Széljegyzetek egy analógiához

 

Tanulmányomban Radnóti Miklós Eaton Darr strófái és John Berryman Dream Songs (Álomdalok) című ciklusait az amerikai confessional poetry fogalmából kiindulva, valamint mindenekelőtt az álomszerűség felől értelmezem. Ferencz Győző ugyanis monográfiájában Radnóti költészetét a vallomásos költészettel rokonítja, amely alatt a szerző elsősorban „az élettörténet szépirodalmi igényű meg- és újraalkotását” ¹ érti. Bár Ferencz számos helyen említi vallomásos költők neveit is, a tényleges kapcsolódási pontokat nem mutatja meg, vagyis – ahogy Vári György fogalmaz kritikájában – „az analógia megmarad ötletnek” ². Tanulmányomban ezért arra vállalkozom, hogy részletesebben járjam körül ezt a kérdést, különös hangsúlyt fektetve az én-keresés és a szerepjáték kérdésére, valamint a Radnóti és Berryman ciklusai közti hasonlóságokra, különbségekre.

 

Nem pusztán a holokauszt kérdése érdekes Radnóti költészete kapcsán – ahogy erre már többen is rámutattak –, és nem csak azért lehet párhuzamot vonni Radnóti és Berryman között, mert mindketten zsidó származásúak voltak. Ennél érdekesebb, hogy verseikben mindketten egy traumát dolgoznak fel a vallomásos költészet segítségével, amiben lényeges szerep jut az én újra megalkotásának, a traumaélmény nyomán megingott identitás újra felépítésének is. Az Eaton Darr strófái című ciklus pedig többszörösen értelmezhető ilyen énkonstrukcióként, de álomszerűsége, amit a groteszksége, szürrealista jellege tesz igazán hangsúlyossá is érdekessé teszi ezt a művet. A Dream Songs  viszont már címével is megenged egy olyan olvasatot, amely a ciklust és egyes darabjait álomvilág(ok)ként értelmezi, de töredezettsége, a benne megjelenő én(ek) is lényegesek az összehasonlítás szempontjából.

 

Én-egység keresése a vallomásos költészetben

 

A vallomásos költészet a modern líra (elioti és audeni) tárgyiasságának távolságtartó személytelenségével szembeforduló, ³ az 1950-es években Amerikából induló, elsősorban angol nyelvterületen elterjedt poétikai irányzat. ⁴ Fő képviselője Robert Lowell, az ő köréhez tartozott John Berryman, Randall Jarrell és Theodor Roethke, Lowell tanítványai pedig többek között Anne Sexton és Sylvia Plath voltak, míg a magyar költők közül bizonyos szempontok alapján részben ehhez a vallomásos irányhoz kapcsolják József Attilát és Szabó Lőrincet is.

 

Magát a jelenséget először M. L. Rosenthal definiálta Robert Lowell Life Studies (1959) című kötete kapcsán. Rosenthal úgy határozza meg a vallomásos költészetet, hogy abban a költő élete, különösen egy pszichés krízis nyomán, a versek központi témájává válik, ⁵ ám hozzáteszi: „A »vallomásos költészet« terminus magától értetődő módon jutott eszembe, amikor 1959-ben kritikát írtam Robert Lowell Life Studies című kötetéről, és talán másoknak is ugyanilyen magától értetődő módon jutott volna eszébe.” ⁶ Ez után a kijelentés után persze felmerül a kérdés, van-e különbség az önéletírás és a vallomásosság, az önéletírók és vallomásos költők között. Meglátásom szerint alapvetően nincs, ugyanakkor a későbbiek folyamán vallomásos költőknek leginkább azokat tekintette az angol nyelvű szakirodalom (és később a magyar nyelvű szakirodalom is), akik verseikben – sok más mellett – valamilyen traumatikus létélmény artikulálnak és az ennek nyomán megingott, széthullott identitásuk újraépítésére törekednek. Legutóbb, 2011-es könyvében Miranda Sherwin tett javaslatot arra, hogy vallomásos költészet helyett beszéljünk inkább „pszichoanalitikus” költészetről. ⁷ Valóban használhatnánk ezt a kifejezést, a vallomásos költők ugyanis egy olyan csoport, akik költészetükben tudatosabban pszichologizálnak, reflektálnak a freudi gondolatokra. Lowell például az Ödipusz-komplexus, míg Berryman az álom kérdését veti fel költészetében.

 

A vallomásos költők ugyanis szinte mind valamilyen mentális zavarral küszködnek, a magánéleti krízisek számukra „nemhogy titkolnivalók, de nagyon is kibeszélendők” ⁸. A versek témái között olyan, korábban nem irodalminak tartott kérdések is szerepelnek, mint a rossz családi kapcsolatok és gyermekkor, az identitás problémái, az egyén magánéleti kudarcai és mentális betegsége. Többek között Middlebrook úgy foglalja össze a vallomásos költők céljait, hogy mindannyian valamilyen (többnyire gyermekkori trauma-élményből fakadó) súlyos lelki törést próbálnak feldolgozni a költészet segítségével. ⁹ Az ilyen fájdalmas létélmények kifejeződése a versekben Collins szerint gyakorlatilag a vallomásos líra védjegye. ¹⁰ A vallomásos költők ugyanis úgy gondolják, hogy „problémáik kibeszélésével sikerül sérüléseiket begyógyítani, személyiségüket újraépíteni”, amiben azonban nem mindig (voltak) sikeresek, hiszen „szinte mindan­nyian nyomorultul pusztultak el, többen öngyilkosok lettek” ¹¹.

 

Bókay Antal pedig egy tanulmányában úgy fogalmaz, hogy „a szubjektum a vallomásos költészet számára eleve nem koherens, bár folyton koherenciára, egész-ségre vágyik” ¹², tehát a vallomásos versekben tulajdonképpen pontosan az történik, ami Freud szerint a melankóliát a gyásztól megkülönbözteti. Mindkét esetben veszteség éri az ént, ugyanakkor míg a gyászban a világ, addig a melankóliában maga az én válik „szegénnyé és üressé” ¹³, így a (valódi vagy vélt) tárgyvesztés énvesztéssé alakul át. Az én tehát szembesül egy olyan negatív helyzettel, ami alapjaiban ingatja meg léte értelmét, a korábbi (biztonságot jelentő) teljességet megbontja, és ennek visszaállítására teremt magának a költő egy (belső kül)világot, ¹⁴ és, ha úgy tetszik, tulajdonképpen egy másik ént is műveiben olyan módon, hogy (élet)történetét elmeséli, megkonstruálja. Talán éppen ezért nem ritka a vallomásos lírában az álom kérdése sem, hiszen ebben a kontextusban a költő egyszerre teremthet egy másik világot, ugyanakkor pedig egy másik ént is, ráadásul éppen úgy, hogy elmenekül a valóságból, miközben arra – az álom természetéből fakadóan – reflektál is.

 

Én-keresés Radnóti költészetében

 

Radnóti „számos versének – kezdve a korai költeményektől a Bori noteszig – tétje az én más és más módokon történő kimondása, szöveg általi megkonstruálása, az »arcadás«” ¹⁵. Ilyen módon több önarckép, szerep is megjelenik az életműben: Krisztusként (Arckép), a munkásosztály pártfogójaként (Szegénység és gyűlölet verse), „újmódi pásztorként”, ártatlan költő-áldozatként („kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt”, A „Meredek út” egyik példányára) vagy metaforikus szerepben (Gyökér) is ábrázolja magát a költő. ¹⁶

 

A szerepjáték a versben mind Radnótinál, mind a vallomásos költőknél összefüggésben van az identitáskereséssel. Az egyes szerepekben a költő voltaképpen újra és újra megalkotja önmagát. Költészetében Radnótihoz hasonlóan vesz fel szerepeket Sylvia Plath is, bár a költőnő szerepjátékai lényegesen elvontabbak és komplexebbek, ráadásul Plath valóban szinte bármivel azonosítja magát, legyen az élő ember, gyermek (Daddy, Childless Woman), halott (The Hanging Man), állat (Frog Autumn), vagy akár tárgy (Mirror). Bollobás Enikő, aki tanulmányában részletesebben foglalkozik a plath-i szerepekkel és maszklírával, úgy fogalmaz, hogy Plath „költészetét a maszkok és identitások pluralizmusa jellemzi”, Van Dyne-ra utalva pedig megjegyzi azt is, hogy a költőnő „életét szövegnek tekintette, melyet megalkotott, majd rendre újraírt” ¹⁷. Ilyen értelemben Plath egész költészete akár énkonstrukciós folyamat(ok összessége)ként is értelmezhető.

 

Azonban az, hogy a költő a versben szerepeket játszik vagy maszkokat húz, nem mond ellent a vallomásos költészet lényegének, ami részben éppen az én kimondására tett törekvés. A szerep- és maszkversekben ugyanis, bár elfedik az ént (ezzel pedig valamiképpen az én kimondhatóságát vonják kétségbe), mégsem „az önkifejezés tagadásáról van szó” ¹⁸, vagy – Nietzsche szavaival élve –, „a lírikus képei nem egyebek, mint ő maga, s mintegy csak önmaga különféle objektivációi” ¹⁹. Ahogy Radnóti esetében Eaton Darr is az, ráadásul a fiktív angol költő egyértelműen utal megalkotójára, hiszen nevét visszafelé olvasva a Radnóti név angolos átírására bukkanhatunk.

 

Kifordított Radnóti

 

Eaton Darr lényegében egy angol fiktív költő, míg strófái fiktív verseinek fiktív fordításai. ²⁰ Ez a Radnóti által megteremtett lírikus a nonszensz költészetet képviseli, amely műfajnak Angliában volt nagy hagyománya. Ám versei nem pusztán egyszerű imitációi az angol verseknek, sokkal inkább már-már szürrealista groteszkekről van szó. ²¹ Neve megfordításával ugyanis Radnóti az egész világot is megfordítja, de ugyanakkor reálisnak állítja be, történetet kreál hozzá: Eaton Darr egy kávézóban ül és a napi híreket olvassa, ²² az Eaton Darr strófái így egy (álom-)valóság lesz a valóságban.

 

Baróti az egyik vers, a Reggel álomkép-jellegét emeli ki, Ferencz megfogalmazása szerint pedig az Eaton Darr strófái úgy (is) értelmezhető, mint a „valósággá vált rémálom ciklusa” ²³, de tulajdonképpen valóban lehet az egész ciklus olyan is, akár egy álom. Ráadásul a nonszensz irodalmat éppen álomjellege különbözteti meg a groteszk és/vagy szürrealista alkotásoktól, „az ember és az álom közötti tekervényes úton a nonszensz van az álomhoz legközelebb” ²⁴ – véli Gergely Ágnes. Ám nem csak ezért lesz az Eaton Darr strófái egy álom(világ). A ciklus Reggel című darabjában például szövegszerűen is tematizálódik az álom („[e]gy szép medvével álmodtam ma éjjel”), emellett pedig akár az álomhoz, alváshoz motivikusan kapcsolható utalások is megjelennek a ciklusban, úgy mint „alkonyat”, „fáradt ég”, „egy kígyó szundikál”, „elmélázva ül”. Azonban ennél is jobban megmutatkozik a ciklus álomjellege abban, hogy akár az álom, ez is főképp „képekben gondolkodik” ²⁵.

 

Az álomban ugyanis az olyan „tartalmi elemek jellemzőek, amelyek képekként viselkednek, vagyis inkább hasonlítanak az érzékelésre, mint az emlékezet képzeteire” ²⁶. Az Eaton Darr-ciklus egyes darabjai is érzéki dolgokat (illatokat, színeket) és – leginkább groteszk-szürrealisztikus – kép(zet)eket vonultatnak fel („bakorrú lepkeszeg”, „röppenő keszeg”, „rikító pepita” nadrág, „harmatétkű rét”). Egy olyan álom lehet így az Eaton Darr strófái, amiben „az álom-én számára lehetséges sok minden (minden), ami az éber-én számára abszurd, lehetetlen” ²⁷. Hiszen ez az álom az élettel szembeállítva groteszk, lehetetlen (a nyúl kergeti a vadászt – Alkonyat, az ügyvédnek „[h]ószín szárnya nőtt / és elrepült” – Tünemény, „két könyv között a polcon / egy kígyó szundikál” – Csendélet stb.), viszont magában az álomban Eaton Darr nem ütközik meg ezen a groteszkségen. Sőt Eaton Darr nevével maga is egy groteszk figura. Az angolosnak tűnő név inkább „a nonszensz-irodalom furcsa, abda-kadabra-szerű névadásaival rokon. – Hogy hívhatnak így valakit? – kérdezné joggal Alice a »Csodaországban«”. ²⁸

 

Radnóti tehát Eaton Darr-ról álmodik, aki azon túl, hogy a név utal rá, azért is lehetne a költő maga (azaz egy újabb szerep, egy újabb másik identitás), mert hiszen „álmodó-én és álom-én ugyanabba a világba vagyunk belehajítva”, vagyis az álom képzelőereje az álmodó tudatából építkezhet, „csak a meglévő kockákkal játszhat, új kockát nem hozhat létre” ²⁹. Ráadásul azzal, hogy a Reggel egy álmot mesél el az álomban, bizonyos értelemben önreflexív-önironikus módon mintegy vissza is utalhat az álmon kívüli világra. Azaz, ha Radnóti álmában Eaton Darr alakja tűnik fel, akkor Eaton Darr a maga fordított (álom)világában álmodhatna Radnótiról, pontosabban Rrad Notae-ról, aki nevével ugyancsak egy álomszerű, de inkább zűrzavaros, kaotikus figura egy kaotikus világban, abból kiindulva, hogy Eaton Darr a maga groteszk nevével egy groteszk világban él.

 

Berryman álma(i)

 

Ugyanezek az állítások részben igazak Berryman Dream Songs című ciklusára is, amelyben megteremtette alteregóját, Henryt. Az Dream Songs már címével is megenged egy olyan olvasatot, amely a ciklust és egyes darabjait álomvilág(ok)ként értelmezi. Az Eaton Darr strófái ciklussal ellentétben azonban nem elsősorban groteszk szóhasználata teszi álomszerűvé a művet, hanem többek között az a valóság felől nézve lehetetlenség, hogy Henry maga több alakban tűnik fel. Henry teljes neve ugyanis Henry House, de – a teljesség igénye nélkül – ő Henry Cat, Pussycat, ő Henry of Donnybrook, Sir Henry, Senator Cat, Henry Hankovitch, és ami a legérdekesebb, ő John. Sőt Henrynek is van egy mókásnak nevezhető alteregója, Mr. Bones. Sharon Bryan ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy amikor egy én beszél, akkor az csak egy hang a sok közül. ³⁰ Ennek kapcsán izgalmas kérdés még az is, hogy Henry maga hol egyes szám első, hol második, hol pedig harmadik személyben ír magáról, hol fehér amerikai, hol pedig feketének van maszkírozva és fekete dialektusban szól, vagy éppen gyermeki hangon.

 

Érdekes az is, hogy – bár a ciklusra hatással volt a blues ritmikája –, a rövid, tömör mondatok miatt az egyes versek olyanok, mintha maguk egy-egy álmot mesélnének el, amit külön erősít a cím is. Emellett itt is találunk utalásokat az álomra, a 132. Álomdalnak például „Egy kicsi álom”, míg a 245. Álomdalnak „Ébresztő dal” a címe. A Dream Songs mégis leginkább a cím kontextusában lesz értelmezhető olyan álomként, ahol Berryman az álmodó én, míg Henry az álom-én, aki valójában tapasztal, érez, de a két én így itt sem lehet független egymástól. Ebből a szempontból érdekes, amit Berryman alteregójáról ír, miszerint: „Henry hasonlít rám, és én is hasonlítok Henryre; de másrészt nem én vagyok Henry, tudják, én fizetek jövedelemadót, Henry nem fizet jövedelemadót” ³¹.

 

Összegzés

 

Bár Eaton Darr a világ történéseire reflektál („milyen világ, ó jaj! milyen, milyen világ!”), Henry története pedig inkább egy élet története, ³² a két figura között mégis állítható párhuzam. Egyrészt mindkét ciklusra igaz, hogy kimondva vagy rejtetten egy-egy álmot mondanak el, az elmondás során pedig – különösen az Eaton Darr strófái – álomi természetűnek bizonyulnak. ³³ Másrészt pedig Eaton Darr és Henry is ugyanazzal a céllal született meg: álarcot adtak a költőknek, hogy azok azon keresztül beszélhessenek „valós világukról”. Berryman pedig „nemcsak azért sokszorozta meg személyiségét, hogy széttörtségét kifejezze, hanem azért is, hogy képes legyen újból összerakni” ³⁴. A vallomásos líra egyik központi kérdése pedig éppen az – jegyzi meg ennek kapcsán Ferencz –, hogy a széttöredezett személyiséget „újjá lehet-e építeni esztétikai eszközökkel” ³⁵. Berryman számára Henry, Radnóti számára Eaton Darr és – akárcsak Plath esetében – a különféle versszerepek játéka volt a költői eszköz, hogy (újra) felépítsék, megalkossák személyiségüket.