– Elmondom, mit csinálj.
– Hogy mit csináljak? – kérdeztem.
– Megmondom, hogy hogyan szabadítsd fel magad.
Ottó mindent tudott. Azt is, hogy hogyan gondolkodjam pozitívan. Hogy mennyi vitamint szedjek. Hogy nyáron hova utazzak. Ő volt a lelki vezetőm.
– Rajtad csak a tellurikus áramok segítenek.
– A tellurikus micsodák? – kérdeztem.
– Azok, azok – bólogatott Ottó. – A föld életvonalai. Okos fiú vagy, te is tudod.
Nem is tudtam. De Ottó elmagyarázta, ha egy híd átszel egy ilyen áramlást, csoda történik azzal, aki a hídon végigsétál. Minden gondját beledobja egy fekete lyukba.
– Hogy dobja bele?
– Elkiáltja magát. Utána meg újjászületik.
– És hol van ilyen csodahíd? – kérdeztem.
– A Rábcánál. Ott egy kis híd áthalad egy ilyen áramvonalon.
– Rábca? Nem inkább Rába? Vagy Répce?
Ottó begurult: – Mit tudom én? Megadom a gps-koordinátákat. Amúgy könnyű a helyet felismerni, mert egy hálóinges fazon őrzi a hidat.
– Egy hálóinges kicsoda?
– Valami szobor, ja. Egy levágott nyelvet tart a kezében. Hiszen szent hely. Csak a kiválasztottak tudnak róla.
Áprilisban sok volt a munka a műhelyben, májusban végig esett az eső, úgyhogy június végén indultam a hídhoz. Mosonmagyaróvárig könnyen elvergődtem, utána meg kellett keresnem egy Rábcakapi és egy Bősárkány nevezetű helyet. Atyaég! Micsoda nevek!
Bősárkány kocsmájában vettem egy dobozos sört. A csapos úgy méregetett, mint aki a magasságom miatt nem igazán hiszi, hogy elmúltam tizennyolc éves.
Egy kiskrapek és egy nagykrapek.
– Hol van a folyó? – kérdeztem óvatosan tőle.
– A folyó? Hát Rábcakapiban – felelte.
Mutattam a telefonomon, hogy a gps szerint itt kell lennie a hídnak.
– A híd itt is van – mondta a csapos. – A folyó költözött el.
– Elköltözött? – hebegtem.
– El hát. Kapiban folyik már hetven éve.
Mit volt mit tenni. A csapos iránymutatása szerint bekanyarodtam egy elhagyott dűlőútra. Míg törölgettem magamról az izzadtságot, éreztem, hogy szuttyog körülöttem a mocsár és a dögletes, forró levegő. Mi ez a tellurikus baromság? Ha elsírnám magam, fekete vagy sárga könnyeket hullajtanék a kocsiban.
De azért csak gurultam előre, mert dühített ez a nyavalyás híd. Persze sehol egy lélek. Se egy pásztor, se egy bojtár, se egy kutyafüle. Csak a billió szúnyog.
A dűlőút végén aztán megláttam a hálóinges pasast. Őrizz minket, Nepomuki Szent János!, véste valaki a szobor talapzatára. Szóval egy szent! Ahogy hessegettem a fejem körül a szúnyogokat, már láttam is a szittyós mocsár fölött magasodó hidat. Hogy a híd magasodott volna, az túlzás. Nem is híd volt, inkább egy nyomorúságos tákolmány, egy valamikori híd csontváza. Nem csoda, hogy a Rábca vagy Répce megszökött alóla.
Megvan! De nem valami nagy szám, üzentem SMS-ben Ottónak.
Figyelj a lelkiállapotodra, üzent Ottó vissza.
Most először éreztem, hogy Ottó nem tud mindent.
Tellurikus áramok? A mocsár fölött állhatatos szúnyograj lebegett.
Másszak fel a hídra, és álljak bele szúnyogtenger közepébe? Kiáltozzak, mint valami eszeveszett?
Ahogy lépkedtem a hídhoz, néhány repülő gyilkos az arcomnak csapódott. Folyamatos zümmögésük az anyámra emlékeztetett.
Amióta az eszem tudom, anyámmal élek. Az udvarunkban van anyai nagybátyám autófényező műhelye, itt dolgozom, mióta az eszemet tudom. Én vagyok a mester unokaöccse, a húzd-meg, fogd-meg, hozd-ide Zolika. Ebédre hazacammogok a lakrészünkbe, és hallgatom anyám zümmögését: le se ülj, Zolikám, amíg nem mosol kezet. Kezet mosok, közben anyám papucsban, átizzadt hálóingben emelgeti a fedőket. Arra sem méltat, hogy rendesen felöltözzön.
Húst eszünk ebédre, húst eszünk vacsorára. Pörkölteket, oldalasokat, nagy, tottyadt, zsírtól csillogó rántott húsokat. Anyám valamikor azt olvasta, hogy a sok hústól nőnek a gyerekek, de ami azt illeti, rajtam ez sem segített, én alacsony maradtam.
Egy autófényezőbe ritkán járnak lányok. Próbáltam persze a neten ismerkedni, de a 160 centim mindenkit elriasztott. Maradt hát Ottó és az önsegítő csoport. Kristályterápia. Agykontroll. Tellurikus áramok. Megéri Zolika, hidd el nekem. Csak havi hetvenezer. Meglátod, hogy mindjárt új szintre kerül az életed.
Ez az Ottó! És az ő szintjei! De nehezemre esett most mindent végiggondolni.
Inkább gyorsabban belefúrtam magam az anyaszagú, fojtó melegbe, a hullámzó szúnyogtengerbe. És ha már idáig eljöttem, rátettem a lábam az első lépcsőfokra. Nagyot nyögött a híd, de lassan-lassan elértem a közepére.
– Neeeeem! – ordítottam bele a forróságba.
És csak kiabáltam, amíg kifulladtam. Mintha a hangommal próbálnám összetörni ezt a nyavalyás hidat.
Óvatosan átvergődtem a túloldalra, és térdig süllyedve a susnyásba, intettem Nepomuki Akárkicsodának. Ottót, a vezetőmet még soha nem láttam hálóingben. De esküszöm, hátulról a szobor rá emlékeztetett.
Ahogy magamra húztam a kocsim ajtaját, feljajdult a telefonom.
– Merre csatangolsz? – kérdezte anyám.
Nem feleltem, de anyám mérgesen tovább zümmögött.
– Hát már csak így! Se szó, se beszéd! Tudom, hogy tudod! Hogy már mióta várlak téged! Nem hallasz, Zolika? A füleden ülsz, vagy mi van?
– Nem vagyok itt – feleltem. – És a fenekemen ülök, nem a fülemen.
Anyám percekig nem jutott levegőhöz. Vagy csak életében először nem találta a szavakat.
– Ugye, a tejfölt nem felejted el, fiam?
– Esküszöm, semmit nem felejtek el.
Mielőtt folytathatta volna, kinyomtam a telefont, és rezgőre állítottam.
Rezgett is anyám rendesen, mintha csak bezártam volna magamhoz a kocsiba.
Egy, kettő, három, négy, öt, aztán elunta.
Döcögtem kifelé a dűlőúton, és egy csöppet sem éreztem magam kétségbe esve.
Itt vagyok az osztrák határ mellett, megnézhetném magamnak Bécset.
Mért ne? Vagy megkereshetném a nagy Duna-hidakat. Ha azokat nem, akkor legalább a tellurikus áramokat. Valamit, ami én vagyok. Ahogy hajtottam a faluból kifelé, a karom, a lábam is bizsergett a boldogságtól.

Ez a szöveg shortlistes novellája. Első megjelenés: https://www.szifonline.hu/pestext/pestext-2024/2954-banki-eva-tellurikus-aramok-2024-07-23

Ha tetszett, itt szavazz rá!

https://forms.gle/WhDaMQ94XWyr5NgP6

vagy itt is elérhető a link:

(Illusztráció: Paul Klee)