezete ellenére sem tudott megtanítani sakkozni. Kételkedni kezdett az értelmi képességeimben, én pedig ráhagytam. Soha nem mondtam meg neki, hogy mennyire féltem és szerettem a királyt. Azt hiszem, erre mondják: nem állt oda az eszem.

András Orsolya fordÍtása

(A fotókat a fordító, András Orsolya készítette a szerző szülőfalujában.)

 

[1] Müller, Herta: Der Fuchs war damals schon der Jäger. Reinbek: 1992. 19.

[2] Vona, Alexandru: Die vermauerten Fenster. Ford. Georg Aescht. Reinbek: 1997.

[3] Müller, Herta: Herztier. Reinbek: 1994. 83.

[4] Johann Wolfgang von Goethe: A villikirály. (Vas István fordítása)

[5] Gottfried August Bürger: Lenóra. (Reviczky Gyula fordítása)

[6] Kató Tamás: Munkásdal.

[7] Vona, Alexandru: i.m., 248.

[8] Müller, Herta: i.m. 1994. 90.