Kárpát medence IV.

Hogyan nem lett Miklós deák az első magyar költő

 

Estéllő csillagom,
Szépséges rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.

Miklós deák visszalökte a lúdtollat kalamárisába, és kipillantott a ház udvarára, ahol a cseléd löttyintette ki épp a súrolóvizet a kőre. Esteledett, a csillagok hunyorogva tünedeztek elő egyre-másra, Zsuzsánna a gyereket fürdette odabenn. Nagy sivalkodás volt, Andriska fröcskölődni szeretett, és Zsuzsánna sosem bírta komolyságra nevelni a kölyköt. Nem bírta, mert nem akarta. Miklós deák lesöpört néhány morzsát az asztalról, a felesége utánahozta a vacsorát. Ott a fóliáns fölött ette meg a nagy karéj foszlós kenyeret egy csupor kecsketejjel leöblítve. Tudta az asszony, hogy ha rajta múlik, sosem költi el a vacsorát.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.

Szárazon karistolta a fóliánst a lúdtoll. Tollmetsző késével nyesszintett néhányat a végén, de úgy sem volt jobb. Nem szerette a papírt. Firenzéből hozatták a ciszterciek nagy bálákban, s a prépost mindig továbbadott neki néhány ívet titokban, a rejtett készleteiből. Nem szerette, de hasznosnak tartotta. A pergamen drága volt, és hát nem lehetett a végtelenségig kaparni. A piszkozatokhoz már egy ideje csak papírt használtak. Hasznos volt hát, de nem szerette. Ha tehette, magában rakta össze a sorokat, s csak mikor kész volt már egy-egy költemény, akkor írta le, ha egyáltalán leírta. De hát a latin könnyen megragadt a fejében, a ritmusos sorok, a százszor és százszor ismételt szerkezetek. A talján diákokkal sokat versenyeztek rigmusfaragásban, s olyankor mindig fejben rakták össze a strófákat, még ma is jól emlékezett mindre. Most azonban más volt a helyzet, anyanyelvét próbálta formába szorítani, s ez járatlan út volt, ritkaság.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.

Bentről gurgulázó kacagás hallatszott, alighanem Andriska kegyetlen csiklandozás áldozata lett, ami ellen sipákolva tiltakozott, azután folytatást követelt. Az ajtó résnyire nyitva maradt, Miklós deák odasettenkedett, és bekukucskált. Zsuzsánna a gyerek fülébe fújtatott, majd fogait csattogtatva jelezte neki, hogy menten bekapja. Andriska rémülettől tágra nyitott szemmel és tátott szájjal sikítva anyja nyakába csimpaszkodott, s együtt nevettek a félelmetes játékon. Vége volt a fürdésnek, Zsuzsánna nagy fehér lepedőbe csavarta a rúgkapáló gyerkőcöt, és ott bökdöste szurkálta ujjaival domborodó oldalát, ahol csak érte, amaz újfent kacagott, s csapkodni próbált, de karjait fogta a lepedő. Nagy volt a harc, a dulakodás, de végül a győzedelmes anya karján izgő-mozgó fiacskájával bevonult a hálószobába, ahonnan elfojtva hallatszott még némi víg harsánykodás. Azután az is elhalkult, és Miklós deák magára maradt az ajtónál. Még nézte pár pillanatig a hűlő vizű fadézsát, aztán jobb híján visszaült székébe és újra a fóliáns fölé hajolt.

Mikor felém jöttél,
Reám tekintettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.

Ilyeneket szoktak legalábbis a taljánok dalolni, s valahogy az ő szájukon jól is áll az ének, de hát magyarul csak nem jön ki. János herceg pedig ezt kívánja tőle, magyarul a talján dalokat. A magyar dalokat, amiket a cselédlányok énekelnek, nem szenvedheti. Barbár kornyikálásnak tartja, s megveti azt is, akinek tetszik. Szerelmes dalokat rendelt, s Miklós deákot, a legfiatalabbat szemelte ki e célra. Miklós deákot, a taljánokkal versengő rigmusfaragót. Miklós deákot, a köztudottan szerelmesszívűt.

Mikor reám leltél,
Rám szemet vetettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.

Zsuzsánna kihozta Andriskát éjszakai csókot adni. A gyerek kíváncsian nézte a fóliánst, s rajta a szép ákombákomokat, csak úgy révetegen nyújtotta arcocskáját apjának, s közben le nem vette volna szemét a titokzatos betűkről, az egymásba kunkorodó vonalakról. Anyja megpróbálta kizökkenteni őt bambaságából, s rávenni, hogy maga is nyálazza be egy kicsit apja arcát, de Andriska makacsul a papirost figyelte, és úgy tűnt, megsüketült. Miklós mosolyogva megfogta felesége karját, s őt is megcsókolta; kicsit hosszabban, mint a gyereket. Aztán összeborzolta a kis buksit, és Zsuzsánna elment lefeküdni, karján a leendő írástudóval. Miklós megint egyedül maradt, gyertyát gyújtott, és a tarkóját vakargatta. Nem fűlött a foga a feladathoz.

Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.

Ahogy belegondolt, a taljánokat sosem látta írni, meglehet nem is ismerték a betűk titkait. Csak lantjukat pengették, s mutogattak ügyes fogásokat az udvari kobzosoknak. Lehet, hogy az ő előkelőnek hitt énekeik, ugyanolyan népi dalok Itáliában, mint a herceg által megvetett magyarok. S a királyné kíséretében érkezett zenészek sem tesznek mást, mint szülőföldjük paraszti muzsikáját játsszák. Meglehet, de mit számít, hessegette el a félrevezető gondolatokat. Olyat kell írnia, ez a teendő.

Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.

Zsuzsánna tudott olvasni, minden bizonnyal írni is, de mivel nem volt illendő, nem mutatta sosem. Zsuzsánna értett latinul, és Zsuzsánna szépen énekelt. Kelmekereskedő lányaként megjárta egyszer Itáliát. Zsuzsánna tudta, hogy mikor írt jót, és mikor rosszat, érdekelte minden munkája, s vele olvasta újra az elkészült krónikákat. Még az is előfordult, hogy belejavított itt-ott, és Miklós deák nem hajtotta el magától, nem küldte a cselédekhez vagy a gyerek után. Miklós deák büszke volt rá, és tisztelte benne, hogy ennyire különbözik minden olyan asszonytól, akit ismert. Más talán kinevelte volna belőle ezt a nőhöz nem illő, ártó kivagyiságot, ezt a zavaró férfiaskodást, de Miklós deák izgalmasnak találta, s ha Zsuzsánna néha megcsillantotta gazdag elméjének egy-egy szilánkját, Miklós deák örvendezett, s csak jobban szerette érte.

Sebemnek te adhatsz
Gyógyírt, csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Unta a verselést. Hazugság az egész, gondolta. Ámítás és önámítás. Úri huncutság. Tudta, hogy az udvarban szeretik az ilyet. Az udvari hölgyek szeretnek verset hallgatni, szeretnek szerelmes lovagokról ábrándozni. Az udvari urak meg szeretnek szerelmes lovagok szerepében tetszelegni, aztán az első cselédet az ágyukba dobják, ha módjuk adódik rá. Maga János herceg is… Miklós gyűlölte az udvart, csak a talján zenészek érdekelték, velük találta meg a hangot. Semmi köze nem volt ahhoz, amit írni próbált. A taljánoknak jól állt, magára nem érezte érvényesnek.

Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Visszalökte a lúdtollat a kalamárisba, a papirost összegyűrte, egy pillanatot elmélázott a nagy pocsékolás fölött, aztán kihajította az ablakon. A galacsin szétterült a szolgáló által otthagyott pocsolyában, s Miklós deák láthatta, ahogy a betűk szétfolynak a súrolóvízben.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.

Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.

Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.

Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Elfújta a gyertyát, besurrant a hálószobába, ledobta ruháját, és Zsuzsánna meleg testéhez bújt a vastag dunyha alá. Zsuzsánna befészkelődött öle hajlatába, s feledve nyilakat, hálókat, rubintokat és csillagokat, feledve talján dalnokokat, s feledve János herceget, szerelmes álomba merültek. Mellettük Andriska békésen szuszogott.

Apáink földje

Kerekarcú, barnára sült, tagbaszakadt fiú volt a Banó Sanyi, jól el tudtam volna képzelni pörgekalapban, lóháton, lobogó gatyában, borjúszájú ingujjban, akár hortobágyi csikóslegénynek is. Egymásnak hátat vetve csákányoztunk, aztán hánytuk, lapátoltuk ki a gödrökből a földet vagy ástuk az árkot, közben pedig, hogy múlassuk az időt, beszélgettünk. Az esőköpenynek kiadott, rongyászakadt, terepszín sátorlap már rég átázott rajtunk, a sár mindjárt az ásóról visszafolyt a lábaink alá, az utászcsizma szárán felül löttyent a lábainkra a hideg latyak. Negyedik napja megállás nélkül szitált a novemberi eső, úgy éreztük a csontjaink is kihűltek.

– Volt az én szüleimnek, meg régebben az apámék apjának is földje, nem is kevés. Nem ilyen hitvány köves, hanem zsíros fekete föld, amelyik azt a híres, acélos búzát termi. Ha beleálltunk kaszálni, hát jóformán csak a kalapunk látszott ki a vetésből, ősszel a kukoricásból még az sem A kukoricából minden száron három cső termett, mert kétszer kapáltuk, meg fel is töltöttük a szárát. A mi búzánk nem került malomba. Őrlésre az vetőmagnak ment, Székács-Bánkúti fajta volt és szétkapkodták akkor is, amikor a másét eladni se lehetett. Most aztán már nem számit, beöntik a többi közé a silóba, had egye meg a zsizsik. Aranykalászos gazda volt az apám, elsőnek vett traktort a faluba, most az is odalett. Ugyanúgy, mint a két ló, amelyikkel azelőtt szántott, vetett, mert vetőgépe is volt. Ment az is a többi után be a termelőszövetkezetbe.
– Vigyázz pajtás, mozogj egy kicsit élénkebben, a politikai tisztet látom jönni lóháton. Ha kiszúrja, hogy csak tipródunk a holnapi szabad vasárnapon megint kettőnket vezényel ki valami körletmunkára.
– Mikor az apámékat temették, a pap figyelmeztette a gazdákat, ne kísérjék ki sokan, nehogy tüntetésnek vegyék, így inkább csak asszonyok mentek a szekér után. A pap harangoztatott és megszentelt földbe, az öregszülők mellett ásatta meg a sírt. Pedig akik úgy haltak meg a saját kezeiktől, azt nem lett volna szabad. Apám már merev volt, kihűlt, mikor istrángon lógva megtalálták a padláson, anyám csak harmadnap került elő a csordakútból. Azt a tanácselnököt később leváltották, de egy ugyancsak Pestről szalajtott embert hoztak helyette, ő meg ment másik faluba, azokat boldogítani. A kese, veres arcú párttitkár, aki az egésznek okozója volt, az maradt. Ő tervelte ki, adta parancsba a rendőröknek, hogy apámat kihurcolják, kiültessék a községháza elé a szégyenpadra, amikor a két mázsa vetőmagot elvermelve megtalálták. Pedig az a beszolgáltatáson felül volt, a kiszabott holdankénti nyolc mázsát beadta az öreg. Azt is, hogy engem ide azonnal behívjanak szinte biztosan a pártitkár javasolta, nincs rá bizonyítékom, mégis meg merek esküdni rá. A levelet, amit tegnap kaptam kézhez, már több mint három hete írták. A húgomtól jött, az ősszel ő is otthagyta a falut, Sztálin-városba ment építkezéshez malterhordónak. Azt írja, jól megvan, húsvétra csomagot fog küldeni. A nagyobbik bátyám Pesten segédmunkás, a kisebbik Ózdon szakmát tanul, acélöntő, Martinász lesz belőle. Így hát a Banó családnak híre-pora sem maradt nálunk.
– Elállhatna már ez az átkozott eső és kihozhatnák már az ebédet. Nem bánom, ha megint szárított krumpli főzelék lesz is, csak jó forró legyen. A kenyerünk ugyan szétázott az oldalzsákban, de majd beleaprítjuk és akkor jó lakunk vele.

 

***

 
Soha én már el nem felejtem a Lenti mellett Tormaföldjén 1951-52 évben eltöltött hosszú hónapokat, amikor a Rákosi vonalat építettem, hogy az imperialisták láncos kutyája, Titó ránk ne törhessen. Nem felejtettem el a Banó Sanyit sem, hogyan is tehettem volna, több mint egy évig volt bajtársam, kenyeres pajtásom, mert a kiszikkadt kilós katonakenyeret egy darabban ketten kaptuk reggelenként. Ez volt a főtáplálék. Ha darabka gyümölcsíz került mellé azon is testvériesen megosztoztunk. Az igazi öröm a ritkán látott sovány, inas, füstölt vagy sózott szalonna volt. Erőt adott, fűtött belűről, amire nagy szükség volt, mert télen is sátrakban aludtunk. Tíznaponként zsoldot osztottak, tizenkét forint ütötte a markunk és fejenként száz-száz Kossuth cigaretta. A cigarettát a Sanyi gyerek elszívta, a pénzt összedobtuk, azon vettük a kanásztól a nyers húst, vagy nagyritkán, ha a falu boltjába kristálycukrot hoztak, akkor azt. A húst rőzse, vagy kukoricaszár tűzre vetettük, só mindig volt mindenkinél, titkon, bujkálva, sáros kézzel, a szánkat összeégetve tömtük magunkba a zsíros, kormos, félig nyers, falatokat. A cukrot is marokból ettünk, rászórtuk a kenyérre, vagy beleöntöttük a reggeli feketekávéba. Sztálin születésnapján (egybe esett a Karácsonnyal) öklömnyi fasírt volt a szokásosnál sűrűbb babfőzeléken és süteményt, buktát adtak, mégpedig fejenként kettőt. Erre az ünnepre következett aztán április 4, (az meg Húsvét tájban volt), akkor is volt fasírt meg bukta is. November 7-re pláne, még háromkilós csomagot is lehetett küldeni. Sanyinak a húga küldött, nekem pedig a már kifosztott, mindenéből kiforgatott anyám spórolta el magától azt a pár falatot. Kilónyi kockacukor, ugyanennyi disznózsír, arasznyi kolbász pár szem szaloncukor vagy egy tábla csokoládé. A szaloncukor és a csokoládé csak a levélben jött meg, azt az ellenőrzésnél kivették és állítólag visszaküldték, épp úgy, mint az engedélyezett három kílón felüli csomagokat. Pergettük a nehéz napokat, nyűttük a végtelen hosszú heteket, végeláthatatlan hónapokat. Már megírták előttem ezt a szlogent, valahol olvastam is róla: ILJICS NE BÍZZÁL, SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ! SZÁZÖTVEN ÉV ALATT SEM VÁLTUNK TÖRÖKKÉ! Bennem megfogalmazatlanul már akkor élt ez a rigmus, le is szereltem, meg is értem a Rákosi korszak végét, sőt túléltem magát Rákosit, de a kádárjánosokat, apróantalokat, marosángyörgyöket és sok másokat is.

Ötvenhat októberében törlesztettem valamit, aztán elmenekültem, a rendszerváltás hírére pedig hazajöttem lakástalan nullpolgárnak, földönfutónak. Egyszer Miskolc felé utazva egy község mellett vitt el az utam, akkor eszembe villant a Banó Sanyi. Egy hónappal előttem szerelt le, azt mondta, hazamegy a falujába, visszaköveteli a jussát. Nagy Imre tavaszát éltük, hihetőnek hangzott, amit mondott.
Nem volt sürgős a dolgom, a fasiszták által elpusztított családom emlékoszlopa alá akartam vinni pár szál virágot, ennyi volt az utam célja. Ráfordultam hát a kitérőre. Szép, rendezett helységbe érkeztem. A két, sőt, háromszintes bekerített házak udvarain nyugati autók álltak, A nagyközség bizonyára aligha hasonlít már arra a falura, ahová jó félszáz éve a Banó gyereket visszahúzta a szíve.

Az önkormányzat csinos titkárnője ugyancsak nagy szemeket meresztett rám, amikor a kérésemmel előálltam. Zavarban volt, félt személyiségi jogokat sért, ha tájékoztat. Megmondtam, hogy előtte már sokaknál érdeklődtem, egy hatezerháromszáz lelket számláló községben szegről-végről mégiscsak ismerik egymást az emberek, de a Banó családról még az öregek közül is kevesen tudtak számot adni. A szép Erzsike végül mégis csak belenézett a számítógépbe. Rögtön ki is bukott, hogy hol is éltek, ki fia-borja voltak, de az is, hogy a nevükre jegyzett 11/ 132 számú telken már másnak a háza áll.

 

***

 

– Már maga a telekszám is mutatja, őslakósok lehettek a Banók. A 18-ik században II-ik József, a kalapos király Bajorországból telepítette be őket a gyéren lakott, kipusztult faluba. Ő adott nekik polgárjogot, jobbágytelket is. A Banók 1772 óta lakták a községet, mondja az idős pap, aki a kedvemért elővette és fellapozta a nagykönyvet. A betelepülő ős eredetileg Bauer volt, 1840-ben magyarosítottak, Bauer-Banó Mihály káplárságig vitte a veres sipkások között, és később Branyiszkónál magától Guyon Richárdtól kapta a rangját, ezért két évet a Kufsteinben is lehúzott. Ez itt fel van jegyezve róla. Meg is tudnám mutatni, hol merre volt a földjük. Tizennyolc magyar hold. és még tizennégy kataszteri hozzá a vitézi telek. Az összes egy tagba.
– Annak bizony a fele is éppen elég volt a kuláklistára.
– Az öreg Banó a nagyapja példáján buzdulva tiszthelyettesként szerelt le az első nagy világháborúban., A helytállásáért és a fél karjáért kapta a földet. Egy kézzel, meg a fogai közé szorítva köthetett az istrángra a hurkot, amikor szégyenében a padlásán felakasztotta magát.
– Arról van e feljegyzés, hogy ki volt a párttitkár a múlt század ötvenes éveiben?
– Hát az megmaradt nálunk ötvenhat után is. Elmenekült, de az oroszokkal visszajött. Ő is, meg az elnök is. Csinálták tovább a dolgukat, mintha mi sem történt volna. Sok embert vittek el innen a pufajkások. Kettőt egyenesen a bitó alá. Emléktáblájuk van az önkormányzat falán a kapu mellett. Nem látta?
– De igen, láttam.
– A nyolcvanas évek közepétől azért megjuhászodtak, megöregedtek, meg szép vagyont is gyűjtöttek maguknak, csak akkor még senki sem tudta honnan, miből. Később a fiai abból vették meg negyed áron a valódi kárvallottaktól, a gazdáktól a kárpótlási jegyeket, abból licitáltak, szerezték meg a földet. Szinte a fele határt. Az elődöm, aki itt élt ebben a szép parókiában haláláig harcolt, pereskedett velük a rendszerváltás után, de valahogy soha nem lett igaza. A kese váltig azt hangoztatta, hogy a földeknek egy tagba kell maradnia, így aztán senki sem jutott a sajátjához, a régi gazdák a rosszabb földeket kapták. A Banóké, a két sor jegenye mögött, az is a családjáé lett. Ott soha nem fekteti le a szél a búzát, mert a fák, meg az árokszéli bokrok megfogják a szelet Itt nyáron a déli széljárás az úr. A fia ezt is beleszámolta az árába, amikor eladta az íreknek.
– Hát már írek is laknak a faluban? Azok az erődítményként bekerített villák biztosan az övéik ugye?
– Egy sem tette be a lábát, nemhogy a faluba, de az országba sem. Csak úgy látatlanba, újmódon, az interneten adják veszik itt a földeket. A vevőknek mindenképpen megéri, hiszen az övéiknél sokkalta jobb termőföld a tizedébe kerül, mint náluk. A termés majd a közös európai piacon fog elkelni, ez a számításuk. A kétszintes házak, amire maga gondol, az újonnan betelepedett embereké, ahogy a böhömnagy terepjárók is az övéik. Nekik ez nem a Haza földje, csak terep. Jönnek a közeli városokból ide sokan, mert itt még nem mérgezett a levegő. Megvesznek egy parasztházat bagóért, ledózerolják vagy ráépítenek. Ideköltözött már a volt párttitkár le és felmenőinek apraja, nagyja. A felvégen sokan ingyenbe kapták a községtől a telket. Most, hogy a legutóbbi választáskor egyik unokaöcs országgyűlési képviselő lett, arra halad a közművesítés, meg az új autópálya is ott lett kijelölve. Minden esetre a képviselő úr jó előre kijárta az engedélyeket és már elkezdte építeni a benzinkutat. Van benne gyakorlata, mert két városban is üzemeltet már ilyet.
– Meg lehet még találni azt a kese embert, a volt párttitkárt?
– Nem kese már az, hanem kopasz, mint a biliárdgolyó, csak a szúrós szeme felett a bozontos szemöldöke maradt veres. Spanyolországban keresse, ott hamarabb megtalálja. A spanyol Riviérán vett magának telkeket, most azokkal kereskedik. Bankárfiak, menedzserek, közméltóságok, polgármesterek, de főként fővárosi politikusok a vevői. Néha, ha ide vetődik a községbe gőgösködni, pöffeszkedni, vagy ajánlatokat tenni, eladni-venni, alig száll ki az autójából. Olyankor Pesten a Kempinskyben lakik, reggel jön, este megy. Most a baromfifeldolgozóra és a tejüzemre alkuszik. Mezőgazdasági szakember lett, még valami diplomát is vett magának, pedig lefogadom, hogy az árpavetést a búzától ma sem tudja megkülönböztetni. Egyre azt ígérgeti, hogy nem lesz leépítés, mindenki megtarthatja majd a munkahelyét, még emelést is ad majd. Annyit már tudni, hogy külföldre fogja bejegyeztetni a cégét, valószínűleg Szlovákiába. A szövetkezeti elnök, aki alatt annyiszor befuccsolt a téesz, most pénzügyi tanácsadó irodát nyitott Miskolcon. Azt nem tudom másoknak milyen tanácsokat ad, de ő maga milliomossá lett. Legjobb lesz, ha átküldöm magát a sekrestyésemhez a Hajagos Pali bácsihoz, ő élő annálésze azoknak a régi időknek.

 

***

 

– Igen, én emlékszem rájuk, az öregre is, pláne meg a Sanyi gyerekre. Tudom is, mi történhetett vele. Ötvenhat októberében felment Pestre, ott forgatta a fegyvert, aztán eltűnt. Ő nem disszidált külföldre, mint a két bátyja, mert azok sokszor látogattak haza a rendszerváltás, vagy minek is nevezzem óta, bár sok keresnivalójuk itt nincsen. Az öccsük valószínűleg a 301-es parcellában van névtelenül eltemetve. Mikor a katonaságtól hazajött megpróbálta visszakövetelni a földjét, de a párttitkár figyelmeztette, hogy lecsukatja, ha izgágáskodik. A húga is visszajött egy időre, az nagyon szép lány volt, legszebb a faluban, innen választott férjet, akivel felköltöztek Pestre. Még a búzájukra is emlékszem, pedig süldő legény, vagy inkább gyerekember voltam én akkor, amikor nemzetiszín csíkos zsákokban rakták szekérre a termésüket. A gazdasági világválság, a bolettás búza idejében volt az. A Sanyi gyerek akkor született, kisebbik bátyja a Laci is karon ülő volt még. A búzájukat vették, vitték, mint a cukrot. Most takarmánygabona terem a földjükön, több benne az ocsú, mint a mag, de az íreknek így is megéri. A fele határ el van adva, a napokban osztrákok jártak erre, azok is venni jöttek Az idevalósiak menekülnek a földtől és talán igazuk is van, pedig valamikor a földje, a munkája után becsülték nálunk az embert. Most senki emberfia nem akar már gazdálkodni, azt mondják vállalkozni kell, az jobban megéri. Hát van, akinek sikerül, van, aki bukik rajta. Aki fővárosi lakásokba fektetett, az jól járt, aki csemetekertet ültetett, most tüzelőnek árulja a nemesített almafákat. Az epret tavaly ládaszám hordták vissza trágya lett belőle, a külföldi koránérő fajta a termelési költség alá nyomta az árakat. Külföldön állami támogatást kapnak a termelők, azt mesélik, kinn még az üzemanyagot is olcsóbban árulják a parasztnak. A dinnyések és a málnások jobban jártak, azok legalább nem veszítettek, az idén újra megpróbálhatják a szerencséjüket. Kukoricát, még hibridet sem vet senki, sok vele a bajlódás, ha géppel is, de kapálni kell, ahhoz ma nem fűlik a foga senkinek. A nehezét, az igazi paraszti munkát már nálunk is az ukránok, a románok, azazhogy székelyek végzik. Aki építkezik, az is azokat veszi fel. Hát így állunk. Pénz azért van bőven, autó, televízió, mosógép, hűtőszekrény majd minden háznál van, a légkondicionálást most kezdik bevezetni. Péntek szombat este a diszkoték tömve van fiatalokkal, előtte az árok teledobálva üvegekkel, sörös dobozokkal, az utóbbi években már injekciós tűket, fecskendőket is találni. Disznót, aprójószágot már nem illik tartani, a baromfigyár messze a falutól épült, mert büdös. Most a liba megy a mája miatt, ez az iparág virágzik. Itt konzerválják, fagyasszák, viszik a francba, Franciaországba, külföldre. Aki a libamájra tett, az jó lóra tett. Sokan meggazdagodtak belőle. Megváltozott, felgyorsult a világ, mi öregek meg lemaradtunk. Templomba már csak az öregasszonyok járnak, de az egyházi esküvő, meg utána csicsás lakodalom újra divatba jött, néhanap van keresztelő is, és a hát azért a végtisztességet még megadják az emberek a halottaiknak. Így a parókiának hol csurran, hol cseppen, engem is megtartott a tiszteletes úr, halálomig maradhatok a helyemen.

 

***

 

Nem riportot készültem írni, hanem csak szentimentális megemlékezést egy régi barátról. De hát így sikerült. A konklúziót azért le lehet vonni. A föld a legfontosabb a Nemzet megtartása érdekében. A föld szüli az új nemzedéket, a földbe temetik a régit, de mindig él rajta a nép. Amelyik nép eladja, veszni hagyja a földjét, az el is tűnik a Föld felszínéről. Vajon hová lettek Közel-Keleten az Edomiták, a Filiszteusok és a többi harcos törzsek, a népek, akik eladták, veszni hagyták a földjeiket, és hová a Kárpát medencében, Pannoniában az avarok, szlávok, akik szintúgy cselekedtek? Emlékszik még valaki a mondára? Szvatoplukra, aki egy fehér lóért adta el Árpád követeinek a földjét? Ki-ki tegye fel a kérdést magának. Még talán nem késő, még lehet fordítani a sorsunkon?

Tűzparancs Jeruzsálemben

Czvi Aloni hadnagy azt gondolta elromlott az órája, később rájött, megállt az idő. Ozírisz tűzszekere, mintha kifogták volna belőle a lovakat, izzó golyóként megállt a feje felett. A felhőtlen ég könyörtelenül mozdulatlan volt, mint a fehér mészkővel burkolt néma házak, a lehúzott redőnyű, lelakatolt üzletek, a kihalt utcák. A kibírhatatlan hőségben a kirakatok üvegje mögé szorult dongók mélyrepülésben húzó bombázógépek zúgásának hatottak.

Robbanás előtti csend! Ezt érezte, ez dobolt szívében a piactéren, a látás-hallásérzékelés közötti másodperctöredékekben, amikor a szétszakadó emberi testrészeket, levegőbe repülő tárgyakat már látta, de a robbanást még nem hallotta, nem fogta fel, ami történt. Az égett emberhús szaga, a ráfreccsenő vér, a robbanás dörejével, a légnyomás mellbevágó erejével egy időben érkezett el hozzá és rögtön tudta, hogy bármennyire akarná is, ő már soha többé nem lehet ugyanaz az ember, aki azelőtt volt. Éppen az egyetemről jöttek, az ókori Egyiptom mitológiájáról tartott előadást hallgatták végig, Jáel és húga Ayela voltak vele. Jáel előrement pár lépést, mert epret akart venni. A vér, a hozzácsapódott húscafatok az ő testéből szakadtak ki, de a vér, a hús nem csak Jáel vére, húsa volt, hanem a közös gyermeké is, aki sohasem jöhetett a világra.

Most úgy érezte, hogy még sohasem volt ilyen egyedül. Káprázó szemekkel nézte a vak ablakokból visszaverődő fényt, amely nem engedte el a tekintetét. Nem tudott miattuk figyelni a lejtősen haladó széles út elkanyarodó végére, ahonnan a veszély fenyegetett. Hátulról végre bakancsos nehéz léptek zaja hallatszott, majd a keskeny sikátorból néhány kődarab gurult ki az útra, megreccsent kezében a rádió adóvevő… valahogy így, mert a sorrendben nem volt biztos. Még mindég kábult volt az elmúlt éjszaka virrasztásától, a sok előző éjszaka tépelődésétől, a nappalok vívódásaitól, miértjeitől. Az őrmester és a tartalékosok fal mellé húzódva egyenként lopakodtak elő és hozták vissza a jelenbe.
— Az a helyzet, hogy a körülményekhez igazodva magának kell határoznia. Innen a tömeg hangulatát, elszántságát nem lehet mérlegelni. Ez a beosztás önállóságot feltételez. Az intézkedik, aki a helyszínen van! Járjon el úgy, ahogy a háborúban és már itt is annyiszor tette.
— Mégis, hány méterre engedjem őket magamhoz és az embereimhez? Gumilövedékkel, vagy élessel menjen a dolog? Állítsam meg őket az utca végén, vagy hagyjam felnyomulni a tömeget a jeepekig?
Nem… nem és nem! A századosból nem lehetett határozott parancsot kihúzni.
— Ha rám hallgat, azt tesz, amit akar…
Háborúban könnyű győzni annak, aki mögött felsorakoznak az emberei. A csapat együtt él és hal. A katonái bíznak benne és ő is biztos a magasabb parancsnokok rendelkezéseiben. Jó fegyverei vannak, de ami a legfontosabb, az otthonát védi. Az a tudat, hogy bármi történjen, élve vagy holtan, de kihozzák a bajtársai, oroszlánszívet ad a gyávának is. De ez itt nem háború, hanem valami egészen más. Milyen könnyű és egyszerű a fronton megkülönböztetni a jót a rossztól, kiadni a tűzparancsot, amely eligazítás nélkül is világos, mint a nap:

Előttünk és körös-körül a sokszoros túlerőben lévő ellenség, hátunk mögött az ország, az ország mögött a tenger. A régi, jól bevált zsidó recept, baj esetén batyut kötni, odébb állni egy házzal, egy országgal, itt nem alkalmazható… nincs hová menni!

Jonathán őrmester régi beosztottja volt, két háborúban és számtalan gyakorlaton köpték már együtt a vályogot, a vele érkezett átizzadt, lihegő tartalékosok azonban többségükben új emberek voltak, egyik-másik ráadásul öreg is. Kapkodva, fújva szedték a forró levegőt, derékszíjukon a kulaccsal összekoccanva himbálództak a könnygázgránátok, amelyekről mindenki tudta, hogy még zárt helységben sem érnek sokat, nyílt terepen pedig semmit. Sőt, még a semminél is kevesebbet, mert csak hergelik, tüzelik a tömeget, épp úgy, mint az utánuk kamerával rohanó külföldi tudósítók. Na igen… a szubjektív objektív. A múltban már többször is láthatta külföldi adásban az embereit, és maga magát. Összevethette, milyen más karosszékből nézve a dolgok menete. Könnygázgránáttal előrenyomulni, szétoszlatni a tömeget, mikor gyújtópalackok, öklömnyi kövek záporoznak körülöttük. Ilyenkor jól jön a meleg miatt ezerszer elátkozott, még a golyóálló mellénynél is nehezebben elviselhető sisak. A filmhíradó nem tudta visszaadni a nyakáról induló és a gerincén viszketően végigguruló izzadságcseppeket, nem látszott az sem, hogy nem egészen élesbe megy a dolog, hiszen ha tényleg a tömegbe lőttek volna, mint azt a kamera elhitetni igyekezett, százával lettek volna a halottak és a sebesültek.

És most mi lesz? A csend mögött, az útkanyartól takarva újból rájuk zúdul majd a pokol. A kölykök után tömött sorokban felzárkózva ezernyi elszánt üvöltő dervis gyülekezik az elmúlt napok két áldozatának a temetésére, és ő mit tud szembeállítani velük? Sikerülhet e fegyverropogással meghátrálásra késztetni őket, mikor a saját életükkel mit sem törődő vallási fanatikusok, fegyveres milicisták, kábult hasisszívók is százával lesznek közöttük. És ő meg az emberei talán józanok? A félelemtől megnémult, szorongó tartalékosok, meg ő a parancsnokuk, a magára maradt, bosszúszomjas apafarkas, aki a retinája mögött hordja a párja és kölyke véres tetemét. Tőle várnak el objektív mérlegelést, okos döntést? Tőle, akit mindentől megfosztottak ezek a… ezek a… rühes kutyák!

Hangosan mondta ki a szót, az őrmester felkapta a fejét, rábólintott, előre mutatott, pedig az útkanyarban még semmi sem látszott. Elfordította róla a tekintetét és az órájára nézett. Valamit döccent az időkereke, negyedtizenkettőt mutatott az óra, a zenitjére hágó nap, a keskenyedő árnyék szinte a falhoz lapította őket. Délutánig még legalább tíz fokot emelkedik a hőmérséklet, eléri árnyékban is a negyven fokot… de hol lesz itt akkor már árnyék?

Jáel hirtelen, egyik napról a másikra lett játszópajtásból a nagy ő, a szerelem. Iskola után, amikor együtt fürödtek a tengerben, meg sem nézte csúcsosodó melleit, egy volt a sok lány közül, akiket naponta látott. A régi spártaiak tudták ezt, mezítelenül járatták együtt a gyerekeket, akik így immunisak lettek egymás teste iránt. A megszokottság tette, vagy más, de Jáel szépsége nem ragyogott ki az egyetemen sem. Először csak az ókori népek mitológiája iránt érzett közös érdeklődés hozta össze őket. Aztán, mert a katonaságnál is egymás közelébe kerültek, Jáelt a szolgálati beosztása sokszor mellésodorta, kezdtek egymásra felfigyelni. Igen Jáel és ő. Az európai fiú és a keleti törzsek lánya. A klasszikus és megszokott, sőt már sablonos felállás Izraelben. Ösztönök, gének, kromoszómák irányítják így ezeket a vonzódásokat, a fehér és a barna bőr keveredését, a népeket elválasztó távolságok áthidalását, nem csak itt a Szentföldön, de szerte a földgolyón és gyúrják egy masszába a világot, ami annál is könnyebb, mert a tér és az idő fogalma megváltozott. Hát akkor mi ez az átok ezen a kis földszalagon, az emberiség bölcsőjénél, a mitológiai Földközi-tenger legvégső csücskében, hogy itt ilyen fanatikusan, engesztelhetetlenül gyűlölik egymást az emberek? Késsel, kővel, dinamittal, fegyverrel, egyik háborút a másik után vívják egymás ellen. Jáellal sokat töprengtek ezen, és nem tudtak rá magyarázatot találni. Később — de hát mit is tehettek volna mást — nem törődnek csak saját problémáikkal, a fészekrakással, hiszen azt is elég nehéz volt megoldani. A döntés, hogy otthon nem politizálnak, nem úgy született, hogy megbeszélték, hanem hallgatólagosan. Mind a ketten bűntudatot éreztek, tudták ez elárulása régi ideáljaiknak. Néha mikor Czvi hazajött a tartalékos szolgálata után, szinte nem mertek egymásra nézni, mert nem tudták kitárgyalni maguk között a dolgokat. Czvi el sem mesélte mi történt, kipihente magát, elmentek moziba, diszkóba, vagy valami társaságba, igyekeztek úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az alakulatnál, ha egy bajtárs eltűnt, morbid humorral úgy emlegették: neki már felvésték a nevét. Ha sokat gondoltak is rá, keveset emlegették.

Jáel halálával megszűnt a szorongás, határozatlanság. Vad és vak gyűlölettel kristályosodtak ki benne, a Biblia szavai: Szemet-szemért, fogat-fogért, életért–életet. Ez megint olyan világos volt, mint a nap, mint a tűzparancs a fronton, de lelkileg helyrebillennie mégsem sikerült. Álmaiban Jáel tovább élt, megszülte gyermekét, ő pedig játszott a gyerekkel. Amikor felébredt, keserű nyálat köpött, úgy szorította össze a kezét, hogy ropogtak az ujjai, és ezzel a kővé vált ököllel az ég felé százszor beleütött a levegőbe. Miért? Miért pont velük történt? Miért? Ez pótolta a reggeli tornát, és az imádságot. Meggyűlölte az otthont, amit pedig olyan gonddal, szeretettel építettek, raktak össze. Egy év múlva állandó katonai szolgálatra jelentkezett, de az álmai a sátorban, a tábori ágyon, a szabad ég alatt is tovább üldözték.
A chaszidizmus, a misztikus zsidó hitvilág szerint négyféle ember van, aki már életében is halott: a koldus, a vak, az ágyhoz kötött beteg és a gyermektelen.

Háta mögött mocorgást halott, az emberei intézkedést, parancsot vártak. Hat-hat mesterlövészt az utca mindkét oldalán felküldött a lapos háztetőkre, ezekkel nem volt több gond, gyakorlott emberek voltak, tudták a dolgukat. A többieknek parancsba adta, hogy keressenek fedezéket és igyekezzenek együtt maradni. Mindenkinek külön-külön a szájába rágta, hogy tüzelni, akárcsak a levegőbe lőni is, az őrmester, vagy az ő parancsára lehet. Mindenkivel megigazítatta a szerelvényét, igyekezett úgy tenni, mintha ennek itt fontossága lenne, dicsért és szidott, tudta, hogy erre most a morál miatt szükség van. Még a fegyverzetet is ellenőrizte, pedig az már reggel, indulás előtt egyszer megtörtént. Az igazán veszedelmes öklömnyi kövek, gyújtópalackok huszonöt-harminc métert repülnek, de a csúzlik és a parittyák miatt ötven méterben állapította meg a távolságot, amennyire a támadók még retorzió nélkül megközelíthetik a három csoportba osztott alegységeket. Az út közepén kilépte az ötven métert, és egy fehér mészkődarabbal meg is húzta a vonalat. Még egyszer az emberek szájába rágta, hogy hátrálni csak karjelzésre csoportosan és arccal a tömeg felé fordulva, azt szemmel tartva szabad, majd biztos, ami biztos felment a háztetőkre a lövészekhez. Kettővel átrendeztette az összetákolt állását, mert nem volt jó rálátásuk, kilövésük az adott terepre, másik kettővel pedig homokzsákokat töltetett meg, mert kövekből rakott fedezékük még fokozta volna a rájuk kilőtt golyók hatását. Amint újra elemében volt, nem érzett fáradtságot, elfeledkezett a hőségről, elképedve látta, hogy az idő nekilódult, jobb kézről egyre növekszik az árnyék. Olyasféle izgalmat érzett, mint a fronton. Vágyta, akarta, hogy döntés szülessen, hogy támadjon az ellenség, még inkább, hogy ők támadjanak. Csakhogy tovább gondolva a dolgokat, itt a békességet kellett volna kívánnia, azt, hogy ne történjék semmi, hogy a katonái ne keveredjenek harcba, ne haljon meg, ne sebesüljön meg egy sem az emberei közül, de a másik oldalnak se legyenek veszteségei. Nem is kellett önvizsgálatot tartania, jobban belevájkálni az érzelmeibe, így is tudta: nem ezt kívánja! Jáel és a gyerek vére — Zeev lett volna a neve, ha fiúnak, Nurit, ha lánynak születik – bosszúért kiált. Mindez szöges ellentétben állott előző ideáljaival, sőt a parancsnokság terveivel is, és ő, a katona eddig mindég a parancsnokai akaratát teljesítette. Czvi Aloni hadnagy csak egy kis fogaskereke volt a gépezetnek, amelyik Ciont védte, akár élete árán is. Most először ütközött a vezetők terve, a parancs, hogy ha lehet összetűzés nélkül, áldozatok nélkül megakadályozza a zsidónegyed megrohanását, az ő akaratával, hogy vérrel torolja meg felesége, gyermeke halálát, bosszút álljon azokon, akik belőle élőhalottat csináltak.

Fenn a tetőn karlengetéssel jeleztek, ezzel egy időben megreccsent oldalán a rádió is. Aloni hadnagy az órájára nézett, a kismutató a hármason állt. Beszólt a rádióba, jelentette, hogy megtett minden intézkedést és egyelőre nem kér erősítést…

***

 

Alig két kilométernyire Czvi Aloni őrhelyétől Ahmed Bayumi történelemtanár is az órájára nézett. Már az első sorokban ülő kedvencei is kínosan fészkelődtek, hátrébb a többiek fülrepesztőricsajjal jelezték, nem érdekli őket a leckefeladás, a Tigris és az Eufrátesz folyók völgyében keletkezett városállamok kialakulása, egész Mezopotámia, sőt az egész világtörténelem sem. A felsőbb osztályok tanulói már kinn álltak az udvaron, és mint a kitörni készülő vadcsikók, dobogtak a lábaikkal.

A fegyelem helyreállításáról szó sem lehetett. A gyerekek – ezek még tényleg gyerekek voltak – az osztályismétlők és a nagynövésűek sem jutottak még el a kamaszkorba – ott akarnak lenni a tüntetésen. Az iskola növendékei a cselekmény motorjai voltak, ők indukálták a robbanást, a felnőtt nagyobbak, az eleve elhatározottak, a fanatikusok, na és a mindenütt jelenlévő szervezők az ő védelmük ürügyén kezdeményeztek. Ebből adódóan a sebesültek és a halálos áldozatok többsége is ezekből a gyerekemberekből került ki. Ahmed Bayumi negyven tanulóból álló osztályából az új intifáda kitörése óta eltelt másfél év alatt már kettő is. Az egyik ráadásul családtag, fényképe a többi mártír hős képével együtt a folyosó falán minden nap ráköszönt. Ő emlékezett a gyerekre, a huncutságtól, életkedvtől duzzadó Omarra, nővére elsőszülött fiára, aki élete árán lett a család büszkesége. Korán-idézetekkel, naponta megújuló virágcsokorral dekorált padja halála óta üresen állt. Ahmed tudta, nem változtathat azon, ami történni fog, ő is akarta a harcot, amelyik Allah akaratából sok vér és fájdalom árán majd az ősök által rájuk hagyott föld visszafoglalását fogja eredményezni, de nem helyeselte, hogy ebben a harcban gyerekek is részt vegyenek. A Bayumi családnak a nővére fián kívül is volt két hőse, az öngyilkos merénylők egyike, és egy másik fiatal, aki már hosszabb idő óta a zsidók börtönében sínylődött, és akiket nem csak a családtagok, de az egész közösség valósággal szentként tisztelt. Hamisz, aki bombát csinált magából, és négy zsidót ölt meg, nem volt sem jó tanuló, sem jó ember. Kábítószer kereskedő volt, aki maga is rabja lett a mérgeknek és dicsőséges haláláig a családnak nem sok öröme tellett benne. Tettével törölte bűneit és családját is Allah dicsőségébe, a Hetedik Paradicsomba juttatta. Ma az ő kinagyított, bekeretezett fényképét is elől viszik majd a palesztin zászlókkal takart koporsókkal együtt.
A tengerparti ház Akkón! A nagy Ahmed Sukieri háza! Az ő emlékének megőrzésére kapta ő is az Ahmed nevet. Sukieri volt a Palesztin Felszabadítási Mozgalom első elnöke, aki minden nap reggeli-esti imádságként mondta a rádió mikrofonjába az azóta is változatlan jelszót: DABAH AL JEHUD! ÖLD MEG A ZSIDÓT! Neki Allah akaratából úgy kellett meghalnia, hogy sohasem láthatta viszont szülőházát, amelynek lábát az akkói halászkikötő közelében mosták a hullámok. Igen, az a ház olyan közel állott a tengerhez, hogy ha nem a nagy Murad szultán által emelt erődítmény oldalában egy magaslaton épül, talán elborította volna a víz.

Szalah Bayumi az ő nagyapja volt utolsó a családban, akinek kék szemeiben még tükröződött a tenger. Az utolsó, aki a szabad hajós nemzedékek hosszú sorát követve, két keze munkájával, halászattal kereste meg a kenyerét. Szalah nagyapa, aki még együtt dolgozott az átkozott jahudokkal is, azt mesélte, akkoriban még jól megvoltak egymással. A tenger, a végtelen víz, a dús emlőjű édesanya egy és oszthatatlan volt, ki-ki a szerencséje és tudása szerint részesült ajándékaiból. Ő pedig, az unoka Ahmed Bayumi már csak megtűrt idegenként láthatta Akkót, a házat, a szülőföldet, ahol annyi őse élt, dolgozott és meghalt. Mikor a tengerbe nyúló, magas várfal tetejéről madárként röptette tekintetét a végtelen vizek kéksége felett, ahogy teleszívta a tüdejét a friss sós levegővel, körbenézve pedig látta a széles, fákkal szegélyezett árnyas utakat, a zöldellő, dúsan termőöntözött földeket, és összehasonlította a poros, szűk sikátorokban kavargó porfelhővel, a szélhordta sívó homokkal, a göcsörtös olajfákat is alig éltető köves hegyoldalakkal, akkor, és csak akkor értette meg igazán, mit veszített ő és a családja, a népe. Ha Akkóra gondolt még manapság is mindég könny szökött a szemeibe. Apját, Idriszt, aki már maga is a Gázai menekült táborban született, alig ismerte. Idrisz Bayumi korán meghalt tüdőbajban, amely a széles világon már csak itt és más nyomortelepen szedte áldozatait. Felnőve ő maga Ahmed is nyolc gyermeket nemzett, és ebből három fiút és két lányt nevelt fel, a többiek Allah akaratából meghaltak. Most pedig az ő elsőszülött fiának is van már gyermeke. A kislány, Szhuella már a negyedik nemzedék, amelyik nem az őshazában született. A Palesztin nép, a hajdani négyszázezer menekült, amely a hatalmas, több Európányi területű arab államokban, a muzulmán világban senkinek sem kellett, immár három és fél milliós nyomorgó, otthontalan embertömeggé nőtt és még egyre növekszik. A palesztin anyák méhe a jahudok feletti győzelem biztos záloga. A menekült táborokba zsúfolt hazátlanok dühe időzített bomba, és ha a nagyhatalmak idejében nem tesznek valamit, nem csak a Közel-Keletet, de ha kell az egész világot lángba fogja borítani.

A tanítás végét jelző csengő szakította meg a gondolatait. A gyerekek elhadarták a Szent Korán egyik rövid szúráját, elköszöntek és kirohantak az utcára, hogy a palesztin zászlókkal takart koporsók közelébe férkőzhessenek, és ha csak egy pillanatra is, de érinthessék a szent ereklyéket. Mások, valamivel korosabbak, autógumikat görgettek, vagy húztak kötélen, ezek is harci eszközök voltak, ha a szél feltámad és a katonák felé fúj. Legtöbben mégis köveket, aszfaltdarabokat törtek, a még nagyobbak benzines palackokat szorongattak itt-ott egy-egy kézzel barkácsolt ütő-vágó fegyver is feltűnt. Az igazi kemény magot azonban a hátul gyülekező kefiába csavart arcú, vagy síálarcos, fegyveres férfiak képezték, többségüknél motorkarabély, vagy orosz rohampuska volt, amelyekből saját bátorításukra, és a hangulat forrósítása érdekében a mögöttük sakálként lopakodó televízió tudósítók örömére időnként sorozatokat lőttek a levegőbe. Kézi hangszórókon szónoklatok recsegtek, rigmusok kántálása keveredett halotti imák mormolásával és éneklésével, a tömeg pokoli hangzavarban, szakadozott oszlopban megindult.

Ahmed Bayumi arra a napra gondolt, amikor az Alexandriai egyetem meghívólevelét kézbesítették hozzá. Alexandria, a múzeumok, színházak, egyetemek, könyvtárak, az arab világ szellemi életének fővárosa. Kultúrált lakás, nagy fizetés, ásatások, a kutatás lehetősége csillant fel előtte. Akkor még a piszkos, túlzsúfolt, elhanyagolt Gázai menekülttáborban lakott, ahol vízvezeték, villany sem létezett, ahol a gyermekhalandóság, a TBC, ragályos kórok, tizedelték a testvéreit… és mégsem ment Alexandriába. Főiskolai végzettségével, piaszterekért inkább a saját népe iskolájában tanított, velük nyomorgott, velük élt-halt, de nem hagyta el őket. Most is úgy gondolta, ha nem tudja visszatartani a gyerekeket, akkor jobb, ha velük megy, és megpróbál vigyázni rájuk. Neki, a tanítónak szent kötelessége, hogy ott legyen a tanítványai mellett. Ahmed Bayumi hívő volt. Világi műveltsége dacára meg volt győződve az iszlám elhivatottságáról, hitte és vallotta a Korán mindenekfelett való igazságait, de úgy vélte, Mohamed tanai nem az erőszakot, a más emberek megvetését hirdetik, hanem az igaz hit meggyőzéssel, békés úton való terjesztését írják elő. Bár a magas hangon kiáltozó, féktelen tömeg öngerjesztő indulata őt is magával ragadta, elutasította a harcra felszólító, gyűlöletkeltő feliratot hordozó táblát és a próféta zöld zászlóját véve a kezébe, élére állt az elől haladó tanítványai menetének.

 

***

 

Aloni hadnagy éberen fülelt. A mozdulatlan levegőben hallotta a lövéseket, sőt a tömeg morajlását is, de amikor a porfelhőbe burkolódzó menet kifordult a szélesedő útra, mégis megdöbbent. Látcsövével a hátsó, véget nem érősorokat pásztázva látta, hogy noha a tömegben jócskán akadnak fegyveres felnőttek, a szervezők megszokott menetrend szerint a gyerekeket terelik maguk előtt. Érezte, az események meghaladják majd az ő hatáskörét, rádión azonnal segítséget kellene kérnie, vagy visszavenni az embereit legalább a jeepek vonaláig, ugyanakkor tudta, hogy az intézkedés már úgy is elkésett lenne, és amíg tényleg nem történik valami végzetes, parancsnokai gyávaságnak, tehetetlenségnek minősítenének minden kibúvót a feladat végrehajtása alól. Valahogy el kell érni, hogy a temetési menet a második útkereszteződésnél valóban a muzulmán temető felé haladva elforduljon, még a kőhajításnyi távolság elérése előtt. Hátranézve látta Jonathán őrmestert, aki, hogy lelket öntsön az emberekbe, hátraparancsolta az Uzival felfegyverzett többséget, és csak a gumilövedékkel is rendelkező automatapuskákkal ellátott embereket tartotta meg szorosan maga mellett. Ez azzal a veszéllyel járt, hogy kényszerű visszavonulás esetén a háztetőkre felküldött emberek csapdába kerülnek, és akkor tényleg nem marad más hátra kiszabadításuk érdekében, mint a vérontás. Igen, a vérontás, amelyet el kellene kerülnie, de hogy hogyan, azt senki sem mondta meg, mert valóban senki sem láthatja előre, mi is fog történni.

De vajon ő tényleg szeretné elkerülni a vérontást?

A gyerek nehezen, csak a házasságuk nyolcadik évében jött. Az első években bár semmivel sem védekeztek, semmi óvintézkedéssel nem éltek, ezt természetesnek vélték. Igazság szerint maguk sem akarták megzavarni könnyű, sőt talán könnyelmű életüket. Dolgoztak, közben tovább tanultak, szórakozni jártak, elfoglalták magukat, mint azelőtt is. Apróságokkal rendezték be a szülők által befizetett, de még sok hátralékkal szorongató lakást, autót vettek, nyaranként hűvösebb északi tájakra, külföldre utaztak. Czvi, ha az apja könnyes szemei, második feleségének elejtett szavai, na és Jáel családjának paprikás megjegyzései nem figyelmeztetik, észre sem vette volna, hogy valami még hiányzik az életükből ahhoz, hogy valóban család legyenek. A harmadik évben már maguk is furcsállották a dolgot, de eleinte nem akartak orvoshoz fordulni. Aztán majdnem két éves, mindenre kiterjedő kivizsgálás derítette ki, hogy a baj gyökere benne, Czvi Aloniban van, és még egy teljes évbe tellett, hogy az orvosok megállapodjanak a segítés formájában, lehetőségében. Ezalatt Czvi apja folyamatosan sorvadt, haldoklott, de nem akart meghalni. Az öreg Zeev Aloni, akit régebben Európában Tölgyesi Farkasnak, még régebben Tischler Izsáknak hívtak, látni akarta elpusztult családja helyett kapott utolsó sarját és az Úr, akihez annyit fohászkodott, akinek szigorú törvényeit, nehéz parancsolatait fanatikus szívóssággal tartotta meg, még ezt is megtagadta tőle. Vajon milyen szörnyű bűn terhelte a családját negyedíziglen, hogy mikor visszakerülve a második világháború emberforgatagából, a munkaszolgálat és az orosz fogság poklából, nem tudott meghalni üresen talált, kirabolt háza előtt, amelyben valaha két kislány és egy asszony kacagását hallgatta. Aztán az Úr haragja megenyhülni látszott. Visszatérve Cionba, ahol ősapái, anyái csontjai porladtak, a kibucban két kezével kaparta ki, hordta el a köveket a terméketlen sziklás földekről. A föld, az ős-újhaza földje, új életre adott neki erőt, új asszonytól gyereket nemzett, de a folytatást nem érhette meg. A tiszti főorvos által kiállított Halotti Bizonyítvány szerint 75 évet élt, és a Tel-Aviv melletti Aszaf ha Rofe kórházban, májrákban halt meg, de Czvi tudta, hogy ez nem igaz. Ott és akkor, Európában halt meg először és igazán, és csak jámborsága jutalmául kapott haladékot, hogy ne magvaszakadt emberként tegyék le a földbe.

De ő maga nem magvaszakadt élőhalott már valójában? Nem ő az átok alá eső negyedik nemzedéke ennek a sorsüldözött családnak? Ugyan ki lenne, aki pótolni tudja Jáelt, aki rááll arra, hogy egy idősödő, testileg lelkileg sérült ember élettársa legyen és kínos adminisztrációs procedúrák, orvosi vizsgálatok, művi beavatkozások árán gyereket szüljön neki? A libanoni hadjáratban szerzett égési sebe miatt, a sorozatos plasztikai műtétek dacára megbélyegzett ember. Barátnők, barátok ismerősök és ismeretlenek igyekeznek tettetett közömbösséggel nézni az arcába, de ő az évek alatt megtanult olvasni a szemekből. Itt a katonái között, a sisak alatt nem szégyellette az arcát. A megszállt területeken élő arabok már csak, mint az égett pofájú zsidót emlegetik, rettegik, pedig nem tudják, hogy nem csak az arca, a háta, a melle, de a lelke is összeégett a tankban. Ő maga már úgyis az ördögé, hát akkor lássuk az égett pofájút, amint rendet csinál. Most talán hasznát veszi majd rossz hírének és megbélyegzettségének.

Mire az ezerszer végiggondolt dolgok végére ért, már nem is kellett a látcső ahhoz, hogy személyekre bonthassa a tömeget. A porfelhő alatt a gyerekek elszánt sorai mögött a nagyobb suhancok törtek előre, úgy látszott ők fogják perceken belül elsőnek elérni az útkeresztezést, és eldönteni merre is halad a menet. Amennyiben egyenesen előre, elérik a vonalat, amit húzott, akkor, ha nem akarja lejáratni magát az emberei előtt, először gumilövedékkel, de lövetnie kell. Kőzápor lesz a válasz és a katonák között is lesznek sebesültek, azokat hátra kell vitetni. A hordágyakkal hátrafutó szanitécek láttán a megrettent új emberek, a tartalékosok hátrálni kezdenek, a kődobálók merészen előretörnek, akkor már csak élessel, célzott lövésekkel lehet visszatartani őket. A háztetőkre felvitt mesterlövészek addig tudják a fegyvereseket távol tartani, illetve azok addig nem merészkednek előre, amíg nem keveredik össze minden és a lövészek fölénye elvész, mert a tumultusban nem tudják kiválasztani, kilőni a fegyveres szervezőket.

Gondolatai közben a hömpölygő menet elérte az útkeresztezést és tétovázva megtorpanni látszott. Fontos lélektani pillanat volt ez, olyan, mint amikor a gondosan álcázott, beásott tank váratlanul kiemelkedik a földből, a lövegtorony és a homlokgéppuska ontani kezdi a tüzet, az ágyúcsőcélt keresve aláereszkedik. A szembenálló gyalogság közül elég, ha csak egy is meginog, felugrik és megfut, a többiek követni fogják, az ütközet sorsa eldőlt. Jobbját a fegyverén nyugtatva Czvi Aloni kilépett az út közepére, előrement és feltartott balkezével, alig tízméternyire az első soroktól terpeszállásban megállt. Az őrmester és emberei lövésre kész fegyverekkel pár lépésnyi távolságból követték. A tömeg első soraiban zavar támadt, megálltak és velük együtt, mintha kővé meredt volna az idő is. Az ősapák álltak meg így réges-régen egymással szemben két-három, talán már négyezer évvel ezelőtt, görcsös furkósbotjaikat, parittyáikat szorongatva, elszántan, gyűlölködve, hogy jó földet, legelőt és vizet szerezzenek, vagy megvédjék azt. A vesztes nép elpusztult, a győztesek rabszolgái lettek, szétszóródtak, elfújta őket a szél, mint a pelyvát, mint sivatag homokját. Hány nép, hány kultúra tűnt el nyom nélkül a történelem süllyesztőjében, néhány megfejthetetlen agyagtáblát, cseréptöredéket hagyva maga után ezen a kis, kietlen földdarabon? Hány kemény kis törzs semmisített itt meg világhódító népeket, hogy azután az ő birodalmuk is szétessen, eltűnjön a semmibe? Mégis, minden hit, és minden téveszme innen indult ki, és most ide tért vissza.

A hátul kavargó porfelhőben a tömeg mögött, mint csordát terelő ostor pattogása, felropogtak a rohampuskák sorozatai, egyelőre csak a levegőbe lőttek, szemben velük a felforrósodott háztetőkön, a jobb pozícióba lévő lövészek, célkeresztbe fogott áldozataikat kiszemelve, újukkal a ravaszon Czvi Aloni jeladására várva türelmetlenkedtek….

Ahmed megemelte a zászlót a Próféta zöld zászlaját, három lépést tett előre a tiszt felé, hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig farkasszemet néztek, aztán elengedte egymást a tekintetük, a zászló félfordulatot vett, és a menet elfordult a temető felé. A gyerekek csalódottan engedték földre öklükből a köveket, hátul a televíziósok még csalódottabbak voltak, a fegyveresek is szétoszlottak, eszük ágában sem volt a lövészek hatósugarába kerülni. A katonák végre letörölhették a szemükbe folyó verítéket, ki a kulacsát húzta meg, mások remegő kézzel rágyújtani igyekeztek.

Ahmed még egyszer visszanézett, Czvi pedig rászegezte a tekintetét. Egymásra ismert a Bolognai egyetem két volt diákja, vagy sem? Ahmed tudta, hogy a zöldellő földeket, a kék tengert vissza kell szerezni népének, Czvi pedig, hogy minden áron meg kell tartania. Két nép, összesen majdnem tízmillió ember nem tud megélni, megférni itt egymással. Tudták, hogy még fognak találkozni, a leszámolás most csak halasztást nyert, nem elintézést, és mind a ketten tudták azt is, hogy ha nem most és nem itt haltak is meg, még sok vér fog elfolyni ezért a földért…

***

Én nem rajzoltam királylányt az oviban, baj?

Bennem nem volt meg az úgynevezett tehetség a királylány mint olyan, valamelyest álfrigid, egyébben számolva mégis csak bővérő szipirtyó papírforma dimenzióba helyezésére az óvodában; egész pontosan kettőbe, szigorúan szembe helyezkedőn, s ha már így, jelentem, ez kérem, ékes bizonyítéka ama ténynek, amely szerint az ilyen és egyébbenlevő természetében, egyszersmind ösztönlegesen nőnemű papírra vetésének tekintetében sok százmillió teoretikus elv megfeleltetése szükséges acélból, hogy az említett totális mivoltában jelenlevő, fenséges produktum megmutatkozzék önnön übermensch mivoltában. A feladatok legelsőbbike esetünkben a lényegi szimmetria reprezentatívája lesz; a csaj – szemből fúj vagy oldalszél, ahogy mondom, – szemben álljon mesterével. Leghatárzottabb emlékem egy rombusz, derekat övező, vékony, hisz a némber részéről semmilyen formában nem megengedhető luxus a mainstream elhízás, a bőr narancsformán való petyhedt megereszkedése és hasonlók egyéb körülmények és alulmányok mellett.
Királylányt, alapulvételezvén titulusában álló enormitását, csak és kizárólag jó húsban élő, foltokban sem sápadt (egyszersmind eleve királylányos ájulásra elvétve sem hajlamos – durva axióma), napi joghurton és túró rudin élő, elhízásra hajlamos, a jövőre tekintve szigorúan heteroszexuális, amúgy magukat az amerikai filmek dogmatikája alapján szépségképzettel vert átlagranda dagi lányfélék rajzolhatnak adekvát módon, drákói szigorral szemlélve szőkék.
A királylánykák végeredményben harsányak, erős rózsaszín, világoskék és sárga dominanciával, kivétel nélkül mérnöki precizitással megszerkesztett rémalakok, melyek a valódi nőfélének csupán csak ábrándját sem keltik.

ÉDESAPAssió (Esterházy Péter: Javított kiadás)

Borító
Javított kiadás

Ha végigtekintünk a Javított kiadás kritikáin, akkor megfigyelhetjük, hogy a recenziókban a szövegről alkotott kép meglehetősen sokszínű, a kritikák többsége azonban megegyezik abban, hogy az elbeszélő utasítása szerint együtt olvassák a Javított kiadást a Harmonia cælestissel.[1] Különösen érdekes, hogy a szöveg értelmezésekor olyan fogalmak kerültek előtérbe, melyek magyarázata már nemcsak irodalmi, és történelmi, hanem teológiai kontextust is igényelt. A Javított kiadás kritikáiban fontos kérdéssé vált a “megbocsátás”, az “árulás” a “szenvedés” és a “szabad akarat” problémája[2]. Ha ezeket a fogalmakat egy történelmi olvasatban értelmezzük, mely a rendszerváltást megelőző időszakot veszi alapul, akkor az értelmezés könnyen eljuthat a napi politika szintjére. 2003-ban a Kijárat Kiadó gondozásában megjelent egy kötet, mely válogatást közöl azokból a recenziókból, melyek a Javított kiadás után jelentek meg.[3] Az itt található kritikák egyrészt messze elkerülik azt a hibát, hogy a Javított kiadást a napi politika szintjén értelmezzék, másrészt ezek az írások megpróbálják a szöveg olvasását az irodalom kontextusában megtartani. Ezt az olvasási stratégiát azonban nagyban megnehezítik azok a fogalmak, melyek az egyes kritikák középpontjában állnak. A “megbocsátás”, az “árulás”, a “szenvedés”, és a “szenvedéstörténet” fogalma csak egy olyan olvasási módban értelmezhető, melyben az irodalmi, a történelmi és a teológiai olvasat egyszerre érvényesül. Ha egymás mellé fűzzük ezeket a fogalmakat, akkor megfigyelhetjük, hogy ezek fontos, és egymást követő elemei Krisztus passiótörténetének, mely egyszerre irodalmi, történeti, és teológiai dokumentum.

A Javított kiadás kritikái közül több is említi, hogy a szöveg egy szenvedéstörténet. Angyalosi Gergely például a következőket írja: “Ha tetszik, ha nem, a Harmonia cælestisben megírt Esterházy család története szenvedéstörténet, amelynek az Apa részese, majd elárulója volt. De az árulás is a történet részévé vált, többek között azért, mivel – feltételezhetően – az áruló is szenved, mint a kutya.”[4] Ha a Harmonia cælestist, és a Javított kiadást úgy olvassuk, mint egy szenvedéstörténetet, akkor elsődlegesen az a kérdés merül fel, hogy a szöveg szempontjából kinek a passiótörténete vehető alapul: az áldozaté, vagy az árulóé? Jézus passiója, vagy Júdás passiója? Hováth Csaba szerint a Javított kiadás egy Júdás passió: az áruló passiója, akinek a lételeme az önfeladás miatti szorongás.[5] Mindkét kritika helyesen figyeli meg, hogy az áruló és az áldozat sorsa a szenvedésben kapcsolódik össze, viszont nyitva hagyják azt a kérdést, hogy a szenvedéstörténet a szövegben formailag hogyan valósul meg. Mindezek után megpróbáltam úgy olvasni a Harmonia cælestist és a Javított kiadást, mint egy összefüggő ezredvégi passiótörténetet. Az értelmezéshez azonban először szükség volt a bibliai passiótörténet vizsgálatára.

Jézus passiótörténetének az olvasása több problémát is felvet. Először is tisztáznunk kell, hogy mit értünk a “szenvedés” szó alatt, másrészt meg kell vizsgálnunk, hogy a szenvedés milyen módon válhat történetté. Jürgen Moltmann Jézus passiótörténetén belül megkülönbözteti a szenvedés külső és belső oldalát. Ha a külső oldalt nézzük, akkor Jézusnak azok a kínszenvedései kerülnek előtérbe, melyeket a zsidó vezetőktől, valamint a római katonáktól szenvedett el. Jézus szenvedéstörténetének azonban van egy belső oldala is, mely az Atyától való elhagyattatás. Moltmann szerint ez Jézus szenvedésének az akciója, mely egyrészt a Getsemáné kertben, másrészt a kereszten mutatkozik meg.[6] A görög szövegben (Lk. 22, 44) Jézus szenvedésének az akcióját az agónia szó jelöli, mely ellentétben a pascoszóval, melyből a “pátosz” és a “passió” szó származik, az aktív szenvedésre utal. Dolgozatom további részében a “szenvedéstörténet” (passió) szót olyan értelemben használom, melyben egyszerre van jelen az aktív (belső oldal) és a passzív szenvedés (külső oldal). A szenvedés akciójához a szenvedés passiója úgy rendelődik, mint a tartalomhoz a forma. A passió a történet formája, míg az agónia a történet tartalma. Jézus szenvedéstörténetének ábrázolásakor az evangéliumok írói a passiótörténet formájában beszélték el Jézus agóniáját (aktív szenvedését). Esterházy Péter Harmonia cælestis című művének különösen a második része, valamint a Javított kiadás egy olyan olvasati lehetőséget enged meg a befogadó számára, melynek formális szintje szintén egy passiótörténet. A formális szint mögött húzódik meg (itt is) a szenvedés akciója: a fiúnak az apától való elhagyattatása.

A passiótörténet olvasásakor a másik kérdés az, hogy miként válhat a szenvedés történetté. Jézus igehirdetése szerint az őt követő emberek sorsa a passió: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem.”(Lk 9,23) Jézus a saját útját a kereszt útjaként értelmezte, vagyis passióként, s ezt az utat várta el követőitől is. Ennek a logionnak a magyarázataként is értelmezhető Martin Heidegger gondolata: a Sein zum Tode. A “követendő minta” Jézus szenvedéstörténete, melyet a követő nem az olvasás, vagy a tudomásul vétel, hanem az utánzás, a rituális másolás által sajátít el (imitatio Christi). A passiótörténet természetesen csak formálisan hasonlít Jézuséra, mivel “mindenkinek saját keresztje van”. A rituális utánzásban bekövetkező formaazonosság azonban elegendő ahhoz, hogy a mester és a követő sorsa egy sorsközösségben egyesüljön. A megváltás tehát a személyes passiótörténet tudomásul vételével kezdődik, és a krisztusi szenvedéstörténet rituális másolásával teljesül be. A Javított kiadásban az apa másolja a hétköznapok történéseit, melyeket a fiú bemásol a napló szövegébe, míg végül az apa és a fiú szenvedésén keresztül feltűnik Jézus szenvedéstörténetének a másolata.

Angyalosi Gergely a “Mi a különbség édesapám és az isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”[7]– mondat kapcsán arra a következtetésre jut, hogy “az Apa bizonyos értelemben azonos Istennel és viszont, de csak egy bizonyos értelemben. Merthogy az apa (az Édesapámok) Istennel ellentétben csak az elbeszélésekben létezik (léteznek)”.[8]Az érvelés két ponton is problematikus. Egyrészt nem tisztázott, hogy milyen értelemben beszél Istennel kapcsolatban az igazságról (“Isten azonos a minden elbeszélést mozgató igazsággal, de Isten éppen ennek az azonosságnak az okán sohasem lehet elbeszélő”): ószövetségi (cödáká), vagy újszövetségi értelemben (alétheia)? Másrészt – különösen a protestáns teológia nézőpontja szerint – Isten az ember számára szintén elbeszélésekben (a kijelentésekben) létezik: a természetben, és a történelmen keresztül adott kijelentésben (revelatio generalis), valamint a Bibliában adott kijelentés által (revelatio specialis). Isten arca tehát a kijelentésekben formálódik meg az ember számára. A kijelentések közül pedig a legfontosabb: a Fiú beszédei az evangéliumokban, mivel ő nevezte először Istent Atyának. Az apa azért lehet azonos Istennel, mert Jézus Istent saját atyjaként ismerte, és beszédeiben ezt az Atya-Fiú kapcsolatot kiterjesztette az egész emberiségre. Jézus tehát lehetővé tette, hogy az emberiség apa-képe Isten antropomorf ábrázolásává váljon. Ezért kezdődik az Úr imádsága így: “Mi Atyánk…”. A szív segédigéiben Esterházy a következőt írja: “Nem mertem nyugtatni, gyorsan belefogtam a Miatyánkba, mint egy zugárus. Húgunk elhúzta a száját; mert gyerekkorunk óta ilyenkor apánkra gondoltunk, atyánkra, a miénkre, illetve épp ezt a gondolatot szoktuk hessegetni, és ezt neveztük, a hessegetést, a Miatyánk imádkozásnak.”[9] A mennyei Atya és a földi atya tehát felcserélhetővé válik, de a felcserélést végző személy a felcserélés aktusa alatt tudatában van annak, hogy tette, bár formailag megengedhető, mégis önkényes lépés. A szenvedéstörténetben azonban – akár az evangéliumokban – a Harmonia cælestisben és a Javított kiadásban is az apa (atya)-fiú viszony jelenik meg.

Wernitzer Julianna írja Idézetvilág című könyvében, hogy “a lélek legtitkosabb szerkezetei Esterházy műveiben a mű titkos szerkezeteiben találnak otthonra.”[10] Ilyen titkos szerkezet a Harmonia cælestis szövegében az apa-fiúviszony, melyet Balassa Péter a filius ante patrem képlettel ír le 2000-es kritikájában a szöveg 237. mondata kapcsán: “Képes-e édesapám akkora követ teremteni, melyet maga sem tudna fölemelni?” (A mondat azért is hangsúlyos, mert a kő szó a fiú nevére is utal: petra – kő).[11] A kérdés valószínűleg a skolasztikus teológiából vett intertextus lehet, mely megelőlegezi a 238. mondatot, ahol az édesapa Isten helyére helyettesítődik be a 2Móz 3,14 kontextusában. Balassa szerint ebben a kontextusban a nomen és a verbum konfliktusa jelenik meg, amely egyszerre jelenti a filius ante patrem viszony különbségét, és a könyv vezérmotívumaként a két személy sorrendi variálhatóságát.[12] A 2Móz 3,14-ben Isten úgy mutatkozik be Mózesnek, hogy ehje aser ehje. Az ehje szó, mely a héber létige egyes szám első személyű alakja, így verbális értelemben mutatja be Istent a nomen statikusságával szemben. Az idézett szöveg fordítása azonban – amint erre a 238. mondat is utalást tesz – nem egyértelmű, mivel az ehje igealak egyaránt kifejezi a héber létige jelen és jövő idejét. Egyaránt fordíthatjuk úgy, hogy “vagyok, aki vagyok”, “leszek, aki leszek”. Isten önkijelentése így egy befejezetlen önmegmutatkozás a zsidó nép történetében, ami azt jelenti, hogy Isten egyes nevei ( Jahve, Adonáj, Elohim, El – Saddaj, El – Ólám stb.) ennek az önmegmutatkozási folyamatnak “csak” egyes állomásai. Ebbe a folyamatba illeszthető be Jézus kijelentése is az Atyáról.

Az édesapám kifejezés személyes szófaja tehát az ige: “személyes szófaja az édesapának – írja Balassa Péter – és dinamikus, mozgó formaelve a műalkotásnak.”[13] A 237. mondatban a fiú azonosítása a kővel (a teremtménnyel) arra utal, hogy az édesapa dinamizmusa tartja mozgásban a szövegteret. Viszont ezzel szemben a fiú úgy múlja felül a teremtőt, hogy ő létesíti az édesapám kimondásával a szöveg központi alakzatának a dinamizmusát. A filius ante patrem szerkezetben a két személy folyamatosan átveszi egymás tulajdonságait, emlékeit (így például a fiú istenélménye a Javított kiadásban az édesapa istenélményévé válik).[14] A teremtő felülmúlja a teremtményt, de mivel a teremtő nem tudja felemelni a “követ”, ezért a teremtmény felülmúlja őt. Molnár Gábor Tamás a filius ante patrem viszonyban a kölcsönös felülmúlást, tehát az apa és a fiú sorrendiségének a variálhatóságát a viszonyban megjelenő oksági kapcsolatban figyelte meg. Az apaság csak a fiúság függvényében létezik: az okozat tehát az ok oka, az ok okságának az oka lesz.[15] Mindez azonban Molnár Gábor Tamás szerint “nem egyszerűen az Atya-Fiú viszonylat tematikus problémája, melyet egy regény körüljárhat, leírhat, hanem a szövegalkotás technikai, retorikai, sőt nyelvbölcseleti vonatkozásait is érintő komplikáció”.[16] A szöveget egyszerre jellemzi az oksági rend (metonímia), és annak inverziója (anakoluthon). A legfontosabb azonban, hogy a szöveg egy olyan játékteret teremt meg, melyben az édesapának és a fiúnak nemcsak a sorrendisége cserélhető fel, hanem akét személy egymásra is cserélhető. Hasonló cserével állunk szemben, mint amiről Jacques Derrida ír Thot alakjával kapcsolatban. Thot az írás feltalálója, de találmányának értékét, és hibáit nem ő, hanem atyja (Thamus) állapítja meg. Thot mindenben szemben áll atyjával, de úgy hogy helyettesíti őt: “A fiú és az atya, az alattvaló és az isten, a halál és az élet, az írás és a beszéd stb. hierarchikus szembeállítása természetesen egészül rendszerré az éjszaka és a nappal, a Nyugat és a Kelet, a hold és a nap szembeállításával.” “A jellemek rendszere eredeti logikát működtet: Thot alakja szembenáll másával (atya, nap, élet, beszéd, eredet vagy Kelet stb.), de úgy, hogy pótolja. Hozzáadódik és szembenáll vele, miközben megismétli és elfoglalja a helyét. Egyúttal felölti alakját, éppen annak köszönheti alakját, aminek ellenáll és amivel egyszersmind behelyettesítődik. Ennélfogva önmagával áll szemben, átmegy ellentétébe, s így ez a hírnök- isten éppenséggel az ellentétek közötti kötetlen átjárás istene is. (…) Miközben megkülönbözteti magát másától, Thot utánozza is azt, jelévé és képviselőjévé válik, engedelmeskedik neki, igazodik hozzá, behelyettesíti, szükség esetén erőszakkal is. Az Atya mása tehát, a behelyettesítés atyja és felforgató mozgása. Az írás istene tehát egyszerre saját atyja, saját fia és ő maga. Nem lehet rögzített helyet kijelölni számára a különbségek játékában. Fortélyos, megfoghatatlan, álarcos cselszövő, tréfacsináló. Mint Hermész, sem király, sem lakáj; inkább afféle dzsóker, szabad jelölő, semleges lap, a játék játszatója.” [17] Csak egy ilyen elbeszélői pozíció képes színre vinni az édesapa diszkurzusát, ami leginkább a Harmonia cælestis első részében figyelhető meg. Ehhez azonban szükséges, hogy a fiú felszámolja saját elbeszélői autoritását, teret nyitva ezáltal az édesapa eleven élőbeszédszerű diszkurzusának.

Az édesapám aposztrofé tehát egy olyan alakzat a szövegben, amelynek két tagja folyamatosan felcserélhető. Maga az aposztrofé azonban csak formális szinten tud megvalósulni. Tehát itt is érvényes az a szabály, amit az író a Függőben fogalmazott meg: “formákon múlik az élet”.[18] De maga a forma nem hoz létre szükségszerűen jelentést: a formának nincs jelentése, hanem csak használata. Martin Heidegger a következőket írja a Lét és idő Megértés és értelmezés című fejezetében: “Ha megtartjuk az “értelem” fogalmának ezt az alapvetően ontológiai – egzisztenciális interpretációját, akkor minden nem jelenvalólétszerű létmódú létezőt “értelem nélküliként” kell felfognunk, olyanként, ami lényegszerűen nélkülözi az értelmet általában” .[19] “Mi a különbség édesapám és az isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”- írja Esterházy.[20] A mondat tanúságaszerint az édesapám aposztrofé azért rendelkezik csak formális jelentéstartalommal, mert az édesapának nincsen “jelenvalóléte”. A “jelenvalólét” hiányában az aposztrofé használata csak formális szinten valósítható meg. Az édesapám aposztrofé azonban egy olyan formális aktus, melynek kimondása egyszerre feltételezi az apának és a fiúnak a jelenlétét: az apa és a fiú definíciója egymásra utaltságukban jelenik meg. Hasonló módon valósul meg az Atya-Fiú viszony az evangéliumok szövegében. Jézus az evangéliumokban egyetlen autentikus referenciális pontot ismer el: az Atyához fűződő viszonyát. Kettejük kapcsolatát úgy fogja fel, mint két olyan személyét, akik folyamatosan bizonyságot tesznek egymásról. Különösen hangsúlyosan jelenik ez meg János evangéliumában: “Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik.” (Jn 5,31) “ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát”(Jn 10,15). Csak ők vannak ketten, mint két bizonyságtevő, ami azért is fontos, mert a zsidó törvénykezésben két tanú egybehangzó tanúvallomása volt szükséges a törvénykezéshez (5Móz19, 15). Ebben az értelemben mondja Jézus: “Én és az Atya egyek vagyunk.” (Jn 10,30) Egy olyan aposztrofikus szerkezetről van tehát szó, melynek tagjai csak egymásra utaltságukban képesek identifikálni önmagukat. A Fiú kimondása feltételezi az Atyát, és az Atya kimondása feltételezi a Fiút. Kettejük kapcsolata annyira erős, hogy egymást tükrözik: “Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14, 9), valamint egymásban lakoznak: “Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van”(Jn 14, 11). Az Atya és a Fiú ebben a kölcsönös egymás felé fordulásban egymás arcát formálják meg, és tükrözik vissza. Egy olyan formáról van tehát szó, amelynek értelmet az egymásra utaltság intencionális aktusa ad. Az intencionális aktus létrehozásához azonban elegendő az egyik oldal jelenléte, mivel az “Atyám”-név kimondása feltételezi a “Fiú” személyét. Az intencionális aktus azonban nem tud egy jelentést totalizálni, hanem újabb és újabb arcot kell megformálnia.[21] Ez a folyamat egy olyan játékteret hoz létre, melyben az elbeszélő tisztában van az aposztrofé használatának temporális meghatározottságával: tehát azzal, hogy az újonnan megformált képeket minden esetben lerombolja az idő. Ahogy Paul de Man írja a Forma és intenció című tanulmányában: “A megértés csak akkor nevezhető teljesnek, ha tudatába kerül saját temporális mibenlétének, és megérti, hogy a horizont, amelyen belül a totalizáció lejátszódhat maga az idő. (…)”A megértés aktusa temporális aktus, aminek megvan a maga történelme, de ez a történelem örökké elkerüli a totalizációt. Akárhányszor bezárulni látszik a kör, az ember csak följebb vagy lejjebb lép Mallarmé “spirale vertigineuse consequente-jén” [22]. A kölcsönös arcadásnak nem képzelhető el sem negatív, sem pozitív totalizációja, mivel minden egyes pillanatfelvétel csak egy lehetséges alternatíva: egy újabb körvonal a spirálon, melynek egyetlen lehetőség adatott: folytatódni egy újabb körvonalban egészen a vonal végpontjáig.[23] Az apa fiú kapcsolatnak a színrevitele tehát egyben egy végtelen és folyamatos prosopopoeia, melyet az elbeszélő az édesapám aposztrofé kimondásával teremt meg. Az egymást követő pillanatfelvételek létrehozzák az aposztrofé történetét, melyben nem az apa, vagy a fiú alakja lesz fontos, hanem kettejük viszonyának állandó megvalósulása. Az aposztrofé újabb és újabb totalizációkra tör a családi emlékképek, a történelem, az intertextuális viszonylatok, és végül a Javított kiadás kontextusában, ahol az ügynök édesapával szemben az ügynök fiának az arca formálódik meg. A Harmonia cælestis és a Javított kiadás szövege az aposztrofé történetében formálódik szenvedéstörténetté: mely az egymásra utaltságban egyszerre válik a fiú és az apa passiójává.

A szenvedéstörténet akciója – az agwnia – azokon a pontokon érhető tetten, amikor az Atya-Fiú kapcsolat megsérül. Jézus szenvedéstörténetében ez a pillanat következik be a Getsemáné kertben és a kereszten. Jürgen Moltmann szerint a Getsemáné kertben kibontakozó krisztusi agwnia alapja az Atya hallgatása: “Az Atya iszonyú hallgatása a Fiú getsemánéi imádságakor sokkal több a halálos csöndnél. Martin Buber ezt nevezte istensötétségnek. Ezt érezték a misztikusok az élet sötét éjszakájának. Az Atya elhagyott. Isten hallgat. Ez a megérkezése a pokolnak és az ítéletnek.[24] A kereszten erre az elhagyatottságra utal Jézus kiáltása: “Éli, éli lamá sabaktáni! azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”(Mt 27,46). Moltmann a következő módon értelmezi ezt a kiáltást: “Itt lett az Atya és a Fiú közötti viszony a halál tapasztalata, ami igazából úgy fejeződik ki, mint az “örök halál”, az “Isten halála”. Itt lett Isten Istentől elhagyott. Ha az ember az Atya nevének a feláldozását[25] komolyan veszi, akkor itt összetörik a Szentháromság egymás életében lakozása, mert ha az Atya elhagyja a Fiút, akkor nemcsak a Fiú fiúsága veszik el, hanem az Atya is elveszti atyaságát.”[26] (erre tökéletesen utal a Molnár Gábor Tamás által felvázolt filius ante patrem viszonyban az oksági körbenforgás). Az egyik személynek a szerkezetből való kilépése egyszerre jelenti saját, és a másik arcának a feladását is. Mert amiként az Atya a kezdetektől fogva megformálta a Fiú arcát, ugyanúgy a Fiú is megformálta az Atya arcát beszédeiben az emberek előtt. A szenvedés akciója ezek után arra irányul, hogy az elhagyó és az elhagyott személy ismét kapcsolatba lépjen egymással, s ezáltal újraformálja a saját és a másik arcát.

Az apa-fiú viszony akkor bomlik fel Esterházy Péter két szövegében a Harmonia cælestisben és a Javított kiadásban, amikor a szerkezet egyik tagja feladja a kapcsolatot működtető intimitást. Az intimitás megőrzése – szövegesítése – azonban paradox módon pontosan ennek az intimitásnak a megszüntetésével jár együtt. A szöveggé tétel, a létező személynek a nyelv által való kiszolgáltatása egyszerre megmentés és árulás. A fiú árulása a szöveg megírása. A Javított kiadás szövegében az elbeszélő hivatkozik arra, hogy “a görög elárulni, árulás szavak fordítása korántsem egyértelmű. Kiad, kiszolgáltat, illetve ráhagy, ráhagyományoz, átad, ezeket is jelenti.”[27] Az árulás szóban tehát egyszerre van jelen a továbbadás, valamint a kiszolgáltatás (akár Júdás Jézust). Az apa árulása a következő mondatban mutatkozik meg: “Mi a különbség édesapám és az isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”[28] Az apa árulása tehát jelenlétének állandó hiánya. Viszont a jelenlét hiánya mellett, akár a gyász esetében, a fiút körülvevő környezet minden elemében ott vannak az apára utaló nyomok. Az “édesapám” aposztrofé e kettős árulás miatt képtelen a stabilizálódásra, s ennek következtében a szöveg az egymásratalálás pillanatfelvételeire hullik szét. A nyelv játékterében megjelenő pillanatkép, miközben totalizálni látszik egy jelentést, egyúttal megmutatja e jelentés elkülönböződését is. S miközben a fiú az apa eltűnt arcának a nyomában jár: önnön arcának a nyomait is követi, mivel a két arc az aposztroféban egymás feltétele.

A Javított kiadásban a Harmonia cælestis apaképe veszélybe kerül. A Harmonia cælestis második részében megformált apáról, aki tehetetlenül szenvedte el a kommunista rendszerben a vagyonelkobzást, a kitelepítést, a veréseket és a megalázó munkákat, kiderül, hogy az előző rendszer ügynöke volt. Úgy tűnik tehát, hogy az édesapa az idők folyamán egyre jobban elkötelezte magát a kommunista rendszer mellett. Az ügynök-apa képe egyébként nem áll teljesen távol a Harmonia cælestistől,[29] mivel pontosan abba a mondatba helyettesíthető be, melyet a Harmonia cælestis egyik meghatározó pontjaként írtunk le, és az apa árulásaként definiáltunk: “Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”[30] Miért nincs “jelenvalóléte” az édesapának a fiú életében? Nem az alkoholizmus, a munka, vagy a letargia miatt, hanem azért, mert az édesapa a jelentések miatt van “ott”, és nem “itt”. Az édesapa ott van a jelentések megírásának távoli időszakában, s egyedül csak a szöveg írásképében és dokumentum-voltában van jelen a fiú számára. Az édesapa “itt-léte” a Javított kiadásban két helyen valósul meg: a négy dossziéban, valamint a második részben a Harmonia cælestis idézett szakaszaiban. Az apa jelentései és a fiú jelentései így egymáshoz rendelődnek. A Javított kiadás szövegében tehát két egymás mellé rendelt jelentés található: a négy dosszié és a Harmonia cælestis, melyekből az idézett passzusok a szövegben piros betűvel szedve állnak.
A Javított kiadás szövegével kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés, hogy miként befolyásolja a könyv értelmezését a szöveg kettős zárlata. Az olvasó könnyen eshet abba a hibába, hogy a könyv utolsó oldalán utolsó mondatként szereplő mondatot a szöveg utolsó egységeként kezeli. Ez az “utolsó mondat” a következőképpen hangzik: “Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának.” Az utolsó oldalon szereplő utolsó mondatot több kritikus is kulcsmondatként kezelte, megteremtve a Javított kiadás “szoft” olvasatát.[31] A szabad akarat egyoldalú túlhangsúlyozása az emberi cselekvésben egy olyan kritikai diszkurzust teremtett meg, mely már szinte a napi politika szintjén olvasta a Javított kiadás szövegét. Esterházy Péter könyve azonban korántsem ennyire egyoldalú szöveg, mivel szerkezetileg nem úgy épül fel, mint egy egyszerű regény. A Javított kiadás különböző időpontokban írt szövegrétegekből áll: “<Az iratok másolása és a közvetlen jegyzetek (füzetekbe, cédulákra, eléggé összevissza) 2000 nyarára készültek el, ezt újra leírtam, kicsit már rendezve és új megjegyzéseket fűzve, ez lényegében 2001, ezeket a szögletes zárójelbe []. És akkor harmadszor is leírtam, leírom, most, 2002-ben, ha lesz szöveg, azt ebbe a hegyes zárójelbe teszem.>”[32] A másolás arra a kérdésre is választ adhat, hogy miként rendeződhet vissza a Javított kiadásban a Harmonia cælestisben ábrázolt apa – fiú kapcsolat? Esterházy a Nagyvizit-interjúban a következőképp beszélt erről: “Fel kell fogni, hogy ez az életemhez tartozik, és ha az életemhez tartozik, akkor viszonyt kell létesíteni.” [33]Ez a viszony – létesítés úgy jön létre, hogy a fiú lemásolja az apa szövegeit: “Aki valamit lemásol – ha az nem igaz is, hogy ettől uralma lesz a lemásolt fölött, – már viszonyba kerül vele.” [34] A másolás, mint az újramegjelenítésben való értelmezés, minden egyes rítus alapja. A Javított kiadás szövegében megjelenő három másolásnak rituális jellege van.

A szövegben öt különböző időszakban írt szövegréteg található: időrendben az első az akták szövege; ezt követi a Harmonia cælestisből vett idézetek, majd a naplóíró első, második, és harmadik reflexiója. Ha a szöveg végét úgy határozzuk meg, hogy az a legkésőbbi szövegréteg utolsó mondata, akkor a Javított kiadás szövege nem a könyv utolsó oldalának az utolsó mondatával fog véget érni, hanem egy passiótörténet végén az “Apámról tükör által”intertextussal. Esterházy Péter szövegének kettős zárlata van, mely két különböző befogadói stratégiát követel meg az olvasótól. Kulcsár Szabó Ernő írja a Termelési regény szövegével kapcsolatban, hogy az író a befogadásnak több különböző variációját teremti meg, de “a recepció oldalán persze mégis csupán olyan eljárásokat enged meg, amelyeknek annak ellenére létrejön a közös horizontjuk, hogy a befogadásnak – a két történet sorrendjét akár fel is cserélő, illetve e sorrendcseréket a lábjegyzetekhez igazodó megszakításokkal végrehajtott olvasással együtt – legalább négy változatát teszik lehetővé.”[35] Hasonló módon itt is több befogadási mód képzelhető el. Olvashatjuk úgy a szöveget, mint egy egyszerű lineáris elbeszélést, de lehetséges egy olyan olvasási mód is, mely időrendi sorrendben fogadja be az egyes szövegrétegeket. A két olvasási mód azonban egy közös horizontban olvad össze, mely kijelöli a szöveg súlypontjait, és egyben meghatározó fogalmait: a “szabadságot” és a “sorsot”.

A különböző időpontokban írt szövegrétegek egyben az ügynöki jelentések értelmezésének különböző fázisait is jelentik. Amikor a fiú kinyitja az aktákat, és a lemásolás által az ügynöki jelentésekkel viszonyt létesít, akkor már egy értelmezői hagyományba lép be: egy már értelmezett szöveggel kerül kapcsolatba. Az ügynöki jelentések első értelmezője mindig az éppen aktuális tartótiszt, aki a saját értelmezési horizontjának megfelelően interpretálja a szöveget.[36] A napló írójához már ez az elsődlegesen értelmezett szöveg jut el, mivel ezt az elsődleges interpretációt nem lehet megkerülni. Az ügynöki jelentés így csak közvetett módon juthat el az ügynök fiához. A napló írójának reflexiói három szövegréteget képeznek a Javított kiadásban, melyek között nagyjából egy-egy év az időbeli távolság. Az egymásra épülő szövegrétegek az esemény (az édesapa árulása) befogadásának három különböző stádiumát mutatják be, ahol az első interpretáció az esztétikai, a második az etikai, míg végül a harmadik a vallási dimenzióban értelmezhető.[37] A napló szövegét tehát akár a fejlődési regény kontextusában is értelmezhetjük. Palkó Gábor például egy olyan narrációs eljárásról beszél a Javított kiadás kapcsán, melyben az elbeszélő és a főhős fejlődési folyamata egyaránt megfigyelhető. “A fejlődés képzetét – írja Palkó Gábor – a narrátor nyomatékos megjegyzései teszik egyértelművé, kihasználva a speciális naplóforma lehetőségeit, az újabb inszcenírozott újraolvasások temporális egymásutánja is beépül a fejlődésfolyamatba.”[38] A napló írójának a kommentárjai tehát annak a fejlődésfolyamatnak a három lépcsőfokát is jelentik, melyben a naplóíró és a főhős fejlődése egymás mellett fut. A naplóíró három kommentárja így nem csak három különböző értelmezési horizontot jelenthet, hanem – akárcsak Kierkegaard-nál – az emberi egzisztencia fejlődésének három egymásra épülő állomását.

A naplóíró által megfogalmazott első szövegréteg közvetlenül az ügynöki jelentések első másolásához fűzött kommentár. Jellemző erre a szövegrétegre az emocionálisan töltött szavak gyakori használata, valamit az a törekvés, hogy a naplóíró megpróbálja kikövetkeztetni az ügynöki jelentések családi körülményeit. A szerző első olvasása mintegy bele van vetve a folyamatos reflexiók által kiváltott emócióba. A szövegek vizsgálata azonban ebben az olvasásban még leginkább az esztétika szintjén történik: az író szembesül édesapja írásával (“Ez valóban fáj, belémszúr, látni a kezeírását, melyet annyira szeretek.”[39] “Kuszált írás, nem párhuzamos sorok stb.” [40)), valamint folyamatosan kritizálja a tartótisztek helyesírását. Ezek a helyesírási hibák legalább az esztétikum szintjén magasabbra emelik az édesapát a tartótiszteknél.
A második másolás már egy külsőbb nézőpontból közelíti meg az ügynöki jelentéseket, valamint a rájuk rakódott két interpretációt. Az elbeszélő első kommentárja az emberi szabadság kérdésére futott ki (“Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának”), amely már az etikai stádium kezdetét jelöli az értelmezésben. Az első másolás után jut el az író egy olyan tárgytávolsághoz, ami lehetővé teszi számára a választás (ítélet) szabadságát. “A választás ugyanis az etikai tulajdonképpeni és szigorú kifejezése.”– írja Søren Kierkegaard.[41] A második másolás már sokkal letisztultabb az elsőnél: “(Bassza szájba telibe a kurva élet.) (Oh, Gizella.) [Majd egy-két ilyet ki kéne húzni. Hevesen vágytam ezekre a szavakra, mint még sose. Nemcsak úgy éreztem, tartozom evvel stilárisan a helyzetnek, nemcsak természetesen röppentek ajkaimra e rózsás szavak, hanem, akár egy gyerek, fölmentve is éreztem magam. (…)].”[42] A második kommentárban egyfajta etikai pozíciókeresés tükröződik, mely egy olyan pontot keres, ahonnan biztosan megítélhető a szituáció. Ilyen pozíciókeresés történik a szövegben, amikor az elbeszélő megpróbálja meghatározni az “árulás” szó etimológiáját, valamint ugyanerre tesz kísérletet Júdás alakjának az elemzésével. Hasonló fogódzókat keres a naplóíró, amikor olyan szövegekre hivatkozik, melyek kapcsolatba hozhatóak az adott problémával (újságcikkek, a Harmonia cælestis szövege, a “kistarcsai szép napokról” szóló film stb.) A második másolásban az elbeszélő megpróbálja meghatározni az egyes személyek felelősségét az árulásban, de mivel képtelen egy megfelelő pozíciót kialakítani, az etikai relativizmus csapdájába jut: “A cikk még szól a másik oldalról, akik fogadták a jelentéseket, akikről nincs beszervezési dosszié, az ő felelősségük, árulásuk nem kisebb, sőt. Ebben igaza van. De hát mindenki beszéljen a maga árulásáról. Egy árulás innét, egy onnét, az nem nulla árulás, hanem kettő darab árulás.”[43]Etikailag az árulás kérdése azért megoldhatatlan, mert nincs olyan ember, aki ítéletet mondhat: “Nem egyszerűen a mundér becsületét védeni, hanem valami fajta mély összetartozásnak a tudatában élni, ahol a dolgokat nem lehet így szétosztani, hogy ez a te bűnöd, és ez az enyém. Ez szép, ez a vége. Csak most nem erről van szó. Én se állítom, hogy apám bűnösebb, mint bárki. Mert erről nincs módom bármit is mondani.”[44] Az elbeszélő tehát nem tud olyan pozíciót elfoglalni az etikai dimenzióban, mely által felmenthetné, vagy elítélhetné édesapját. A feloldozásra csak a harmadik stádiumban van lehetőség: a vallásiban.

A harmadik másolás szövegrétegében az elbeszélő a zsidókeresztyén tradíció kontextusába helyezi az ügynöki jelentéseket. Ebben a kontextusban az aránylag ártalmatlannak tűnő jelentések valóságos bűnné válnak, mivel EP kommentárként közli, mint lehetséges okozatokat, az aznap kivégzett, vagy börtönbe vetett 56-os mártírok névsorát, mert az áruló, ahogy Heller Ágnes írja: “nemcsak okozat, hanem ok is”.[45] A harmadik másolásban az édesapa egyértelműen bűnös. A vallási dimenzióban egyre nagyobb hangsúlyt kap az író (a fiú), a nemzet (kivégzettek, bebörtönzöttek) és az édesapa szenvedése. Kierkegaard szerint az etikai bűnbánatnak (mely már a vallási stádium küszöbe) “csak két mozgása van; vagy megszünteti tárgyát, vagy hordozza azt.”[46] Az ügynök nem léphet ki a rendszerből, mint ahogy az ügynök fia sem az értelmezési folyamatból: egyetlen lehetőségük elszenvedni azt. A harmadik értelmezésben egymás mellett fut az édesapa, a nemzet, és a fiú szenvedéstörténete, mely egyszerre fizikai és lelki szenvedés.

A szövegben több utalás is történik egy lehetséges passiótörténetre. Az első utalás a naplóíró második kommentárjában található: “Mondom Gittának: csinálok egy listát az összes presszóról, ahová elzargatták apámat, ahol összebújt ezekkel, ha nincs már meg, biztos van, aki tudja, Lengyel Péter vagy Kertész Imre jól ismerik a várost, elmegyek mindegyikbe, és mindenhol megiszok egy felest, egy valamit, aztán majd hazataxizom, kicsit öklendezem, te meg lefektetsz, és vizes kendőt teszel a homlokomra. Jó, mondta Gitta egyszerűen.”[47]A második utalás már a harmadik kommentár szövegében van jelen: “Lassan ezt is meg kell csinálni, végigjárni ezeket a helyeket, mindenütt benyomni egy felest. A címeket már megszereztem. Valaki megszerezte nekem.”[48] A szövegben kibontakozó passiótörténet egyszerre lesz az édesapa és a fiú szenvedéstörténete, valamint Krisztus passiójának a másolata. A szenvedéstörténet kiindulópontja az édesapa megtérésélményének a leírása a 161. oldalon, mely egyszerre másolja a Harmonia cælestis egyik szakaszát, és a Lk 22, 39-46-ot (Jézus a Getsemáné-kertben). Az evangéliumokban a Getsemáné-kerti epizódot Júdás elbocsátása előzi meg, a Harmonia cælestisben a fiú istenélménye előtt az az epizód áll, amikor aláír a rendőrségen egy dokumentumot, s végül a Javított kiadásban az elbeszélő az apa istenélményének időpontját 1957 február 24-re teszi: a beszervezés napjára. Midhárom szöveget ugyanaz az elem előzi meg: az árulás. Az édesapa istenélményének a leírásában az elbeszélő a következőket írja: “Ha ez egy magnófelvétel volna, akkor megállapíthatnánk, hogy az Úr nem hallgatta meg édesapám könyörgését. Hiába mondta apám: Arra eszméltem rá, ez a váratlan és megrázó, hogy nekem senki nem fog segíteni, kizárólag a Jóisten (…) És ha ő nem segít, akkor ebben a sötét hányingerben kell élnem. És így is élt, míg meg nem halt.”[49] Az itt idézett szöveg azt az állapotot írja le, amit moltmanni értelemben a szenvedés belső oldalának neveztünk: az édesapa imádsága (mely ezen a ponton Krisztus Getsemáné-kerti imádságát “másolja”) nem hallgattatik meg. Az édesapa szenvedéstörténetének ezen a pontján Isten hiányát érzi át. Az idézett szöveget követi később a harmadik kommentárban az apa szenvedéstörténetének a leírása egyik presszótól a másikig.
A szöveg írója itt egyszerre másolja Krisztus és az apa passióját: a megváltó és a megváltatlan szenvedőét, akiknek sorsa a szenvedésben azonosul: “< Ez már egy utólagos beszúrás, nem is ilyen zárójelbe kéne írni. Tegnap végigjártam apám találkozóhelyeit, a presszókat (záródnak a terek), közben jegyzeteltem, azt másolom most át.” [50] A fiú tehát végigjárja az apa szenvedésének a stációit, azokat a presszókat, ahol az ügynök leadta a jelentéseit az összekötőjének. Az apa stációi azonban már felülíródtak: a presszókat már vagy átalakították, és új nevet adtak nekik, vagy egyszerűen lebontották. Az apa szenvedéstörténete olvashatatlanná válik: nem lehetséges megismételni. A szövegben egyértelmű utalások vannak Krisztus szenvedéstörténetére. Ilyen utalás például, hogy a “zarándoklat” nagypénteken játszódik, az egyik kirakatban egy Krisztus-festmény látható: Krisztus a keresztfával, a zarándok segítségére egy K.S. nevű személy érkezik, akinek a monogramja megegyezik Cirénei Simonéval (a c itt k-nak felel meg), a pénznyerő automata harminc ezüstöt fizet.[51] Krisztus passiótörténetének egészen elkülöníthetőek az állomásai: az első Krisztus a kereszttel, a második a kereszthordozó segítségére siető Cirénei Simon, a harmadik az “Unottan feszült vagyok” mondat.[52] Az elbeszélő passiója és Krisztus passiója egymásba tükröződik, éspedig azon a módon, ahogy azt a Krisztus követéséről szóló logionnal kapcsolatban a dolgozat elején tárgyaltuk: a két szenvedés egy sorsközösségben egyesül. Krisztus szenvedéstörténete azonban szintén csak felülírt módon van jelen a szövegben. A kirakatban álló festmény izléstelen és százezer forintba kerül, K.S. autóval érkezik, a harminc ezüstpénz egy automatából nyerhető. Úgy tűnik, hogy Jézus szenvedéstörténetének az elbeszélő életében tükröződő változata már-már a felismerhetetlenségig torzul el. Ezt a felülírást legjobban a taxis “vicce” érzékelteti: “Hozzámlépett egy taxis, én ülök, ő parkol, és jó munkát kívánt, és hogy már egyszer vitt haza, és akkor arra a kérdésemre, mi volna a különbség a nappali és az éjszakai taxizás közt, ő azt válaszolta, hogy nappal az A ponttól a B pontig jut el az ember, éjszaka meg az A pontból a G pontig…”[53] Különösen hangozhat, de az idézett szöveg egy teológiai kontextusban is értelmezhető. Esterházy A kitömött hattyú egyik esszéjében (“szó, szó, szó – a többi, néma csend”) arra hívja fel a figyelmet, hogy egy adott szöveg csak egy megfelelő kontextusban válhat obszcénné: “Valójában obszcén szó sincs, csak obszcén összefüggés! Hisz például ugyanazok a szavak, mozdulatok, melyekkel pornó-lapokban találkozhatunk, egy szerelem csodájában megszentelődnek. Erre a csodára csak az irodalom képes.”[54]Ugyanez történhet itt is: egy obszcén szöveg a passiótörténet kontextusában megszentelődik. Az evangéliumok szövegében a nappal annak az időszaknak a szimbóluma, amikor még az emberek között volt a világ világossága (és az emberek következtethettek rá: eljuthattak A ponttól B pontig), míg az éjszaka az az időszak, amikor Jézus az emberek kezébe adatott (“Még egy kis ideig közöttetek, van a világosság. Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki sötétségben jár, nem tudja, hová megy.”/Jn 12,35/). Éjszaka az ember A pontból G pontig jut el, mely betűk megegyeznek annak a két névnek a kezdőbetűjével, melyek azt a két helyet jelölik, ahonnan Krisztus elindult a kereszttel (Antonia-erőd) és ahová megérkezett (Golgota).

Az elemzett szöveg egy apokrif passiótörténetként jelenik meg (nem véletlenül indul ki az egész történet Pilinszky János Apokrif című versének a parafrazált intertextusából: “Látja Isten, hogy a rómaifürdői hévmegállóban ülök a napon.”[55] A Pilinszky szövegekből vett intertextus – ahogyan erre Wernitzer Júlia felhívta a figyelmet – “közvetlenül a művek szerkezetébe, a kompozícióba épül, távlatot nyit, ugyanakkor stabilizál”. ).[56] Az elbeszélő – a fiú – passiója két passiótörténetet másol: az apa passióját presszóról presszóra, és Krisztus passióját egyik evangéliumi intertextustól a másikig. Amíg azonban az apa passiótörténete a felülírások miatt a rituális utánzás (vezeklés) számára olvashatatlanná válik, addig Krisztus passiója, minden felülírás ellenére is utánozható maradt. Az apa és Krisztus szenvedésének története csak a szenvedésben kapcsolódik össze, míg vannak pontok, melyeken, differenciálódik, mint például az olvashatatlanság és az olvashatóság, az utánozhatóság és az utánozhatatlanság, s végül a megváltottság és a megváltatlanság: “Ha nem volt gerince, ha belülről elrohadt, akkor mégis mi tartotta össze? k A szenvedés. A megváltatlan szenvedés.”[57] Az apa és a fiú szenvedéstörténete, két ponton kapcsolódik össze: a szenvedésben és az írásban. Az apa írja a jelentéseit, míg a fiú e jelentések kommentárjait: ebben mutatkozik meg kettejük saját szenvedéstörténete. A passiótörténet végén, a Javított kiadás utolsó mondatában az apa “fogalmának” értelmezése véget ér: záródnak a terek. Az utolsó, az “Apámról tükör által”mondat – amint azt az elbeszélő is megjegyzi – szintén egy intertextus: “Lázár Ervin mai írásának a címe”.[58] A felfedés azonban itt valójában elfedés, mivel Lázár Ervin címe már önmagában is egy intertextus: a szeretethimnusz következő mondatának a rövid parafrazációja “most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.”(1Kor. 13,12) Ezzel a szöveggel záródnak a terek a Harmonia cælestis és a Javított kiadás után.

Az “édesapám” a Harmonia cælestis és a Javított kiadás központi alakzata, melyben Esterházy Péter összeköti az aposztrofét és a prosopopoeiát. A két szöveg azonban egymás inverzének is tekinthető, mert amíg a Harmonia cælestis szövegében adott egy viszony, melyhez arcokat kell rendelni, addig a Javított kiadásban egy arc jelenik meg, akivel viszonyt kell kialakítani. Ennek a viszonynak a kialakítására tesz a naplóíró kísérletet, amikor az ügynöki jelentéseket lemásolja és kommentálja először az esztétikai, majd az etikai s végül a vallási dimenzióban. Míg azonban az első két kommentár szövege úgy is felfogható, mit a viszony lehetőségével szemben feltett kérdés, addig a harmadik kommentár szövegében tematizálódó szenvedéstörténet e kérdésre adott válaszként is értelmezhető. A Javított kiadást lezáró passiótörténetben az édesapa szenvedéstörténete olvashatatlanná válik, ami arra is utalhat, hogy a Harmonia cælestis, mint az édesapa szenvedésének állított emlékmű szintén olvashatatlanná vált.

 


[1] Erre az írói instrukcióra utal a napló címe (Javított kiadás), és alcíme (melléklet a Harmonia cælestishez) is.
[2] A megbocsátás lehetősége úgy tematizálódik Bacsó Béla recenziójában (A Javított kiadásról, Jelenkor, 2003/április, 388-391.o. valamint Másodfokon, Írások Esterházy Péter Harmonia cælestis és Javított kiadás című műveiről, válogatta és szerkesztette: Böhm Gábor, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. 179-186.o.), mint a felejtés elleni küzdelem, míg Balassa Péter kritikájában (A név nevében, (Editióról és emandatióról) Jelenkor 2003/április, 392-397.o. valamint Másodfokon: 187-200.o. ), mely részben Bacsó Béla szövegéből indul ki, a bocsánatkérés aktusa a név nevében következik be. Egyes kritikusok kizárják a megbocsátás lehetőségét. Így például Tamás Gáspár Miklós (Nincs bocsánat, Élet és Irodalom, 2002. május 24., 5.o.), akinek a kritikája szinte teljes mértékben a történelmi kontextust veszi alapul. Hasonló módon Schein Gábor szerint a Javított kiadás szövegében egy történelmi megközelítés lett volna jogosult, mely bírálat alá veszi a Kádár rendszert (Baleseti jegyzőkönyv, Élet és Irodalom, 2002. május 24., 4.o.) Egy ilyen szöveg azonban egyszerre válna történetileg és etikailag tarthatatlanná. Az ügynök fia, hogyan bírálhatná, azt a rendszert, melyet az apa kiszolgált? Egy ilyen bírálat egyet jelentene az apa megtagadásával, és kizárná a megbocsátás lehetőségét. Más szövegekben úgy jelenik meg a megbocsátás kérdése, hogy maga a fogalom szóba sem kerül. A kritikák jelentős része ugyanis inkább az eseményre reagált és nem a szövegre (Szijj Ferenc, Eörsi István, Babarczy Eszter, Karsai László). Véleményem szerint a szöveg értelmezésében megjelenő fogalmak (“árulás”, “szabad akarat”, “szenvedés”, “szenvedéstörténet”, “megbocsátás”) sem egy kizárólagosan irodalmi, sem pedig egy közéleti – történeti kontextusban nem magyarázhatóak. Az értelmezést két veszély fenyegeti: vagy feloldódik az esemény keltette emóciókban, vagy pedig az etikai relativizmus csapdájába esik. A Javított kiadás elbeszélőjének a pozícióját egy sajátos ambivalencia jellemzi, mely egyszerre tagadja meg az ügynököt, de igényli az édesapát. Ez az ambivalencia mutatkozik meg Majtényi László kritikájában, mely azzal a HC-ből vett szöveggel zárul, hogy az édesapám egyszerre részecske és hullám (Apa a magasban, Élet és Irodalom, 2002. május 31., 8.o.). A fent említett fogalmak, azokban a kritikákban kerülnek igazán a helyükre, amelyek egy teológiai horizontban értelmezik a Javított kiadás szövegét (Angyalosi Gergely, Horváth Csaba, Selyem Zsuzsa, Heller Ágnes). Különösen igaz ez Heller Ágnesre, aki szövegében a megbocsátásról a Miatyánk kontextusában beszél, s ezáltal egyszerre zárja ki az esemény keltette szenvedélyt, és az etikai relativizmust (Mátyás könyve, Kritika, XXXI. évfolyam, 9.szám, 5-8.o.). Valamint kritikájának első soraitól kezdve egy hasonlóan ambivalens pozícióba helyezkedik, mint a Javított kiadás elbeszélője: elítéli az árulást, de szereti az embert.
[3] Másodfokon, Írások Esterházy Péter Harmonia cælestis és Javított kiadás című műveiről, válogatta és szerkesztette: Böhm Gábor, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. (továbbiakban: Másodfokon)
[4] Angyalosi Gergely: A kritikus őszintesége, 171.o., in: Másodfokon
[5] Horváth Csaba: Júdás-passió, Esterházy Péter: Javított kiadás, Kortárs, 2002/12. 91-96.o.
[6] Jürgen Moltmann: Trinität und Reich Gottes, Chr Kaiser Verlag, München, 1980. 91.o.
[7] Esterházy Péter: Harmonia cælestis,(továbbiakban:HC) Magvető Kiadó, Budapest, 2000. 68.o. (54. mondat)
[8]Angyalosi Gergely: A kritikus őszintesége, 163.o. in: Másodfokon
[9] Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba, A szív segédigéi, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2004. 662.o.
[10] Wernitzer Julianna: Idézetvilág, avagy Esterházy Péter, a Don Quijote szerzője, Jelenkor Kiadó, Budapest, 1994. 129.o.
[11] Balassa Péter: Apádnak rendületlenül, in: Másodfokon, 50.o.
[12] Balassa Péter: Apádnak rendületlenül, in: Másodfokon, 50.o.
[13] Balassa Péter: Apádnak rendületlenül, in: Másodfokon, 50.o.
[14] HC: 688.o., Javított kiadás, – melléklet a Harmonia cælestishez – ,(továbbiakban: JK), Magvető Kiadó, Budapest, 2002. 161.o.
[15] Molnár Gábor Tamás: Az önmegértés szövegisége, 2000 – Megjelenik a Harmonia cælestis, http://epika.web.elte.hu/doktor/elmelet.html, 1.o.
[16] Molnár Gábor Tamás: Az önmegértés szövegisége, 2000 – Megjelenik a Harmonia cælestis, uo.
[17] Jacques Derrida: A disszemináció, fordította: Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998, 91.o.
[18] Esterházy Péter: Függő, Magvető Kiadó, Budapest, 1981. 101.o.
[19] Martin Heidegger: Lét és idő, fordította: Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Osiris, Budapest, 2001. 181.o.
[20] HC: 68.o. (54. mondat)
[21] Bettine Menke szerint az olvasott szöveg prosopopoiia révén ölt alakot, azon retorikai alakzat révén, mely halottaknak, vagy jelen nem lévőknek hangot kölcsönöz. (Ki beszél? A beszélő én alakzata a retorika történetében, fordította: Török Ádám, in: Retorikai füzetek I. (Figurák), szerkesztette: Füzi Izabelle-Odorics Ferenc, Gondolat, Pompeji, Budapest, Szeged, 2004, 87.o.) Menke tanulmányában a prosopografikus olvasás történeti elemzésekor a Szentháromság dogmájának a terminológiáját tartja szem előtt. A dogma kialakulásával kapcsolatban több patrisztikus írót is idéz. A Bibliára azonban csak közvetetten utal, és így figyelmen kívül hagyja a prosopon szó ószövetségi előképét a pánim-ot, valamint Jézus beszédeit az Atyával és a Szentlélekkel kapcsolatban. Mindez azért lehetséges, mert Menke a Szentháromság dogmájának a tárgyalásakor elsősorban a személy (prosopon, persona) fogalmának a tisztázására törekszik. A tanulmány azonban több ponton is utal a Biblia prosopografikus olvasására. Véleményem szerint a Biblia prosopografikus elemzésekor nem kerülhetőek meg Jézus beszédei, mivel azok a Szentháromság dogmájának az alapját képezik. Jézus is ezzel a retorikai eszközzel él, amikor az Atyáról beszél: egy jelen nem lévőnek hangot kölcsönöz.
[22] Paul de Man: Olvasás és történelem: fordította: Nemes Péter, Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 69.o.
[23] Az “édesapám” aposztrofé akkor válik elevenné, ha a kölcsönös prosopopoeia, melyben egyszerre formálódik meg az elbeszélő és az elbeszélt egymásra reflektált arca szüntelen alakulásban van. “A prosopopoiia – írja Menke – az az alakzat, amely a beszédnek (először) arcot ad, amely utólag ’mindig már’ adottnak tűnik, mert az ’élő beszéd’ hallucinációjában elfelejti retorikai alakzatként való működését és előfeltevéseit: az arcnélküliséget, a némaságot, a halált.” (i.m.: 112.o.) Az aposztroféban itt létrejövő kölcsönös prosopopoiia éppen ezt az adottságot, és felejtést kapcsolja ki. “Mert a velem szemben ülő nincsen, mert majd lesz csinálva a szavakból valami”- mondja Esterházy (Nagyvizit-interjú, Látogatóban Esterházy Péternél, készítette Keresztury Tibor és Székely Judit, www. litera. hu/nagyvizit 2. rész, 10.o.) Az aposztroféban a szavak két folyamatosan változó arcot formálnak meg: az apa és a fiú arcát. A Harmonia cælestis szövegében adott egy viszony, melyhez arcokat kell rendelni, míg a Javított kiadásbanadott egy arc, akivel egy viszonyt kell kialakítani.
[24] Jürgen Moltmann: Trinität und Reich Gottes, Chr Kaiser Verlag, München, 1980. 93.o.
[25] Az Atya nevének feláldozása azt jelenti, hogy Jézus az evangéliumokban egyedül itt nem szólítja az Atyát Atyának, hanem Istennek.
[26] Jürgen Moltmann: Trinität und Reich Gottes, Chr Kaiser Verlag, München, 1980. 96.o.
[27] JK: 24.o.
[28] HC: 68.o. (54. mondat)
[29] Így vélekedik például Heller Ágnes is: Mátyás könyve, Kritika, XXXI. évfolyam, 9. szám, 5.o.
[30] HC: 68.o.
[31] Gondolok itt például Tamás Gáspár Miklós (Nincs bocsánat, Élet és Irodalom, 2002. május 24., 5.o.), vagy Radnóti Sándor (Kelet – európai diszharmónia, Esterházy Péter: Javított kiadás – melléklet a Harmonia caelestishez, Népszabadság, 2002. május 25.) kritikájára.
[32] JK: 13.o.
[33] Nagyvizit-interjú, Látogatóban Esterházy Péternél, készítette Keresztury Tibor és Székely Judit, www. litera. hu/nagyvizit 2. rész, 9.o.
[34] Nagyvizit-interjú 2. rész, 3.o.
[35] Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996. 62.o.
[36] “Magát a megértést nem annyira a szubjektivitás cselekvéseként, hanem egy hagyománytörténésbe való
bekerülésként kell elgondolni” – írja Hans Georg Gadamer (Igazság és módszer, fordította: Bonyhai Gábor, Gondolat, Budapest, 1984. 207.o.) A Javított kiadásbana napló írója egy olyan dokumentummal kerül kapcsolatba, amely már – néha többszörösen is – értelmezve van. Az édesapa szövegei egy olyan hagyományhoz tartoznak, mely teljesen idegen attól a hagyománytól, melyet például a Harmonia cælestis dolgoz fel.A tartótisztek megjegyzései (jelentés értéktelen /értékes, használható / használhatatlan) arra is rámutatnak, hogy az ügynök jelentései mennyiben idomulnak a rendszer követelményeihez. Azáltal, hogy Esterházy a Javított kiadást a Harmonia cælestis mellékletének nevezi kísérletet tesz azt itt közölt szöveg integrálására.
[37] Az értelmezésben Søren Kierkegaard dán filozófus szövegeit vettem alapul. Kierkegaard az emberi egzisztencia három fejlõdési állomását különbözteti meg az esztétikai (Vagy-vagy I. rész), az etikai (Vagy-vagy II. rész), és a vallási stádiumot (Félelem és reszketés). A Javított kiadás kritikái közül csak néhány jut el addig a pontig, hogy a szöveget a vallási dimenzióban értelmezze. Balassa Péter (A név nevében,(Editióról és emandatióról), in: Másodfokon) például kritikájában csak az esztétikai dimenziót érzékeli a szövegben. Ennek oka, hogy nem választja szét az egyes szövegrétegeket. A lineáris olvasás ugyanis az elbeszélő első kommentárjának esztétikai túlsúlyát érzékeli, s így valóban nem jöhet létre az az ellenjáték, melynek hiányára a kritika írója felhívja a figyelmet ( “a kommentár, mint fikciós szál nem hoz létre ellenjátékot a besúgójelentések egyre képtelenebb, egyre harsányabb szövegvilágával szemben, holott esztétikailag nagyon is közbeszól (interpretál)”) (191.o.). A valódi ellenjáték kísérlet – a szenvedéstörténetként való értelmezés – csak a vallási stádiumban valósul meg. Amikor azonban Balassa a név nevében tett vallomásról beszél (196.o.), mint az elbeszélő pozíciójáról, már a vallási dimenzióba kerül (mivel a kritika szerzője a vallomást keresztyén diszkurzusként értelmezi). Hasonló határhelyzetet képvisel Bacsó Béla, aki az édesapa cselekedeteit a kétségbeeséssel indokolja (A Javított kiadásról, in: Másodfokon, 183.o.) (a kétségbeesés egyébként Kierkegaard – nál az etikai gondolkodás kiindulópontja). A kétségbeesés azonban itt még nem változik bűntudattá, és szenvedéssé. A vallási dimenzió azokban a kritikákban a leghangsúlyosabb, amelyek szenvedéstörténetként értelmezik a szöveget (Angyalosi Gergely, Horváth Csaba, Selyem Zsuzsa, Heller Ágnes). A kritikák nagy többsége azonban ezt a dimenziót általában figyelembe sem veszi, vagy elzárkózik előle (például Bojtár Endre).
[38] Palkó Gábor: Az Esterházy-életmű “szoft olvasata”, Tiszatáj, 2003. január, 100.o.
[39] JK: 38.o.
[40] JK: 169.o.
[41] Søren Kierkegaard: Vagy-vagy, fordította: Dani Tivadar, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978. 777.o.
[42] JK: 21.o.
[43] JK: 92.o.
[44] JK: 235.o.
[45] Heller Ágnes: Mátyás könyve, Kritika, XXXI. évfolyam, 9. szám, 6.o.
[46]Søren Kierkegaard: Vagy-vagy, fordította: Dani Tivadar, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978. 882.o.
[47] JK: 50.o.
[48] JK: 209.o.
[49] JK: 161.o.
[50] JK: 238.o.
[51] JK: 238-239.o.
[52] JK: 240.o.
[53] JK: 241.o.
[54] Esterházy Péter: A kitömött hattyú, Magvető Kiadó, Budapest, 1988. 155.o.
[55] JK: 238.o. Az itt parafrazált Pilinszky János-szöveg a következőképpen hangzik: “Látja Isten, hogy állok a napon.” (Pilinszky János összegyűjtött versei, Századvég Kiadó, Budapest, 1992, 51. o.)
[56] Wernitzer Julianna: Idézetvilág, avagy Esterházy Péter a Don Quijote szerzője Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 65.o.
[57] JK: 72.o.
[58] JK: 242.o.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info