Novemberi lapszemlénket ezúttal öt folyóirat anyagából állítottuk össze. Az ajánlót ezúttal is Enesey Diána és Bodrogi Csongor készítették.
- november 6.
A TIZEDIK: Turiákné Komsa Gabriella: Egységes alakulástörténet és poétikai jellemzők Kányádi Sándor gyermek-és felnőttköltészetében (tanulmány) [Székelyföld]
Ahogy a szerző is hangsúlyozza, az utóbbi évtizedekben egyre intenzívebb jelenlét jellemzi a gyermekirodalmat a tudományos életben is. Turiákné Komsa Gabriella elemzői perspektívája a gyermek- és felnőttirodalom párhuzamos fejlődésére fókuszál, s ehhez Kányádi Sándor írásait hívja segítségül, amelyekben a gyermekirodalom és a felnőtteknek szóló alkotások eloszlása arányos. A szerző tézise az, hogy a gyermekeknek szánt alkotások nem csupán párhuzamosan keletkeztek a felnőtteknek szántakkal, de párbeszédet is folytatnak egymással. A vers és a gyermekvers viszonyát Weöres Sándor, Beney Zsuzsa és Bognár Tas megfogalmazásain keresztül mutatja be, s azt láthatjuk, hogy a köztük lévő kapocs talán szorosabb is, mint gondolnánk, jóllehet nem teljes köztük az átjárhatóság. A Kányádi-féle gyermekköltészet kezdőpontját 1957. jelenti, a tanulmány pedig felhívja a figyelmet arra, hogy 1956. után lényeges „hangváltás” történik Kányádi költészetében, amelyet a Petőfi Sándorral és Arany Jánossal való „mélylélektani rokonság” megerősödése is kísér. A szerző arra is rávilágít, hogy a gyermekkort felidéző írások nem feltétlenül sorolhatók a gyermekirodalom kategóriájába. Ugyanakkor jól meg is férnek egymás mellett, akár egyazon köteten belül is, ugyanis Kányádi rendszerint külön ciklusba rendezve jelentette meg a felnőtteknek szánt kötetein belül a gyermekeknek szóló verseket. A tanulmány alapos és fókuszált, bemutatja a fontosabb életrajzi és költészeti összefüggéseket, valamint betekintést enged Kányádi Sándor lírai motívumaiba is. [E. D.]
A KILENCEDIK: Nyirán Ferenc: Neve? (vers) [Alföld]
A vers természetesen nem mondja ki, de nem nehéz kitalálnunk, hogy a szövegben említett idegen alak hétköznapi neve a halál lehet. Bár a ki nem mondás fontos gesztus, a szöveg igazi értéke abban áll, hogy itt nem a megnevezhetetlenség riadalmáról van szó, a név nem az iszonyat miatt tabusítódik. A „lénnyel” való találkozás valójában közel sem olyan rémületes, mint azt naiv olvasóként képzelnénk. A „rothadás bűzös szaga”, illetve „valami rettenet” helyett egy régi ismerőssel találkozunk, akinek „egyébként kellemes” a lehelete. És ha valaminek már az attribútumait is ennyire félreismerjük előítéleteink miatt, milyen alapon neveznénk meg félreérthető jelentésárnyalatokat előhívó, mindennapos szavainkkal? [B. Cs.]
A NYOLCADIK: Szilágyi Zsófia: „Mint maga a szabálytalanság” (Iskolák a Szabó Magda-regényekben) (tanulmány) [Alföld]
A novemberi Alföld egy teljes blokkot szentel Szabó Magda életművének. A négy tanulmány közül három olyan periférikusabb, eleddig kevésbé tárgyalt vagy kevésbé fontosnak tartott elemeivel foglalkozik a nagy írónő életművének, mint a lírai ars poeticák, a Szüret vagy a Danaidák című regény. Szilágyi Zsófia írása ellenben a legismertebb, legtöbb értelmezést kiváltó szövegeket tekinti át egy sajátos szempontból: azt vizsgálja, hogy az iskola motívuma miként jelenik meg Szabó életművében. A tanulmánynak két fő értéke szerintem egyrészt az, hogy az írónő önértelmezéseit (melyek különféle interjúkban, esszékben és naplókban olvashatók) a szerző önstilizálásaiként láttatja, termékeny gondolatokat nyitva meg arról, hogyan érdemes az ilyen véleményeket általában is olvasnunk. Másrészt arra is rávilágít Szilágyi, milyen eredendő ellentmondások feszülnek iskola és kreativitás között, és hogy ezeket a feszültségeket milyen sokrétűen dolgozza föl Szabó Magda életműve. [B. Cs.]
A HETEDIK: Mechiat Zina: Villantó (vers) [Tiszatáj]
Mechiat Zina négy versével szerepel a novemberi Tiszatájban, és bár a négy mintha tematikusan és motivikusan is összefüggne, kétségtelen, hogy mindegyik önmagában is teljes értékű szöveg. A Villantó című költemény megszólítottját a kaposvári elmegyógyintézetben kezelik (vagy kezelték?), és önmagát skizofrénnek nevezi. Mély személyes kapcsolat emlékei bontakoznak ki megszólított és lírai én között, hétköznapok kínjai és bizarr jelenetei egy végig második személyt használó, vádló-kérdező leírásban. A vécében dohányzó, és közben a naprendszerekről és tejútrendszerekről cikkeket olvasó fiú (?) elfeledkezik a beszélőről, akit, mint a horgászathoz használt villantó, foglyul ejti ez a különös viszony. Különösen erős és emlékezetes a vers zárlata; az elmegyógyintézet olyan hely,
ahol az agave is szobanövény,
ahol a vegetáriánusoknak is sajtospárizsit szolgálnak fel reggelire.
[B. Cs.]
- Ritók Nóra grafikája (Az illusztráció forrása, akárcsak a borítóképé, az Alföld novemberi lapszáma)
A HATODIK: Hannes Böhringer: Természet (esszé, Tillmann J. A. fordítása) [Kalligram]
Böhringer írása Odüsszeusz történetére épül, s az ő hazautazásában mutatja ki a természet, a phüszisz jelentőségét. Böhringer értelmezésében a hazatérés vágya a végesség tudatát jelenti. A szerző felhívja a figyelmet a görög phüszisz kifejezés és a latin natura szó etimológiai rétegeire, ezzel megadva az elemzés további irányát is, amelyben Heidegger küszöbön-állás fogalma, amely a halál meghatározása a heideggeri koncepcióban, jelentős szerepet játszik. Ebből nő ki a természet küszöbén álló ember képe. Böhringer szerint „a természet egy kapu, egy átjáró a művészet és a történelem felé”. A természet és a történelem közti átjáró felvillantja az élet és halál megkerülhetetlen kettősségét, a végességet, az idő visszafordíthatatlanságát, a búcsúzás szükségességét. Ugyanakkor a művészet adománya „késlelteti a búcsúzást”. Az ember nem rázhatja le magáról a természetet, folyton kísér(t)i, ám a határhelyzetekben szembesül vele igazán, s a történelem és a művészet útjára is csak általa léphet. [E. D.]
AZ ÖTÖDIK: Czesław Miłosz: A fűző kapcsai (prózavers, Csordás Gábor fordítása) [Kalligram]
Miłosz verse a változások mozgalmasságát, a tömegben való elmerülés és elveszés folyton leselkedő lehetőségét helyezi a fókuszba. A verssorokat olvasva egyszerre döbbenünk rá arra, hogy mennyire vágyjuk azt, hogy legyen bennünk is valami közös másokkal, hogy legyen bennünk valami másokból, s belőlünk is legyen valami bennük. Ezt meg is pillanthatjuk, történeteink nem rekesztik ki egymást, lehetnek metszetek, kitalálhatunk metszéspontokat, mert nem vagyunk egymástól végtelen távolságra. Mégis ott mozog a versben a tömeg és az egyén feszültsége: másoktól önmagunk felé próbálunk evezni. A versben a „Valódi” és az igazság is vezérfonalat jelent az önmagasághoz vezető úton. Ámde legvégül az is kiderülhet, hogy csak hittük, hogy önmagunké vagyunk. Az embert a benne lakozó valódi érzések kimondhatatlansága sodorhatja el társaitól, s leplezi el azt, ami közös: a meztelenséget „az időkön túli kertben”. [E. D.]
A NEGYEDIK: Halmai Tamás: József Attila: A lét fölött (vers) [Látó]
Halmai Tamás nagyszerű stílusjátékokkal járul hozzá az irodalom „hálózatosságához”, az irodalmi összekapcsolódásokat gazdagítva. A Stílusjátékok címen közölt versek között öt magyar költő költészetét felidéző stílusgyakorlat szerepel. József Attila verseinek szavait és gondolatiságát tükröző vers viszont különösen sokszínű. Egyszerre szól életről és halálról, szabadságról, hazáról, tájról, lélekről, szerelemről — Flóráról — és ontológiáról. Halmai Tamás versében találunk utalásokat a Flóra-versekre, az Ars Poeticára, Thomas Mann üdvözlése és a Hazám című versekre, ám Halmai Tamás a játék könnyedségével írta meg ezeket a verseket: nincs bennük semmi erőltetett. A szerző gondolatvilágának alapos ismerete, olykor szókölcsönzés építette ki ezt a játékteret. [E. D.]
A HARMADIK: Medbh McGukhian: Kis ház, nagy ház (vers, Pintér Leila fordítása) [Tiszatáj]
Az észak-ír költőnő írásművészetéről külön tanulmány is olvasható a legújabb Tiszatájban. Ebből is kiderül, micsoda kihívást jelent e versek értelmezése, hiszen a leírt szövegek számtalan intertextust, nyílt vagy rejtett utalást tartalmaznak más szövegekre, és az angol szándékoltan is jelenik meg idegen nyelvként, ahol még a „love” szó sem ugyanazt jelenti, amit anyanyelvünkön a szerelem. A lapszámban megjelenő négy fordítás mindegyike rendkívül enigmatikus és rendkívül nehezen értelmezhető, ugyanakkor az olvasó mégiscsak megérzi a költői erőt a szavak és költői képek áradásában. Még a leginkább befogadóbarát a Kis ház, nagy ház című költemény, mely mintha a szétválás, szakítás, elárvulás, elszakadás tematikáját szólaltatná meg, egy ház átalakulásának, átrendeződésének képeit fölhasználva. Fontos motívum a növény is: a vágott virágok az eltűnő kapcsolat képét idézik föl, míg az elbeszélő vágya ott nyugodni (mint ezt a komplex, több érzékszervet aktiváló záró képben kifejti),
Ahol a környék legpirosabb szamócája terem.
[B. Cs.]
A MÁSODIK: G. István László: Óvó hely (vers) [Látó]
- István László versének központi képe az ágyra kifeszített fehér lepedő. A lepedő, amely meggyűrődik, amelyet ki kell simítani, ám ez csak szélfútta vízfelszínhez hasonló „sodorvonalakat” eredményez, amelyben a szél meg is pillanthatná magát, ám tükörképe „rögtön zárt emlékként” raktározódik el.
De mit is jelent kifeszíteni a lepedőt? A véletlennel való küzdelmet? Az élet irányítását? A hibáink javítgatását? Utunk kiegyenesítését? Vagy éppen a végvárást? A lepedő kifeszítése tét nélkül való. Azonban nem is számíthatunk ebben senki másra. Mozdulatainkkal nem az élet lezárására készülünk, de nem feledhetjük a végességet. [E. D.]
AZ ELSŐ: Losoncz Alpár: Néhány marginália a járvány kapcsán (tanulmány) [Tiszatáj]
Vajon mi volt tulajdonképpen a világjárvány: válság, háború, az életet uraló és elnyomó politika, netán az apokalipszis kezdete? – Losoncz Alpár tanulmánya kortárs filozófusok gondolatait hasznosítva (és velük több ponton vitatkozva) fejti ki nézeteit arról, amit megnevezni is nehéz. A szöveg első része a „válság” fogalmának dekonstrukciója; mindenekelőtt Derrida gondolatait követve kiderül, hogy normalitást és válságot egyre nehezebb egymástól elkülöníteni, mintha maga a szójelentés is inflálódott volna a túl sűrű használatában. A „háború” szó ugyancsak több problémát fölvet, hiszen ellentmondásba kerülhet a természet leigázásának „zöld” kritikája e leigázás nagyon emberi vágyával, mely már Freud nevezetes és csodálatos esszéjében is kultúránk „rossz közérzetének” alapját képezi. Netán Agamben nyomán és vele vitatkozva a kapitalizmus halálhoz való viszonyában lelhetjük meg az események legtalálóbb értelmezését? Akárhogy is, úgy tűnik, a COVID19 feldolgozásának történetében az emberiség apokalipszis utáni vágya is megnyilatkozott, a kor „bénító iránytalanságának” ellensúlyaként. [B. Cs.]