Utazások és a Szovjetunió

Oroszország a nyugati utazó számára évszázadok óta különleges és izgalmas világot képviselt, a 19. század második felétől pedig egyenesen az egyetemes megújulás, az új kezdet szimbólumát jelentette. Sokan hitték, hogy a kiüresedett európai civilizáció csak a messianisztikus, romlatlan tisztaságú, szent Oroszországból kiindulva menthető meg. Így gondolták ezt maguk az oroszok is: messianisztikus önértelmezésük, az orosz ortodoxia küldetéstana a harmadik Róma-koncepció meghirdetése óta tulajdonképpen töretlen. Az 1917-es bolsevik forradalom iránti lelkesedés, majd a 30-as évek vallásos Szovjetunió-kultusza a századfordulós Oroszország-kultuszban gyökerezik.

Az 1920-as évek utazói a határok viszonylagos átjárhatóságának köszönhetően még saját elhatározásukból keltek útra és viszonylag szabadon mozoghattak a bolsevik Oroszországban. Ha pedig leírták azt, amit tapasztaltak, jó és rossz dolgokat egyaránt, nem váltak botrányhősökké, senki sem tekintette őket árulónak. A 30-as évekre azonban mindez megváltozik. Az önként vállalt utazások helyébe a koncepciós utaztatások lépnek: az utazásszervezés a szovjet állam kizárólagos privilégiumává vált. A látogatások célja a tanúságtétel lett, az utazásra kiszemeltek feladata pedig, hogy vallomásukkal meggyőzzék a nyugati világot arról, hogy a bolsevik Oroszországban maga a földi paradicsom épül. Hitler hatalomátvételét követően a Szovjetunió már nemcsak a proletárok hazája, de a fasizmus elleni harc egyedüli bástyája is lett. A bolsevik állammal szembeni viszony pedig lassan hisztérikus, irracionális, hitbéli kérdéssé vált. A 19. századi szlavofil költő, Tyutcsev sorai új értelmezést kaptak: „Oroszországot, ész, nem érted. Külön úton jár ott az élet. Oroszországban hinni kell.” Az ország iránti lelkesedést tovább táplálta, hogy a nagy gazdasági válsággal és a fasizmus térhódításával, úgy tűnt, a liberális demokráciák és velük az egész nyugati világ zsákutcába jutott, míg a másik oldalon az ötéves terv végrehajtásával ott tündökölt a messianisztikus, virágzó Szovjetunió.

Bármily meglepő, a Szovjetunió-kultusz térhódítása épp a sztálini terror kiteljesedésével esett egybe. A kommunista kísérlet iránti rokonszenv és lelkesedés folyamatos ébrentartása a Szovjetunió számára elementáris szükségletet jelentett. A kiutaztatott nyugati értelmiségek feladata az volt, hogy cáfolják a terrorról szóló híradásokat, és tanúsítsák: a munkásállamban beteljesedőben van, vagy már be is teljesedett a várva várt csoda. 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején ráveszik Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozik, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland, a francia sikeríró pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolja a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét.

A Szovjetunióban tett látogatások lassan egyfajta szentföldi zarándokutakká váltak. A meghívottak fogadtatását és programját rafinált műgonddal állították össze. Megbízható kísérőket rendeltek melléjük, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a kirakatot a tanúságtételre kiszemeltek valóságosnak lássák. Ám a valóságot tökéletesen elfedő Patyomkin-kulissza nincsen. Ilyet még a prezentációban zseniálisnak bizonyuló szovjetek sem voltak képesek felépíteni. Bár minden kínos információtól, csúf látványtól elzárták a látogatót, a váratlan elszólásokon, ösztönös gesztusokon keresztül a valóság itt-ott mégiscsak átszűrődött a kulissza résein. Aki akarta, észrevette, s ha megvolt hozzá a bátorsága, meg is írta azt.

André Gide, Illyés Gyula és Nagy Lajos Szovjetunió-kritikája

A Szovjetuniójában tett nyugati látogatások alapján keletkezett útleírások számosak. Most három jelentős hatású útleírást, két magyar (Illyés Gyula és Nagy Lajos) és egy francia (André Gide) értelmiségi útirajzának bemutatására vállalkozom. A három mű a Szovjetunióról szóló útibeszámolók három különböző típusát testesíti meg: Gide a kiábrándult vallásos rajongó, Illyés az óvatos mesélő, míg Nagy Lajos a fanyar realista nézőpontjából láttatja az országot. Vitathatatlan, hogy a három író személyisége és helyzete, valamint utazásának körülményei jelentősen különböznek. Talán ezért is lehet különösen tanulságos utánajárni annak, miként látták éppen ők a Szovjetuniót a 30-as évek derekán.

A gazdag, nagypolgári hugenotta családból származó, homoszexuális André Gide a 30-as évek befutott francia sztárírója, a polgárellenes felforgató polgárirodalom legismertebb képviselője volt. A polgári képmutatás, a testi és szellemi önkorlátozás elleni lázadás, az erkölcsi szabályok, a szélsőséges individualizmus dicsőítése után visszatért az evangéliumi alapokhoz és ezzel eljutott az eszményi emberi közösség kereséséig, melyet végül is a Szovjetunióban talált meg. Moszkvából való visszatérése után útirajzában messianisztikus sorokkal így foglalja össze, hogy mit is jelentett számára a Szovjetunió: „Több volt, mint választott hazánk: példakép volt, vezetőnk. Amiről álmodoztunk, amit alig mertünk remélni is, de ami felé minden erőnk és minden akaratunk feszült, az valósult meg ott, azon a földön, ahol egy utópia van beteljesülőben.”

Gide 1932-es megtérése és lelkes baloldali mozgalmárrá válása hatalmas szenzációt váltott ki. Sztálinék hamar felismerték Európa új aktuális lelkiismerete személyében rejlő hatalmas propagandalehetőséget. 1932-36 között műveit óriási példányszámban adják ki: Gide maga lesz a nyugati, haladó polgáríró a Szovjetunióban. A francia író sokáig halogatja az indulást, végül az egyre betegebb Maxim Gorkij sürgetésére^[1] 1936 júniusában szánja rá magát arra, hogy eleget tesz a szovjet írószövetség meghívásának.

Gide 1936. június 17-én hívőként érkezik meg Moszkvába és késznek mutatkozik arra, hogy őszintén eljátssza a neki szánt szerepet. Utazását a szervezők úgy időzítették, hogy Gorkijjal már ne találkozhasson, az orosz író ugyanis egy nappal korábban meghalt. Gide-del azonban alaposan melléfogtak a szovjet meghívók: túlzottan lebecsülték szellemi függetlenségét, szabadságszeretetét és bátorságát. Igaza lett a Károlyi-házaspárnak, akik többször is felhívták a figyelmet arra, hogy Gide-ből sohasem lesz igazi társutas. A Gorkij temetésén elmondott beszéd, amelynek fő irányvonalát a szervezők sugallták, még minden szovjet elvárásnak tökéletesen megfelelt. Ahogy azonban teltek-múltak a napok, Gide egyszer csak azt vette észre, hogy állandóan megfigyelés alatt tartják, beszédeit a fordítás során rendre „kiigazítják”, a Sztálinnak írt távirat feladását pedig csak a megfelelő „korrekciók” mellett engedélyezik elküldeni. Több mint gyanús volt az is, hogy Buharint minden eszközzel megakadályozták abban, hogy a szobájában felkeresse. Hiába a szovjetek igyekezete a luxusautókkal, előkelő szállodákkal és pazar bankettekkel, a várt tanúságtétel helyett Gide „Visszatérés a Szovjetunióból” címmel végül botránykönyvet írt. Ahogy François Furet igen találóan megfogalmazta: „Gide társutasként ment el, és a Sztálin-Hitler hasonlattal tért haza.”^[2]

Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934 nyarán látogattak a Szovjetunióba, mégpedig azért, hogy részt vegyenek a szovjet írószövetség első, a szocialista realizmust diadalra juttató, kongresszusán. A bolsevik párt mérsékeltjei, Gorkijjal és Buharinnal az élen, abban reménykedtek, hogy elérkezett a konszolidáció ideje, s az írószövetség bázisán létrejöhet egy a hatalomhoz és a forradalomhoz ugyan lojális, ugyanakkor viszonylag független értelmiségi szervezet, amely valamiféle mérséklő, ellenzéki szerepet láthat majd el. Az írókongresszusnak ennek megfelelően a nyugati demokráciák felé való nyitást, a humanizmust kellett demonstrálnia. A résztvevők zömét éppen ezért nem a proletárírók, hanem a Szovjetunióval rokonszenvező, antifasiszta polgári írók tették ki. Így esett a választás a nem kommunista Illyés Gyulára és a szintén pártonkívüli Nagy Lajosra.^[3]

Illyés és Nagy kelet-európaiak és szegényparaszti származásúak voltak. Mindkettőnek voltak baloldali kapcsolatai, még a magyar elhárítás érdeklődését is felkeltik, amikor részt vesznek a szovjet ügynökként halálra ítélt Sallai Imre és Fürst Sándor melletti tiltakozó akcióban. Illyés később az 1933-ban induló népi mozgalomhoz csatlakozik, ekkor jelenik meg a baranyai magyar falvakról szóló Pusztulás című riportja, amelyért viszont éppen baloldalról kap bírálatot: fajvédő nézetek képviseletével vádolják. A Kiskunhalom című faluszociográfia szerzője, Nagy Lajos pedig a polgári társadalom egyik legkritikusabb bírálójának számított. A húszas évek végén mindketten a Nyugat szerzőgárdájához tartoznak, és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeznek bal- és jobboldalon egyaránt.
A magyar írók kiutazását egyébként a szovjet-magyar kapcsolatok enyhülése tette lehetővé: a két ország 1934 elején diplomáciai kapcsolatot létesített és egy évre rá a külképviseleteket is felállították. Ezzel együtt is Magyarországon a kommunizmus és a Szovjetunió természetesen összehasonlíthatatlanul másképp csengett, mint Franciaországban. Kun Béla proletárdiktatúrája után nem lehetett legitim értelmiségi divat a kommunizmus dicsőítése, ahogy a Szovjetunió szeretete sem.

A két magyar író minden bizonnyal rokonszenvezett a Szovjetunióval, de abban az értelemben, mint Gide egyikük sem volt hívőnek tekinthető. További fontos különbség, hogy az ő látogatásuk „mezei” utazás volt: Illyés és Nagy egy volt a sok meghívott közül. Az írószövetség ugyanis valamennyi külföldi írónak felajánlotta, hogy a tanácskozás előtt hathetes utazást szervez a számukra. Ám ne legyenek kétségeink: az ő látogatásuk is koncepciós út volt: az ő kényelmükről is bőkezűen gondoskodtak és ők is csak irányítottan, megbízható kísérőkkel utazhattak.

Egyébként, ahogy Gide, a két író sem minden kétely nélkül vágott neki az útnak. Illyés útirajzából kiderül, hogy már odahaza hallani lehetett az erőszakos kollektivizálásokról és az ukrajnai éhínségről, ahogy arról is, hogyan szoktak valójában zajlani a szovjetunióbeli látogatások: „Hallottam, hogy az idegeneket vezetgetni szokták, addig, amíg félre nem vezetik, hallottam arról is, hogy figyelik őket.”

A három útleírás műfajukat és hangvételüket tekintve egyaránt nagyon különbözőek. Gide írása rövidebb terjedelmű – holott kétszer annyi időt töltött a Szovjetunióban, mint Illyés –, és többnyire nem kronologikus sorrendben, hanem témák szerint mondja el a látottakat. A Visszatérés a Szovjetunióból tulajdonképpen egy rendkívül szenvedélyes politikai vallomásnak tekinthető. A francia író tömör útirajzában hol a rajongó, hol pedig az elemző szólal meg: a messianisztikus dicséret és a kíméletlenül megfogalmazott bírálatok váltogatják egymást. Illyés műve, az Oroszország 1934 sokkal hosszabb terjedelmű, tartalmát és műfaját tekintve is lényegesen kiegyensúlyozottabb, szépirodalmi igényességgel megírt utazási riport. Illyés több témára is kitér, amivel Gide nem foglalkozik. Külön fejezetet szentel a parasztoknak, a magyarok orosz földön élő nyelvrokonainak, a nők helyzetének és a kultúrának, benne a szovjet filmnek. A mű olyan, élvezetes, könnyed stílusban van megírva, amely még a humort is lehetővé teszi. Nincsenek benne indulatos és sarkosan megfogalmazott mondatok: Illyés finoman dicsér és legalább olyan finoman bírál. Egyensúlyozó művészhez méltóan körültekintően kiporciózta a méltatást és a kritikát egyaránt.

Nagy Lajos Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén című útirajza mindkettőtől eltér: nagyon személyes hangvételű, kronologikus sorrendben, gyakran puritán mondatokban megfogalmazott útijegyzetek. Hangvételét rendkívül fanyar, olykor sötét humor, sajátos önirónia jellemzi. Míg Gide művéből minden humor hiányzik – a rajongó mondatok és a szikár bírálatok között nincs semmiféle átmenet -, Nagy Lajosból csak úgy áradnak a fergeteges, fanyar poénok. Illyés visszafogott és egységes stílusával szemben, Nagy beszámolójában az enervált hangvétel, a szangvinikus dühkitörések és a tragikum váltogatják egymást. A tízezer kilométer egyébként befejezetlen maradt: még el sem jutott a szerző a kongresszus ismertetéséig, amikor az útinapló közlésének folytatását hirtelen megszakítja. Mivel a kéziratot aztán megsemmisíti, Illyés pedig még a kongresszus előtt hirtelen hazautazik, az írótalálkozóról egyik magyar írónál sem olvashatunk. Bár Illyés és Nagy ugyanazon az úton vettek részt, szinte végig sülve-főve együtt voltak, sőt néha ugyanabban a szállodai szobában szállásolták el őket, útinaplóik a másik jelenlétéről nem vesznek tudomást. Az olvasónak az a benyomása, mintha nem is ugyanarról az országról szólnának.

Mindhárom írónak feltett szándéka, hogy a valóságot írja le, úgy, ahogy látta. Ám míg a két magyar író elfogulatlan szemtanúnak tekinti magát, Gide kiindulópontja egészen más. Már az előszóban megelőlegezi, hogy valójában azt fogja megírni, miért okozott neki csalódást a Szovjetunió: „Szívünkkel és eszünkkel egyaránt úgy véltük, hogy a Szovjetunió dicső sorsa egy a kultúra jövőjével, ezt sokszor elmondtuk. Bár ma is elmondhatnók még!” Gide őszinte beszámolót ígér, mivel azonban a Szovjetunió számára hit kérdése, a két magyar íróval szemben meggyőzni akar: a Szovjetunió nem az, aminek sokan hiszik.

A bevezetőben Illyés többször hangsúlyozza, hogy elfogultság nélküli, tárgyilagos és őszinte beszámoló megírására készül. Megfelelő fogódzó hiányában ahhoz az elvhez tartja magát, hogy „A tárgyilagos utazó Oroszországtól a szocializmus álmát kéri számon. Illyés kiindulópontja alapvetően a szimpátia és a normális emberi kíváncsiság. Az 1934-es esztendőről óvatosan fogalmaz: „Az 1934-es esztendő a Szovjetunió történetében a föllendülés, a nagy újjászerveződés, a béke és a jólét meggyökeresedése reményének korszaka volt”(Illyés nem azt írja, hogy az is volt.!)

Nagy Lajos nem ír előszót, egyből belevág utazásának taglalásába. Később elejetett megjegyzéseiből tudjuk, hogy az elfogulatlan, semleges megfigyelő szemével igyekszik figyelni a Szovjetuniót.

Gide gyanakvó, de azért sok mindent elhisz abból, amit lát. Érzelmes sorokban számol be a moszkvai kultúrparkban és a mintagyárakban tett látogatásról. A gyermektáborokban mélyen megrendül az örömtől sugárzó gyermekek láttán. Úgy látja, mintha Moszkva csak derűs fiatalokból állna, mintha Oroszországban az emberek tovább maradnának fiatalok, mint Nyugaton. Szinte rajong az orosz emberekért: „A nyelvi különbségek ellenére sehol másutt nem éreztem magam oly túláradóan társnak és testvérnek – s ezért szívesen odaadom cserébe a világ legszebb tájait.” Ilyen érzelmes, lelkes sorok lépten-nyomon felbukkannak Gide útrajzában.

Illyés útirajzából sem hiányoznak a lelkes sorok. Az orosz emberektől ő is el van ragadtatva. Hosszasan ír róluk, különösen a fiatalok arcáról. Nagyon tetszenek neki a láthatóan paraszti származású, egyszerűen öltözött moszkvai lányok. Az általános derűt és optimizmust ő is tapasztalja.
Nagy Lajos viszont nyomát sem látja derűnek és boldogságnak, sőt: „Ődöngök, tanácstalan vagyok. Annyit érzékelek csak, hogy csupa rosszul öltözött, komor képű ember mindenfelé, szúrós, szinte gyanakvó a tekintetük. (-) „Hol van az a vidámság? Nem tudom felidézni. És ha van valami előlem rejtező vidámság, hol van az ok rá?”

Mindhárman megdöbbennek ugyanakkor a szovjet (orosz) slendriánságon és igénytelenségen. Gide azt tapasztalja, hogy mivel a Szovjetunióban minden állami monopólium, versenytárs híján a termékek zöme igen rossz minőségű, igénytelen gagyi. „Amit ma a Szovjetunióban termelnek az a legostobábban polgári, sőt kispolgári”. Illyésnek viszont az tűnik fel, miközben a hatalmas építkezéseken álmélkodik, hogy az újonnan épített házak valahogy befejezetlenül maradnak, és máris lepusztult benyomást keltenek: a festés gyakran elmarad, a cement repedezik, a falakról meg hull a vakolat.

Az igénytelenség és a slendriánság Nagynak viszont egyenesen vesszőparipája: állandóan zsörtölődik, olykor heves káromkodásokban tör ki. Már az utazás elején jól felpaprikázza magát, mivel az orosz határon nem engedik tovább, az írószövetségtől ugyanis sem az ígért pénz, sem a vonatjegy nem érkezett meg. Egy nappal később a jegy megvan ugyan, de a vonaton kiderül, hogy rosszul állították ki, ezért a vételár háromszorosát kell kifizetnie büntetésként. Itt már legszívesebben visszafordulna: „Huszonnégy óra leforgás alatt háromszor bántam meg, hogy útnak indultam.”. Az áruválaszték és az ellátás is bosszantja: a cipők ízléstelenek, az órák silányak, a női kalapok nevetségesek, a papír és a térkép „nyavalyás”, mert még az utcaneveket sem lehet belőle kibetűzni, csak kis „girhes” borítékok kaphatók, a sör „fene rossz”, a felszolgálók „lomposak”, a szállodai ágy „rémes, mint egy teknő”, a pincérnek meg belelóg a pohárba az ujja. Leginkább akkor tud csak megvigasztalódni, ha végre vonzó nőkkel találkozik: „Milyen érdekes egy szép orosz nő. (-) Fiatal, egészséges, erős, mennyivel szebb, mint például egy csúnya, nyiszlett nő selyemben, csipkében, ékszerekkel komplikálva. (-) Mesés alakú nőket láttunk és nagymellű kamaszlányokat. Teljesen szégyentelenül fürödtek, mozogtak. Ez volt a legfőbb élményem.”

Mindhárman nagy érzékenységet mutatnak az általuk látott társadalmi különbségek és a kiáltó szegénység iránt. Gide lépten-nyomon csavargó koldusgyerekekre, nyomorúságos munkásbarakkokra, szánalmas parasztkunyhókra bukkan. Megállapítása szerint olyan jelentősek a jövedelemkülönbségek, hogy hamarosan kialakul egy „megelégedett (és ezáltal konzervatív!) munkásburzsuázia”, amely majd túlságosan hasonlítani fog a francia kispolgársághoz. Illyés maga is meglepődik a moszkvai szállodában tapasztalt luxuson, a hajlongó pincéreken, a drága evőeszközökön és kristálypoharakon. Úgy tűnik, állapítja meg, hogy tisztaság, rend, udvariasság csak a luxus fokán képzelhető el: „Munkásállam? Kínosan előkelő tisztaság ott szokott lenni, ahol maga a nép meglehetős szennyben él.” A szovjet filmek taglalása során megemlíti, hogy Az igazi kaukázusi című filmben a cselédlány épp olyan alázatos tányértörő és buta, mint a polgári filmekben. Hasonló következtetésre jut Nagy is, amikor megnézi A csodálatos öntvény című propagandafilmet. De a mindennapokban is ezt tapasztalja: erős testalkatú férfiak után fiatal lányok loholnak a vállukon cipelve a nehéz koffert. Illyést megdöbbenti az emberi viszonyokat körüllengő durvaság és könyörtelenség, a szolidaritás hiánya: „Valami rideg elv páncélzatában mereven haladnak el a földön kuporgó apátlan-anyátlan gyerekek előtt. Ezekben a nyomorultakban is meglátnák az „osztályellenséget.” (-) Az aljanépet, a lumpenproletariátust például bizonyára megvetik. Elfeledik, hogy valaha annak élete, annak nyomora volt jelszavaik leggazdagabb fegyvertára.” Az együttérzés Gide szerint is kiveszett az országból. Ezt azzal magyarázza, hogy a szovjet állam a legrosszabb polgári ösztönökre (elpuhultság, élvhajhászat, közömbösség, nyerészkedési hajlam) buzdítja az embereket, és ez szorítja háttérbe az elvtársiasság, a kollektivitás és a közös élet vágyát.

Nagy Lajos viszont egyenesen szorongás fogja el, amikor a szálloda erkélyéről lepillantva azt látja, hogy a rendőrök elkergetik a szállodai bejárat elől az embereket és a rongyos koldusokat, hogy meg tudjon állni egy hatalmas, pazar autó, amelybe egy jól öltözött úriember szállhat be. Azt is megfigyeli, hogy egy rendőr éjszaka egy gyermeket rángat ki az egyik mélyedésből, és durván elkergeti: „A csillagos égre nézek, s azt kérdezem: Isten, hová kell utaznom, hogy ilyent ne lássak. Isten azonban, szokása szerint, nem felelt.” Vásárláskor pedig szarkasztikus megjegyzéseket tesz arról, hogy az átlagos munkásfizetésből mire futja: egy hónapos jövedelmükből mindössze 21 darab narancsra telik, vagy elfogyasztható belőle 16 darab bécsiszelet a vonaton.

Mindhárman megállapítják, hogy a legkiváltságosabb helyzetben az írók, művészek vannak. Illyés kitudakolja, hogy egyetlen versből egy hónapon át nagyon szépen meg lehet élni: „Másutt az írók nyomora ejti kétségbe az embert, itt jó dolguk töltheti el aggodalommal. Az írók és a művészek a tudósokkal együtt a szovjet társadalomban a létra legfelsőbb fokán állnak, néha még a pártvezérek előtt.” (Valóban külön tanulmányt érdemelne a szovjetek archaikus, az európaiak számára felfoghatatlan szemlélete, amellyel a leírt és kimondott szónak szinte kultikus jelentőséget tulajdonítottak.)

Folytatás következik

^[1] A Kirov-gyilkosságot követően Sztálin és Gorkij kapcsolata látványosan megromlott. Az író ekkor már szobafogságban volt és minden lépését ellenőrizték.
^[2] François FURET: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Európa Könyvkiadó, 2000., 496.o.
^[3] A magyar írók személyére egyébként – az emigráns magyar írókkal való tanácskozást követően – Kun Béla tett javaslatot. Kun komolyan elgondolkodott Móricz Zsigmond meghívásán is, ám végül is Illyést kezelhetőbbnek ítélte. Az akkor kommunista és rajongó természetű József Attila neve pedig – aki hatalmas méltánytalanságként élte meg, hogy ő nem kapott meghívót -, a fenti meghívási szempontok alapján valószínűleg fel sem merült.