Finy Petra Histeria grandiflora című verseskötete 2005-ben jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének kiadásában, miután 2004-ben a FISZ pályázatán második helyezést ért el.
A teljes cím, mely csak a kötet belső lapján olvasható (Histeria grandiflora Vagyis ha az elme kibomlik), már önmagában is izgalmakat rejt: egyszerre játékos és metafizikus. A Histeria grandiflora elnevezés tudományos jellegű, olyan, mintha a költőnő egy növényhatározóból kölcsönözte volna, tehát akár egy virág neve is lehetne, amely a kötet nőiességét hangsúlyozza. Ezzel szemben a könyvborító a sajátos motívumaival (léggömb, pillangó, csillag), – melyek egyszerre színesek és színtelenek – és lányos küllemével egy gyermekkönyv látszatát kelti. Ezt az ellentétet érezzük a versekben is, melyekben a naiv gyermeki tisztaság és a tudományos igény egyaránt megszólalnak. A verseskötetben látható illusztrációk is jól érzékeltetik ezt a feszültséget.
Talán az Az apróbetűs élet című költeménytől kiindulva a kötet egyetlen versében sem találunk nagy kezdőbetűt. Ez néhol zavaró, viszont napjainkban nagyon divatos tipográfiai eljárás. Szintén kérdéses, vajon miért ilyen szellős a versek elrendezése? Vannak oldalak, ahol csupán három sort olvashatunk.
Az egész kötetet átjárja a fantázia-illat, hiszen a szabadjára engedett képzelet virágai nyiladoznak szemünk előtt. A verseken keresztül és a kötet végén található rövid, de annál humorosabb információhalmaz ismeretében betekintést nyerünk a költőnő személyes világába. Verseiből önmagunkra is ráismerünk. Sokszor hibázunk, nem vagyunk tökéletesek, vannak érzéseink, melyeket olykor szívesebben rakosgatunk tárgyakként hol a szőnyeg alá, hol a fiókba. De ezek egyszer előtörnek s ekkor a boldogság kék virága fekete szomorúsággá, „halott szekfűvé” változik.
Finy Petra érzelmi túlfűtöttsége már a kötet elején, a köszönetnyilvánításnál szembetűnő. Ez tovább fokozódik a versekben, főként a szerelméhez szólókban. Legszebb szerelmes verse az Aki bújt, és aki nem című, amelyben a nő felajánlja érzelmeit kedvesének: „…melletted akarok maradni, még akkor is, ha már senkire sem vágysz, hogyha sóhajod bent ragad a tüdődben, legyen valaki, aki kiszabadítja onnan.” Annyira bensőséges, hogy már szinte magunkon érezzük a fájdalom súlyát.
A saját magáról szóló költeményekben még látszólag naiv gyermeki hangon szólal meg, s ezt az elveszett hangot váltja fel a szerelmes versek érett nőiessége, melyre eddig csak áhítozott. Kedvelt motívumai a léggömbök és az üveggolyók – melyek egyébként Finy Petra legtöbb versében előfordulnak – ám ezek a tárgyak is magukban rejtik a véget: a lufi kidurran, az üveggolyó összetörik, a pupilla kinyílik, felnövünk. „Azóta nem tudok repülni, mióta először sírtam.”
Finy Petra ars poétikája egyértelműen kiolvasható vereseiből: „… nem azért írok, hogy jobbá váljon tőlem a világ. Hanem hogy pár percre ne legyen olyan rossz. Hogy egy pillanatra felkapcsoljam a napot.”
A költőnő felhívja a figyelmet arra, hogy az élet nem szép, hiszen vannak árnyoldalai, amiket álarcunk mögé bújtatunk. Az emberek egyediségét hangsúlyozza, de azt is elismeri, hogy egy tulajdonság minden emberben közös: felnőttként ráhatással vannak gyermekeikre, akiket ezáltal kicsit megvakítják, kicsit megnémítják, kicsit megsüketítik őket, úgy hogy közben a világról alkotott képük torzul. Finyt nagyon érdeklik az emberek, főleg a furcsaságuk vonzza őt leginkább. Ennek bizonyítéka többek között a Születésnapomra című verse, melyben ráébred, többet törődik azzal, hogy mit gondolnak róla az emberek, mint fordítva.
Megjelenik verseiben a tökéletesség és a tökéletlenség ellentéte. Őt a „tökéletlen” emberek sokkal inkább vonzzák, tőlük nem fél, velük szemben nincs megfelelési kényszere. Ezt az érzését tárja elénk A relativitás gyakorlata című versében. Ezzel szemben érdekli a bandzsítás, a szürcsölés tökéletes elsajátításának igénye, melyhez a tudományosságot – vagy legalábbis annak látszatát – hívja segítségül a Taníts meg a komolytalanságra című versében: „…Jó lenne tudományos precizitással visítozni, avarban hemperegni úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy papírzacskót durrantani felsőfokon. “
Nem nehéz észrevenni, hogy Finy több ízben reflektál József Attilára (Születésnapomra, Ringató…), de Villonra való utalása (Ballada a senki lányáról) is szembetűnő. Finy néha felesleges axiómákat használ, sőt néhol kissé giccses szóképeket olvashatunk verseiben, ennek ellenére magával ragadó a stílusa.
A kötet végére egyre inkább a halál kérdésköre foglalkoztatja, – bár ez életkorát tekintve egyáltalán nem indokolt – Lázár Ervint idézve csontig akar hatolni. Az eddig is csak nyomokban meglévő idill végérvényesen eltűnik.
Finy Petra verseinek értelmezéséhez nem csupán a képzeletünkre van szükségünk, hanem igen kifinomult érzékszervekre is. Verseit olvasván érezzük a szagokat, élvezzük a tea illatát és ízét, halljuk a fájdalom csembalón játszott zenéjét, s újra megtanulunk gyermeki szemmel látni, hogy újra szabadjára engedhessük fantáziánkat.